-Yoongi siess már, elfogsz késni-kiabál fel az emeletre a harmincas éveinek végén járó, felkontyolt hajú nő a lépcső alján várva.

Yoongi gyorsan lekaparja még azt a pár szót a maszatos papírra, ami az új dalszövegének a refrénjét kívánja szolgáltatni, majd táskáját felkapva sebesen robog le a lépcsőn.

-Tessék fiam-adja a nő Yoongi kezébe a barnás zacskót, ami Yoongi pulykamelles szendvicsét tartalmazza-Ügyes légy ma is! És ne vágj ilyen komor képet, tessék szépen mosolyogni!

Yoongi vág egy erőltetett mosolyfélét, amit anyja szúrós szemekkel díjaz, majd elindul a tavaszi napsütésben a zongora órájára.

Fekete fülesét bedugva elindítja a lassabb számokból álló lejátszási listáját, majd gondolatait kikapcsolva igyekszik odaérni a művelődésházba, ahol a zongora órákat veszi.

Yoongi több, mint két éve kezdett zongorázni. Imádja csinálni. Olyankor érzi azt, hogy harmóniában van a lelkével. És ugyan van még pár dolog, amit tökéletesítenie kell, mégis úgy érzi, hogy ő erre hivatott.
Ezzel szeretne foglalkozni. Arról álmodik, ha majd meglesz a vizsgája, hogy több ezer ember előtt lép fel, akár a saját dalaival is.
Eleinte unta, amit így visszagondolva nem is értett. Unta, hogy ott üljön több órán keresztül egy széken, miközben billentyűket nyomogat le össze-vissza.
Ám ez szerencsére megváltozott. Elkezdett kötődni a zongorához, és a zongora is Yoongihoz. Erős kötelék alakult ki, amit már az idő folyamán semmi, és senki nem szakíthat el tőle.

Dalokat írni fél éve kezdett el. Mikor már olyan érzelmi roncs volt, hogy a zongorázásban sem tudta kifejezni magát, elkezdte az érzelmeit papírra vetni.
Csak olyanról ír, amit ő maga is ismer, amit ő maga is átélt.
Hiszen egy pilóta sem fog elkezdeni hajót vezetni, nem igaz?

A kék színben úszó épület elé érve Yoongi kiveszi füléből a fülest, majd szőke, szél által összeborzolt haját megigazítja.
Mikor azonban belép az előcsarnokba, egy pillanatra megtorpan.

Egy lány. Egy gyönyörű lány. Olyan, amilyet Yoongi ezelőtt még nem látott.
A foteloknál várakozik, miközben ujjait idegesen tördeli.

Vállig érő világosbarna haja hullámokban omlik le a fehér, csipkés blúzára. A rövidnadrág miatt látszódnak a combjai, amik Yoongit az őrületbe kergetik. Gyengéi a szép, formás combok.
Aztán felvezeti tekintetét a lány szemébe. Kökényszemek.

Ezek a kökényszemek most Yoongit bámulják, aki elvörösödik egy kicsit, mikor észlelte, hogy lebukott.
Száját beharapva indul el a recepcióshoz, megkérdezni, hogy mikor jön meg Park tanárúr. Igyekszik többet nem a lányra nézni, de képtelen rá.

A kisugárzása rögtön rabul ejtette Yoongit, aki már a recepciós pulton várakozva lopva néz a lányra.

'Még soha nem láttam őt. Talán új a városban?'-gondolja magában a szőke hajú miközben, tekintetét az egyik nyitódó ajtóhoz kapja.

Egy nyolc év körüli, bájos kisfiú lép ki rajta megszeppenve, majd siet a lány elé. Egy zongora teremből jött ki, ahol Yoongi is gyakorolni szokott.

-Na végre, hogy megjöttél. Azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek a szarnak. Mehetünk már vagy még koptatod az ujjaidat azon a vacakon?-kérdezi a lány indulatosan, valószínűleg a kisöccsétől.

Megragadja öccse kezét, majd kisietnek az épületből.

'Hm, micsoda csalódás. Még jó, hogy nem szólítottam le.'-sóhajt egyet Yoongi, miközben hallja, hogy Park tanárúr megérkezett.

-Yoongi, sajnálom a pár perces késést. Nos, ha készen állsz, akkor akár mehetünk is-invitálja be a sötét inget viselő, már kissé őszes hajú Park tanárúr, akit Yoongi követni kezd.

'Nem baj. Nekem úgy is itt van a szerelmem. Az én egyetlen,
fekete-fehér szerelmem'-nyugtázza magában Yoongi, miközben felhajtja a zongora tetejét, és vékony ujjait a billentyűkre helyezi.