MAXINE

– Damon. – Betakargatom a makacs fiam. – Honnan szedted azt a telefonszámot?

Sunyi mosoly jelenik meg babaarcán.

– A papa asztaláról – kuncog. – Csak beütöttem, ahogy tőle láttam.

Megcsóválom a fejem, majd megpuszilom a homlokát. Kreatív gyerek, és ha nem vigyázok, tényleg sorozatgyilkos lesz belőle. Már most telefon-betyárkodik!

– Legközelebb ne csinálj ilyet, kérlek! – Megsimogatom a haját, majd felállok. – Nem mindenki szereti, ha idegenek zaklatják, babám. Még a végén feljelentenek.

Fintorog.

– A papa ügyvéd, anya!

– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk – felelem kimérten, aztán felkelek mellőle, és leoltom a kék kislámpáját. – Aludj jól!

Még látom, hogy sértődötten a fal felé fordul, amikor kimegyek.

Elhúzom a szám. Előhúzom a farzsebemből a mobilom, és visszapörgetem a random beszélgetést, amit lefolytattam ezzel az idegennel. Az ajkam harapdálva battyogok le az emeletről, és rögtön apa irodájába veszem az irányt. Tudnom kell, melyik hatvanas ügyfelével chatelek. Nálam pattog a labda, ki kell derítenem, kinek kötöttem az orrára, hogy a fiam nem teljesen százas. Nem mintha különösebben számítana. Általában nem találkozom apám ügyfeleivel, de ma másként alakult. Taylor összehányta magát a sok csokis keksztől, így a mozizást le kellett fújni. Amint kimenekítettem Damont abból az irodából, inkább elvonultam vele, hogy átbeszéljük a helyes viselkedési formákat. Nem figyelt rám, duzzogott. Ő az a fajta gyerek, aki úgy gondolja, azt csinál, amit akar. Néha úgy érzem, figyelemhiányos, holott igyekszem ugyanúgy kezelni az összes gyerekem. Talán ez abból fakad, hogy ő a legfiatalabb hármuk közül. Jacob született elsőként, őt Taylor követte, végül Damon is csatlakozott hozzájuk.

Damon ma kiborított. Annyira, hogy meg sem néztem, kiket hozott kellemetlen helyzetbe. A szemem sarkából egy kövéres férfit láttam, de csak egy pillantást vetettem rá. Jobban lekötött, hogy megregulázzam a neveletlen gyerekem.

Belököm az ajtót, és sebesen az asztalhoz sietek. Hátrasimítom a hajam, ahogy lerogyok a bőrszékbe. Sűrűn forgatom a szemem, amikor megpillantom az asztalra dobált névjegykártyákat. Több van belőlük, szanaszét hevernek az üveglappal borított asztalon. Találomra felveszek egyet, és lecsekkolom a rajta lévő nevet, aztán a telefonszámot. Nem talált. Fisher Cole nem az én emberem. Végignézek még párat, és már teljesen elveszítem a reményt, mire a kezem közé kerül az utolsó. A kis enyves kezű fiam biztosan legalulra csúsztatta azt, amiről bepötyögte a számokat. Miért tanítottam meg neki őket? Könnyebb lenne, ha barlanglakónak nevelném őket.

A torkomba ugrik a szívem. Az ujjaim közt morzsolgatom a kártyát, és feszülten szemezek a rajta lévő névvel. Ez csak egy vicc, igaz? Még véletlenül sem Hayden E. C. Mayes-Dale-nek meséltem Damonról és vitattuk meg a Hófehérke és hét törpe felnőtt változatát? Képtelenség. Ez olyan furcsa, megmagyarázhatatlan véletlen lenne, amiről el sem hisszük, hogy az. Anyám szerint nincsenek véletlenek. Szerintem meg a legkisebb gyerekem tényleg egy démoni teremtmény. Talán tömjént kéne égetnem az ágya mellett, hátha elhagyja a testét a gonosz lélek, mielőtt a játék láncfűrészből igazi lesz. Az univerzum valamiért sosem az én oldalamon áll.

Végigsimítom a nevét.

Te hosszú nevű fajankó! Mi a szarért kísértesz engem?

Lassan összevonom a szemöldököm. Nagyokat nyelve meredek az előttem lévő fotelekre. Miért van apámnál Hayden névjegye? Ez azt jelenti, hogy a hír igaz? A gyerekeim apja tényleg szarrá vert valakit, és ügyvédre van... szüksége? De...

A rohadt életbe!

Felugrom.

Levegő után kapkodva fogom a fejem. Tüzel az egész testem a felismeréstől. Ez lehetetlen! Sosem szabadott volna a közelünkbe kerüljön. Ha messze van, könnyű dühösnek lenni rá, de arra a humoros csávóra, akit a rövid levelezésünk alatt ismertem meg, igencsak nehéz. Eleve megdöbbentett, hogy nem küldött el a picsába. Mintha mulattatta volna, hogy valaki baromságokat ír neki az éjszaka kellős közepén.

Lehunyom a szemem pár másodpercre, majd visszavonulok a szobámba. Előtte belesek minden csemetémhez. Még a kis duzzogós láncfűrészesem is békésen szuszog, így a körülményekhez képest nyugodtan fekszem be a párnák és takarók közé. Elterülök a franciaágyam közepén, és éberen szuggerálom a plafont. Sokáig. Túl sokáig.

○•○•○

A telefonom csipogása riaszt fel. Hunyorogva tapogatózom a félhomályban, amíg rá nem lelek a készülékre. Sóhajtva tartom magam elé. Hajnali öt! Jesszuskám!

Az ismeretlen szám, alias Hayden Hosszú Nevű Barom az.

Hayden: Utálom az életem.
Hayden: Nagyon.
Hayden: Nem tudom, miért mondom ezt el neked, Hófehérke.
Hayden: Talán nem kellett volna meginnom a hatodik sört, de néha nincs más opció. El kell kerülni a valóságot, nem? Megérted?
Hayden: Érezted már úgy, hogy ellened van a világ?
Hayden: Én folyamatosan.
Hayden: Apám egy seggfej. Szerinte kivívom magam ellen a sorsot. Szerintem utál engem. Én nem utálom őt.
Hayden: Csak egy kicsit.
Hayden: Bocs. Ez már sok, igaz? Jobban tenném, ha elmennék megnézni a Hófehérke felnőtt változatát.
Hayden: Nem tudom, ki vagy. Így könnyű. Így jó.
Hayden: De azért érdekel. Nem árulod el a neved ennek az elkeseredett idiótának?
Hayden: Szánalmas vagyok. Faszom. Egy idegen, hétgyermekes anyukának írkálok. Ez a legalja.

Rögtön kiszáll az álom a szememből. Elszorul a szívem, pedig nem kéne megsajnálnom egy elkényeztetett alkoholistát. Eddig jobbára részegen találkoztam vele, tehát...

A hasamra fordulva kezdek gépelni.

Maxine: Szerintem inkább alkoholba fojtani a bánatod a legalja. A hétgyermekes anyuka szerint a józanság kifizetődőbb. Részegen sok hibát követünk el. Tapasztalat.
Maxine: Hívj Averynek!!!!

A második nevemből nem lehet probléma. Elég gyakori.

Hayden: Megint négy felkiáltójel? Miért nem alszol?

Maxine: Mert lassan felrobban a telefonom egy ötvenes fickó depressziós üzeneteitől? Nem kéne neked egy pszichiáter, faszikám?

Hayden: De, lehet. Milyen hibát követtél el részegen?

Örömtelenül felnevetek. Legszívesebben legépelném, hogy lefeküdtem veled, de nem teszem. Nem, ugyanis a gyerekeim... Semmi pénzért nem adnám őket. Sokszor nehéz volt, az is lesz, de ők az enyémek. Sosem bántam meg, hogy megszültem őket, még ha néha a fogam csikorgatom tőlük, akkor sem.

Maxine: Véglegeset. Örök életre szólót.

Ráhajtom a fejem a párnára, és az oldalamra gördülök.

Hayden: Az sok minden lehet. Tizenhét évesen egyszer arra ébredtem, hogy valaki bekente avokádókrémmel a hajam. Az is véglegesnek tűnt akkor. Talán nézőpont kérdése, mi tűnik annak.

Maxine: Minden nézőpont kérdése, haver.

Hayden: Jogos.

Hayden: Hagylak pihenni, Hófehérke. Bocs, hogy felébresztettelek. Biztos keveset alszol hét pulya mellett.

Milyen figyelmes valaki! 

Maxine: Meglepődnél. Ezek a gyerekek alszanak. A saját szobájukban.

Büszke vagyok rá. Nem tagadom.

Hayden: Szép marha!
Hayden: Munka. Nem marha!

Felkuncogok.

Hayden: Bocs. Aludj tovább! Pá!

Hayden Hosszú Nevem Van És Nem Félek Használni lerázott. Nem válaszolok, helyette lezárom a telefont, és a fal felé pislogva mélázok a beszélgetésünkön. Mi baja az apjával? Talán rossz a kapcsolatuk? Odaadnám a fél karom, ha tudhatnám. Talán kiszedem belőle. Abból nem lehet baj, úgysem tudja meg, ki vagyok. Én biztosan nem fogom elárulni neki. Nem szeretném az életem részévé tenni, pedig az utóbbi két percben eljátszottam a gondolattal, milyen volna a kicsikéimnek, ha lenne apjuk. De... De mindig ott egy "de". Túl sok probléma lenne, és még mindig a nyakunkba akaszthatnak egy pert. A legfontosabb, hogy a gyerekeim békében nőjenek fel, és ha ehhez távol kell tartanom tőlük az apjukat, akkor megteszem. Félek a változástól. Félek elmondani neki, mi lett az eredménye az elköteleződés nélküli kamatyolásunknak. Nincs értelme. Úgysem kellenének neki. A gyerekeim pedig nem sérülnek, amíg nem lép be az életükbe.

Egy darab csirkehúsnak érzem magam, ami hetek óta a hűtőben rohad. Nincs jogom eltitkolni egy ilyen dolgot Hayden elől, mikor egy véletlen – egek! – folytán előkerült. Azonban gyáva vagyok. Túl gyáva.

Felnyögök.

– Anya! – Felkapom a fejem. Taylor a pizsamanadrágjának alját gyűrögeti. – Van egy féreg az ágyam alatt.

Talán az apád az?

Mekkora picsa vagyok!

– Miféle féreg? – Felülök, és ledobom magamról a takarót. Amúgy is elememben érzem magam.

– Szőrös – nyávogja lefelé görbülő szájjal. – És vonaglik. Olyan hangokat ad ki, mint egy béka. Lehet, hogy a herceg az a meséből, anya? Adjak neki puszit?

Megrázom a fejem. Összeszorítom a szám, hogy ne nevessek fel.

– Nem, Tay, férgeket nem csókolgatunk.Amikor nagyobb lesz, halálra cikizem ezzel, az biztos, de egyelőre...

– Gyere, kicsim! – paskolom meg a matracot magam mellett. – Bújj ide! Reggel utánanézünk a férgednek, megígérem!

Bólint, és hozzám szalad. Visszafekszem, és megvárom, amíg mellém kuporodik. Magamhoz ölelem, és puszit nyomok barack illatú hajacskájára.

– Anya?

– Taylor?

– Gondolkodtam!

– A férgeken?

– Nem – motyogja. Együtt kuncogunk. – Damon azt mondta, tegnap két bácsi az apukánkat kereste.

Na, remek! Már csak ez hiányzott! Sejtettem, hogy kérdésekhez fog vezetni, főleg, mivel rohadt kíváncsiak. Kezdik megérteni, mi a helyzet. Minden alkalommal gombóc tanyázik a torkomban. Rettegek a kérdéseiktől.

– Az én apukámat keresték, a nagypapádat.

A mellkasomra hajtja a fejét, és felnéz rám.

– Mikor találkozhatok én is az apukámmal?

Meghasad a szívem.

– Nem tudom.

– Él az apukám, anya? Vagy az angyalokkal van az égben, mint Silly apukája?

Meg akarom fojtani saját magam. Mit felelhetnék erre? Létezik helyes válasz? Mégsem taglalhatom, hogy az apja nem is tud a létezéséről, de azt sem, hogy nem halott, mint az óvodás társa édesapja.

– Él – mormolom. – De... de ő... nincs itt most.

– Mikor jön haza?

Baszki! Egyre mélyebbre ásom a saját sírom, miközben szorít a mellkasom. Nem bírok megszólalni. Hogy mondhatnám el neki?

– Nem jön haza, nem itt lakik – préselem ki nagy nehezen, de tudom, ez még több kérdést fog szülni.

– Másik bokorba lógatta a kukiját, mint Lily apukája?

Nem kéne óvodába járnia a gyerekeknek, ez egyértelmű.

– Nem. Ez bonyolult. Mi lenne, ha most aludnánk, és holnap megbeszélnénk?

Borzalmas anyjuk vagyok. Bűntudat hasít belém. Nem így kéne kezelnem ezt. El kéne mondanom nekik az igazat, de nem akarom megsebezni őket. Túl kicsik még hozzá, de a hazugság nem segít.

Reménykedem, hogy holnapra elfelejti, hátha nem szükséges egy életre szóló sebet ejtenem a saját lányomon. Vagy...

Vagy elmondom Haydennek, és hagyom, hogy meghozza a saját döntését. Nem mintha alkalmas lenne. Éppen vádat emelnek ellene. Mi van, ha börtönbe kerül? Bejárok három gyerekkel a börtönbe? Talán mégis azt kellett volna hazudnom, hogy az apjuk meghalt. Az kevésbé fájdalmas, mint egy esetleges elutasítás vagy maga a bizonytalanság. De nem megoldás. Hosszútávon egyik sem az.

– Nem akarok aludni. – Taylor mocorog a karomban. – Az apukámat akarom. Szólsz neki, hogy jöjjön el hozzám?

– Igen – hazudom. Mert még mindig gyáva vagyok. Áltatom a gyereket, de így könnyebb. Sokkal könnyebb, mint ledobni a bombát.

– Remélem, szereti a palacsintát – suttogja. – Szeretnék vele palacsintát enni.

– Oké – lehelem elfúlóan. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és igyekszem elfordítani a fejem, nehogy meglássa, mennyire fáj nekem ez az egész. Az ő reménye az én fájdalmam.

– Aludj jól, kicsim! – Magamhoz szorítom. Kapaszkodnom kell belé. Szükségem van rá. Ahogy neki is szüksége lenne az apjára.

Hayden ezt a másodpercet választja, hogy ismét felrobbantsa a mobilom. Morogva, összeszorított fogakkal lesek rá az értesítésre.

Hayden: Azt hiszem, én is elkövettem egy életre szóló hibát.
Hayden: Nem mentem vissza, Avery.
Hayden: Nem mentem vissza...
Hayden: De másodjára nem fogom!!!! annyiban hagyni.