Hosszú idő telt el, Maedhros pedig még mindig egy kézen lógott le a magas falakról, megkínzottan.
Ha nem is minden nap, de az egykori tűzmaia, Mairon meglátogatta és beszélgetett vele, főként panaszkodva az orkok magatartására, hogy ezzel is lefárassza, de párszor, hamis emlékképeket ültetett a fejébe, vagy pillanatokat, mikor egy bizonyos személyről ábrándozott, valaki olyannak a fiáról, akit úgy szeretett, mintha az apja lett volna, hisz Fenor maga nem sokat törődött heves szellemű fiával, Maedhrossal, ellenben a fél-nagybátyjával, Fingolfinnal, kinek fia Fingon iránt, mély érzéseket táplált. Sokszor rá gondolt, hogy legyűrje a kínzásokat, a hideget, és a magasban való himbálózást. A maia kínzómester, sosem kímélte. Tegnap, mikor meglátogatta, száraz kenyérvéget hozott neki, de mikor azt a dacos nolda kiköpte, a falba verte a fejét, majd levágta az egykor hosszú, vörös haját, hogy ezzel is megszégyenítse a tündét, majd otthagyta. Most is, Mairon és Melkor valahol a vaspalotában foglalatoskodtak, a balrognak nevezett lényt és a fura nőstényt nem látta azóta a fura találkozás óta, az orkokat pedig csak akkor, ha gyakorlatoztak. Morgoth Bauglirt ezerszeresen is szidta az elf, s a magában Gorthaurnak elnevezett ágyasát is, reménykedve abba, hogy mihamarabb kijut innen és visszavághat nekik ezért ezeszeresen is.
Így lógott, ezen a napon is, mint mindig, egészen addig, míg hatalmas szárnycsapásokra nem lett figyelmes az égből. Ahogy hunyorgott, kezdte azt hinni, megártott neki a gonoszföldi levegő, ugyanis egy sast látott, rajta egy tündével, fekete hajjal, benne arany fonással...
Fingont.  
  "egek, hogy nézel ki?" szörnyülködött el Fingon a látványon. A sasmadár megkapaszkodott a sziklán, hogy a másik tünde is rátámaszkodhasson. "fene... Nem tudom leszedni ezt az átkozott láncot!" még a peremre is felmászott, hogy hátha onnan ki tudja szedni, de túl erősen volt rögzítve."biztos az a nyavalyás maia készítette... Én ehhez a lánchoz kevés vagyok, Meadhros" 
  " Vágd le..vágd le az átokverte kezemet, csak menjünk el erről a szörnyű helyről, kérlek. " sziszegte Maedhros 
"na de..."
"csak csináld! Kibírom!" a vörös hajú behunyta a szemét, amíg a másik előhúzta kardját és lecsapta a kezet, ami miatt nem tudtak elszökni. Gyorsan bekötözték a sebet, és a madár már sietett is a táborukba.   
" Na, Maedhros, a mai menü kenyérvég és száraz húsmaradék, remélem kedveled a húst, nem igazán növénykedvelők az orkjaink...." kukucskált le Mairon a fal oldaláról, majd kiejtette a kezéből az ételt. " MEEELKOOOOOR!!!! " üvöltötte el magát úgy, hogy az orkok ijedten összeszaladtak az udvaron, szemben egymással, Gothmog is kikapta vackából a fejét, a fák lombjai közül pedig felreppentek a varjak.  
  Melkor pedig kiejtette a kezéből a kis bábut amit farigcsált,ahogy összerezzent. De aztán már suhant is árnyként a maiahoz.
 "mi tör... ÁTKOZOTT NOLDÁK!" először majd felrobbant a méregtől, de aztán meglátta a láncon a kezet. Erre nevetésben tört ki, lehet hogy megszöktették, de most már félkarú.  
  " Most min ne...? Ó...hát, most már egy segédkézzel kevesebb " vont vállat a maia kuncogva és nekitámaszkodott gyorsan Melkornak mert egyre inkább ingert érzett arra, hogy nevetésben törjön ki.
  Nem tellett bele sok napba, s Mairon kicsi kémei, a hollók vidáman keresték a magvakat az udvaron, új híreket hozva, miszerint a noldák készen állnak egy új ütközetre és már az erdőknél járnak, hogy kihívják Morgoth-ot. Amint az ifjú hadvezér ezt meghallotta, össze is hívta a hatalmas ork sereket, hogy felkészüljenek.Sötét ércből készült fekete-ezüstös páncélját viselte, s hozzá fekete, testhez simuló nadrágot, elől pedig fekete láncsor takarta őt. Kezeivel megragadta az erkély oldalát és kihajolt rajta, most újra fehér haja, pedig a festett arcába hullott, szemei pedig narancssárga színben ragyogtak a sötétben.
" Figyelem!! " kiáltotta el magát.
 Az erkélyen állt még a balrogok vezére, gothmog, szarvas sisakjában, hatalmas, szúró tüskés vállvértben, mellette pedig maga a hatalmas Melkor, aki kedvesét figyelte, aki épp lelkesítőbeszédet tartott, magabiztosságot sugározva az orkoknak, egyik kezével néha hadonászva, másikkal a Lángoló kard markolatát fogva. A balrog is lelkesen hallgatta, kihúzva magát, felkészülten, ha esetleg megszólítja, de aztán melkorra sandított, valami nem stimmelt a valával.....
" Vérük áztatja majd lépteink nyomát! Ne kíméljétek a noldákat sem a szökevény herceget! Harcoljatok Melkorért, arda királyáért, és a dicsőségért! Tépjétek le a hegyes fülűek fülét és tűzzétek karóra fejüket! " folytatta előre hajolva a maia, az orkok pedig éljeneztek, míg gothmog hunyorogva figyelte hátulról Melkort.  
  Melkor még csak véletlenül se figyelt oda - legalábbis nem arra, amire kellett volna. Persze, felfogta hogy csata meg noldák meg minden (bár nem igazán érdekelte), de jelenleg inkább a korláton kihajoló kedvese hátsó felnének csodálása kötötte le. olyannyira, hogy magáról megfeledkezve csak azt bámulta ismét az alsó ajakát harapdálta.
"nagyuram...khm...mindjárt indulunk" bökte kicsit oldalba Gothmog az elbambult valát."persze-persze..." és még mindig nem vette le róla a tekintetét, csak akkor kapta fel, amikor a maia megfordult. 
  Mairon, odalépett Melkorhoz, fekete páncéljára tette a páncélkesztyűs kezét, s belenézett a hatalmas obszidiánszemekbe. Vággyal, büszkeséggel, imádattal és elismerési vággyal fűszerezte meg a szeméből kicsapó lángokat, majd lábujjhegyre állt és az ajkait gyengéden Melkor ajkaihoz tapasztotta, teljesen magához húzva őt. Az ifjú hadvezér lelkes volt, s az útravalót, mindenképp be akarta hajtani. Persze az ork csapatok vezére már a kapukon túlra vezette eközben a sereget, csak gothmog állt ott, jobbra és balra kapkodva a fejét, nem tudta, mitévő legyen most. Kérdezzen, vagy csak menjen a dolgára, míg vezérei...búcsúzkodnak? 
" An túrë.... mel adan nín..." súgta bele az ajkakba, miután kiszabadult a villás nyelv kényeztetéséből a hadvezér. " kívánj szerencsét, királyom..."
- És ne aggódj miattam. Jól ismerlek, kimegyek a kapun és már jönnél is utánam, hogy kímélj és visszahozz, de ne aggódj, nem lesz bajom. - kacsintott végezetül a valára.  
  "tévedsz mel galen nin...ki se engednélek legszívesebben" sóhajtott fel Melkor, és igazat mondott. De muszáj, a maia alig várta a harcot, imádta a vért és a mások szenvedését. Szemével végig követte őt, ameddig csak tudta, majd a füstfelhővel kezdett foglalatoskodni. Gondoskodnia kell a megfelelő sötétségről a sereg számára.  
Egy ork szaladt a maia elé, lihegve a kimerültségtől és mutogatva a körbe, piszkos ujjaival, hadarni kezdett.
" Itt vannak, itt vannak! "
Kog, a vezér erre felkapta a fejét majd kihúzta magát.
" Akkor megöljük őket! Várom a parancsot, nagyuram " fordult Mairon felé, az orkok vicsorogtak, ám ő, felemelte a jobb mutatóujját, hogy várjanak és farkasszemet nézett az erdő fái közül megjelenő tünde harcosok vezérével, a bronzpáncélos Maedhrossal, ki egy kézzel is csatába akarta magát vetni, a rövid, vörös haját pedig össze-vissza kócolta a szél.
 " Még várjatok..." vicsorgott a maia is és önelégült vigyorral nézte a félkezűt.
Meredten nézték egymást, egyre jobban összeszűkült szemekkel. Az orkok ide-oda kapkodták a fejüket, ahogy a tündék is. A szél faleveleket és egy ágkupacot fújt át a tisztáson. Végül Meadhros unta meg előbb.
"Gyere, Morgoth ágyasa, támadj meg minket, ha mersz!" kiáltott oda a maianak.
  Az orkok erre kikerekedett szemekkel néztek vezérükre, a tündék pedig kihúzták magukat a vörös elf szavaira. A maia arcára azonban egy büszke vigyor ült ki.
" Támadj te, vagy titokban félsz és ezért nem lépsz? Szaladj csak sírva az unokabátyádhoz s mutasd meg a hátsófeled neki! Biztos értékeli majd a nagy szád, nolda herceg! " 
A tündék oldalán kínos csend támadt, míg a balrogok majd összeestek a vihogástól. Az orkok csak értetlenül kapkodták a fejüket ismét. Ám a sértésre Fingon előbb dühbe gurult, és támadásra szólította a saját csapatát.
" Hah! Tudtam én, hogy viszonya van a rokonnal! " nevette el magát a maia elégedetten, majd intett a kezével, hogy az orkok is támadhatnak. Két nevetés között megidézte a kardját, majd ő maga is rohanni kezdett a tündék felé.  
  "Megöllek, Gorthaur!!! " fenyegette Maedhros egykori kínzóját megszégyenülésében.
Ezt, Mairon meghallotta, miközben egyik kezével egy tündét épp megszabadított a fejétől, másikkal pedig tűzcsóvákat lövelt magabiztosan sétálva támadói között és úgy, mintha ez az egész csak gyerekjáték lenne. Az erőfitogtatás közben, elmosolyodott gúnyosan.
" És melyik kezeddel tervezed? " kacagott.
  Erre a nolda csak morgott és tovább vágta az orkokat, ahogyan csak bírta. Egy jó darabig úgy tűnt, Mairon csapatai győzedelmeskedni fognak, egészen visszaszorították a tündéket. Csak a Dorthonion-fennsíkon ütköztek komolyabb akadályba - ott várt egy hátvéd sereg a noldákra. 
Az orkok kapitánya, Kog, meghátrált egy pillanatra, ám amikor észrevette, hogy vezére még küzd, ő sem adhatta fel, és milyen példát adna a fiának, aki már lelkesen várja haza, anyjával őt a csatából? Összeszedte magát és felkiáltott, hogy kövessék az orkok és végezzenek a noldákkal de nem számoltak valamivel. Túl sokan voltak, erősek, arda legjobb íjászaival. 
De Mairon akkor se akarta feladni, nem enged ezeknek a nyavalyás hegyes fülűeknek! A serege nagy részével végeztek az íjászok, a többiek pedig csak azért harcoltak, mert vezérük is azt tette. Mairon annyira elmerült a küzdelemben, hogy észre se vette, hogy csapatai felszakadoztak és szinte mészárolják őket.
 -gyertek vissza, azonnal!- hallotta meg Melkor hangját a fejében, ekkor nézett körül, hogy miért kellene ezt tennie. 
  - Azonnal! - vágta rá, majd elkiáltotta magát azon a nyelven, amit csak a harcosai értettek. " Vissza, vissza Angbandba!!! " mondta, s az orkok olyan gyorsan vonultak vissza, ahogy csak lehetett. Kog kitartó volt, Fingon seregének egyik kapitányával küzdött épp, a maia látványa mindig erővel töltötte el és erőfitogtatásba kezdett az elffel, ám az, meglegyintette a kardját, mikor ellökte a hatalmas orkot és a feje azon nyomban a földre hullott a vezérnek.
Leghűbb harcosai erre azonnal a maia irányába szaladtak, aki már szintén hátrált a tündéktől, s ez rettentő dühvel töltötte el és bosszúvággyal.
" Nagyuram, most mi lesz? " kérdezte egy ork, mairon pedig megrántotta dühéveb.
" Eruverjemeg, nem látod hogy fölényben vannak a nyomorultak?! Visszavonulunk, te töketlen idióta!!! " ordított az orkkal, majd indult ő is, egy hatalmas fekete paripa hátán, ki erősebb volt az összes csődörnél és gyors.
Nem akart átváltozni, nem lett volna fair az orkokkal szemben ha ő madárként vagy farkasként repül. Habár vadnak mutatta magát, mikor meglátta a súlyosan sebesült ork harcosait, néhányat megsajnált s a lovára ültetett, hiszen ott haltak volna meg futás közben, túl lassúak voltak a tündékhez képest.A paripa fülébe súgott - vissza, haza - majd futásnak indult. Páncélját vér borította, büszkesége töretlen maradt, csak a dühe növekedett. A nodák azonban továbbra is üldözték őket és több orkot is lenyilaztak. mairon aggódott a sereg miatt, így egy pillanatra hátranézett, hogy ellenőrizze, mennyien maradtak le, hogy segítse őket, ám ekkor Fingon utasította legjobb íjászát, hogy célzzon a hadvezérre, s ezt, az éles szemei nem látták, a nolda pedig lőtt, s a nyíl átfúródott a maia páncélján, aki azonnal hanyatt esett és sebezhetővé vált. Egy pillanatra, minden elsötétült, a hangokat tompán kezdte hallani és homály fedte el a csatateret, a vér, a fájdalom, egyszerre támadta meg őt, mintha csak halandó lenne, aki elesett és nem bírt felkelni. Az orkok ezt azonnal meglátták és a mairon felé tartó nyílzáport is. Várták, mi lesz, de a maia nem bírt felkelni, maedhros pedig aki látta elesni Gorthaurt, hangos éljenzésbe és örömködésbe kezdett az íjásszal és Fingonnal együtt, míg Mairon megpróbált az oldalára feküdni, de csak vért köpött, míg teljesen ki nem feküdt a rohanó orkok lábai között....