Jimin fülét ismét megütötte az öklendezés hangja, ahogy a konyha felé tartott. Gondolkodás nélkül rohant a fürdőbe.

A szokásos látvány tárult elé, ahogy feltépte a fából készült ajtót. Barátja görnyedten hajolt a wc fölé, miközben hánytatni próbálta magát.

- Yoongi, kérlek - a fekete hajú fiú hangja elhalóan csengett a mintás csempével borított helységben.

Yoongi, mintha meg sem hallotta volna, továbbra is próbalta kierőszakolni magából gyomra tartalmát. Az üres gyomrából. Az üres, ételért esdeklő gyomrából.

De mikor már az ezredik alkalommal is sikertelenül járt, mérgesen vágta a földhöz a fogkefét, amivel eddig próbálta hánytatni magát.

A mosdókagylóhoz lépett, és még mindig, a dühtől forrva öblögette ki száját.

- Yoongi - lépett a szőke hajúhoz Jimin, és finoman rátette barátja vállára a kezét. Szinte érezte a Yoongi testén végigáramló haragot, ami minden porcikáján, minden hajszálerén cikázott.

Yoongi teste még jobban megfeszült az érintéstől.

- Hagyj - csupán ennyit préselt ki ajkai közül a szőke hajú, majd ugyanolyan hűvösséggel, amilyen hangszínben illette Jimint, a szobájába vonult.

A hangos ajtócsapódást hallva Jimin tudta, hogy Yoongi most nem kíváncsi a társaságára. Nem kíváncsi az aggódó tekintetére, sem arra, hogy azt hallgassa, mennyire veszélyes az, amit művel.

Pedig szeretne rajta segíteni. Tudja, hogy Yoongi ezt az álma elérése érdekében teszi, de cselekedeteivel már rég átlépte azt a határt, amivel már veszélybe sodorja az életét.

Yoongi csalódottan feküdt az ágyában, miközben a plafon repedéseit bámulta. Azon gondolkodott, hogy hogyan szabadulhatna még meg a felesleges kilóitól.
Már szinte elfogyta az egész testét, ő mégis egyre kövérebbnek érezte magát. 

Gondolatmenetéből Jimin halk kopogása szakította félbe. Válaszra sem méltatta, hiszen tudta, hogy semmi sem gátolja meg lakótársát és egyben legjobb barátját attól, hogy bejöjjön.
Inkább befordult a fal felé, és felhúzta a lábait, hátha így nem hergeli fel magát annyira. Tudta, hogy Jimin amiatt jött, hogy észhez térítse, de semmi sem tudta megakadályozni abban, hogy valóra váltsa álmát. Márpedig ehhez az kell, hogy még többet fogyjon.

Jimin valóban belépett Yoongi poszterekkel teletűzdelt szobájába. A falakon csak ezeket lehetett látni.
A szobáját tele aggatta csupa olyan dologgal, ami az álmát, a vágyát jeleníti meg. Hangulatos volt, de a valóság, amit Yoongiból váltott ki, már sokkal kevésbé.

Jimin leült Yoongi ágyára, háttal neki. A padlóra szegezte tekintetét, miközben érezte, hogy könnyei belülről mardossák a szemét.

- Ez az álmom Jimin. Nem érdekel a szövegelésed, mert akkor is valóra fogom váltani. Kiskorom óta ez szeretnék lenni, érted? Kiskorom óta - Yoongi megelőzte Jimint, mielőtt a fekete hajú belekezdhetett volna.

- Nem ezért jöttem. Csak szeretném, ha velem jönnél. Mutatok valamit - Jimin hangja egészen távolinak tűnt. Yoongi megijedt, hiszen ilyen hidegséggel a hangjában még soha nem beszélt hozzá.

Jimin egy szó nélkül állt fel és ment ki. Yoongi felült az ágyában, és pár másodpercig még nézte azt a helyet, amelyet az imént még Jimin foglalt el.
Yoongi nem értette. Tényleg megijesztette az a hangszín, amelyen Jimin beszélt hozzá. Mintha nem is itt lenne, hanem egy másik, sokkal sivárabb dimenzióban lebegne.

Így is volt.

Egymás mellett haladtak az őszi falevelek hullásában. Jimin egy szót se szólt Yoongihoz, amióta elindultak. És Yoongi se kérdezett rá semmire. Valahogy ez a csendbe burkolózó Jimin visszafojtotta a benne lapuló kíváncsiságot. Mintha érezte volna, hogy itt nincs szükség szavakra.

Yoongi pupillái teljesen elfedték íriszeit, mikor realizálta magában, hogy hova is hozta Jimin.

A temetőbe.

Jimin megállt egy lilás árnyalatú sírkő előtt. Lesöpörte a ráhullott faleveleket, majd leült az elé helyezett padra.

Park Seoyeon.

Ezt a nevet olvasta le Yoongi a sírkőről.

Még lélegezni is elfelejtett. Egészen újfajta félelem kerítette hatalmába. Hiába voltak legjobb barátok, Jimin mintha a mai napig idegen lenne a számára. Egyszerre tud róla mindent, mégis semmit.

És most úgy érezte, olyat fog megtudni, ami megváltoztatja az életét.

Így is történt.

- Seoyeon - kezdett bele Jimin, amint Yoongi leült mellé. Sötét emlékekbe borult szemét a sírkőn tartotta. - A hugom. Tizenöt évesen meghalt, mert anorexiás volt. Mindig kövérnek tartotta magát. Már a bordái is kilátszódtak, de ő még tovább akart fogyni. Próbáltam megmenteni, próbáltam rajta segíteni, hiszen csak én voltam neki. A legfontosabb volt az életemben, de elveszítettem. A mai napig úgy érzem, hogy én vagyok a hibás érte. Soha nem tudtam feldolgozni a halálát, de miután beléptél az életembe, mintha vissza kaptam volna egy szeletet belőle. Tudod, sok mindenben hasonlítotok. Te is olyan fontos lettél az életemben, mint ő. Te is próbálsz megszabadulni a kilóidtól, mint ő. Téged is próbállak megmenteni, mint őt. De félek, hogy a történelem megismétli önmagát. De abba nemcsak te halnál bele, Yoongi. Én veled együtt halnék. Újra és ezúttal végérvényesen.

Yoongi most a könnyei mögül nézte azt a fiút, aki a hőse szeretne lenni. A szíve szó szerint ezer darabra hasadt. Miért nem vette eddig észre, hogy Jimin nem csak puszta kötelezettségből akarja megmenteni? Miért kerget olyan álmot, ahol megszabott előírásokhoz kell igazodnia?

- Nem szeretnék többé balett táncos lenni, Jimin. Megmentettél - súgta Yoongi a barátja fülébe, miközben szoros ölelésben tartotta.