Ma reggel nem ébredtem napsugarakra. Hamar felöltöztem, de nagymamám nem volt egyedül. Nagynéném ült vele szemben.
-Jó reggelt! -köszöntem kicsit még álmosan. Majd nagymamám és nagynéném egyszerre köszönt vissza.
-Jó reggelt! -hangjukban némi bánatot hallottam amit nem értettem, gondolatmenetem nagynéném hangja zavarta meg.
-Valamit el kell mondanom! Tudod.... Anyukád.... Öm.... -innen már hamar kitaláltam mit akar mondani. Könnyek kezdték el égetni az arcomat majd a hangomat is megtaláltam.
-Ne.. Ne.. Az nem lehet! Mi történt?! -úgy éreztem minden összedőlt bennem. Nem tudtam az életem anya nélkül elképzelni, de most mégis megtörtént az amitől mindig féltem hogy bekövetkezik. Anya meghalt!
-Majd nem elaludt a kormány mögött és mire észre vette a kamiont késő volt! -nagynéném oda akart jönni hozzám de én elhátráltam. Felkaptam a motor kulcsom majd elindultam a Paulal való találkozó helyre.
Mikor oda értem már ő is ott volt. Látszott rajtam hogy nem rég még sírtam amit ő is észrevett. Tekintete aggodalmassá vált majd meg szólalt.
-Szia! Mi a baj? -egyszerűen nem tudtam megszólalni, nagynehezen megtaláltam a hangom.
-Szia! Anya... -néhány percig hezitáltam hogy kimondjam-e, de végül megtettem.
-Anya meghalt! -szívemet újra mardosni kezdte az üresség, de nem akartam előtte sírni! A tegnapi maga biztos lányból ma csak egy roncs halmazt látok. Az önbizalmam és bátorságom már sehol sem volt! Összetörtem.
-Részvétem! Mikor? -reméltem nem feszegeti a témát, de nem akarok undok lenni, hiszen ő nem tett ellenem semmi rosszat.
-Tegnap este autóbelesetben. -láttam hogy nem akarja feszegetni a témát, helyette odajött hozzám és szorosan megölelt. Kész, nem tudtam tovább tartani magam. Könnyeim újra égetni kezdték az arcomat, de Paul csak szorosan magához ölelt. Erre volt szükségem, nem pedig arra hogy részvét teljesen papoljon nekem arról hogy most már jó helyen van.

Mikor már naggyából össze kapartam magam kicsit odébb húzottam.
-Köszönöm. -úgy látszott nem érti majd rögtön el is mondtam hálálkodásom okát.
-Köszönöm hogy meghalgattál! -szemeiben egy összetört lányt láttam. Nem akartam el hinni hogy az én vagyok, pedig én voltam az! Majd ő is megszólalt.
-Ezt nem kell meg köszönnöd! Gyere sétáljunk! -bólintottam majd követtem őt. Végig sétáltunk a parton majd egy idő után leültünk és űgy beszélgettünk tovább.
-Jobban vagy? -kérdezte amire minden gondolatom összeszedve próbáltam válaszolni.
-Elvileg majd az idő helyre hoz! Nem tudom mi lesz így velem! Nem vár haza senki, rá adásul elvileg ha anyával olyas valami történik amit nem élhet túl apához kell költöznöm! -Paul szemeiben is aggodalom csillant, mintha nem akarná hogy elmenjek.
-Tudod... Vagyis tudom nem ez a megfelelő pillanat, de akkor is szeretnék valamit elmondani. Gyere! -fejével intett majd követtem őt az erdőbe. Öt perc néma ácsorgás után megszólalt.
-Tudod én...Nem tudom hogy mondjam el! Megfogsz utálni! Rá adásul most még össze is vagy törve. -közelebb mentem hozzá és bíztatólag megfogtam kezét.
-Paul, nyugodtan elmondhatod! Nem fogok megijedni! Bízok benned! -mondtam majd halványan rá mosolyogtam amit ő is viszonzott.
-Rendben! Amit hallottál, történetek a vámpírokról és alakváltókró... Mind igazak! Én is alakváltó vagyok! -nem tudtam eldönteni hogy szórakozik-e velem vagy teljesen komolyan beszél! Láttam szemeiben hogy nem viccel! Gondolatmenetem csak az zavarta meg hogy ő be ment az páfrányosok takarásába majd egy hatalmas szürke farkas jött vissza

Nem féltem a farkastól, tudtam hogy a farkas bunda alatt Paul van. A farkas közeledni kezdett felém majd egy lépésnyi távolságra megállt.
-Paul? -kérdeztem majd a farkas fejét az enyémnek döntötte. Mikor elvette a fejét megsimogattam.
-Elképesztő! Vissza tudnál változni? -a farkas bólintott majd vissza be ment a páfrányosok takarásába. Két perccel később Paul már jött is vissza.
-Szóval elképesztő? -kérdezte féloldalas mosolyra húzva száját.
-Igen, eléggé ütős mutatvány. -nem akartam rossz kedvű lenni. Nem akartam át ragasztani rá a szomorúságom. Nem fogom az én pocsék kedvemmel elcseszni a napját.
-Van még valami amit el kell mondanom! De ne akadj ki kérlek! -könyörgő tekintetét látva bólintottam majd elkezdett mesélni.
-Tudod nekünk vannak képességeink! Gyorsaság, egymás fejében való turkálás stb. Van még egy.... Mi ezt bevésődésnek hívjuk. -nem tudtam mi az, de nem is akartam félbe szakítani. Úgy is el mondja ha akarja.
-A bevésődés olyan mint a szerelem első látásra. Van aki úgy írja le hogy olyan mint a gravitáció, mintha ezer éve ismernéd...  -konkrétan le írta az iránta való érzéseimet.
-És tudod én.... Bevésődtem... Neked. -nagy nehezen kinyögte. Megálltam a légzésben.
-És ez a bevésődés egy életre szól... -nem tudom hogy én diliztem be vagy nem hallottam rosszul.
-Kate? -szólongatott majd észhez tértem.
-Ha jól értem azt akarod mondani hogy mi ketten egy életre össze vagyunk kötve... -bólogatással helyeselte megállapításom.
-Nagyon ki vagy akadva? -kérdezte aggódó tekintettel.
-Nem. Választ kaptam az irántad való érzéseimre. Ezen nincs miért kiakadnom. -teljesen nyugodt voltam. Más ember tiszta hülyének tartana hogy még mindig itt vagyok. De mindegy amúgy se voltam százas! Aki olyan őrültek mondjára tud motorozni mint én az nem lehet ép eszű.
-Szóval te is így érzel? -kérdését bólintásom követte.
-Igen, de egyenlőre nem szeretnék bele menni egy kapcsolatba. Kell egy kis idő míg újra össze rakom magam. -megértően bólintott majd megölelt.
-Köszönöm. -suttogta fülembe aminek hallatán egyből kérdeztem.
-Ugyan mit? Én köszönöm neked hogy mellettem vagy! -mikor rám nézett kicsit elmosolyodott majd megszólalt.
-Köszönöm hogy a bevésődésem vagy! -most ezt tényleg meg köszönte? Nem nekem kellett eldöntenem hogy bevésődik-e nekem vagy sem!
-Nincs mit! -kicsit én is elmosolyodtam noha nem volt jó kedvem ezt neki nem kellett tudni. Ő is elmosolyodott majd elindultunk vissza a motoromhoz.
-Vigyázz magadra! -nagyon is féltett. Mondjuk ilyen állapotban nem is kellett volna motoroznom.
-Rendben. -el mosolyodtam. Aranyos hogy aggódik, de ha motorozok nehéz elterelni a figyelmem. Szorosan megölelt majd nagynehezen el engedett és elindultam haza felé.

Mikor beléptem az ajtón nagymamám aggódó tekintetével találtam szembe magam.
-Ó, Kate már aggódtam! Merre jártál? -nem akartam neki szólni róla hogy Paulal voltam így egy picot füllentettem.
-Csak a parton voltam egy barátommal. -nagymamám beleszagolt a levegőbe. Még én is éreztem magamon Paul parfümjének illatát.
-Ahogy érzem nagyon fiús ez a barát! Ugye? -bólintottam majd egyből szólásra nyitottam a szám mielőtt még azt gondolhatná van valakim akiről nem tud.
-Igen, az de csak egy barát! Ilyen állapotban nem szeretnék kapcsolatot. -hasonlóan fogalmaztam mint amikor Paulal beszéltem ezt meg. Kopogás zavarta meg beszélgetésünket.
-Menj igyál egy teát Kate addig én kinyitom. -mondta majd el is indult az ajtó felé. Mikor már beke akartam inni a bögrémbe meghallottam az ismerős hangot. Paul hangja volt az, majd nagymám hangját hallottam meg.
-Kate, téged keresnek! -mondta majd egyből el is indultam az ajtóhoz.
-Szia. -köszönt mosolyogva Paul.
-Szia. -köszöntem vissza egy halvány mosoly kíséretében.
-Ezt nálam felejtetted. -majd felemelte a telefonom.
-Köszi. -mosolyodtam el majd amikor indulni akart utána szóltam.
-Nem maradsz még egy kicsit? -meg mosolyogta kérdésem majd bólintott.
-Gyere be! -mondtam neki majd szóltam nagymamámnak.
-Mama gyere! Valakit szeretnék bemutatni! -pár perccel később oda jött hozzánk.
-Paul ő a nagymamám, nagymama ő Paul. -Paul kezét nyújtotta, majd kezet is fogtak.
-Őrvendek, Paul Lahote vagyok. -nagymámám mosolyogva üdvözölte.
-Örülök hogy megismerhetlek. Szóval te lennél az akivel az unokám beszélgetett. -Paul bólintott. Nem vártam meg nagymamám következő kérdését!
-Gyere Paul fent van a szobám. -Paul lassan elindult fel felé majd nagymamámnak még szóltam.
-Mama elég! -ártatlan tekintettel nézett rám majd megszólalt.
-Jól van na! De elég helyes a srác! Ha rám hallgatsz vlnem hagysz veszni hagyni egy ilyen sanszot. -szemet forgattam majd én is felmentem az emeletre Paul után! Mire felértem ő már ágyamon terült el. Akkor pattant csak fel amikor észrevette hogy az ajtóban állok, majd beljebb mentem becsukva magam után az ajtót.
-Hogy került hozzád a telefonom? -kicsit meg mosolyogtatott a gondolat.
-Hát tudod amikor megöleltelek könnyen ki tudtam húzni a zsebedből! Nem kéne a telefonod a hátsó zsebedbe rakni! -el mosolyodtam noha még mindig fáj anya hiánya valamivel enyhült. Paul segít átvészelni ezt az egészet és örülök is neki.
-Mindegy, köszönöm hogy vissza hoztad. -mondtam mosolyogva.
-De ha vissza akartad adni egyéltalán miért vetted el? -ez nekem furcsa volt és értelmetlen.
-Csak látni akartalak és gondoltam ez jó ok lenne... -szemet forgattam, majd leültem az ágy szélére. Még mindig fáj anya halála. Nem is gondoltam hogy hamar elmúlik.
-Lassan mennem kell! -kicsit szomorúan mondta mintha nem önszántából kellene elmennie.
-Rendben. -bele törődően válaszoltam.
-Hidd el ha tehetném nem hagynálak itt! Főleg ilyen állapotban. -megölelt majd nagy nehezen elindult. Miután becsuktam Paul után az ajtót és elfordultam, nagymamámmal találtam szembe magam.
-Szerintem helyes srác. -rögtön válaszoltam.
-Jajj, nagyi! Tudod hogy most nem menne egy kapcsolat. -hangomba vissza költözött a bánat. Hamar felmentem a szobámba. Hagytam hogy a könnyeim utat törjenek maguknak míg el nem nyomott az álom.