Yoongi pov

Kellemes, baráti ölelésbe vonom Halsey-t, ahogy végzünk a stúdióban. Közel tíz óra alatt három dalt vettünk fel, ami szerintem nem olyan rossz. Ment volna gyorsabban is, ha nem videóchatel minden második órában a férjével meg a kölyökkel. Nem hibáztatom, csak én is szerettem volna mihamarabb haza érni szerelmemhez, aki steakkel vár otthon vacsorára, ha minden igaz.

- Siess, a fiúd biztos nagyon vár már – mosolyog rám Halsey, mire zavartan elfordulok.

- Ma vagyunk együtt egy hete – motyogom, mire egyetlen lánybarátom hevesen vállon csap vékony sikongatások közepette.

- Annyira édesek vagytok együtt! És úgy örülök neki, hogy végül Jimin rájött, micsoda főnyeremény vagy a cukika pofikáddal!

- Oké, elég lesz – tolom el magamtól Halsey-t, aki tovább vigyorog. A táskámért nyúlok, hátamra kapom, majd egy intés után távozom.

Általában gyalog megyek le a negyedikről, de ma különösen fáradtnak érzem magam. Kimerített a sok gyakorlás, és hogy az egyik számot vagy százszor vettük fel, mire elégedett voltam vele. Beszállok a liftbe, hátamat a tükrös falnak döntöm, ahogy írok egy üzenetet szerelmemnek, hogy elindultam haza, és már alig várom, hogy együtt vacsorázzunk. Szívecskéket kapok válaszul, mire akaratlanul is bugyuta vigyor szalad a képemre. Elképesztő, hogy mennyire boldoggá tesz ez a fiú. Az elmúlt egy hétben sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam. Az, hogy minden este vele fekszem le, és reggel az első, amit meglátok, az a gyönyörű arca... kezdem megérteni már, hogy miért hasonlítják a szerelem első hónapjait unikornisokhoz, meg rózsaszín vattacukros felhőkhöz.

A lift megáll a másodikon, ahogy egy csapat kölyök vonul be mellém. Kinézetre olyan tíz-tizenkét év körül lehetnek, vannak vagy hatan, így kissé szűkössé válik a hely.

- Várjatok! – hallok meg egy csilingelően ismerős hangot, mire felkapom a fejemet. J-Hope lép be az utolsó pillanatban, enyhén kipirult arccal, egy fekete lábbelit szorongatva. – Sangwoo, itt hagytad a cipődet.

A barna hajú fiú hálásan veszi el a lábbelit, majd mélyen meghajol.

- Köszönöm, Hoseok-saem!

- Ugyan...

- Hoseok – mondom ki hangosan, magam sem tudom miért. J-Hope rám néz, mélybarna szemei elkerekednek meglepettségében, pár pillanaton belül pedig széles mosolyra húzódnak ajkai.

- Suga, hát te?

- Hát én... - kezdek bele, de ekkor újra megáll a lift. A gyerekek hajlongások közepette szállnak ki a földszinten, míg mi továbbra is megkövülten bámuljuk egymást.

- Maradnak? – pillant ránk egy középkorú nő, mire mindketten észbe kapunk, és kiszállunk a fülkéből.

- Izé... - csillogtatom meg újra zseniálisan bő szókincsemet. – A negyediken voltam, egy barátommal felvettünk pár dalt, csak nem rég végeztünk.

- Azta, te énekelsz? – csillannak fel szép szemei, mire enyhén zavarba jövök.

- Hát... valami olyasmi. A rap inkább közelebb áll hozzám. Mára kaptuk meg a stúdiót, szóval igen... hát ezért... - Gondolatban jól homlokon csapom magam, hiszen úgy dadogok, mint valami fogyatékos barom. Annyira lesokkolt az előttem álló jelenléte, hiába Namhae nem egy túl nagy város. – És te? – kapaszkodom bele az egyetlen normális kérdésbe, ami eszembe jut.

- Ó, hát én itt dolgozom – feleli lazán. – Táncot tanítok a másodikon, a kicsiknek.

- Te táncolsz? – esik le ezúttal az én állam.

- Aha, lassan húsz éve, ha jól számolom.

- Az nem semmi.

- Mikor jöttél? Nem láttam a csoda Nissanodat.

- Hátul parkoltam le – mutatok magam mögé, miközben elmosolyodom az autóm beceneve hallatán. – Tényleg, ne haragudj a múltkoriért. Nem akartam, hogy olyan furán váljunk el. Elakartalak vinni valameddig a Nissannal.

- Ugyan, semmiség. Tényleg mennem kellett akkor, JK nem volt túl boldog a döntetlennel kapcsolatban. Na meg, nem akartam zavarni sem. Nem tudtam, hogy közöd van Baby J-hez.

- Ő a párom, most már hivatalosan is – mosolyodom el, ahogy eszembe jut szerelmem arca.

- Gratulálok – paskolja meg finoman a vállamat.

- Köszönöm. Ti hogy vagytok Nammal? – halkítom le a hangom, bár tisztában vagyok vele, hogy senki nem értené, hogy kiről van szó. J-Hope arcáról rögtön leolvad a mosoly, tekintetét elkapja rólam, majd a fölre szegezi.

- Igazából, már nem vagyunk együtt...

- Mi?

- Szakított velem.

- De miért? – akadok ki teljesen, aminek szintén nem értem az okát. Semmi közöm hozzá, mégis hirtelen ér.

- Hát ez... - sóhajt fel, majd a bejárat melletti kis bódéhoz int. – Nincs kedved inni egy kávét?

A telefonomra nézek, elmúlt már hét óra is, Jimin pedig otthon vár minden bizonnyal. Ha most bedobok egy feketét, akkor meg számolni fogom a bolyhos kis báránykákat hajnali kettőig. Ránézek a velem szemben lévőre, már nyitnám a számat, de valahogy nincs szívem nemet mondani neki. Ahogy áll előttem a szürke kis macinacijában, meg az izzadt fehér pólójában, barna szemeiben mélyen szomorúság ül. Ő kedves volt velem a verseny napján, nem érdemli meg, hogy én ne legyek az.

- Igazából, ha dolgod van...

- Inkább egy teát innék, Hoseok – szólalok meg végül, mire szélesen elmosolyodik.

- Ha már itt tartunk, neked mi a rendes neved, Suga?

Egy pillanatra megtorpanok, nem kéne elmondanom, hiszen ez is egy alapszabály, hogy Jinen kívül senki nem használja az igazi nevét. Világ életemben faszságnak gondoltam, hiszen a fél város ismer mindenkit, de tiszteletben tartom az előírtakat. Kivéve most.

- Yoongi vagyok.




Jin pov

- Micsoda illatok! – csapom össze két tenyeremet elégedetten, ahogy kilépve a szobából a levegőbe szimatolok. Jimin szitkozódva sündörög a konyhában, egyik kezével a serpenyőt rázogatja, míg a másikkal a rizsfőzőt kapcsolja ki.

- Ne csak állj ott, kezdj el teríteni, Yoongi mindjárt hazaér! – mordul rám, de nem mozdulok. – Mi van, baszdmeg, süket vagy?

- Nem hallottam a kérlek szót.

- Nem is fogod. Elégedj meg azzal, hogy te vagy a kedvenc testvérem.

- Én vagyok az egyetlen testvéred – tárom szét a karjaimat.

- Na látod, akkor becsülj meg jobban – mutat rám Jimin egy fakanállal, - lehetne rosszabb is.

Nem állok le vitázni, igazából teljesen felesleges lenne. Egy darabig nézem, ahogy öcsém felvágja a steaket, megnézi, hogy rendesen megsült-e, elvégre Yoongi úgy szereti. Elképesztő, hogy mennyire másképpen viselkedik, amióta együtt vannak. Örülök nekik nagyon, még ha éjszakára fülhallgatóval is kell aludnom. Jimin végre talált egy igazán rendes srácot, aki elviseli minden faszságát, meg a borzalmas személyiségét, Yoonginak pedig eltűnt a bánat a képéről. Mindenki nyert.

- Hol a faszomban van már – morog tovább öcsém, miután segítek neki kitálalni a vacsorát. – Már majdnem egy órája elindult, a stúdió meg alig húsz perc.

- Ne nyünnyögj, biztos mindjárt hazaér – felelem asztalhoz ülve.

Bár öcsém ritkán főz, mondhatni szökőévente, az mindig mennyei. Szerencsére örökölte velem együtt a főzéshez való jó érzéket. Általában én vagyok itthon a szakács, de az utóbbi napokban felgyülemlett a munkám, mindennap több órás halál unalmas meetingjeim voltak, szinte ki sem mozdultam a szobámból. Jóformán már azt sem tudom, hogy néz ki a kocsim belülről.

- Egyél nyugodtan – pusmogja maga elé Jimin, ahogy duzzogva leül.

- Erre nem mondok nemet. Úgy sem akarlak titeket zavarni itt a romcsi vacsi közben – kacsintok rá, mire elhúzza a száját.

- Én csak próbálom jól csinálni ezt a párkapcsolatosdit. Olyan idegen ez még nekem.

- Csak most jöttetek össze, ne akarj azonnal mindent. Egy jó kapcsolathoz idő kell.

- Mert neked aztán annyi kurva jó, tartós kapcsolatod volt...

- Én nem akartam soha leállni senkivel – pillantok rá, ahogy felvágom a steaket. – Tudatosan választottam ezt az utat, Jimin. De ez nem azt jelenti, hogy neked is ezt kell.

- Ez most nekem túl sok okosság így estére. Egyelőre szétbasz az ideg, mert mindjárt kihűl ez a szar.

- Nem szar, igazából nagyon is finom. És mi van azzal a V gyerekkel? – váltok témát, mire öcsém befeszül. – Nem keresett a verseny óta?

- Nem, már miért tette volna? Világosan megmondtam neki, hogy ennyi volt. Meg gondolom látta, ahogy a fél világ előtt lekaptam Yoongit. Mindenki tudja, hogy együtt vagyunk hivatalosan is.

Bólintok, annyiban hagyom a beszélgetést. Jimin tovább morog, percenként pillant a telefonjára, míg én szép lassan elfogyasztom a vacsorámat.

- Hát ez fasza volt – törlöm meg a számat. – Máskor is főzhetnél – pöckölöm meg testvérem homlokát, aki válaszul a hátamra csap.

- Inkább offold ki a sok nyomorékot, akiknek tartod a kamu hegyi beszédet, aztán álljál be séfnek. Kurva élet, hogy nem konyha tündérkedek többet.

Szólásra nyitom ajkaimat, de ekkor meghallom a bejárati ajtó csapódását. Yoongi lép be nagy mosollyal az arcán, majd boldogan megjegyzi, hogy milyen jó illatok vannak.

- Hol a faszomban voltál? – esik neki Jimin azonnal, mire legjobb barátom látványosan meghökken.

- Hát... meg kellett állnom tankolni. Nem voltam sehol az utóbbi pár napban, teljesen elfelejtettem, hogy porzik a tank.

- És ezért értél haza egy órával később?

- Jimin, most meg mi bajod van? Siettem haza, csak útközben még...

- Leszarom, kihűlt a vacsora, amit neked csináltam! Faszom, a steaket nem lehet megmikrózni, olyan lesz utána, mint a gumi.

- Kincsem, nem baj – simít Yoongi öcsém arcára. – Akkor majd megeszem hidegen, tényleg nem gond. Igazad van, én késtem, sajnálom.

- De ez így akkor sem jó! – mondja tovább Jimin az igazát, én pedig megunva az egészet, egyszerűen csak ott hagyom őket. Nem akarok belefolyni az első nagy veszekedésükbe párként.

Elegánsan kiszököm a konyhából, majd magamra kapva egy vékony dzsekit a kocsimhoz megyek. Nem akarok otthon maradni, hadd öljék csak meg egymást békében, nem kellek én hozzá, bár Jimin üvölt, ha ott vagyok, ha nem. Az a tervem, hogy megyek pár levezető kört Rainbow Hillnél, hiszen nem mostanában lesz versenyem. A nyolcaddöntőig igazából nem is csinálok semmit, automatikusan ott van a nevem. Többek között ez is jár annak, aki megnyeri az előző évet. Pár éves szabály, nem olyan régen vezették be, és őszintén szólva, nem is teljesen értek vele egyet. Egy kis vezetés meg úgy sem árt, legalább használom kicsit manuálisan a Triptronic váltómat.

Éppen csak beindítom szeretett Audimat, amikor csörögni kezd a telefonom. Ha Yoongi vagy Jimin, tutira kinyomom, nincs kedvem most egyik hisztijéhez sem. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy olyan név szerepel a kijelzőmön, amit évek óta nem láttam, mivel a szám tulajdonosa anno letiltott.

A negyedik csörgés zökkent ki gondolataimból, furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy gyomrom görcsbe rándul, miközben elhúzom a kis zöld ikont.

- Nam... - szólok bele, hangom idegenül csend számomra.

- Hol vagy, Jin? – Nem várja meg válaszom, már dobja is a következő kérdést. – Át tudnál jönni?

- Most?

- Igen, most.

- Nam, jól vagy?

- Csak gyere át, kérlek...



Bocsánat a rövidebb részért, ígérem a következő fejezetben kárpótolok mindenkit! 💕