A történetben Jungkook 15, Yoongi pedig 16 éves.

Jungkook az utolsó órája után lassan szedte lépteit. Nem szeretett sietni, emellett pedig imádott a természetben lenni.
Megnyugvással töltötte el, ahogy a fák ágai lágyan ringatóztak az őszi szellő hűvöskés aromájában. A lába alatt ropogtak a fűszálak, melyek oly könnyedén hajoltak meg minden lépésénél.

Ám hirtelen megtorpant, mikor egy pillangót pillantott meg a zöld pázsiton. Lehajolt hozzá, és elmosolyodott gyönyörű látványa láttán.

-Milyen törékeny vagy, kicsi pillangó-suttogott Jungkook, mintha csak félne, hogy hangjával elijeszti a pillangót, és messzire repülve hagyja magára a világosbarna hajú fiút.

A pillangó Yoongira emlékeztette. Törékeny Yoongira.

Ugyan nem régóta ismeri a nála egy évvel idősebb fiút, de mégis. Egyszerre idegen, mégis ismerős.

Yoongira gondolva Jungkook felállt, és folytatta útját a park felé.

Hiába sütöttek a nap meleg sugarai, ezzel kellemes időt szolgáltatva, mikor Jungkook felnézett az égre, sötét fellegeket látott közeledni, amik hamarosan az egész égboltot elfogják lepni. Megszaporázta lépteit, és pár perc múlva már a parkban találta magát.

Nem sokan lézengtek már a parkban, kivéve pár kisgyereket szerető szüleikkel, illetve egy mentazöld hajú fiút, aki fülessel a fülében üldögélt egy magányos padon.

Jungkook sóhajtott egy nagyot, majd összeszedve magát indult meg Yoongi felé, aki épp egy füzetbe irogált.

-Szia Yoongi-kocogtatta meg a menta vállát, és próbált minél szebben mosolyogni.
-Szia-felelte Yoongi morcosan, miközben füléből kihúzta a füleseket, de tekintetét továbbra is a papíron tartotta.
-Milyen napod volt?-érdeklődött szokásosan Jungkook, miközben Yoongit figyelte. Annyira ártatlannak és sebezhetőnek tűnt.
-Átlagos-hallatta a kérdezett egy sóhaj kíséretében, majd a tollát elkezdte forgatni ujjai között, miután áthúzott pár sort a fehér papíron.
-Az..jó. Azt hiszem-bizonytalanodott el a barna hajú, és inkább másfele kezdett el nézni.
-Figyelj, nem kell úgy tenned, mintha törődni akarnál velem. Megvagyok egyedül is-reagált hűvösen Yoongi, és végre Jungkookra nézett. Nem akarta bántani a mellette ülőt, de mindig is utálta, ha valaki álszenten viselkedik-Mindig is egyedül voltam-tette hozzá még Yoongi, majd újra a papírlapra kezdett el írkálni.
-Nem csak úgy teszek, mintha. Törődök veled, mert törődni akarok-mondta magabiztosan Jungkook, és társa vállára tette a kezét, aki beleborzongott az érintésbe.

Amióta megszületett, egyedül volt. Már hozzászokott ehhez, és egyáltalán nem igényelte a szeretetet, a figyelmet, a törődést. Körbe vette magát egy kemény, hideg páncéllal, és ebben a burokban tengette a mindennapjait.
Soha nem tudta, milyen érzés, ha foglalkoznak az emberrel. Ha szeretik őt.
Soha nem kapott egy szeretetteljes ölelést. Egy odaadó érintést.
És mivel soha nem szerették, úgy érezte, ő sem tudna szeretni.

-Gyere Yoongi, menjünk haza. Mára vihart mondtak, és anya már vár otthon-szólalt meg gyengéden Jungkook, és aggódóan fürkészte Yoongit, aki fél oldalas mosolyra húzta a száját.
-Számomra tizenhat éve nem létezik az a szó, hogy anya-felelte Yoongi rá sem nézve Jungkookra, majd otthagyva a ledöbbent fiút felállt, és elindult.

'Otthon'-ízlelgette a szót magában Yoongi. Soha nem volt otthona, és soha nem is lesz. Az otthon az, ahol a családod vár haza, és ahol szeretetet kapsz. De ilyen Yoongi életebén nem volt. És most már késő ahhoz, hogy legyen.

Jungkook utolérte a menta zöld hajú fiút, és egy darabig némán sétáltak egymás mellett. Mikor azonban kiértek a parkból, ahol már forgalmas út következett, hirtelen ömleni kezdett az eső. Hirtelen csapott le a kora őszi zivatar, és a felhők úgy engedték magukból a kopogó esőt, mintha az égieknek az lenne szenvedélye, hogy hogyan tegyék tönkre az emberek napjait.

-Bassza meg-fújtatott Yoongi, majd fekete kapucniját magára húzva indult meg.

Jungkook sajnálattal a szemében nézett Yoongi után. Sajnálta a fiút, amiért úgy érzi, hogy egyedül kell lennie. Hogy úgy gondolja, neki ez a sorsa.
De megfogja mutatni neki, hogy ennek többé nem kell így lennie. Jungkook ott lesz mellette. Szeretni fogja. Minden szeretetet megfog neki adni, ami eddig hiányzott az életéből. Elfogja vele feledtetni azokat a komor időket.

Miután Jungkook realizálta magában az egyre távolodó Yoongi alakját, hirtelen ráeszmélt, hogy egy helyben áll a zuhogó esőben. Gyorsan előkereste táskájában az esernyőjét, majd Yoongi után eredt.

Gondosan a menta hajú fölé tartotta az esernyőt, hiszen a kapucnija pár pillanat alatt elázott. Yoongi csak grimaszolt egyet, majd kezét zsebébe dugva próbálta minél jobban összehúzni magát.

Talán a színesre festett haja miatt? Vagy a stílusa miatt, ami sokszor ellenszenvet vált ki az emberekből? Vagy amiatt, mert nem égett a szemében a remény?
Mi miatt nem fogadták eddig örökbe Yoongit?
És most miért vették magukhoz Jungkook és a szülei?

-Anya, apa itthon vagyunk-kiabált be Jungkook az előszobából, miközben a vizes cipőjét vette le, ám választ nem kapott.

Yoongi is gyorsan levette az átázott lábbelijét, majd feltrappolt az emeletre a szobájába.
Jungkook csupán sóhajtott egyet, majd a konyha felé vette az irányt.

A pulton talált egy üzenetet, nekik címezve:

Drágáim. Ma is későn jövünk. Ennivaló a hűtőben, a házra vigyázzatok. Ha gond lenne, tudjátok a számunkat.
Puszi, vigyázzatok magatokra
Anya és Apa

Jungkook gondterhelten kidobta a cetlit, majd a hűtőből kivett két adagot a már kész ételekből, majd a mikróba tette őket.

A szüleik sokat dolgoznak, hogy mindenük meglegyen nekik. Ugyan Yoongi még csak egy hónapja a család tagja, ő is ugyanúgy részesül mindenből, amiben Jungkook is. Nem tesznek különbséget vele, egyenlően kezelik őt is.
Nyilván, hiszen már ő is a gyerekük, akár elfogadja ezt Yoongi, akár nem.

Jungkook óvatosan kopogott be Yoongi szobájába, ám mivel hosszú percekig csak csendet kapott válaszként, megkockáztatta, hogy bemegy hozzá. Pedig Yoongi ezt nem szereti, de jelen helyzetben nem tehetett mást.

Amint benyitott, szemben az ajtóval megpillantotta Yoongi az íróasztalánál ülni. Fekete fejhallgatója a fején ült, és valamin dolgozott a laptopján.

-Jézusom te mit keresel itt? Nem meg mondtam, hogy ne gyertek be ide?-kiabált Yoongi felállva a székről, miután Jungkook megkocogtatta a vállát.
-Ne haragudj. Kopogtam, de nem jöttél-mondta Jungkook, ahogy a meleg tányért a kezében tartotta.
-Nyilván, ha hallottam volna, akkor kimegyek-ripakodott a menta hajú megszeppent társára. Jungkook ezt elengedte a füle mellett, mert higgadt akart maradni.
-Csak..csak hoztam neked is, hogy egyél-nyújtotta felé a tányért, és igyekezett palástolni a félelmét.

Nem szereti, hogy Yoongi ilyen hirtelen haragú, de megfelelően kezeli vele a konfliktusokat. Megérti, hogy nehéz időszak ez a számára, épp ezért próbál mindig óvatosan, finoman közeledni felé.

-Kösz-mondta kicsit lágyabban Yoongi, ám szeme még mindig szikrákat szórt.

Jungkook nem akarta, hogy még dühösebb legyen, ezért lerakta Yoongi asztalára a tányért. Egy pillanatra ránézett a laptopjára, és most már látta, hogy min dolgozik Yoongi. Zene alapokat csinál.

-Khm? Van még más is, vagy most már végre magamra hagynál?-Yoongi hangja élesen csengett, és egyből kizökkentette Jungkookot a bámulásból.

Rákapta a tekintetét, majd szótlanul indult el az ajtó felé. De épp, mikor átlépte volna a küszöböt, az egész házra sötétség telepedett. Lekapcsolódtak a villanyok, és az összes elektronikai eszköz áramellátása megszűnt. 

-Hát ez remek-hallatta idegesen Yoongi, majd fejét fogva ült le ágyára.
-Kiment az áram. Megyek, megnézem a biztosítékot-mondta Jungkook teljesen nyugodtan, majd indult is kifelé.
-Várj, Jungkook-kiabált Yoongi kissé kétségbeesetten, és a barna hajú  után indult.-Ne hagyj egyedül. Félek..amikor vihar van-motyogta zavartan Yoongi, ahogy utolérte társát.

Jungkook hitetlenkedve meredt az előtte álló Yoongira, aki félve pillantott ki az ablakon. Kint továbbra is zuhogott az eső, aminek kopogó monoton hangját meg-megtörte egy fénylő villám.

Magában elmosolyodott, hogy így látta nem vérszerinti bátyját. Mindig annyira kívülállónak, megtörhetetlennek mutatja magát, és ahogy itt állt előtte, mint egy kisgyerek, szemében valódi félelemmel, Jungkooknak kedve támadt megölelni őt. Ám nem tette. Nem tudja, hogyan hatna rá egy ilyen bizalmas, ilyen közeli gesztus megtétele.

-Gyere, akkor megnézzük együtt. Keresek zseblámpát-szólt finoman Jungkook, majd együtt indultak le a konyhába.

Ám a szekrényekben nem találtak zseblámpát.

-Hát persze-csapott homlokára Jungkook, míg Yoongi értetlenül meredt rá.-Lemerültek az elemek. Tegnap szóltak anyuék, hogy ma hazafele vegyünk. Ajj, tudtam hogy elfelejtettem valamit.

Yoongi maga is meglepődött, de egy pillanatra megeresztett egy mosolyt. Ahogy Jungkook itt törte a fejét, hogy most mi legyen, egész aranyosan nézett ki.

-Megvan-tette fel mutató ujját Jungkook, ahogy eszébe jutott valami.-Vannak gyertyáink. Valahol-mondta ki zseniális ötletét Jungkook.
-Gyertyák? Mint a múlt században? És ha leégetjük vele a házat?-forgatta meg szemeit Yoongi.
-Most miért? Legalább nem a korom sötétben ülünk. És szerintem egyikünk sem olyan béna, hogy képes lenne felgyújtani egy ekkora házat-válaszolt gesztikulálva Jungkook.
-Akkor még nem ismersz igazán-válaszolta Yoongi inkább magának, mint Jungkooknak, de pechjére, mert a barna hajú meghallotta ezt, amit tudtára is adott egy kuncogás jelképében.

Mindkettőjüket furcsa érzés járta át. Ez volt az első..az első testvéri pillanatuk, mióta Yoongi a Jeon család tagja lett. Általában hallgatagan szokott viselkedni, főleg ha az egész család együtt van, és csak akkor beszél, amikor kérdezik. Ugyan Jungkookkal néha napján elbeszélget, pár mondat erejéig, de akkor is mogorva képet szokott vágni, mint akinek kínszenvedés az, hogy beszélgetnie kell a testvérével.

Jungkook megtalálta a gyertyákat a szülei szobájában, majd felmentek az emeletre. Megbeszélték, hogy szerencsésebb lenne, ha együtt maradnának, így Yoongi vonakodva bár, de belement, hogy Jungkook szobájában legyenek. Ketten.

Hátukat a falnak vetették, így ültek egymás mellett az ágyon. Egyikük sem szólalt meg. Nem tudtak mit mondani egymásnak. Végül..Jungkook törte meg a csendet.

-Yoongi. Kérdezhetek valamit?-puhatolózott félve Jungkook.
-Kérdezz-felelte Yoongi úgy, mintha nem érdekelné.
-Te dalokat írsz?-kérdezte Jungkook, ám hangja továbbra is óvatos volt.
-Miért érdekel?-próbálta magát erősnek mutatni Yoongi.

Soha senkinek nem beszélt erről. Kinek is mondhatta volna el?
Dalokat kezdett el írni, amióta először tollat fogott a kezébe. A szenvedésről. A nyomorúságról. Az egyedüllétről.
Szavakba temette fájdalmát, ami mindig is nyomta a lelkét. Hiába gondolja azt magáról, hogy erős, hogy megtörhetetlen, a szíve nagyon is jól tudja, hogy ez nem így van.

-Mert kíváncsi vagyok rád-felelte egyszerűen Jungkook, ám még a halovány gyertyafény megvilágításában is jól látta, ahogy Yoongi megforgatta a szemeit.-Mert szeretlek-tette hozzá nyomatékosabban Jungkook.
-Pff, na persze-puffogott kelletlenül Yoongi.
-Miért nem hiszed el, hogy így van?-kérdezte Jungkook kicsivel idegesebben.
-Mert engem nem lehet szeretni-válaszolta a menta hajú társa felé fordulva. Hiába a sötétség, Jungkook így is látta azt az őszinte fájdalmat megcsillanni Yoongi szemében.
-Mert nem akarod elhinni, hogy igenis lehet. Mert nem hagyod, hogy szeressenek-közölte kíméletlenül Jungkook, és nem érdekelte, ha esetleg megbántja vele Yoongit. Nem bújhat mindig az érzései mögé. A valóságot kell élnie, nem pedig menekülni előle.
-Milyen jogon oktatsz ki engem? Semmit se tudsz rólam, akkor mit osztod itt az észt?-kiabált Yoongi, és érezte, ahogy szemét ellepik a könnyek.
-Csak szeretnélek végre ráébreszteni arra, hogy vége. Már nem vagy egyedül. Yoongi, mi már itt leszünk neked, örökre. Miért nem akarsz elfogadni minket?-kérdezte Jungkook, és Yoongival ellentétben ő továbbra is megtartotta normálisan hangerejét.
-Soha nem lesz vége, hát nem érted? Nem tudtok tizenhat évet kitörölni az életemből csak úgy. Mindig egyedül leszek, mert mindig is egyedül voltam. Soha nem kellettem senkinek-a menta hajú elcsuklott a végére, és most már sírt.

Jungkook most döbbent rá, hogy mi is bántja valójában Yoongit. Hogy mindig egyedül volt. A szó szoros értelmében. Senki nem volt mellette. Senki nem támogatta őt, senki nem védte meg. Senki nem magyarázott el neki dolgokat, és senki sem nevettette meg. Senki nem törölte le a könnyeit, senki vállára nem hajthatta a fejét.
Senki nem volt, aki szeresse.

Jungkook könnyeit visszafojtva húzódott közelebb a zokogó Yoongihoz. Óvatosan átölelte reszkető vállait, majd simogatni kezdte, hogy letudjon nyugodni.

-Yoongi..én..én nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy..hogy érzel. Kérlek, ne sírj-Jungkook is remegett, ahogy beszélt, majd ő is utat engedett könnyeinek.

Yoongi keservesen sírt. Tizenhat évének összes könnye a felszínre a tört. Most már nem tartotta magában.
Sokára tudott lenyugodni, de Jungkook türelmesen várt. Továbbra is karjai között tartotta.

-Én..én csak nem tudom, milyen szeretni. Nem tudom. Soha senkihez nem kellett kötődnöm, ezért félek. Mert..mert ha elkezdek szeretni, akkor veszíteni fogok. Elveszítem azokat, akiket megszerettem-nézett fátyolos tekintetével a menta hajú Jungkookra, mikor kissé sikerült lenyugodnia.
-Yoongi. Mi a családod vagyunk. A családodat soha nem fogod elveszíteni-mondta határozottan Jungkook, és eltűrte a Yoongi szemébe lógó, színes tincseit.
-De..én..engem..nem lehet szeretni-válaszolta elcsukló hangon Yoongi.
-De hisz mi már szeretünk téged. Csak észre kellett volna ezt venned-mosolygott keserűen Jungkook.

Sokáig így maradtak. Ölelkezve, könnyes szemekkel. Yoongi nem szólalt meg ezek után. A gondolataiba volt merülve. Az érzéseibe.
De jól esett neki, hogy Jungkook mellette volt. Hogy karjai között biztonságban érezte magát. Talán, életében most először érzett valami boldogságfélét. Ami tetszett Yoonginak. Többet kéne éreznie. Többet kéne boldognak lennie.
És ha ez Jungkookon múlik, akkor ezentúl mindig boldog lesz.

-Jungkook, kérdezhetek valamit?-törte meg a fagyos csendet Yoongi. Jungkook elengedte őt, és kíváncsian nézett társára.-Miért én? Miért engem választottatok?-tette fel azt a kérdést, ami már a kezdetektől fogva érdekelte.
-Mert megláttam benned a pillangót. Hiába mutattad magad erősnek. Törékeny vagy Yoongi-felelte Jungkook, majd finoman megsimította a menta hajú arcát.

'Pillangó. Egy pillangó vagyok'-mondogatta magában Yoongi, ahogy az új életére gondolt. Amiben nem lesz helye többé a fájdalomnak. Csak a családjának, és a boldogságnak.