Mairon eközben eleget tett Melkor kérésének.
A balrogok nem merték zargatni a műhelyi dolgokkal egy ideig a fortyogó fiút, aki lejegyzetelt minden megfigyelhető különbséget a hím tündével kapcsolatosan a tömlöcben, majd magára hagyta a sötétben, fény nélkül, oly dühös volt rá. Úgy se szökik el, de azért le is láncolta őt.Csak ezután csatlakozott a balrogokhoz, hogy megmutassa nekik a lángoló ostort, ami szerinte, nagyon illett hozzájuk, de különféle csecsebecséket is elővett, mint buzogánynak keresztelt, erős fegyvert és hasonlókat. Aztán, egyedül akart maradni egy kicsit, így a fejjel lefelé lógó Thruingwethilt is elküldte, hogy gyakorolja a denevérré válást, Tevildo társaságában, aki lustálkodva aludt egész idő alatt az üllő mellett.Munkaruhára váltva, mi egy vörös kötény volt, és sötét alj, haját fonatban átdobva válla felett állt neki a kalapálásnak, ami néha-néha le tudta nyugtatni, túlforrósodó idegeit.  
Melkor még mindig kicsit forrongva ért vissza, de máris jobban érezte magát, hogy helyére tette a többieket. Máris keresni kezdte kedvesét, hogy elmesélje neki mi történt Valinorban.A műhely mindig nyerő ötlet volt, szinte mindig ott volt a maia ha kereste. Az ajtóban megállt és kopogott az ajtófélfán. 
  A maia csupán összeráncolta a kopogás hallatán a homlokát és hevesebben kezdett kalapálni. Nem vett tudomást kedveséről és az elméjét is lezárta, elmerülve inkább a munka sűrűjében, de Melkor mindig hajthatatlan volt, ahogy Ő maga is.
" Mi szépet készítesz?" Melkor elindult a maia felé, valamivel mégiscsak kezdenie kell. A hé megjöttem, elég bugyuta lett volna. Bár ez is.
" Nem érek rá veled foglalkozni " mondta a maia makacsul és folytatta a bizonyos tárgy elkészítését.  - És tudod hogy utálom ha megzavarnak munka közben és ha félkészen látják a műveimet . - tette hozzá szinte morogva az elméjében.
 Melkor nagyot sóhajtott - hát ez a probléma. Pár percig állt a műhely közep~n, gondolkodva mit is mondjon vagy tegyen. Ha itthagyja az se jó, de ha meg zavarja az se jó."Nem is zavarlak akkor" nem hitte volna, hogy majd vele is lesunek ilyen vitái. Jó, lehet hogy kicsit nyers volt, de hát nem ért rá a fenébe is!
  Mairon erre azonban még idegesebb lett és Melkor felé fordult, meglehetősen dühösen.
" Dühös Mairont akartál, hát megkapod a dühös Mairont!!! " dobott neki Melkornak egy rongyot. Az erei vörösen kezdtek izzani fehér testén, a pupillája pedig összeszűkült, a vörös szemeiben. " Soha többé ne beszélj így velem Melkor Sulimo ahogyan ma tetted, azt hittem, a társad vagyok, a társak nem beszélnek egymással ilyen hangnemben, látod milyen rosszul eső, látod?! Ne nézz rám azokkal az ártatlan szemeiddel, mint egy kölyökfarkas! Én, aki mindig mindenben melletted állok, nem vagyok holmi tárgy, hogy így ellökhess a folyosón annyival, hogy nem érsz rám! Veled akartam menni Valinorba, hisz sose hagysz egyedül!! " fortyogott a fiú dühösen, de magabiztosan.  
  "... Az vagy, tudhatnád... Én csak..."
Mairon még mindig tombolt, és most egy lángcsóvát lőtt a valára, aki kicsit hátratántorodott. A maia odarohant, de észre se vette mérgében, hogy túlságosan is könnyen tudja a falhoz szorítani nála sokkal magasabb kedvesét.
" fejezd be! Ne magyarázkodj állandóan! Ugyanúgy megaláztál mintha csak Aule lettél. Volna!" dühösen szorította a mellkasához a karját, a másikban egy kis lánggömböt szorongatott.
"sajnálom"
Melkor úgy döntött jobb ha tényleg nem magyarázkodik. Rosszul érezte magát, amiért így bánt vele, de ugyanakkor vonzónak is találta a magából kivetkőzött maiat,aki végre kiállt az igazáért. 
" Aule mindig csak elhajtott, annyit mondva " ügyes" vagy hogy " nincs RÁD időm"! Van fogalmad arról, melkor, hogy ez mennyire megalázó? " kérdezte, közben még mindig szorosan a falnak nyomva a férfit, s erei már világítottak is a fényes, vörös színben, ahogy karjai vége lángba borultak, hogy újabb tűzgolyókat lövelhessen ki, de végül nem tette, csak mérgesen nézte a férfit. Szerette, nagyon, de bántotta, ahogy viselkedett vele és valóban, Ő nem fog engedni az igazából!! Innentől kezdve, nem! 
Melkor nézte a vörös szemeket, amik mintha most kevésbé lettek volna dühösek. Mintha lassan kezdett volna lehiggadni. Keze még mindig ökölbe szorult, és továbbra is erősen nyomta őt a falhoz - kicsit érezte is az égés helyén. De nem érdekelte. Hamar begyógyul és amúgyis megérdemelte.
"Mairon..."
A maia megint összeráncolta szemöldökét, ahogy megszólalt, így a többit nem mondta ki. Inkább egyik karjával megérintette a dühös arcot, amit ő valamiért nagyon is szépnek talált.
" Haragszom..." mondta neki  a fiú és megemelte még egy kicsit az arcát, hogy belenézhessen újra, Melkor obszidiánszemeibe.
Melkor kezdte úgy érezni túl messze van tőle a maia. Előrehajolt, hogy megcsókolja és kihasználva a meglepettségét a nekifeszülő kezét megfogta és közelebb húzta vele magához. Az arcát érintő kezét a tarkójához csúsztatta, hogy meg tudja tartani.
Mairon mérge lassan kezdett elszállni, bár tudta jól, Melkor nem fogja ezt egy  finom, édes, csodás csókkal megúszni, de nem bizony!
Viszonozta ajkaival az érinést és lassan lehunyta megnyugvó, eddig lángoló szemeit, a lánggolyó a kezeiben pedig kialudt.
A vala szerette volna ölelni, feltüzelni a maiat, de érezhetően ridegebb volt. Elengedte az ajkakat és homlokát a másikénak döntötte-fekete haja szinte teljesen ellepte a vöröset. Elengedte a kezet amit eddig tartott és átölelte a kecses derekat a sajátjaival.
Mit mondhatna neki, amitől elhiszi, hogy sajnálja? Vagy csak hagyja az időre és majd megbékél? Nem, arra ő se volt képes soha. Behunyt szemekkel elmélkedett a megoldáson, és várta, hogy újra a szokott melegséget érezhesse a másik jelenlétében.
Aztán Mairon szeméből forró könnyek kezdtek el potyogni, s belepni a valát. A fiú, teljesen kifakadt de úgy, ahogyan eddig még Melkor sem láthatta őt.
Ujjait a vala ujjai köré fonta mindkét kezével, s fejét teljesen a mellkasára hajtotta, úgy rázkódott és szipogott a maia.
"na... Hé.. Nem kell..." - ne sírj galen nín, nem akartalak bántani- szorosan magához ölelte, egészen átkarolva, arcát a vörös hajba temetve. Finoman a hátát simogatta, hogy megnyugtassa kissé, de a sírás csak nem múlt. Nagyot sóhajtva felkapta a karjaiba - lefekteti, biztos fáradt is már kedvese. A maia átkarolta a vállát és még mindig elbújva a haja mögé szipogott.
- Ígérd meg....- szólalt meg végül a maia, bár még mindig szipogva - Hogy....nem....nem veszekszünk többet....- nézett fel az őt cipelő Melkorra. Bár lehet a haja takarásában kellett volna megbújnia, hisz mily nevetséges fiú az aki sír?....
"megígérem..."
Nem nézett rá, nem akarta hogy rosszul érezze megát miatta a maia. Közben leért vele a szobába és letette az ágyra. Végigsimított a haján és egy apró csókot is adott neki. Majd ellépett az ágytol, hogy ne zavarja a kedvesét komor gondolataival. Levetette a kissé megtépázott ruhát és ellenőrizte az égéseit. Nem vészesek - állapította meg, és egy kényelmes köntösbe bújt. Vajon mikor mondja el, hogy mit tett fivérével?
" Ne haragudj..." nézett Melkorra Mairon az ágyról. Zavarba ejtette saját viselkedése és az, amit a kedvesével tett dühében. Azonban érezte, hogy nyomasztja valami, miután megnyugodott.
Nem tudott nyugton maradni, így árnyként azonnal Melkor mellett termett, ajkaival pedig máris az égett sebeket csókolgatta.
Ismét meleg volt, sőt, sokkal melegebb, mint eddig bármikor az érintése
"mit... Mit csinálsz? " kuncogott a vala, csiklandozta egy kicsit ahogy a sebekhez ért. "be fognak gyógyulni" két keze közé vette az arcát és úgy nézett a kisírt szemekbe.
Majd megosztotta vele gondolataikban a Valinorban történteket, talán az majd elvonja a figyelmét az érzékeny maianak. És talán felvidul kicsit.
Mairon erre valóban felvidult és egy büszke mosoly jelent meg ajkain. Persze, kuncogott is, de inkább büszke volt.
" Jól megmondtad nekik mel adan nin. Jól megmondtad...." érintette meg két kezével Melkor sápatag arcát, majd narancs szemei felcsillantak és az érintése oly szerelemmel hatott, ami egészen a vala csontjáig hatolt és ott is érezte az érintés okozta bizsergést. - Királyom...- hajolt közelebb a maia.
Melkor szíve olyan hevesen kezdett verni, azt hitte kiugrik a mellkasából. Szorosan magához ölelve csókolta meg a szerelmét, és már vitte is magával az ágyba. Újra lángra gyúlt a vére iránta és ezt meg is akarta neki mutatni. Csak ő tudta ezt belőle kihozni, minden más üres és rideg volt számára.
A maia erre egy csókot nyomott az arcára.
- ezt bocsánatkérésem jeléült...ezt, pedig mert én se haragszom rád...ezt...pedig azért mert jól megmutattad hol az öcséd helye - csókolta ahol csak érte, elsőre csak ruhában
" Ezt pedig mert...Le meleth nin Melkor " mondta és összeérintette a puha ajkait Melkoréval, immár az ágyon fekve, hol már az ő szíve is hevesen vert.
Most valahogy más volt együttlétük. Heves, de mégis gyengéd, mint egy vihar amely éltető esővé szelídül, és utána a nap újra beragyogja a tájat a felhőkön átszűrődve. Melkor olyan megkömnyebbülést és boldogságot érzett a vörös ágynemű közt elnyúlva, amit el se tudott korábban képzelni. Pihegve bújt hozzá az ő fénye, amely az összes sötét fellegen átvilágított.
S a maia, pár pillanatig nézte a fényét körbeölelő sötét valát, ki vigyázta álmát minden éjjel, s mély szemeibe órákig belefeledkezett.
Kis viták, előfordulnak, gondolta, mégis mily hamar megoldották? Nem beszélve a végkifejlet csodálatosságáról, gondolta Mairon, s egy puha érintéssel koronázta meg "királya" homlokát.