Flóra

Percek teltek el úgy, hogy én továbbra is kerestem Alex alakját és a mozgását a sötétben. Még félhomály sem volt, a sötétítők jól fedtek. A kérdés közöttünk lebegett, megválaszolatlanul. Rájöttem,  hogy ez a fiú nagyon tehetséges kém, már ha csak abból indul az ember, hogy az én kérdéseim elengedi a füle mellett és nem árul el semmit. Csak hogy az a bökkenő, hogy én nem itt alvós bulira jöttem, elviekben az igazságot akarta nekem feltárni. Az igazság nem annyi, amennyit megoszt. Túlságosan rejtélyes volt és ez feldühített. Már érlelődött egy csípős megjegyzés a torkomban, amikor a fiú megmozdult a sötétben és ruha susogását hallottam. Nyekkent valami bútor, Alex megkaparintotta sötétben is a forgós széket és lezuttyant rá. A szemem vadul kereste továbbra is, nem törődve bele abba, hogy nem találom. Nem tudva mit rejt a homály, az agyam kezdte kitölteni az űrt. Azon gondoltam Alex is pizsamában van. Buta gondolatok, de nem volt más választásom, mint magam elé képzelni az átható kék szemeivel és számító pillantásával. Annyira csend volt, hogy hallottam az utca zajait, egy távoli motor brummogását. A szoba egy fekete lyuk volt, egy csillagtalan égbolt. A szemem egy pontra esett. Talán néztük egymást a sötétben, de volt valami mágneses a csendben.

- A dolgok nem annyira egyszerűek, mint gondolod. - sóhajtott Alex, a hangja két mondat között elhalkult  - Nekem azt kell tennem, amit mondanak, nincs sok választásom.

Alaposan megfontolhatta a választ , ha eddig hallgatott. A sóhaj, amit kiengedett megragadta a figyelmem. Alex sosem tűnt eddig sosem fáradtnak. Töretlen volt és passzív, de sosem fáradt. De volt egy árnyalatnyi fásultság az utolsó mondatban, sőt, beletörődés. Letaglózva álltam a jelenet előtt, Alex Rider egy harcos, nem valaki, akit sakkban lehet tartani. Ekkor értettem csak meg a helyzet súlyosságát.

- Akkor azért mondasz most is el mindent, mert azt mondták, hogy megteheted? - kérdeztem  vissza végül, megtörve.

Alex erre megint vonakodva válaszolt:

- Nem egészen.

Felvontam a szemöldököm és azt kívántam bárcsak átlátnék a sötétség függönyén és látnám a fiú arcát. Most biztosan ki tudnék belőle olvasni valamit, elvégre a sötétségnek nem hazudna az arca.

- Ezt hogyan..

Alex megköszörülte a torkát és újra nyekkent a szék, mert mocorgott rajta. Szinte éreztem, hogy mennyire nehezére esik erről beszélnie. Elvégre a titkolózás az erénye. De hát megígérte. És habár makacskodott, megérdemli az elismerést, hogy mégis tartja magát a szavához. Most már kezdtem éhezni a tudást.

- Mondjuk úgy, hogy tudnak rólad. - magyarázta Alex - Azt, hogy rossz helyen voltál rosszkor, de messze annyira nem tudják ezt.  

Az ez, sok mindent takarhat. Hogy találkozgattunk, hogy nem első este, amikor náluk alszom, hogy a kórházban lelepleztem, hogy nem egyszer a szemem láttára "iktatott ki" embereket? Mire rá akartam kérdezni, Alex újra megcsikorogtatta a széket és a kerekeket az ágy felé hallottam gurulni. Megfagytam a gondolatra, hogy közelebb  jön. A hangja suttogó volt. A szemem kereste az övét, de sikertelenül.

- Te inkább az én titkom vagy. - suttogta Alex.

Nem kellett volna elszaladjon velem a ló, de nem tehetek arról, hogy borsózott a hátam a szavai hallatán. Az arcom égett és a belsőm szétfeszítette egy érzés. A kezem a takarót markolászta. Annyira csend volt, hogy hallottam a légzését.  Jött, hogy megcsípjem magam, mert úgy éreztem elolvadok. Csak az járt a fejemben, hogy a titka vagyok. Még akkor is, ha ez inkább nyűg számára. Nem volt egy szerelmi vallomás, attól messze állt. De volt valami a mondatban, ami érzékivé tette. És ez megbabonázott. Erőt és racionalitást parancsoltam magamba, hogy ne remegjek előtte. Csalódottságot injekciózzak a gondolataimba, hogy magamhoz térjek..
 
- Egy kémtársaság tud rólam? - Ez volt a legértelmesebb kérdésem.

Alex nem nevetett ki, úgyhogy nem reagálhattam le annyira rosszul.

-Hm. És nem csak mi, hanem a konkurencia is, ezért mondom el ezeket, mert óvatosnak kell lenned.

Óvatosnak kell lennem. De mégis hogyan? Sóhajtottam, meg kell védenem magam, ám tudom, hogy a tudásom aligha csak "a baseball ütő az ajtó előtt"-ig terjed. Sajnos nem tudtam befejezni  az önvédelmi edzéseket, mert hát az edző mint kiderült nem az volt, akinek kiadta magát. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, ha benyitok a kórházban a H10 szobába...

- Nem gondoltad volna, hogy ilyenekbe keveredsz, igaz? - kérdezte fanyarul Alex.

Szinte olvasott a gondolataimban. Elcsodálkozom azon, hogy néha mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Megértjük egymást, ha nem is a szavak szintjén. Ezt észrevettem még az edzésen is. Hogy néha az én mozdulataim az övével jár párban. De megválaszolva a kérdését: nem, én csak egy ártatlan mappáért jöttem oda.

- Nem, én csak a bátyám kerestem. - jelentettem ki. - Neked mi is a dolgod ott?

Térjünk vissza azért az alap témára, ne taglaljuk, hogyan kerültem is ide. Élesen figyeltem és szinte ugrottam volna, ha nem hajlandó válaszolni. De nem volt szükség verekedésre, mert a szőke hajú fiú könnyen beadta a derekát már.

  - Küldetések vannak, néha embereket kell figyelnem. - szólalt meg Alex, szerényen - Néha kiiktatnom.

Eddig azt láttam, hogy inkább kiiktatta az embereket. Habár bizonyára a megfigyelés részét annyira tökéletesre fejlesztette, hogy nem veszem észre, még ha engem is figyel. Nem kérdezek rá, mert nyilvánvaló, hogy engem is.

- A kórházban nem csak figyelted azt az embert. - jegyeztem meg a magam gúnyával.

Alex ezt kissé zokon vette, mert (bizonyára keresztbe is tette a kezét) kissé felcsattant erre:

- Ő az ellenség volt. Néha balul sülnek el dolgok.

Bólintottam, ez valamennyire érthető. Csak olyan kegyetlenség, hogy elküldjön valaki egy tizenhat éves fiút ölni. Azon gondoltam, vajon hány embert ölt már meg? Rákérdeztem volna, de tartottam a választól. A gondolataim kavalkádjába kerültem, fel kellett fognom, hogy ilyen létezik. Alex létezik. Annyira belemerültem, hogy csak mozgásra lettem figyelmes.

- Alex? Mit csinálsz?

Félelmemmel vegyes izgatottság járt át. Az ágyam egy része besüppedt, a bokám tájékán éreztem. Borsózott a hátam újra, a gondolat, hogy bárhol lehet, hogy nem látom a szemeit, felcsigázott. A szurok sötétben elveszett és bosszantóan nem látom hol van és mit csinál. Újra előnye van.

- Semmit. - válaszolta megnyerő megnyerően, ártatlanul; majd hozzátette  - Milyen gyakran tiszta a levegő otthon?

Ha még mindig baseball ütővel várnám haza akkor nem válaszolnék most erre a kérdésre. Megint el akar jönni, vagy miért kérdezi? Lassan gyakori vendég lesz nálunk és ezzel vegyes érzéseim vannak.

- Elég gyakran, a bátyám keveset van otthon. - feleltem megvonva a vállam.

Egy pici csend, aztán a sötétség megszólalt Alex hangját felöltve:

- Még fogsz látni felétek.

A gondolat, hogy látni fogom Alex-et megint, a motorjával a tömbház előtt, felcsigázott. Elmosolyodtam, egy idő óta először. Készültem megkérdezni miért, de akkor a fiú hangja iránt felcsendült:

- Most aludj, majd holnap megtudod miért.

Erre megint verekedhetnékem lett. Nem értettem miért ilyen szaggatottan csepegteti az információt. Keresztbe tettem a kezem és habár tudtam, hogy nem láthat és azt is, hogy én világosban és sötétben sem vagyok túlságosan megfélemlítő, kihúztam magam.

- Biztosan? - makacskodtam, haragudtam rá - Biztos, hogy holnap el fogod mondani?

Egy kis néma csend, én puffogtam. A fiú ruganyózott egy picit az ágyon, majd éreztem, hogy feláll róla. Nehéz volt követni a mozdulatait, de azt hiszem arrébb tolta a széket a helyére. Azon a ponton voltam, hogyha figyelmen kívül fog hagyni, akkor bemerészkedem a sötét rejtekébe és..

- Ez gyerekes. - sóhajtott Alex, legyőzötten - Ígérjem meg?

Benne voltam a dologban, felcsillant a szemem, ám hallottam Alex fanyar nevetését:

- A sötétben nem látom, hogy bólintasz. Megígérem, hogy holnap még innen folytatom.

Szórakozott rajtam, a nevetése, még ha fojtott is volt, oldotta a feszültséget és azon kaptam magam, hogy mosolygok, a haragom hátrahagyva. Volt egy olyan érzésem, hogy Alex-nek remek humora van, csak nem szereti ezt mindenkinek hangoztatni.

- De mára elég volt az estimese. Telhetetlen lány vagy.

Az utolsó mondatot suttogta és a hangja elhalkult. Bámultam a sötétbe és nem láttam, nem hallottam semmit sem felőle, mintha hirtelen elnyelte volna a föld. Nem hallottam kimenni, talán ilyen halkak a léptei? Vagy még a sötétben lapul? Olyan hirtelen elszakadtam tőle, szó nélkül, hogy megborzongtam, szinte védtelennek éreztem magam.

- Alex? Itt vagy még?

Egy fél másodpercnyi komor csend. Aztán.. 

- Aham.

Sóhajtottam, a lényem egy része mindig, helyzetet elhanyagolva, biztonságban érezte magát a jelenlétében. Újra csend ült, én pedig rájöttem, hogy Alex engem vár, hogy mondjam mit szeretnék, miért szólítottam meg. Nem akartam semmit sem, csak azt tudni, hogy itt van. Csak ürügy volt, hogy utána kiáltsak.

- Jó éjt. - böktem ki.

Hallottam az ajtó nyílalást, de az nem csukódott be mielőtt ne halljak egy csendes választ.

- Jó éjt. - visszhangozta a fiú.

X

- Nos? Tartoztál egy magyarázattal.

Alex forgatta a szemét és már-már gúnnyal kevert humorral nézte, ahogyan keresztbe tett kézzel leülök elé. Alig tudtam aludni az éjszaka valamit, annyira vártam már ezt, ne merjen habozni nekem.

  - Ez nem lesz szép.

Persze, hogy nem lesz szép. Az igazság ritkán az. De így éreztem készen álltam arra, hogy megtudjam. Szemtől szemben ültünk az asztalnál, kicsit úgy éreztem magam, mint egy vallatáson, főleg miután feltettem az első kérdést.

  - Hogyan kerültél bele?

Alex egy picit habozott, de nem eleget, hogy bizonytalanságra adjon okot.

  - Ahogyan te, ott jártam, ahol nem kellett. - magyarázta lassan, szinte megrágva a szavakat - Két évvel ezelőtt. A nagybátyámat megölték és ezt autobalesetnek álcázták.

A szemében őszinte fájdalom volt és gyász. Még mindig. És ez már két éve volt. De a seb még szivárgott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. Min mehetett keresztül, Alex, ez járt a fejemben. Csodálltam az erejét. Felállni a sírtól és útnak indulni, levenni a fekete öltönyt és belevágni. Akármibe. Átéreztem a helyzetet, én a szüleim vesztettem el, nem újdonság a feketeség és a sír mellett állni. Egy röpke pillanatig, csak egy pillantás erejéig, de megosztott velem valamit. Megosztotta velem a fájdalmat, amit senkinek sem adott oda, ami csak az övé volt és az övének érzett. Alex szerette maga hordani a terheket, csendesen menetelve az akadályok között. Segíteni akartam neki, de tudtam, hogy nem vagyok a szavak embere. Arra gondoltam, hogy talán megfoghatnám a kezét, de a fiú váratlanul elhúzta és összekulcsolta a kezeit. Már szinte butának éreztem magam a hirtelen jött ötletemtől, elvégre ha valakit, hát ezt a fiút nem kell pátyolgatni.

  - Yassen Gregorovich, ő ölte meg - folytatta Alex - Bérgyilkos. Az ellenség oldalán sok ilyen van.

A pupillája feketesége, emlékeztette a benne rejlő változásra. Mert Alex sötét. Nem tudom, ha azelőtt is ilyen volt, de abban biztos vagyok, hogy az eset nyomot hagyott benne és még jobban megkeményítette, mert abból a csatából nem jöhetett ki győztesen.

  - Magad derítetted ezt ki?

Alex bólintott. Úgy látszik a kémkedés neki mindig is a vérében volt. Egy kis csend állt be közöttünk, ahogyan mostanában sokszor. Láttam, hogy Alex elgondolkodva bámul engem, de nem értettem miért.

  - Nem kellett volna, hogy ez így legyen. - szólalt meg kisvártatva - Te nem voltál a tervben.

Abban a kórházi kiiktatós tervben ugyebár. Nem számíthatott rám, persze, hogy nem voltam a tervben. Éppen figyeltem csak fel arra, hogy azt mondta: tervben, nem azt, hogy: tervében. Akkor is egy felsőbb akarat szerint cselekedett. Azon gondolkodtam, vajon megkorholták-e miattam? Bizonyára, hiszen nem iktatott ki és csak bajt okoztam. Most már értem miért volt annyira ellenséges velem az edzéseken is, nem tetszett neki, hogy én életvidáman és gondtalanul sétálok, őt viszont  megbűntetik miattam.

  - Nem vagy halálos veszélyben. - jelentette ki, majd fanyarul hozzátette - Még.

Ugye mennyire biztató volt a "még" a végén? Amikor az edző rám támadt csak éppen megízleltem az, hogy milyen, ha nincs ott az a "még". De akkor ott volt a fiú és ő volt a mentőövem, az a kis szavacska a mondat végén, hogy változtatson a jelentésen. Egy naiv kis részem azt gondolja most is ott lesz. Alex arcán egy unott mosoly volt, szinte letörte újra az ábrándjaimat:

  - De azért ne üsd bele az orrod abba, amibe nem kell. - hangzott újra a mondat, Alex-nek ez szinte szavajárása is lehetne.

Forgattam a szemem, de megragadta valami a figyelmem. Talán csak képzelődtem, de volt egy árnyalatnyi figyelmességet érzelem a hangjában.

  - Reméljük nem vesznek komolyan. Nem fogják azt gondolni, hogy igazi veszély vagy.

Keresztbe tettem a karom dühösen, megsértve, hogy engem észrevenni sem érdemes, nemhogy veszélynek tekinteni. Jó,értem én, hogy néha jobb a megbúvás. Talán jobb lenne most elbújni és nem keresni a bajt, már csak azért sem, mert itt én vagyok a felkészületlenebb, egy kémtársasággal szemben. Mégis, bosszantott és kiabrándított Alex hideg nyugodtsága, hogy szerinte ettől biztonságban kellene éreznem magam. Keserű volt a szám és a bizalmatlanság örvénye kavargott a gyomromban.

  - Szóval ennyi maradt? A remény?

Akármennyire is lehet szépíteni, veszélynek vagyok kitéve, és mondhatja nekem bárki, hogy csak maradjak veszteg, ha erőtlennek érzem magam. És ez mardos. Kedvem lett volna az asztalra csapni. De csak a szemem szórt villámokat. Alex meglepődött engem látva, a kirohanásom. A pillantásunk találkozott és a fiú gondterhelten ráncolta a szemöldökét, az ajka egyenes vonalba húzta.

  - Mit vársz tőlem?

Visszaharaptam a mondandómat. Mit várjak tőle? Hogy mentsen meg újra és újra? Annyira hasztalannak éreztem magam. Kihasználva, nem tudva mi tevő legyek. Nem várhattam azt, hogy Alex ezt megértse, ő nem tudja milyen védtelennek lenni. Kesernyés szájízzel álltam fel az asztaltól és csak egy kicsit egyedül akartam lenni. Hazamenni a bátyámhoz.

  - Semmit, Rider. - morogtam magamban.

Úgy éreztem túlléptem az adóssági mércét. Hogy nem várhatok meg egy fantasztikus megmentést vagy hősies tettet. Kém, egyéb dolga is, mint velem foglalkozni. A telefonom után kaptam és bambán néztem a kijelzőre. Szó nélkül szinte  menekültem volna a beszélgetésből, a gondok halmazából. A szőke fiú megköszörülte a torkát, hogy most már újra rá figyeljek.

  - Megtaníthatnálak önvédelemre. - javasolta Alex.

Meglepődve fordultam felé és elkerekedett a szemem. Személyesen edzene... ideges és izgatott lettem egyszerre.

  - Tessék? - böktem ki bambán.

Ilyenkor mindig úgy festhetek, mint egy süketnéma, visszakérdezek a nyilvánvalóra. A fiú szája sarkában egy gúnyos félmosoly jelent meg és éreztem,hogy azért komolyan gondolta az egészet, a maga ridegsége ellenére.

  - Az edző egy tégla volt és kiiktattam, rémlik még?

Nem tudna nem rémleni. Nem számítottam ilyesféle gesztusra a részéről. Hunyorítottam és picit bizalmatlanul közelítettem meg ajánlatot. Ő mit nyer ebből? Kiismerhetetlen. Hagyhatná, hogy megtaláljanak és elintézzenek. Kell lennie valaminek, amit nem tudok.

  - Persze, hogy még emlékszem. -vágtam rá - De te tanítanál? 

Alex bólintott, magabiztosan és kissé narcisztikusan, az arcán nem sok jel árulkodott, azt sem tudtam volna kiszűrni, hogy hazudik-e. A fiú sztoikus és rendíthetetlen, mint mindig.  Elismerem, felcsigázott a gondolat, hogy erős és letális legyek.

  - Mondhatni, tudok egysmást. - színlelt szerénységet, majd alaposan felvágott - Viszont ha nem vagy érdekelt akkor nyugodtan gyakorolhatsz otthon a párnán.

Ha ezt jelenti, hogy minden héten egyszer Alex elvisz az életveszélyes járgányán, akkor benne vagyok. Az ajkamba haraptam és úgy megfontoltam; mintha egy életre szóló ajánlat lenne. Habár ez inkább egy életbiztosítás. Merném én magam ennyire rábízni? A válasz, hogy nincs más választásom és az is válasz, hogy rosszabb ennél nem lehet.

  - Benne vagyok. Ne kímélj.

Szükségem van a segítségére, ez tény. Arra is, hogy olyan kemény ellenféllel nézzek szembe, mint ő. Mert jelenleg,  nincs nagyobb biztonság és veszély, mint Alex Rider. A szemeit néztem, ami inkább volt egy jeges óceán. Úgy is éreztem magam, mint aki egy ilyen tengerben lubickol. Erős volt a tekintete, ám most volt egy árnyalatnyi humor benne, annak ellenére,  hogy sziklaszilárdan tette a kijelentést:

  - Nem is szándékoztam.

Meglátjuk, mi sül ki ebből.