Namjoon pov

Veszek egy jeges americanót a város egyik kávézójában, majd gyalog folytatom az utamat a két tömbbel arrébb lévő sorházhoz. Illedelmesen felcsengetek, rekedtes hang szól vissza, hogy már várt rám, majd egy mély sóhajtás után felcaplatok a négy szintes épület harmadik emeletére. Éppen csak felérek a lépcsőn, az ajtó máris nyílik, de a nagy üdvözlés elmarad.

Kelletlenül lépek be a lakásba, becsukom magam mögött a nyílászárót, majd dzsekimet lekapva a fogasra akasztom azt. A szűk kis konyhába megyek, pontosabban az ajtónak állva figyelem az ötvenes férfi hátát, miközben szisszent magának egy dobozos sört. Igaz, hogy alig múlt délelőtt tíz óra, de hát istenem, valahol már biztosan este van.

- Motorral jöttél megint?

Szia Apám, neked is.

- Igen.

- Ehh – húzza el a száját, ahogy beletúr rövidre nyírt kávé színű hajába, amelyben jócskán elszaporodtak már az őszhajszálak az utóbbi időben. – Sok kritikát kapok emiatt. Egy bíró, aki nem vezet autót. Nem is értem, már régen sem fogtam fel ezt a hóbortodat. És akkor idehoztad azt a Wang gyereket is, és az se jár kocsival! Na mindegy – morogja maga elé, ahogy a fémdobozhoz illeszti a száját, és jó nagyot kortyol belőle. – Gyere, menjünk a nappaliba, meséld el mi történt pontosan Jin Audijával. Elképesztő, hogy ma már semmi sem szent... Az öreg Kim Dohyun bizonyára forog a sírjában! – utal Jin nagyapjára, aki szintén versenyző volt anno.

Követem a nappaliba apámat, ami a konyhával ellentétben egy tágas helyiség. A dohányzóasztal mindkét oldalán sötétkék kanapék húzódnak egymással szemben, így megvárom, amíg a férfi helyet foglal az egyiken, hogy aztán én is leüljek a másikra. Meglötyögtetem a jeges koffein adagot a műanyag poharamba, majd nagyot kortyolok belőle a szívószálon keresztül.

- Aish, elképesztő, hogy ilyesmi megtörténhet – morogja tovább apám, ahogy kényelmesen elhelyezkedik a bőranyagon. – Na, mesélj el mindent.

Így is teszek, legjobb tudásom és emlékezetem szerint elmondom, aminek éppen ma van egy hete, hogy megtörtént. Eltelt már négy nap, amióta Jin visszakapta imádott autóját, és én pont ennyi ideje óta nem tudtam róla semmit.

- Aha – hümmög bele apám a sörébe. – Ugyanezt mondtad a feljebbvalóknak is.

- Mivel ez az igazság.

Apám mandulaszemei összeszűkölve rám néznek. Feszültséggel teli csend áll be közénk, hosszú ujjai között megforgatja az alumínium dobozt, majd halk koccanással az asztalra teszi.

- Most csak ketten vagyunk, Joonie – fonja keresztbe a lábait. – Ha tudsz valamit...

- Az ég világon semmit – felelem nyugodtan. – Bár nem lehetnek érzéseim egyik versenyző felé sem, ahogyan elfogult sem vagyok, azért Jinnel mégis csak ismerjük egymást tíz éve. Biztos lehetsz benne, hogy puszta kézzel tekerném ki a nyakát annak, aki megrongálta az autóját.

- Igen, mondasz valamit.

- Ha nincs más, akkor...

- Van valakid mostanság, fiam?

- Nincs.

- És Jin?

- Tudtommal kavar az új csapat vezetőjével.

- Ja, a Jeon gyerek, aki tetováló itt az egyik szalonban, igaz? – kérdezi, mire bólintok. Felsőbb körökben mindenki tudja a versenyzők igazi nevét, ahogyan én is. – Nos, ha neki jó így. Azért többet néztem ki belőle.

- Mint például?

- Téged.

Elhűlök apám szavaira, a kávé amúgy is kesernyés íze most egyenesen megsavanyodik a számban.

- Én...

- Csak azért, mert nem beszélünk róla soha, az nem azt jelenti, hogy teljesen tudatlan vagyok. Bizonyára élvezted azt a pár napot, amit vele tölthettél legálisan, de ez ennyi volt. Ha valaki más megtudja rajtam kívül, hogy gyengéd kapcsolatot ápolsz egy versenyzővel, abból nagy problémád lehet, és most nem csak a bírói posztodra gondolok. Megfosztanak a csinos kis motorodtól is, mi több, még Namhae-ból is száműzhetnek.

- Azért ez egy kicsit túlzás!

- Mindketten tudjuk, hogy nem az. Ismered a szabályainkat, Namjoon. Az árulásnál szigorúbban semmit nem veszünk.

- Az otthonomtól akkor sem foszthattok meg! Azt hiszed, nekem ez jó így?! Szerinted nem próbáltam meg mással lenni? Bár olyan kurva egyszerű lenne!

- Ez... aish, mindig eltervezem, hogy majd szépen megbeszéljük a dolgokat, de sosem sikerül – morogja apám. – Én tudom, hogy mi ketten nagyon... máshogy látjuk a világot. Míg te belecsöppentél ebbe a világba, addig én itt nőttem fel. Első kézből láttam Kim Dohyunt Rainbow Hill bajnokává válni a nyolcadik alkalommal, amikor még tíz éves se voltam. Aztán huszonegy évesen mellékbíró voltam az utolsó versenyén, amit szintén megnyert. Sosem felejtem el, ahogy ment még egy utolsó búcsú kört a Truenojéval, majd mondott egy rövid beszédet. Kissé dadogott, zavarban volt, pedig akkor már a negyvenes évei közepén járt bőven, és történetesen az volt a huszadik és utolsó győzelme zsinórban. Nevetett, és azt mondta, hogy végre nem lesznek már unalmasak a versenyek, elvégre ki ne unná már, hogy húsz éve mindig ugyanaz a személy nyer? – mosolyodik el szomorúan. – Nos, én azt mondom, ha Kim Dohyun száz évig versenyzett volna, akkor is tudott volna újat mutatni.

- Igen, az öreg Papa is mindig legendákat szór róla a műhelyben.

- Ó, a drága Papa – csillannak fel apám szemei. – Igen, nála jobban szerintem senki nem ismerte Dohyunt. Legjobb barátok voltak ötven évig, de elég viharosan kezdődött a kapcsolatuk. Én csak amolyan mende-mondákat hallottam, de Papa biztosan szívesen mesél neked, ha megkérdezed.

- Egy kicsit szerintem eltértünk a témától.

- Valóban – biccent egyet öregem. – Nézd, nem fogok neked kis előadást tartani a szív ügyeiről. Nekem mindig is első volt a versenyzés, ezt semmi nem előzte meg soha.

- Igen, erről Anya tudna bőven mesélni.

- Anyád tudta nagyon jól, hogy milyen ember vagyok, amikor igent mondott az oltárnál. De mindegy is, nem erről akarok beszélni. Én csak annyit kérek, hogy légy egy kicsit körültekintőbb. Jin rendes gyerek, és nem csak azért, mert a kedvencem unokája, hanem mert van benne kurázsi és kitartás. Amikor idejött, a többi versenyző leköpte, azt gondolták, hogy majd a nagyapja hátán akar felmászni, bevallom, még én is ezt hittem. De ő nem foglalkozott vele, még az ICE challange-et is bevállalta.

- Tudom, én voltam a bíró. Tomboltál, amikor megtudtad.

- Persze, hogy tomboltam, az egyszem gyerekem vagy, meg is halhattál volna – köszörüli meg a torkát apám, majd előrébb hajolva a térdeire támaszkodik. – Nézd, Joonie, bár ez talán furán hangzik, de én megértelek. Magányos foglalkozás a miénk, és alapjába véve elég kacifántos is. Folyton észnél kell lennünk, nem hibázhatunk. Az emberek csak annyit látnak, hogy összeírjuk a versenyzőket, aztán küldünk pár sms-t heti egy-két alkalommal. Nem értenek meg minket. De ha te úgy érzed, hogy ezt a magányt Jin befoltozza, én nem bánom, amíg el tudjátok rejteni. Havonta egyszer el tudsz szabadulni pár napra, menj el olyankor a városból, és vidd magaddal a szeretődet is. Ami Namhae-n kívül történik, az már nem a mi hatáskörünk.

Hitetlenül felnevetek erre a mondatra, még a szemeimet is lehunyom pár pillanatra. Apám közben pókerarccal bámul, gondolom várja, hogy megosszam vele mi olyan mulatságos.

- Jaj, bocsánat – törlöm meg az egyik szememet. – Csak egy kicsit úgy érzem magam, mintha valami John Wick filmbe csöppentem volna. Most jön az a rész, hogy aki á-t mond, az mondjon b-t is?

- Namjoon!

- Oké, értem, tényleg felfogtam. Húzzam meg magam még jobban, és ha ne adj isten összefutok véletlenül a sarki 7-Elevenben az egyik versenyzővel, akkor rohanjak hanyatt-homlok a nyakamat kitörve.

- Félreértesz, de ez az egész Jin ügy...

- Jin Jeon Jungkookkal van, nem értem ezen mi nem tiszta? – csattanok fel hangosan.

Apám elhallgat, arcára halvány mosoly húzódik. A sörösdobozért nyúl, kiissza belőle a maradék pár kortyot, majd hangosan visszaejti a dohányzóasztalra.

- És ez fáj, nem igaz? – pillant rám a lelkemig hatolva. – Ki se kell mondjad, minden az arcodra van írva. Talán szar apa vagyok, de a fiam vagy, és ismerlek. Nem akarok neked rosszat, Joonie, én...

- Akkor hagynod kellett volna, hogy egyetemre menjek anno, nem pedig itt rohasztanod az isten háta mögött.

- Hogy nézne az már ki?! – csap apám az asztalra. – A mi családunkban ez nem szokás. A nagyapád is bíró volt, és az ő apja is. Amióta csak felbukkant az autóversenyzés Namhae-ban, azóta a nevünket adjuk hozzá. Olyan poszton vagy, amiért mások ölnének!

Sóhajtva dőlök hátra a kanapén, kissé megropogtatva a nyakamat. Apám íriszei próbálnak lyukat fúrni belém, de nem hátrálok meg. Ezúttal nem.

- Igazad van – mondom, ahogy felpattanva az ajtóhoz megyek. – Tényleg szar apa vagy.

Úgy dőlök be az ágyamba, mintha lenyomtam volna egy tizenkét órás vendéglátós műszakot, pedig csak egy reggeli beszédem volt az öregemmel. Fejemet az egyik párnába temetem, nagyot szippantok belőle, próbálom még felidézni Jin illatát, de úgy tűnik az elpárolgott az elmúlt napok után. Szentimentális módon még ágyneműt se húztam, amióta legutoljára itt volt, és bár ennek csak négy napja, nem úgy néz ki, hogy vissza fog jönni, tekintve, hogy azóta nem is beszéltünk.

Szinte félálomba voltam, amikor korán reggel az ajtómon dörömbölt. Azt sem tudtam, hogy mi van, úgy ahogy voltam, egy szál alsóban téptem fel az ajtót. Még az órát sem néztem meg, csak az ég narancsos árnyalatából, meg a reggeli hűs levegőből tudtam, hogy bizony kurva korán van még.

Jin nézett rám vissza vörös szemekkel, gyönyörű vonásait bánat csúfította. Rögtön kipattant a csipa a szememből, mintha valaki a combomba szúrt volna egy dózis adrenalint, olyan éber lettem.

- Ne haragudj, én... - hebegte zavartan, ahogy végigmérte majdhogynem pucér valómat. – Ha nem vagy egyedül, és zavarok...

- Mintha nem tudnád, hogy mindig így alszom – sóhajtottam fel, majd a csuklójára fogtam, és behúztam a házba. Bezártam az ajtót, kivételesen leszartam, hogy kilát meg minket. – Héj, jól vagy, Jinie? – simítottam szépséges arcra.

Jin a kezemre fogott, vetett még egy pillantást meztelen felsőtestemre, majd közelebb lépve megcsókolt. Bár normál esetben hátraszaltókat dobtam volna örömömben, ezúttal annyira ledöbbentem, hogy csak arra eszméltem fel, amikor megmozdította cseresznye ajkait. Ujjait barna tincseim közé túrta, nyelvét erőszakosan a számba nyomta, miközben az előszoba falának lökött. Enyhe déjavum volt, legutóbb is pontosan itt estünk egymásnak. Pontosabban én neki.

- Jhin... - morogtam elválva tőle egy pillanatra.

- Hmm? – hümmögött bele csókunkba. Alsó ajkamat fogai közé vette, kissé megtépázta, közben körkörös mozdulatokkal alsóba bújtatott ágyékomnak dörgölte magát.

Nyakamba hajolt, nyelvét kidugva végignyalt ütőeremen, majd izgatóan a bőrömbe harapott. Ujjait végighúzta kockás hasfalamon, amitől az összes pihém az égnek állt a farkammal együtt. Virágos illata minden józan gondolatot kiűzött elmémből, a gömbölyű ajkaktól pedig majd eszemet vesztettem, ahogy nedves csókokat hintettek érzékeny bőrömre.

- Vhárj... - túrtam bele sötét hajába, ahogy elém térdelt.

- Minek? – pillantott fel rám, miközben merevedésemre simított. – Nem úgy nézel ki, mint aki nem akarja.

Ujjait alsóm korcájába akasztotta, de mielőtt megszabadított volna tőle, csuklójára fogtam.

- Beszéljünk előtte.

- Nem beszélgetni jöttem!

- Jin...

- Nam! – nézett rám dacosan. – Faszom, elveszed a kedvem teljesen – pattant fel, majd sarkon fordulva a bejárat felé indult.

- Várj már! – nyúltam utána. – Mi a baj? – simítottam egyik kezemmel az arcára. – Miért jöttél?

- Nem akarok gondolkodni – suttogta remegő hangon maga elé pillantva. – Annyira stresszes vagyok, hogy megőrülök, nem bírok megnyugodni, aludni sem tudok... Gondoltam, ha eljövök, én... hagyjuk, idióta vagyok...

Egy határozott mozdulattal vontam magamhoz, két kezemet a derekára csúsztatva csókoltam a homlokára, majd hagytam, hogy szépséges arcát a nyakamba fúrja. Teste rázkódni kezdett, légzése rendszertelenné vált, közben ujjait erősen a hátamba vájta. Forró könnyek csurogtak végig a vállamon, nekem pedig majd megszakadt a szívem.

- Cssshhh – simítottam selymes tincsei közé. – Semmi baj, itt vagyok.

Mintha ez a mondatom felszakított volna valamit, Jin hangosan sírva fakadt. Hosszú évek teltek el, hogy utoljára ilyen állapotban láttam őt, és akkor is szívszaggató látvány volt. Bár akkor nem mentem oda hozzá, semmit sem tettem, nem akartam, hogy ez megint így legyen. Lejjebb hajolva a combjaira simítottam, majd az ölembe kaptam. Az ujjak a hátamon még mélyebbre szorultak, de nem foglalkoztam vele. Legutóbb, amikor így vittem a hálószobámba, teljesen más hangulat volt köztünk. Akkor mindent ellepett a túlfűtött erotika és vágy, azonban most ennek helyét átvette a bánat és szomorúság. És én semmit nem utáltam annál jobban, mint amikor az én szerelmem boldogtalan volt. Még annak az északi Jeon gyereknek is átengedtem, ha ez deríti őt igazán jó kedvre. Bármit, csak jól érezze magát.

Olyan finoman tettem le a még mindig rázkódó testét a matracra, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne. Kezeit a nyakamba vezette, úgy szorított magához, mintha elillanhatnék, akár egy kósza gondolat.

- Egy pillanat – suttogtam a cseresznye ajkakra.

Az ablakhoz mentem, majd lehúztam a redőnyt, hogy még véletlenül se érjék el a reggeli simogató napsugarak szerelmem szépséges arcát.

- Utcai ruhában vagyok – motyogta Jin.

- Nem érdekel. Akkor vedd le, ha kényelmetlen – mondtam, miközben bebújtam mellé.

Öv csattant a padlón, majd susogás hallatszódott, ahogy Jin megszabadította magát a farmerjétől. Tapogatózva magam mellé nyúltam, és rögtön meg is találtam az általam annyira imádott széles vállakat. Bár a vak sötétségben nem sok mindent láttam, éreztem, ahogy Jin felém fordult, kezeit meztelen derekamra helyzete, míg én pólón keresztül simogattam a gerince vonalát.

- Gyere ide – húztam magamhoz közelebb.

Jin kezei ezúttal a lapockámon állapodtak meg, arcát a mellkasomba fúrta, míg lábát a combjaim közé csúsztatta. Egyik kezemmel a derekára simítottam, míg a másikat átbújtatva a feje alatt a tarkóján lévő tincseket simogattam.

- Azt mondtad nem tudsz aludni.

- Két napja egy ideg vagyok – suttogta rekedtes hangon. – Már fájnak a szemeim, meg a gyomrom.

- Mikor ettél utoljára?

- Nem tudom... fáradt vagyok, Nam.

- Jól van – simítottam az arcára, majd lejjebb hajolva apró csókot nyomtam gömbölyű ajkaira. – Aludj, kedvesem, itt vagyok.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, mire legközelebb felébredtem. A szobában ugyanúgy vaksötétség uralkodott, csak Jin karjaimba simuló teste adott távpontot ahhoz, hogy nem egy hallucinált álom volt a reggeli eset. Óvatosan a puha tincsek közé simítottam, majd finom puszit nyomtam a homlokára. Még véletlenül sem akartam felébreszteni, de nem tudtam megállni, hogy magamba fojtsam ezt az apró gesztust.

Óvatosan a matrac szélére húzódtam, majd bevetve minden nem létező hajlékonyságomat, Mátrix Neót megszégyenítő mozdulattal másztam ki az ágyból. Éppen csak egy centinyit emeltem a redőnyön, pont annyit, hogy valami kósza fény beszökjön, és ne vágódjak hanyatt az egyik ruhakupacban, amit még lusta voltam kivinni a szennyestartóba.

Jinre pillantottam, lágy vonásait ezúttal nem csúfította el a bánat, helyette kisimultan tették még szebbé az amúgy is gyönyörű arcát. Nem bírtam betelni vele, teljesen mindegy volt, hogy hányszor látom magam előtt. Megmertem volna esküdni rá, hogy lényének minden apró millimétere az elmémbe vésődött örökre, mégis olyan áhítattal tudtam rá nézni, mintha akkor láttam volna először. Ejj Jeon Jungkokk, fogalmad sincs róla, hogy mennyire szerencsés fazon vagy te.

Úgy éreztem, hogy ki kéne még használnom egy kicsit az alkalmat, így visszabújtam Jin mellé, de ezúttal nem aludtam el. Néztem a szépen ívelt szemöldököt, a tökéletesre metszett gömbölyű ajkakat, és a sűrű, sötét szempillákat, amik finoman érintették a szem alatti vékony bőrt. Finoman kisöpörtem a kósza tincseket a homlokából, majd lágy csókot nyomtam a szabaddá vált területre.

- Szeretlek – csúszott ki halkan ez az aprócska szó ajkaim fogságából.

- Tudom – felelte Jin nyünnyögve.

- És gyönyörű vagy.

- Azt is tudom.

Elmosolyodtam, majd felsóhajtva közelebb vontam magamhoz. Nem nézett rám, szemeit csukva tartotta, ahogy félálomba az ölelésembe bújt. Ujjaim visszatértek a gerince vonalához, de ezúttal benyúltam a pólója alá, hogy puha cirógatásokkal ajándékozzam meg.

- Enned kéne valamit – szólaltam meg hosszú percekkel később. Jin nem igazán díjazta az ötletem, helyette morogva még inkább a karjaim közé fonta magát. – Rendelek valami finomat, oké? Mit szólnál, ha ennénk valami jó kis kalóriadús tésztát a Piccolából?

- Úgy, mint régen? – pillantott rám kómás szemekkel.

- Pontosan úgy – mosolyodtam el apró puszit hintve az orrára.

A késői ebédünk egy óra alatt ért ki. Nem foglalkoztunk vele, hogy már bőven elmúlt délután három is, csak összebújva eszegettünk, miközben megnéztük a Shrek első részét.

- Akkor is szeretnél, ha egy ronda, zöld ogrévé változnék minden naplemente után? – nézett rám Jin annál a jelenetnél, amikor Szamár meglátja először Fiona igazi valóját.

- Persze – feleltem habozás nélkül. – És te?

- Sokban nem változnál végül is. Csak zöld lennél fura fülekkel, meg kopasz.

Az arcomra levakarhatatlan vigyor ült, hirtelen még a csirkés arrabiata spagettinek is jobb íze lett.

- Minek örülsz?

- Annak, hogy nem azzal kezdted, hogy nem szeretsz engem.

Jin bőre egy pillanat alatt váltott át pipacspirosba, ahogy elkerekedett szemekkel realizálta a történteket.

- Én nem... nem úgy értettem! – fakadt ki arrébb húzódva az ölelésemből. – Én nem...

- Tudom – húztam vissza magamhoz zavart valóját. – Neked Jungkook kell, felfogtam. De akkor is jó egy kis deluluban élni.

- Barom – sziszegte maga elé Jin, majd megfordulva a karomra csapott.

- Aish, mi bajod van?

- Ha szerinted Jungkook kellene, akkor itt lennék? Éppen az egyik legnagyobb lelki bánatomat élem meg, de én egyenesen hozzád rohantam! Pedig hidd el, kaptam tőle éppen elég hívást meg üzenetet.

- És?

- Nem válaszoltam egyikre sem. Ami azt illeti... tegnap óta ki van kapcsolva a telefonom. A tesómék sem tudják, hogy itt vagyok.

- És még én vagyok a barom – dünnyögtem, miközben a mobilomért nyúltam. Felcsaptam a telefonom, majd írtam egy rövid üzenetet Jiminnek, hogy nem kell aggódnia, nálam van a csoda bátyja.

- Te ezt most komolyan leírtad? És ha valaki meglátja? Ha apádék lekérik a...

Olyan hirtelen nyomtam az ajkaimat Jinéhez, hogy egy pillanat alatt elhallgatott. Nem kezdtem szenvedélyes csókba, nem lejtettem nyelvtáncot az övével, egyszerűen csak tettem róla, hogy végre csendben maradjon.

- Nem érdekel – mondtam, ahogy elváltam cseresznye szájától. – Most csak élvezem, hogy minden olyan, mint régen. Oké?

Jin tétován bólintott, hagyta, hogy visszavonjam a karjaim közé. Puszit nyomtam a fejbúbjára, majd a desszertes dobozért nyúlva a szájába adtam egy kanál tiramisut.

Késő éjjel volt, amikor hazament. Egy részem foggal-körömmel kapálózott, hogy itt maradjon éjszakára, és újra megtapasztalja éhes szívem, milyen jó is egymás karjaiban együtt aludni. De mennie kellett, többek között már csak azért is, mert szó nélkül ellopta Jimin méregdrága Porschéját.

- Yoongi azt írta, hogy ha minden igaz, holnapra kész lesz az autóm – mondta Jin az előszobában topogva.

- Az jó – biccentettem. – Bemész velük a műhelybe?

- Nem. Majd magamra zárom az ajtót, hogy hagyjanak békén. Tudom, hogy nem kéne ezt csinálnom, de... kikészültem. Nem bírok ott lenni, nem akarom hallgatni a szánakozását senkinek, meg nézni a sajnáltató pillantásokat. Nem tudom...

- Menjünk el valahova.

- Megőrültél?

- Lehet. Jelentettem, hogy mi történt a kocsiddal, amíg aludtál. Apámék szerint biztosítanom kell neked egy járművet, amíg nem kapod vissza az Audidat. Ha nem tudok, akkor pedig nekem kell kísérgesselek.

Jin a bejárati ajtónak dőlt, féloldalasan elmosolyodott, majd kezét kinyújtva finoman az arcomra simított. Megborzongtam a puha érintésre, íriszei közben teljesen rabul ejtettek, mint minden alkalommal, ha kettesben maradtunk.

- Nos, ez esetben szeretnék holnap valami finomat ebédelni. A döntést rád bízom. Szólj a feletteseidnek, hogy értem kell jönnöd holnap tizenegyre. Aztán ne késs! – csókolt arcon hirtelen.

Így történt, hogy másnap a part déli részétől nem messze szardellás ssambapot ettünk. Köcsög módra limonádét ittam, és bár Jin nem tervezett aznapra vezetni, maximum áramot, nem engedett a kísértérnek, miszerint alkoholt fogyasszon. Mint egy randin, előre mentem fizetni, de a pincér tájékoztatott róla, hogy Jin már fizetett, amíg én mosdóban voltam. Amikor megkérdeztem, hogy miért, szégyellős mosollyal az arcán megvonta széles vállait, majd finoman a combomra simított az asztal alatt. Az egész olyan volt, mint egy álom. El sem hittem, hogy legálisan sétálhattam az utcákon Jinnel. De mint minden álomnak, egyszer ennek is vége szakadt.

Éppen csak hazaértünk, amikor Yoongi telefonált. Elmondta, hogy úgy néz ki, délutánra kész lesz az Audi, és állítása szerint jobban néz majd ki, mint újkorában. Csalódott voltam, nem akartam a szerelmemet elengedni, hiába láttam a boldogságot az arcán, amiért rendbe jön az autója.

- Mit szeretnél csinálni? – kérdezte egy huncut mosollyal az arcán. Tudtam nagyon jól, hogy mire gondol, de én most inkább valami másra vágytam.

- Lehetne, hogy csak összebújunk?

- Összebújni, mi? – vonta fel szemöldökét vigyorogva.

- Komolyan – simítottam a derekára. – Szeretném kiélvezni azt, amíg itt lehetsz.

Jin huncut vigyora eltűnt, helyére szívmelengető mosoly ült.

- Jól van, gyere.

Bár az esetek többségében mindig ő volt az, aki édesen rám fonódva hozzám bújt, mint egy kiscica, most mindez fordítva történt. Az izmos mellkason pihentettem a fejem, szemeimet lehunytam, miközben közelebb vontam magamhoz kecses derekánál fogva. Jin a hajamba túrt, hosszú ujjaival fejbőrömet masszírozta, és semmiségekről beszélt. Mesélt, hogy mi van mostanság a munkahelyén, és hogy éppen milyen családi drámák vannak otthon Yoongi és Jimin között. Nem jöttek szóba a versenyek, az autók, a múltunk pedig pláne nem. Csak egymást átölelve csacsogtunk, mint a régi szép időkben, amikor azt hittem, hogy ez az időszak állandósul majd az életemben.

A telefonom rezgése szakít ki a hosszú elmélázásomból. Megdörzsölöm az orrnyergemet, ahogy a kijelzőmre pillantok. Megnyitom az üzenetet, majd egy mély sóhaj kíséretében a tarkómra simítok. Kereken hét nap múlva újra verseny lesz.

Jin pov

Az otthoni légkör egyszerre furcsa és fullasztó otthon az elmúlt pár napban. Olyan, mintha mindenki ellenne a saját maga kis világában. Én boldogságos vagyok imádott Audimmal, ami olyan csodás, mintha most hoztam volna ki a szalonból. Jimin mufurc, mint mindig, Yoongi pedig... nos, azt hiszem a furcsa jelzőt miatta használom az otthoni környezetet illetően. Nem igazán van meg, hogy most akkor ők hányadán is állnak Jiminnel, de nagyon úgy néz ki, hogy Yoongi végleg feladta a harcot, hogy bármit is kezdjen az öcsémmel. Nos, ami pedig Jimint illeti ezügyben...

- Kapcsold ki azt a szart, beszédem van veled! – tépi fel az ajtót mindennemű kopogás nélkül.

- Élő példája vagy annak, hogy a jó modor nem pénz kérdése – mosolygok rá hamisan, ahogy az ágyamon ülve leteszem az éppen olvasott könyvemet.

Jimint nem igazán hatja meg a beszólásom, nemes egyszerűséggel kihúzza az irodaiszékemet, majd szembe fordítja magával, és terpeszben ráül.

- Kivel kavar Yoongi?

- Hogy tessék?

- Ne kamuzzá, biztos láttad, hogy ki van szopva száz helyen a nyaka.

- Ja, azokat nem te csináltad? – tettetem a hülyét.

- Te mégis melyik bolygón élsz? – tárja szét a karjait öcsém. – Nem tűnt fel, hogy az elmúlt öt napban kétszer nem aludt itthon?

- Ja de, egyszer láttam reggel hazaesni – gondolkodom el egy pillanatra látványosan.

- És folyton a telefonját nyomkodja. Még vigyorog is! – sipítja Jimin kiakadva.

- Ahaaaaa... és?

- Hogy lehetsz te az idősebb kettőnk közül? Hát nem vágod, hogy van valakije?

- Nyitott kapcsolatban vagytok, nem?

- Hát... - hallgat el Jimin hirtelen. – De igen... vagy valami olyasmi.

- Tényleg nem értem a problémát.

- Miután meglettünk a kocsiddal, másnap randink lett volna, de nem értem oda hozzá időben a stúdióba. Késtem egy jó órát, már csak Halsey volt ott, ő meg közölte, hogy lelépett valami szőke sráccal. Aznap nem aludt itthon, és tegnapelőtt sem.

- Szőke srác? – vonom fel az egyik szemöldökömet.

- Ugye? Halsey azt mondta, hogy szerinte valami barátja volt. Aztán másnap délután hazajött, és volt vagy nyolcvan szívás folt a nyakán. Ráadásul úgy vigyorgott egész nap, mint egy macska, akinek nyitva hagyták a kanári kalitkáját.

- Szőke srác? – visszhangzom az előbbieket. – Kurvára nem rémlik senki ilyen Yoongi haverjai közül. Van pár rajongója, de azokat te is ismered.

- Áh, az ideg szétbasz – túr bele fekete hajába Jimin. – És azóta nem érdeklem, vágod? Itt topogok neki napok óta, próbálok cukiskodni, ő meg teljesen átnéz rajtam!

- Végülis te offoltad a randitokat. Próbáltad neki elmagyarázni az okát?

Jimin elhallgat, dús ajkait csokorba rakja, ahogy kínosan a földet kezdi pásztázni.

- Az a helyzet, hogy Taehyuggal voltam...

- Jimin... - sápadok le egy pillanat alatt.

- Basszameg, csak megtörtént! – tárja szét karjait felháborodva.

- Hogy van az, hogy ez veled mindig csak úgy megtörténik, ha vele vagy?

- Faszom, fogalmam sincs! De tudod mi az, ami még szarabb? – gurul hozzám közelebb a székkel. – Hogy Yoongit kurvára nem is érdekli. Le se szarja! Csak vigyorog a kibaszott telefonjára!

Eltűnődve bámulok magam elé, végigveszem az összes lehetséges embert, akiket ismerünk, de semmi. Aztán sorra veszem a versenytársainkat, és azokat, akik rendszeresen kijárnak a meccseinkre. Ahogy pörgetem magam előtt az arcokat, kicsúszik belőlem egy éles kacaj.

- Mi van? – kérdez fel öcsém egyből.

- Eszembe jutott Felix – kuncogok tovább. Ahogy kimondom a nevet, Jimin is hitetlenül felnevet, még a szemét is megtörli rájátszásképpen.

- Mondtam, hogy valami haverja, nem az ősellensége – horkant fel gúnyosan. – Különben is, Felix... annyi esélye lenne neki, mint hóembernek a szaunában.

- Úgy mondod, mintha te nem feküdtél volna le vele.

- Mikor volt az már – legyint egyet öcsém. – Be voltam baszva, talán igaz sem volt.

- Jól van, azért a részletek nem érdekelnek.

- Muszáj megtudnom, hogy ki az, ha...

Mindkettőnk telefonja egyszerre rezzen meg. Automatikusan nyúlunk Samsungjaink felé, majd egymásra pillantunk.

Egy hét és Yoonginak versenye lesz.

Nyuszifüleeeek!!!🥺🥺🥺

Elnézést kérek mindenkitől a közel másfél hónapos kihagyás miatt. Nagyon sűrű beosztásom volt a munkahelyemen, közben elvittek az ünnepi készülődések is, pedig ennek a résznek a fele már a laptopomon pihen majdnem egy hónapja😥

De most itt vagyok, igyekeztem hosszú résszel érkezni, még ha nem is túl izgalmas. Ezer bocsi mindenkitől!!!

Illetve utólag is sok szeretettel kívánok mindenkinek nagyon boldog karácsonyt, na meg előre is még boldogabb újévet, ugyanis idén ez lesz az utolsó Beyond The Speed rész. Januárban igyekszem aktívabb lenni, tekintve, hogy lassan jön a könyvnek az első évadzárója, illetve érkezem majd egy kis meglepetéssel is🫢🫣

#csókacsaládnakmegmindenkinekakiszereti💜