Sziasztok!
Ez a oneshot egy versenyre íródott.
Minimum 2500 szavas történetet kellett írni, ezért lett ilyen hosszú. :)
Ez volt az első verseny, amiben részt vettem, és nagyon nagyon élveztem.
Remélem tetszik majd nektek. ;)
UI: készülőben van már egy Namjin oneshot. :D

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

- Szóval azt mondod, senki sem tudja, hogy kerültünk ide? - kétségbeesett suttogás a fehér falak börtönében.

Hoseok az idősödő nőre pillantott, aki kíváncsi és ijedt tekintettel kémlelte a kórház nyüzsgő folyosóját. Mellette, valószínűleg a lánya próbálta meg a szenilisként viselkedő anyját vissza rántani a realitás talajára.
Már eléggé ingerültnek tűnt a melírozott hajú, műkörmeivel telefont nyomkodó lány, aki mintha alig várta volna, hogy elhagyhassa a kórház területét.

Ezt Hoseok abból szűrte le, hogy a vele szemben ülő fiatal megforgatta a szemeit, ahogy sikerült a szülőjét elhallgattatnia.

Hoseok az asszonyt is jobban megfigyelte volna - nem tehetett róla, érdekelte, hogy vajon mi történhetett vele, amiért most a sürgősségin várakozik - de egy fehér ruhás nővér megállt mellette, és megkérte, hogy kövesse.
Leállítva a telefonján szóló zenét indult meg utána.

A sürgősségi osztályon elhaladva Hoseok pillantása akaratlanul is a várakozó betegekre tévedt, akik mintha még inkább elszívták volna megmaradt reményét is. Inkább a földet kezdte bámulni, mert úgy érezte, hogy ha még többet lát a világnak ennek a szeletéből, szabadjára engedi első könnycseppjét, ami már órák óta feszíti szemét.

Az aggodalom és félelem a várakozás alatt már megbénította az izmait, és ez csak egyre beljebb hatolt a csontjaiba, ahogy válaszokat várt a még fel nem tett kérdéseire, de következő mondatával a nővér sem igazán tudta lenyugtatni.

- Mr. Hwang még pár percig lesz eszméleténél a gyógyszerek miatt, utána sokáig altatásban tartjuk, de holnap mindenképpen be kell jönnie - kinyitotta neki az ajtót, majd mielőtt Hoseok megszólalhatott volna, már el is tűnt a betegek és az ide-oda rohangáló orvosok forgataga között.

Válaszokat és egy kis megnyugvást szeretett volna, mielőtt bemegy a férfihez, de mivel semmilyen tájékoztatást nem kapott Mr. Hwang állapotáról, még idegesebb lett.
Vett egy mély, lelkét megkönnyítő levegőt, mert tudta, hogy tartania kell magát. Mr. Hwang-nak most erőre és támogatásra van szüksége, és Hoseok ezt nem tudja megadni neki, ha előtte sír.

Belépett az egy ágyas szobába, amit most csak egyetlen lámpa borított be halvány fényével.
A sápasztó fehér falakat és a férfi testéből kivezető csöveket elnézve Hoseoknak émelyegni kezdett a gyomra. Annak reményében hunyta le a szemét, hogy össze tudja szedni magát, de mikor a fertőtlenítő szag szaglószervébe került, a múltban történtek betörtek a gondolataiba.

Mintha újra élte volna minden sanyargó pillanatát.

- Hoseok?

Egy erőtlen hang átverekedte magát a Hoseok elméjére telepedett komor ködön. Egy hang, ami most a fiú lábait mozgásra kényszerítette.

- Mr. Hwang? - Hoseok a kezébe vette a férfi csontos kezét. Vénáiban mintha megfehéredett volna a vér.

- Már mondtam, hogy nyugodtan tegezhetsz - Mr. Hwang ajkain fájdalmasan halvány mosoly bújkált. Pilláit csukva tartotta; szervezete csak pihenésre vágyott.

- Tudja, hogy nem fogom - Hoseok könnyfátyolos tekintetével figyelte, ahogy a férfi felé fordítja az arcát. - Minden rendben lesz.

- Az én dolgom ezt neked mondani - utolsó ébren töltött pillanataiban is csak törődést próbált Hoseok felé sugározni. Igaz, hogy ő szorul ellátásra, mégis ő volt az, aki többet akart adni, mert tudja, hogy Hoseoknak több erőre van szüksége, mint neki.

- De most nekem kell vigyáznom önre - megremegtek Hoseok ajkai, ahogy ezeket a szavakat kimondta. Minden sejtjét, minden szövetét, minden erejét odaadta volna Mr. Hwang-nak, csakhogy a férfi meggyógyulhasson. Erős akart maradni előtte, de mintha egész életében most érezte volna magát a leggyengébben.

- Hoseok. Magadra kell vigyáznod. Tedd ezt meg értem, rendben? - szaggatottan ejtette ki a szavakat, és pillái pár mázsás kövekként nehezedtek szemére. Ha akart sem tudott volna Hoseokra nézni.

- Megteszem. Megígérem - Hoseok érezte ahogy az a gyenge kézszorítás is, amivel Mr. Hwang szorította, egyre gyengül.

A férfi elaludt, ezzel együtt pedig Hoseok könnyei is megindultak. Tengerként lepték el az arcát.

Pár keserves perc után Hoseok felitatta nedves bőrét pulóvere ujjával, és mielőtt távozott volna a szobából és a kórházból, egy csókot lehelt Mr. Hwang homlokára.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

Másnap reggel ahogy felért az osztályra, a főorvos irodájába kísérték, és megkérték, hogy türelmesen várjon. Immár negyed órája annak, hogy karikás szemeit a fakó íróasztalon tartotta.

Ugyanaz a nővér fogadta, aki tegnap is. Ugyanúgy nem mondott neki semmit, ahogy tegnap is.

Az aggodalom, a félelem és a tudatlanság kegyetlen triójával megküzdve próbált egy apró reménysugárba kapaszkodni.
Talán már rég feladta volna, ha Mr. Hwang, a pszichológusa szavai engedték volna. De nem hiába az a két év, amit ők együtt töltöttek.
Ugyan Hoseok még nem teljesen gyógyult ki depressziójából, de kezdeti állapotához képest sokkal pozitívabban áll a történésekhez.
Mr. Hwang tartja még mindig életben.

Gondolataiból a főorvos rángatta ki.

- Jung Hoseok? Köszönöm, hogy ilyen korán betetszett fáradni - a fiúnak épphogy csak felpillantani volt ideje, az orvos máris folytatta. - Engedje meg, hogy bemutassam Hwang Youngmin fiát, Min Yoongit, illetve a család ügyvédjét, Bang Hyunwoot - az orvos helyet is foglalt az íróasztala mögött, míg Hoseok mellé leült a két idegen.

Hoseokra egy szívdobbanásnyi idő alatt zúdult rá a valóság.

Mr. Hwangnak van egy eltitkolt fia?

- Kezdjük rögtön Hwang úr állapotával. A tegnapi nap folyamán ért szívinfarktusa a főeret érintette, így az is mennyei áldás volt, hogy tegnap megtudtuk menteni. Az életben maradási esélye így sem túl sok, mert egy ilyen komoly szívinfraktust nem minden szervezet bír ki, de mindent megfogunk tenni érte - mintha csak egy tankönyvből olvasta volna fel a főorvos. - Hoseok, maga azért van itt, mert Mr. Bang ügyvéd úr haladéktalanul beszélni akart önnel.

A főorvos ezzel ki is ment az irodából, mert a reggel ellenére a kórházban így is elég nagy volt a forgalom.

Hoseok megkövülve bámult maga elé. Hallotta az apró mozgolódásokat, amik a két idegentől származtak, de képtelen volt rájuk nézni.

Mr. Hwangnak van egy eltitkolt fia?

Csak ez az információ lebegett a szeme előtt, mert egyszerűen átvertnek érezte magát. A két év alatt olyan közel engedte magához a férfit, és úgy érezte, hogy kialakult közöttük egy olyan kapcsolat, ami több, mint pszichológus-páciens állapot, hogy nem bírta felfogni, ezt hogy titkolhatta el előle.

A szótlanságot az ügyvéd törte meg.

- Hoseok. Sejtem, hogy ez milyen hirtelen érinti önt, és hogy magának sem könnyű a kialakult helyzet. De tudnia kell, hogy a pszichológusa, Mr. Hwang már mindenről intézkedett. Nem titok, hogy nagyon a szívébe zárta önt, ezért úgy döntött, hogy a gyámja alá veszi és kihozza önt az árvaházból. Mindenről megvannak a hivatalos papírok, természetesen mindegyikről kapni fog egy másolatot. Mr. Hwang ezt meglepetésnek szánta, ezért sem közölte önnel, ám mivel sajnálatos módon kialakult ez a helyzet, nekem kellett elmondani, mivel a kiköltözés időpontja ma esedékes. Így kérem, hogy majd Yoongival előbb hozzám jöjjenek el, és együtt megyünk el az árvaházba. Mivel Yoongi már nagykorú, nyugodtan rá bízhatja magát.

Az ügyvéd várt még pár másodpercet, majd mielőtt még kínossá válna az egész szituáció, ő is elhagyta a helyiséget.

Hoseok hibátlan arcbőrén könnyek folytak végig, ahogy lassan, szavanként emésztette a hallottakat. Még mindig csak előre bámult, és kezei kissé remegtek, ahogy a combján pihentette azokat.

Néhány pillanat múlva érezte, ahogy egy jéghideg kéz megfogja sajátját, és mintha csak erőt akarna belé önteni, megszorítja vékony, remegő ujjait.

- Nekem sem könnyű. De együtt talán átvészeljük. Mit szólsz?

Hoseok előbb a hófehér ujjakra nézett, mik lassan már görcsösen szorították a kezét, majd tekintetét tovább vezette Yoongira, míg nem megpillantotta a könnyes szemeket, porcelánbaba arcot, és szőke hajzuhatagot.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

Hoseok és Yoongi a kórház büféjében ültek egymással szemben, és mindketten egy adag gőzölgő kávét kavargattak.
Yoongi ötlete volt, mert egy percet sem bírt volna tovább sírás nélkül az osztályon. Nem szerette volna, ha apja így látná, mert félt, hogy ettől csak még jobban legyengülne.

- Miért nem mondta el? - Hoseok hangszíne élettelen volt, ahogy a kávéjába bámult.

- Mert nem vérszerinti fia vagyok - Hoseok felnézett Yoongira, aki könnyes szemekkel és nedves arcbőrrel ült előtte. Yoongi folytatta. - A szüleim jó barátok voltak Youngmin-nel, ezért is kerülhettem hozzá. Tudod, a szüleim elkezdtek drogozni, emiatt nem neveltek rendesen, és Youngmin nem engedte, hogy idegen emberekhez kerüljek, ezért örökbe fogadott.

Yoongi látta Hoseokon a folyamatos megdöbbenést. Hagyott is neki egy kis időt, hogy leapadjanak benne a hallottak.
Hoseok nyelt egyet, hogy újból kérdezzen, de addigra a szőkeség belekezdett.

- Én tudom, hogy ki vagy. Már a kezdetektől, mert apu máshogy mesélt rólad, mint a többiekről. Ne aggódj, a problémáidat nem mondta el, mert köti az orvosi titoktartás. De én már két éve látni akartalak, attól a pillanattól fogva, hogy apu elsőnek mesélt rólad.

- Miért? - Hoseok azt gondolta, hogy ennél szürreálisabb már nem is lehetne a helyzet, így úgy döntött, hogy engedi sodorni magát az árral.

- Mert tudni akartam, hogy néz ki a leendő testvérem - Yoongi megejtett egy halvány mosolyt Hoseok felé. - Már akkor tudtam, hogy örökbe akar fogadni, mikor ő még csak nem is gondolt erre. Mert láttam, hogy mennyire aggódik érted és hogy mennyire törődni akar veled. És tudod, sokkal szebb vagy annál, minthogy olyan sorsra kényszerülj, amilyenben eddig éltél.

Hoseok akarata ellenére is lesütötte szemeit, mert akármilyen szomorú körülmények között is voltak, zavarba jött.
Hogy elterelje erről a figyelmet, megszólalt.

- Egyszer volt egy öngyilkossági kísérletem. Egy évvel azután, hogy elkezdtem Mr. Hwanghoz járni. Még mindig nem gyógyultam ki a depresszióból, de már nincsenek szuicid hajlamaim és gondolataim, mert Mr. Hwang mindennap meglátogatott a kórházban. És egész eddigi életemben ez volt a legszebb.

Yoongi látta Hoseok szemében azt a sok évnyi, mérhetetlen fájdalmat, aminek nagy része még mindig nyomja a lelkét.

- Miért?

- Mert ha az embernek nincsenek szerettei, célokat se igazán tűz ki magának. Miért küzdöttem volna bármiért is, ha senki nem lett volna büszke rám?

Most Yoongi volt az, aki lesütötte a szemét. Erre képtelen lett volna felelni, hiszen soha nem élt át ilyesmit. Fogalma se lehet róla, hogy Hoseoknak milyen rosszabbnál rosszabb gondolatok fordultak meg a fejében.

- Nem megyünk vissza? - kérdezte Hoseok, majd látva hogy Yoongi - még mindig az asztalt bámulva - bólint, felállt.

Ahogy visszaértek az osztályra, a szokásosnál nagyobb sürgölődés-forgolódás fogadta őket. Azonban ahogy egyre közeledtek a folyosón, és meglátták, hogy abba a kórterembe futkosnak ki-be az ápolók, ahol Hwang Youngmin is fekszik, egyből rohanni kezdtek.

Hiába állítottak meg minden kórházi dolgozót, hiába próbáltak információhoz jutni, magatehetetlenek voltak.

A pánik teljesen eluralkodott felettük, ezért le sem ültek, mert képtelenek voltak nyugodt helyzetben maradni. Tüdejükbe egyre nehezebben jutott levegő, és könnycsatornáik egy másodpercre sem apadtak el. Egymástól kérdezgették, hogy most mi történik, miközben tudták, hogy egyikük sem tudja a választ.

Tíz, kínkeservvel töltött perc után a főorvos közeledett hozzájuk, de nem kellett mondania semmit, mert az arcáról minden leolvasható volt.

Hwang Youngmin életét vesztette.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

- A pszichológusokat mindig úgy képzeltem el, hogy faarccal, jegyzettömbbel a kezükben tesznek úgy, mintha tényleg érdekelnék mások problémái - Hoseok finoman végig simított a lakktól fénylő faasztalon, mintha attól félne, hogyha ennél durvábban ér hozzá, szétporlad az egész. - De Mr. Hwang már az első találkozásunkkor is úgy bánt velem, mint egy emberrel.

- Mint a fiával - Yoongi fekete nadrágjának gyűrődéseit piszkálgatta, és próbálta vissza fogni a sírását, ahogy elhunyt édesapja irodájában ültek, és ahogy róla beszélgettek.

- Igen. Ha ő lett volna az igazi apám, akkor én lettem volna a legmosolygósabb gyerek és a legboldogabb fiú a világon.

- Ha ő lett volna az igazi apád, előbb láthattalak volna - Yoongi többször is elejtett hasonló mondatokat ezalatt a két nap alatt, amióta együtt élnek a lakásban. Miután Youngmin meghalt, nagy nehezen, de sikerült eljönniük a kórházból, és Hoseok beköltözött Yoongihoz. Mivel Yoongi már nagykorúnak számított, Hoseok felügyeletét rá bízták. - A szüleid miért dobtak el maguktól?

Már az első pillanattól fogva egy erős, bizalmi kötelék húzódott közöttük.
Egyikük sem gondolja és érzi úgy, hogy titkolózniuk kéne a másik előtt, hiszen már csak ők maradtak egymásnak.
Hoseoknak Youngmin volt az egyetlen ember az életében, pont ahogyan Yoonginak is.
Youngmin miatt pecsételődött össze az életük örökre.

- Nem tudom. Azt mondták, hogy egy éjszaka ott találtak az árvaház bejárata előtt. És egyszer sem próbálták meg velem felvenni a kapcsolatot. És nem is akarom. Nem akarok tudni róluk, mert ők nem a szüleim. Nekem nincsenek szüleim - Hoseok az évek alatt ezt a sebet annyira mélyre eltemette magában, hogy egyáltalán nem okoz neki fájdalmat erről beszélni.

- És a barátaid? - Yoongi felnézett Hoseokra, aki most a tavaszt szemlélte az ablakon keresztül, ezért nem látta igéző arcát. Pedig annyira gyönyörűnek találja, hogy minden másodpercben csak őt szeretné látni. Nem igazán értette, hogy mégis miért gondol Hoseokról ilyeneket, de már két éve, minden egyes nap ott motoszkál a fejében a fekete hajú fiú. Youngmin úgy mesélt róla neki, mintha Hoseok lenne a leggyönyörűbb virágszál egy réten, és annyira borzasztónak találta, hogy egy ilyen fiúnak ilyen lelki problémái vannak.

- Barátok? Az én életemben ez egy nem létező dolog - Hoseok visszafordult Yoongi felé, aki üveges szemekkel nézett rá.

Többször is így talált rá Yoongira. Csak bámult maga elé, megtört tekintettel, és mintha levegőt se vett volna. Tudja, hogy meghalt az édesapja, látta a holttestét, most pedig eltemetni készül őt, de a tudatáig nem igazán jutott ez el. Egyszerűen még túl friss és tragikus számára ez az egész, hogy fel tudja fogni. Mintha egy szellem lenne, olyan üresnek érzi magát. Számára ez a veszteség olyan fájdalmas, hogy lassan a szíve is megszűnik dobogni, mert ez az egész kifacsarja bordái közt lüktető szervét.

- Gyere Yoongi - Hoseok a szőke hajú vállára tette a kezét, és próbált mélyeket lélegezni, mert a temetésre tartogatott könnyei utat akartak törni.

- Hoseok? Megígéred nekem, hogy itt leszel? Mert egyedül nem fogom tudni végig csinálni. Nemcsak a temetést, hanem az egész életet se.

És Yoongi eltört. Hiába fogadta meg, hogy a temetés előtt nem sír, nem elég erős hozzá.
Mintha mindenét elvesztette volna Youngmin halálával. Hiszen Yoongi csak neki élt. Miatta kelt fel minden nap az ágyából, miatta akarta valóra váltani az álmait. Egyedül neki akart bizonyítani és vissza adni azt a sok szeretetet, amit a férfitől kapott. Vele akarta megosztani minden pillanatát - azért is esik nehezére elengedni őt, mert nem volt ott vele az utolsó másodpercig. Ami nem Yoongi hibája, de mégis bűnösnek érzi magát emiatt.

Hoseok átölelte a remegő vállakkal zokogó fiút, és próbálta erősen tartani, miközben ő is darabjaira hullott.

●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●●

Hoseok odalépett az asztal fölé görnyedő Yoongihoz, és bele lesett a papírba.

- Youngmin emlékére szeretnék írni egy dalt. Róla, neki, hozzá - Yoongi kifújta a levegőt, mert érezte, hogy lelke megint egyre nehezebbé válik.

Egy hét telt el a temetés óta.

Mindkettőjük szeme a piros ötven árnyalatában égett, és arcuk is olyan sápadt volt, hogy beleolvadhattak volna a falba.
Ám ebben az egy hétben minden másodpercben együtt voltak. Nem hagyták egyedül a másikat, támaszt nyújtottak egymásnak. Yoongi azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy Hoseokról kérdezett.
De Yoongi nemigen mesélt magáról. Persze pár dolgot megtudott róla, de Hoseok szeretné mélyebben, teljesen is megismerni Yoongit.

Valamint. Valamint azt is szeretné, ha mesélne Youngmin-ról. Erre még nem merte megkérni a szőkeséget, mert fél, hogy ezzel még mélyebb letargiába esne a fiú. Hagyni szeretne neki egy kis időt, amíg el nem kezdi feldolgozni a veszteséget.
De annyira megszeretné ismerni a férfit. Persze nagyon közel kerültek egymáshoz a két év alatt, de olyan fontos apróságokat, minthogy hogy issza a reggeli kávéját, vagy hogy melyik a kedvenc filmje, nem tud róla.

- Miért kezdtél el dalokat írni? - Hoseok Yoongit figyelte, ahogy beharapott ajkakkal törte a fejét a szövegen, ami máskor csípőből jön neki, de most úgy érezte, hogy bármit is vet a papírra, nem elég tökéletes.

- Mert csak így tudom kifejezni magam. Tudod, barátokból én sem sokkal büszkélkedhettem. A gimnáziumi barátok, vagyis inkább haverok egyszerűen lepattintottak, mert nem tetszett nekik, hogy én valóra váltom az álmomat. Ezért nem igazán tudom, hogy hogy is kéne beszélgetni vagy barátkozni az emberekkel - Yoongi hirtelen éles fájdalmat érzett mindenhol. Szerette, amit csinál. Örült, hogy édesapja támogatta és segítette őt dalszerző is és előadói karrierjének egyengetésében. Többször is Youngmin-nek köszönhetett egy-egy koncertet a városban, hála a férfi kapcsolatainak. De azt kívánta, apja bár ellenezte volna ezt az egészet. Mert az álma miatt nem tudott mellette lenni az utolsó pillanatban is. Épp a szomszéd városban koncertezett, ami nem éppen volt közel, ezért már hajnal volt, mire vissza ért. Egyből indult vissza, ahogy megkapta a telefonhívást a történtekről.

- Velem más a helyzet, nem igaz? - Hoseok nem volt vak. Feltűnt neki, hogy Yoongi néha furcsa dolgokat mond neki, amiktől rendszerint zavarba szokott jönni, mert, még magának sem merte bevallani, de van egy sejtése, hogy a saját neméhez vonzódik. Amikor elkezdett serdülni, és az ő szervezetében is munkálkodni kezdtek a hormonok, ő is vágyott arra a bizonyos rózsaszín ködre. Ám soha nem a lányokat nézte meg magának. Az iskolában, és utcán is inkább a fiúk keltették fel és kötötték le a figyelmét, ami csak még jobban összezavarta. Amikor felnőtt tartalmú videókat nézett, akkor is gyakoribb volt a 'meleg' keresés, mint a 'heteró'. De még mindig nem tudja pontosan, hogy csak a fiúkhoz vonzódik-e, vagy esetleg mindkét nemhez, mivel még soha nem volt kapcsolata senkivel.

- Valóban. Veled könnyebb. Talán azért, mert volt két évem felkészülni - Yoongi aprót nevetett, majd egy fájdalmas sóhaj kíséretében hátra hajtotta a fejét, és össze kulcsolta az ujjait.

- Volt már barátnőd? - Hoseokból csak úgy kibukott a kérdés, ahogy azokra a mondatokra gondolt, amik a szőkeség ajkait hagyták el.

- Nem. És nem is lesz.

- Miért?

- Mert meleg vagyok. A fiúkat szeretem, és következő kérdésedet megelőzve, nem, még barátom sem volt - Yoongi rámosolygott Hoseokra, aki most úgy nézett ki, akárcsak egy kisgyerek.

- És..és szerelmes sem voltál még? - Hoseok hirtelen jövő bizsergést és izgatottságot érzett testében. Észre vette magán, hogy időnként tovább legelteti szemét a nála egy évvel idősebb fiún, és hogy mennyire tetszik neki Yoongi illata, amiket az ölelésekkor szokott magába szívni, de nem tudja, hogy ennek mi az oka. Talán tetszik neki, talán nem. Talán csak nagyon szüksége van egy barátra, és emiatt összekeverednek az érzései. Talán csak fél, mert még soha nem volt senkije.

- Azt hiszem, amit most érzek az, az.

- És..tudni fogja?

- Szerintem már sejti. De tudod mit? Elmondom neki most. És hogy miért? Mert túlontúl rövid az élet ahhoz, hogy várjak. És édesapám is azt tanította, hogy ha valamit szeretnék, akkor azért dolgozzak meg. Hoseok. Igen, te vagy az. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok beléd. Vagy még a szerelemnél is több az, amit irántad érzek. Tudom, nevetségesen hangzik, hiszen csak egy hete találkoztunk, és nem ismerjük még egymást rendesen. De valami mégis húz hozzád, ami több, mint barátság. Két éve. Két éve, amióta édesapám elkezdett mesélni rólad. Azóta úgy érzem, hogy szükségem van rád és hogy veled akarok lenni. Ne nézz kérlek őrültnek, de ezt érzem.

Hoseok kitágult pupillákkal nézett az előtte ülőre, és ajkai is teljesen kiszáradtak.

- A szerelmedet szeretném, Hoseok. De nem most. Mert ha egyszer úgy alakulna, hogy te is belém szeretnél, akkor a legboldogabbá akarlak tenni. Minden szeretetemet oda akarom neked adni. De jelenleg most nem érzem úgy, hogy képes lennék erre. Szeretném gyászolni az édesapámat, és megélni ennek minden fájdalmát. Nem tudnék most neked szerelmet adni, mert minden erőmet felemészti a veszteség. És szerintem te sem állsz erre készen, mert egyik napról a másikra lettél kizökkentve a megszokott életedből. Túl sok minden ért ahhoz, hogy még ezt is a válladra tegyem. De tudni fogod, ha már képes leszek a szerelemre és akkor majd eldöntöd, hogy te is szeretnél-e engem.

Yoongi mosolygott még egy utolsót, majd mielőtt kiment volna a szobából, egy puszit lehelt Hoseok tűzvörös orcájára.

Hoseok megsemmisülten ült a székben. Nem azért, mert épp szerelmet vallottak neki, vagy mert beigazolódtak a sejtései, hanem azért, mert tudja, hogy ő is szeretné majd Yoongi szerelmét.

Azon a napon egy lélek hagyta el a Földet, milliónyi fájdalmat hagyva maga után, de ugyanazon a napon köttetett egybe két lélek sorsának fonala, milliárdnyi szeretettel és szerelemmel.