Reggel sietősen felöltöztem, majd le mentem reggelizni.
-Jó reggelt. -köszönt nagyi mosolyogva.
-Jó reggelt. -köszöntem vissza, de mosolyát nem tudtam viszonozni.
-Hogy vagy? -arcáról lefagyott a mosoly.
-Meg vagyok. -közben pedig belül darabokra törtem. Fáradt voltam, de nem fizikailag, inkább lelkileg. Bele fáradtam az anya nélküli életbe. Nagyon hiányzik! Rá adásul folyamatosan aggódok, ne hogy apa értem jöjjön és elvigyen.
-El mentem suliba! -szóltam vissza nagyinak, majd felpattanva a motorra elindultam suliba.

A parkolóban találkoztam Paul fürkésző tekintetével.
-Szia.. -köszönt féloldalas mosollyal, majd mikor elraktam a kulcsom szorosan megölelt.
-Szia.. -köszöntem vissza halványan mosolyogva.
-Hogy vagy? -kérdezte miközben keze lejebb csúszott derekamra.
-Jól te? -cseppet sem hitt nekem, de ezt is csak szemében láttam, mert nem tette szóvá.
-Én is köszi.. Gyere menjünk... -majd elindultunk a terembe.
-Milyen órád lesz? -kérdezte kiváncsian.
-Matek neked? -közben elővettem az említett tantárgy felszereléseim.
-Német... -mondta kicsit csalódottan. Kicsit én is csalódott voltam. Nem szeretem tőle külön tölteni az órákat.
-Megint külön órára megyünk? -kérdezte tettetett szomorúsággal.
-Nyugi, bioszon meg szünetben találkozunk. -mondtam halványan elmosolyodva.
-Oké.. -mondta beletörődően, majd megölelt és ment németre én pedig matekra.

Órán a többiek valamit sutyorogtak. Nem nagyon érdekelt. Mikor ki csöngettek egy barna hajú, kék szemű srác jött oda hozzám.
-Szia.. -köszönt mosolyogva.
-Szia.. -köszöntem vissza.
-A nevem Mike és a tiéd? -kérdezte mosolyogva.
-Katelin, de jobban szeretem csak a Katet. -mondtam halványan mosolyogva.
-Nem akarok tolakodó lenni, de te és Paul... Együtt vagytok? -kérdésén kicsit elmosolyodtam.
-Nem... -mondtam még mindig mosolyogva.
-Ó, akkor... Nem lenne kedved le jönni a La Push partra? -nem akartam megbántani, de nem akartam elmenni.
-Nem bocsi... -mikor tudomásul vette szavaim kicsit elkomorodott, majd Paul oda jött hozzánk.
-Szia... Minden rendben? -kérdezte féloldalasan mosolyogva.
-Igen, csak Mike meg kérdezte nincs-e kedvem lemenni La Pushra... -Paul egy nem tetsző pillantást vetett Mikera.

(Paul)

Nem tetszett hogy Mike lenyomatom körül lebzsel.
-Aha... És? Elmész? -kezem lenyomatom derekára tettem.
-Nem, nincs kedvem, inkább haza megyek tanulni meg pihenni. -válaszolta halványan mosolyogva. Az hogy rám mosolyog mindennél többet jelent nekem.
-Hát, akkor sziasztok. -köszönt el Mike. Jól húzza meg magát. Nem szeretném mégegyszer Kate közelében látni. Ha mégis meg látom, nem jár jól.
-Nahát, csak nem féltékeny vagy? -kérdezte Kate mosolyogva.
-Ki? Én? -kérdeztem hihetetlenkedő tekintettel.
-Láttam hogy nézel Mikera. Mit aki embert akar ölni. -mondta mosolyogva.
-Hm... Jó, talán.. Egy kicsit.  -mondtam mosolyogva. Halkan felnevetett. Az hogy hallom nevetését mindennél többet jelent nekem.

(Keta(lin))

Halkan elnevettem magam. Paul mellett minden könnyebbbnek tűnik. Mellette, mintha a fájdalom nem is létezne, de ha nincs mellettem újra elönt a fájdalom és a bánat.

Mikor kicsöngettek az utolsó órárol, Paul a motoromig kísért.
-Ne kísérjelek haza? -kérdezte aggódó tekintettel. Ennyire meg összetörtnek nézek ki?
-Nem kell! Menj haza és pihend ki magad! -bíztatólag rá mosolyogtam.
-Rendben. Vigyázz magadra! -bólintottam, majd búcsúzóul szorosan megölelt.
-Okés, szia.. -mikor elment, fel ültem a motoromra.

Útközben elkezdtem vissza emlékezni. A motor megingott alattam, majd mire észhez tértem le is estem. Végig csúsztam a betonon és bevertem a fejem. Egy idegen szólongatott, majd hallottam ahogy hívja a mentősöke, majd utána minden elsötétült.

(Paul)

Miközben a srácokkal beszélgettünk, rossz elő érzetem támadt, majd meg is szólalt a telefonom.
-Igen?
-Paul? Te vagy?
-Igen
-Kate mamája vagyok... Katenek balesete volt.
-Máris indulok.
Kétségbe estem.  Aggódtam lenyomatom miatt.
-Srácok... Mennem kell! Katenek balesete volt. -a többiek arca is aggodalmassá vált.
-Rendben.. Mond meg neki hogy üzenjük hogy gyógyuljon meg hamar. -mondta Sam majd amilyen gyorsan tudtam elindultam. Mikor oda értem sietősen mentem oda a pulthoz.
-Elnézést... Hoztak be egy Kate nevű lányt... Merre van a szobája? -kérdeztem aggodalmasan.
-Ön családtak? Vagy hozzá tartozó?
-Nem, de... -a nővér közbe szólt.
-Sajnálom, de csak családtagoknak és hozzá tartozóknak adhatok ki információt. -hangja teljesen nyugodt volt. Hirtelen megláttam Kate mamáját, ahogy sietős léptekkel jön felém.
-Paul, gyere.. -mondta lágy hangon, én pedig követtem.
-Kate... -mikor megláttam egyből le ültem mellé, majd egy orvos jött be két nővérrel.
-Vigyék a hármas műtőbe.. -majd mielőtt a nővérek után ment volna megállítottam.
-Milyen műtét? -kérdeztem kicsit feszülten.
-Néhány bordája megrepett. Megnézzük vannak-e szilánkok... -mondta miközben lenyomatom korlapját vizsgálta.
-Túl éli? -kérdeztem kicsit kétségbe esetten.
-Az csakis rajta múlik... -miután ez el mondta hagytam hogy lenyomatom és a nővérek után menjen.

(Kate(lin))

Mikor fel ébredtem nem tudtam hol vagyok. Csak a gépek halk pittyegését hallottam, majd meg láttam nagymamám aggódó arcát.
-Szia.. -köszönt suttogva.
-Szia.. -köszöntem én is suttogva. Ha hangosabban akartam volna beszélni akkor sem ment volna. Nagymamám tekintete máshová tévedt, én pedig követtem tekintetét. Paul ült ott a széken.
-Már napok óta el sem mozdul mellőled. Nehezen, de rá vedtem hogy pihenjen kicsit. -mondta halványan mosolyogva. Kicsit én is elmosolyodtam.
-Fel ébresszem? -kérdezte halkan.
-Ne... Hadd pihenjen.. -mondtam halványan elmosolyodva.
-Mindjárt jövök el kell intéznem néhány papírt... -majd ki is ment a szobából. Hirtelen Paul lépett mellém mosolyogva.
-Szia.. -köszönt mosolyogva.
-Szia.. -köszöntem vissza halványan mosolyogva.
-Hogy vagy? -kérdezte aggodalmas arccal.
-Jobban vagyok.. De ahogy elnézem te már napok óta nem alszol... Igaz? -elvesztem csokoládé barna szemeiben.
-Igen... Igaz.. -láttam aggodalmas arcát, így finoman végig simítottam arcán.
-Paul... Menj haza! Pihenj kicsit... -tekintete egyből elvetette az ötletet.
-De hogy megyek! Itt maradok veled.. -mondta halványan mosolyogva.
-Ahogy gondolod... -annyiban hagytam. Amilyen makacs felesleges vele vitatkozni. Helyette megöleltem.
-Valamit el kell mondanom. -kicsit feszült volt. Mondjuk nem csodálkozom, hiszen a pokolt járta meg, ahogy a nagyi is.
-Mond csak... -szórítottam meg bátorítóan a kezét.
-Én... Szeretlek... És nem csak úgy mint egy barátot... -mondta aggódó tekintettel.
-Ó Paul... Én is szeretlek... -mire észbe kaptam finoman megcsókolt. Mikor eltávolodott tőlem láttam rajta hogy most már sokkal nyugodtabb.

Egy hét múlva ki engednek. Már alig várom. Paul nem hajlandó mellőlem elmozdulni, kivéve addig amíg el megy iskolába. Mindig mellettem van és segít be pótolni a le maradást.