A tündék útra keltek közben, remélve, időben elérik a védett városukat. Ám ez csak remény maradt, az orkcsapat beérte őket, a maia segítségével pontosan tudták hol keresni őket. 
" Ó, hogy az a mocskos!! Riadóóóóó! " pattant fel egy nyurga, magas tünde, körberohanva a tündék között, hogy riasszon mindenkit, hogy orkok közelednek feléjük.
Maedhros erre azonnal felkapta a fejét és kivonta a kardját. Ha orkok, hát legyenek orkok! Igaz, nagyon legyengült a kis csapatuk, de azért talán ennyi orkkal ők is elbírnak!
 " Végezzetek velük! " utasította a vörös herceg.  
  "navégre! Gyertek csak gyertek!" Glorfindel előresietett a sorban, szomjazott az ellenség vérére a tegnapi kudarc óta. Csalódottan forgatta szemeit, mikor rájött, ma se fog balrogot ölni. 
Előre rohanva fogadta az orkokat, kettővel is végezve pár pillanat alatt. Látván bátorságát, a többiek is újult erővel támadtak az ellenségre.
 "Maglor, segíts már! " szólt rá mérgesen Fingon is, hiszen minden bevetett erőre szükségük volt." Én nem! " dőlt neki az egyik sziklának a tünde herceg. " Nem vagyok hajlandó orkot ölni, érző, gondolkodó lények, bizonyára családjuk van és...."
Glorfindelt közben négy ork is közrefogta, de ő bátran küzdött ellenük. Azonban azt nem vette észre, hogy egy magas, izmos példány íjat fog a kezében és egyenesen a halántékára céloz, olyannyira belefeledkezett a harcba. Maglor tündeszeme azonban észrevette, így gyorsan lekapta az ezüstösre festett íjat a hátáról, kifeszítette és magabiztosan, vihar gyorsan célozva kilőtt két nyilat és a nyilak belefúródtak az ork szemeibe, aki erre hátraesett, nekidőlve egy fa törzsének, amibe a nyíl szintén belefúródott. Fingon erre elkerekedett szemekkel nézett és inkább hátrált egyet veretékező homlokkal, maga elé tartva a kezét, majd fordult is az orkok felé, nyugodtabbnak tűntek mint a vadul nyilazó Maglor.  
  Maglor Glorfindelt segítette, amíg legyőzték a kis csapatot. Ujjongva emelték fegyvereik a magasba, majd mindenki Maglorra nézett, aki még mindig a sziklánál állt.
"most boldogok vagytok?? Megöltem négy érző lényt! Most hiába várja őket otthon a családjuk!" morcosan földhöz csapta az íjat és keresztbe fonta maga előtt a karjait. 
 " Igen! " vágta rá a vörös fivére.
" Nem is tudtam, hogy az öcséd tud harcolni..." kezdte Fingon.
" Persze hogy tudok! Csak nem akarok! " rántotta meg a vállát morcosan a nolda herceg, míg testvére sokkosan figyelte, majd széttárta a karjait, hogy megölelgesse és összekócolhassa a haját.
  Közben a mindenki által meglepetten méregetett fiú, Glorfindel felé pillantott, de csak lopva. 
Glorfindel szemei csodálattal telve meredtek rá, meg a szemközt lőtt orkra, majd vissza. Már tudta is mivel lepi meg az éjjel ezt a csodálatos, érzékeny, de veszedelmes teremtést.
  " Nos..khm...induljunk tovább, azt hiszem.." kezdett volna bele Maedhros, de az egyik tünde előre sietett.
" Maedhros, négyen komolyan megsebesültek, meg kell állnunk, nem tudnak tovább menni! "
A vörös bólintott, majd Fingonnal együtt siettek is, hogy megnézzék a sebesülteket. Maglor közben odalépett a halottakhoz és mindannyiuk szemhéját lehúzta, majd dúdolt egy dalt az elesettekért. 
 Aztán felállt és megigazította a hosszú, fekete haját és a belelógó két oldalsó fonatot is. Ruhájára vér fröccsent a csata alatt, ami kicsit zavarta, legalábbis a tudat és a halál illata a levegőben. Inkább eltette a hárfáját és megvárta, miként dönt a testvére. Végül arra jutottak, elhagyják ezt a veszélyes övezetet és mielőtt a rejtett városhoz érnének, még egyszer tábort vernek. Nem messze a hágók előtti erdőnél történt ez meg, és Maedhros remélte, hogy orkok oda már nem követik őket. Túl sok volt a sérült és hiába voltak velük nagy és erős harcosok, ők sem lehettek volna elegek ahhoz, hogy leverjenek még egy támadást. Mikor a nap készült lenyugodni és helyet cserélni a holddal, a sátrak elkészültek és mindenki elővette a lembas kenyerét, hogy ehessen. A tűz, azonban most is el kellett hogy maradjon, így a fény, csak az a pár csillag volt, ami átvilágította az idáig is elérő fellegeket az éjszakában. Maglor félrevonult, hogy leüljön a hátfájával és elfogyassza a lembast. Elege volt, hisz egész úton az ő íjásztudásán csámcsogtak a tündék, így szemforgatva el is fordult. Bár, előtte még egyszer a szőke Glorfindelre pillantott, remélve ismét megoszthatják egymással a sátrukat. Inkább vele,mint Maedhrossal. Aztán, eszébe jutott amivel a testvére megbántotta őt, így inkább szomorúan, legörbülő ajakkal elvetette ezt a gondolatot s felsóhajtva az égre nézett, hogy énekeljen egy dalt Varda szép csillagaihoz.  
Glorfindel begyűjtötte a dicséreteket a többiektől, majd mikor nem figyel Meadhros elsurrant. Éles szemeivel megkereste Maglort és odamerészkedett. Egy ideig hallgatta a fa mögött megbújva, azon filózva, mivel kedveskedhetne neki a mai tettéért. Persze az egyértelműn kívül, de azt túl közönségesnek gondolta. 
  " ne bujkálj a fa mögött, gyere ide nyugodtan" mondta neki Maglor, aki érezte, hogy valaki meglehetősen figyeli őt, bár azt nem tudta, kicsoda. Nem fordult hátra, hogy kiderítse, inkább a csillagokat nézte, melyek fényét oly rég nem látta már.
-francba.. - erőt vett magân a szőke, és úgy döntött úgy bánik vele, mint egy nővel tenné. Talán nem bántja meg.Leült. Mögé és a vállára terítette a palástját, majd a fekete hajat kezdte babrálni.
" csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél" erős, de kecses ujjai kibontogatták a fonatokat.
Maglor szemei nagyra nyíltak erre és nem értette, mi ütött Glorfindelbe, de jól esett neki a palást melege és a fürge ujjak érintése is. Félénk hangon szólt azonban hozzá.
" Én... nagyon szívesen, Glorfindel..." mondta neki. Elsőre azt akarta megkérdezni, mit csinál, de hát egyértelmű volt, hogy a hajával babrált, na meg igazán közel ült hozzá.   
"tényleg úgy gondolod, értelmetlen ez a harc?" kérdezte melankolikusan a szőke. Kicsit elgondolkodtatta az, amit ma mondott a csata után. Bár ő nem a kövek miatt küzdött, hanem egyszerűen ehhez értett, és szívesen segített a bajba jutottakon. 
  " Igen... őszintén, szerintem felesleges ez a vérontás. Apám, nyugodjon Mandos csarnokaiban, őrült dolgokat követett el és semmivel sem jobb, mint Bauglir. Azonban az orkok nem okvetlen fenevadak. És mi sem vagyunk azok. Nem oldhatunk meg mindent karddal és vérrel. Bátyámnak is, mikor tehetem, inkább épeszű tanácsokat adok, de ő a harc pártján van és az ereje fitogtatásáén. A kard csak akkor használ, mikor végleg elveszett minden... viszont ezt a háborút le lehetne zárni, Glorfindel. Ez a véleményem." mondta szomorkásan, de őszintén Maglor. 
Glorfindel abbahagyta a puha haj fésülgetését, nekidőlt inkább a fának. Már gondolt rá, hogy inkább magára hagyja a noldákat." még segítek bátyádnak visszavezetni a katonáit a városba... De utána visszatérek Thingolhoz Gondolinba." kicsit elhallgatott, hogy átgondolja amit mondani akar. "velem jöhetnél"
" örömmel tenném, de Maedhros a bátyám és mellette a helyem, mielőtt valami butaságot csinálna...bár nagyon csábít az ajánlatod és a nyugalom, béke...lehet mégis felvetem neki, hogy elmondja erről a véleményét. " fordult szembe Glorfindellel mosolyogva.
"de a sátorba azért csatlakozol?" kacsintott rá a szomorkás Maglorra, hátha felvidul. Ha el kell válniuk, akkor legalább érezzék jól maguk, amíg lehet. Meadhrost meg had egy a fene.
" Enyje! " húzta ki magát Maglor, majd elmosolyodott. " Sajnos a bor az elfogyott tegnap, de az ajánlatodra nem fogok nemet mondani. " felelte neki, egy kicsit valóban felvidulva. Valóban szívesen csatlakozott volna Glorfindelhez Gondolinba, de már csak a testvére volt neki, senki más. A többiek odavesztek a csatákban, kivéve Celegormot, de ő nagyon magának való volt.
Visszaosontak a tâborba, kerülve a tōbbiek tekintetét. A sátorban már nem sokat haboztak, legalábbis ha nem számítjuk a bonyolult tündepáncélok lehámozását. De a két tünde ebben is megtalálta a pozitívumot, közben végig incselkedtek a másikkal gyengéd érintésekkel, kis csókokkal itt-ott.   
  " Szólj rám, ha hangos lennék. " mondta Maglor a harcosnak és gyengéden széttárta a lábait, majd közrefogta velük Glorfindel derekát, hogy belekapaszkodhasson. Látva erre az arcát, nagyon kipirult az arca, így megsimogatta partnere csodás vonásait. 
Vágyott a csodás test és férfi új felfedezésére és hogy hosszas órákat tölthessen el vele. Az arcába omló szőke fürtök csiklandozni kezdték, mire bájos hangon elnevette magát és egy kellemes csókot nyomott Glorfindel ajkára, hogy ne zengjen a kacagásától a sátor. Na meg a tábor, ha úgy tetszik. Régóta kedvelte a tündét, de most, ahogy belepillantott Glorfindel mély szemeibe, kicsit talán másban is elmélyültek a gondolatai. A lelkébe, és nem a harcosba, hanem a tündébe személyébe, amit egyre jobban megkedvelt.
 A szőke tünde elgondolkodott a csillogó szemek láttán, és a csilingelő nevetés hallatán, hogy talán mégis a fura noldákkal kéne maradnia. De a népe már visszavárta, szükségük volt rá. A feanorfik viselkedése bajba keverte az itteni békés tündéket is. A gyengéd, finom csók verte ki a fejéből a szomorkás gondolatokat és máris elmosolyodott. Meg se tudná mondani mennyi idős, de csak most találta meg azt, akire vágyott. Sors fintora, hogy pont egy férfi és ráadásul a híresen őrült család tagja.
  " van kedved holnap...kilovagolni velem a közeli mezőre, amíg utazunk? " kérdezte tőle egyszer csak Maglor. Háborúzni nem, de lovagolni azt szeretett. Viszonozta Glorfindel csókját közben, majd ellazult testével teljesen hozzásimult, hogy jelezzen neki, készen áll innentől kezdve bármire. 
  "ki nem hagynám" végül is már mindenki róluk pusmog, és még az est nagy része hátravan.Nemsokára máris felzavarták a közelben alvókat, hiába próbált Maglor csendben maradni. 
  Maedhros megint az öccsére riadt és egy meglehetősen hangos kiáltásra, mivel az öccse elárulta, ki is a ma esti partnere. Befogta inkább gyorsan a fülét és a fejére húzta a takaróját. Ez biztosan Morgoth műve, gondolta. Azonban a nagy és félelmetes Morgoth a díványán aludt odahaza, egészen addig, míg a kis piros sárkány el nem kezdte rágcsálni a fülét, hogy kelljen fel. A nyitott falon tudott betotyogni hozzá, míg Mairon egy könyvet olvasott az ágyba bújva.A sárkány a nyelvét is beledugta adar fülébe, biztos ami biztos.