Alex befordult a konyhába, én pedig megrőkönyödve álltam egy pillanatig, nem értve mi folyik itt. Aztán elindultam utána zavarodottan és kihűlt kezekkel, fogalmam sem volt mi ütött belé, de nem haboztam már kideríteni. Olyan furcsa őt a saját otthonomban látni, főleg, hogy nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre sem, hogy mégis mit keres itt. Koslattam utána és megálltam a konyhaajtóban, néztem mit működik itt. Benézett a pultok alá, az asztal és székek alá, mintha valamit megrögzötten keresne. Csak ámulva néztem utána, a kíváncsiság egyre jobban elhatalmasodott rajtam, nem tehetek róla, ez a fiú mindig túlságosan is rejtélyes.

- Elmondanád, mit keresel végre? – kérdeztem újra.

Elszántan és maradéktalanul mindent felforgatott. Felemelte még a fazék fedelét is, amiben gőzölgött a spagettiszósz. Alex felvonta a szemöldökét és fura grimaszt vágott, majd sietve lezárta a fedőt. Nekem tátva maradt a szám, éreztem, hogy ez már kifejezetten kínos, habár, nem én voltam a túlzottan kíváncsi, hogy felemeljem a fedőt. Ellépett a tűzhelytől és rám nézett, ő nem igazán tűnt úgy, mintha rosszul érezné magát.

- Dolgokat. – válaszolt kisvártatva a kérdésemre.

A falhoz lépett és azt kezdte vizsgálni, nekem meg leesett az állam. Hátat fordított nekem, hiába néztem rá követelően, nem használt. Megráztam a fejem és inkább követeltem magamba egy kis türelmet, mert talán máshogy ki nem szedem a 'dolgokat' a szőke fiúból.

- Milyen dolgokat? – faggattam tovább.

Alex végighúzta a kezét a konyha fehér falán, majd bólintott és a másikhoz ment. Kezdenek kellene meg sem érteni ezt a fiút. Elléptem a konyhaajtótól és a háta mögött próbáltam kivenni mégis miért tapogatja a falunk.

- Kamerák, nyomkövetők, ilyesmik.

A hangja olyan könnyed volt és hiányzott belőle a komolyság, ami most nagyon kellett volna, elvégre tessék, olyasmikről beszél, amik kém-dolgok. Hogyan jövök én a képbe? A szemem elkerekedett és úgy éreztem, hogy valamikor áthágtam egy határt és valóban 'összegabalyodtam' vele, de nem úgy ahogyan mindenki gondolná, hanem, hogy nekem nagyon úgy tűnik, az ügyeibe keveredtem. Nem akartam, ő sem akarta volna, de most itt van a lakásomon és nyomkövetők után kutat.

- De mégis miért keresgélsz itt? – fakadtam ki, de miután Alexnek esze ágában sem volt válaszolni, hozzátettem - Van valami, amit tudnom kellene?

Alex sóhajtott és ellépett a faltól, megfordult, néhány lépés választott minket el egymástól. A szemembe nézett egyenesen, mikor azt mondta csendesen:

- Nem kellene tudnod még rólam sem.

Én elképedve bámultam rá, a kék szemeiben egy ritka csillanás volt, amit nem tudtam hová tenni. Egy pillanatig csak néztünk egymásra, majd Alex kikerült és már villámgyorsan kint is volt a konyhából. Éreztem, amit sugallni akart, hogy veszélyes vizeken járok, de azt is tudtam, hogy nem hagyhatom elmenni magyarázat nélkül, mert akkor álmatlanul forgolódnék este. Utána iramodtam, de azt láttam, hogy a szőke fiú nem az ajtó felé ment, hanem máris a bátyám szobáját rámolta ki. Ugyanúgy kinyitotta szekrényeket és bekukucskált, mindent felforgatott, ahogyan a konyhában tette.

- Szeretném már tudni, mégis mi folyik itt?!

Alex hallgatott pillanatokig, majd mire megismételtem a kérdést felmordult. Lehajolt, hogy benézzen az ágy alá, én keresztbe tett karokkal álltam mellette. Lassan felemelkedett és leporolta magát, nem is nézett a szemembe úgy válaszolt:

- Már így is túl sokat tudsz.

Először láttam ilyennek, mint aki menekülne valami elől. Igaz, hogy csak a válasz elől, de akkor is furcsa volt, ahogyan folyton ellép tőlem és az ajkát harapdálja. Mintha csak kergetőztünk volna, mire a háta mögé álltam, hogy teljes erővel kérdőre vonjam, ő hirtelen sarkon fordult és a szobámban termett. Nehéz volt vele tartani a lépést. Benézett az ágyam alá és kihúzta az íróasztalom fiókjait. Elgondolkodva rámolt, észre sem vettem hirtelen, hogy a ruhás fiókok felé járt. Megijedtem, rögtön rá kellett szólnom, mert ott elég személyes dolgok vannak, mondjuk fehérneműk.

- Jó lenne, ha oda nem néznél... be.

Már késő volt, Alex kihúzta a fiókot, szerencsére nem esett ki semmi, benézni viszont benézett akaratlanul is. Egy pillanatig rám nézett, majd a fiókra, aztán elkerekedett a szeme és úgy tűnt, most az egyszer igazán zavarba jött a kutatása során. Sietve visszazárta a fiókot és megköszörülte a torkát. Az arcom égett és nem is bírtam a szemébe nézni, viszont azt tudtam, hogy jó lenne visszatérni az alaptémához, ahelyett, hogy belemerüljünk a fehérneműs témába.

- Bökd már ki, Rider.

Újra sóhajtott, mintha nehéz súly nyomná a vállát. Végre ellépett a szekrényemtől, de most lassan felém kezdett közeledni. Pontosan így közelített meg anno az edzéseken is, egy hidegrázás ment végig rajtam, de az izgatottságtól, nem a félelemtől. Az arca komoly volt, a szemeit úgy tűnt mintha gondterheltség színezné. Egy lépésnyire volt tőlem, de még mindig nem állt meg. Nyeltem egyet és ösztönösen hátráltam volna, de a szemei egy helyre szögeztek. A mellkasunk között kis távolság volt, nekem pedig csak az járt a fejemben, hogy nem láttam még ennyire közel magamhoz sosem. Talán edzésen, de az más volt, valamiben más, most nem kell közel lennie hozzám, mégis itt van.

- Túl sokat tudsz. –suttogta közelről - És ezt nem csak én tudom. Lehetséges, hogy veszélyben vagy.

A szemem elkerekedett és éreztem, hogy kimegy a vér a kezemből és lábamból, hideget éreztem és erőtlenséget. Felrémlett előttem a volt edzőm, aki fegyvert fogott rám a sötét utcában, a hidegrázós félelem, amit akkor éreztem. Gombóc volt a torkomban, köpni-nyelni nem tudtam. Alex elmélyülten nézett, ennyire még nem láttam erősnek a tekintetét, nézett, de az arcáról semmit sem tudtam kiolvasni.

- Kitől vagyok veszélyben? –nyögtem ki.

Alex szemei elhagyták az enyém és forgatta a fejét, mintha körülnézne, hogy egyedül vagyunk-e. Az ajkai szétnyíltak, de csak kisvártatva válaszolt.

- Nem mondhatom el. – suttogta alig hallhatóan - Vagy legalábbis nem itt. Lefülelhetnek minket.

Logikus, szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez a fiú ennyire hideg fejjel tud gondolkodni. Ugyanilyen nyugodt volt, mikor megmentett engem. Úgy érzem, kezdek túl sokkal tartozni ennek a fiúnak és nem tudom, hogyan törleszthetnék. Sóhajtottam és beletörődtem, hogy most nem fogok megtudni semmit. Eszembe jutott, hogy akár hasznossá is tehetném magam, ne hagyjam a szőke fiút egyedül keresni a tűt a szénakazalban.

- Hol segítsek keresni? – kérdeztem halkan.

Alex megint körülnézett, mintha keresne egy harmadik személyt. Én is hasonlóan tettem, de nem tűnt fel semmi különös. A fiú kém, neki biztosan ezerszer jobb érzéke van ehhez.

- Akárhol lehet, de olyan helyeken kellene, ahová könnyen el tudták helyezni. – magyarázta meglepő türelemmel - Mondjuk a ruhák, könyvek, táska, ilyesmi.

Bólintottam és én is kinyitottam a szekrényt, de akkor hirtelen megálltam félúton, mert egy gondolat megbénított. Megfordultam és láttam, hogy a fiú újra elfoglalta magát, az egyik táskám kutatta át. Keresztbe fontam a karom és az ajkamba haraptam. Alex nem vette észre, hogy nézem, nekem pedig nem jött, hogy a szemébe nézzek.

- Ezért mondtad akkor az utcán, hogy vegyem le a felsőm?

Alex bólintott, én pedig hülyének éreztem magam, akkor nem értettem miért kért tőlem ilyet, csak most. A fiú már akkor kész volt mindenre és előrelátóan gondolt a nyomkövetőre, ami lehetett a felsőmön. Úgy éreztem, lassan kivív bennem valamit, egyfajta tiszteletet tőlem, de ezt még nem akartam elmondani neki. De elkezdtem felnézni rá az esze és a gondolkodása miatt, mondjuk azt még nem tudtam megérteni miért ilyen rideg néha, de úgy gondoltam ez a fiú egy rejtély, amit fokozatosan kell csak megfejteni.

- Igen, ha el akartalak vinni hozzánk, akkor nem engedhettem, hogy túl könnyű legyen nekik. –mondta csendesen, mert még mindig suttognunk kellett a lebukás veszélye miatt.

Fel sem nézett a munkájából, tovább csűrte-csavarta a táskát. Sóhajtottam és úgy éreztem ennyivel tartozom neki, hogy legalább megköszönöm, amit tett vagy nem tett értem.

- Köszönöm, azt az egészet tőletek. – bukott ki belőlem gyorsan.

Visszafordultam a szekrényhez, de magamon éreztem a fiú tekintetét. Terhes csend volt közöttünk, végül hallottam egy csendes választ: 'Nincs mit.' Elmosolyodtam és elkezdtem én is kutatni a szekrényben, de váratlanul a kezembe akadt Alex pólója. Vörösség öntötte el az arcom, nem tudtam, hogy mi lenne a kevésbé kínos, ha visszaszolgáltatnám (akkor egyből rájönne, hogy igen nagy becsben tartottam), vagy ha visszatömném a szekrény mélyére. Végül kivettem és megfordultam, Alex nem nézett rám.

- Ez... a tiéd. –mondtam vonakodva.

Felé nyújtottam a pólót, de Alex csak felhúzott szemmel nézett rám és a ruhadarabra. Láttam az arcán, hogy igenis tudja miről beszélek és felismeri a saját pólóját. A jégkék szemek rám szegeződtek és én küzdködtem a zavarommal, de álltam az olvasó tekintetét. Végül megrázta lassan a fejét és semmi mozdulatot nem tett, hogy a ruha után nyúljon.

- Tartsd meg, mikor hozzánk jössz akkor majd lesz miben járj ott.

Úgy éreztem vörösség önti el az arcom, de bólintottam. Az ajka szélén egy mosolyszerűség volt, azt hittem káprázik a szemem, viszonoztam a mosolyt vonakodva. Visszadugtam a szekrénybe a pólót, gondosan eldugva, mintha egy kincs lenne. A hangja már-már viccelődő volt, de minden esetre könnyed. Az arcom tovább égett, de valami mégis furdalta az oldalam:

- Akkor ez egy vacsora meghívás?

Nem hittem a saját hangomnak, de most már kimondtam, nem volt visszaút. Alex most már bátrabban mosolyodott el, lehajtotta ugyan a fejét, hogy ne lássam, de akkor is kiszúrtam. Megköszörülte a torkát és az arca egy hangyányit komolyabb lett, egy játékos csillanás azért volt a szemében.

- Mondjuk. –mondta vonakodva - Valahol el kell mondanom mi ez az egész, nálunk nincsenek poloskák.

A fejemben csak az járt, hogy megint el fogok menni hozzájuk és most azért már más kedvvel, Alex kimondatlanul hívott meg, de akkor is, kicsit éreztem azt, hogy mégsem vagyok annyira nem szívesen látva. Mondjuk, már előre tartottam Jack kínos vicceitől, de le sem tudtam tagadni, hogy várom a dolgot. Habár logikus dologra hivatkozott, nem éreztem annyira kényszernek az egészet, a hangja nem volt jeges és szívbe vágó. Elgondolkodva tovább kutakodtam, míg Alex

- Megvan. – suttogta a fiú.

Rögtön mellette térdeltem a földön és láttam az apró chipet, ami nem volt nagyobb a körmöm felénél, a közepén egy vörös pötty volt. Alex a semmiből egy csavarhúzóhoz hasonló szerszámot húzott ki a zsebéből és bütykölni kezdte. Nem szóltam semmit, csak vártam, mert tudtam, hogy nem értek én hozzá. Az ajkába harapott és belemerült a munkájába, míg egyszer sóhajtva felnézett.

- Leállt? –kérdeztem rekedten.

Alex bólintott és még nem vette le a szemét az apró chipről.

- Igen, de ez csak egy egyszerű nyomkövető. – magyarázta most már nem suttogva - Azt hittem lesznek lehallgató készülékek is.

Csak? Magamban elsápadtan.

- Én nem könnyebbültem meg.

Bizonytalanul néztem a fiúra, aki úgy tűnt most már végtelenül nyugodt lenne. Én nem voltam nyugodt, ha nem is hallgattak le, akkor is, tudták hol vagyok éppen. Kirázott a hideg a gondolattól is, hogy akár most is figyel valaki. És nem csak engem, hanem talán Marcus-t is. Te jó ég, ugye őt nem figyelték? A kezem hideg volt és biztos voltam benne, hogy remegek, de nem tudtam megállítani, pedig nem akartam én, hogy Alex Rider így lásson. Elfordítottam a fejem, mire Alex hirtelen felpattant a földről.

- Jobb is. – mondta habozva - Ezt elviszem.

Felemeltem a kezem, nekem aztán nem kell az a kütyü. Nem is akarok arra gondolni, hogy több lehet, habár szinte magam előtt látom, hogy miután Alex el fog menni, újra átkutatom a házat. Csak az járt a fejemben, hogy tudni akarom mi ez az egész, kissé türelmetlenül néztem a szőke fiúra.

- Csak nyugodtan. – mondtam és hozzá hasonlóan felálltam. - Mikor tisztázzuk az egészet?

Alex a zsebébe dugta a kezét és körbenézett a szobában. Felvonta a szemöldökét, mintha megérezte volna a türelmetlenségem, ami nem nagy dunszt lett volna.

- Most is jó, nem? A bátyád éjszakás.

Már rá akartam bólintani, amikor lefagytam:

- Te honnan tudod ezeket?

Hirtelen megijedtem és hátráltam a fiútól, mire ő felemelte az egyik kezét védekezően, de ez csak félig győzött meg. Alex többet tud rólam, mint gondoltam és ez talán nem is kellene meglepjen, hiszen kém és lássuk be, tudtam ezt az egészet, amikor bezárkóztam és harcolni akartam ellene. Mégis, most hogy tőle hallok konkrét információkat más felfogni ezt az egész megfigyelés dolgot. Alex szemei az enyémet

- Nem csak ők figyeltek téged. Most biztosan kíváncsi vagy mióta. Maradjunk annyiban, hogy a kórházos esetünk óta.

A kórház, ott láttam meg először az arcát, az erejét és akkor kezdtem el félni tőle, rettegni, mégis akkor is azt éreztem, amit most: egy jeges tűzzel játszom, ami annyira vonz, mert rejtélyes és vad. Butának is érezhetném magam, mert ez már több, mint veszély, de már késő, benne vagyok egészen, hiába siránkozom. Azt hittem csak engem figyelt, de mégis, Marcusról is tud információkat, ami aggaszt, nem a bátyám mászott bele ebbe az egész kémes ügybe, nem kellene bűnhődnie. Megráztam a fejem és lebiggyesztettem a számat.

- Tudtam. –motyogtam magamnak.

Alex szája sarka mintha felkanyarult volna és visszatért volna a szikra a szemébe:

- Nem úgy néztél ki, mint aki tudja.

Csúnyán néztem rá, neki könnyű, ő ebben a világban él és ura a helyzetnek, de én csak egy lány vagyok, aki nem neki való dolgokba keveredett. De nem csak én keveredtem, most már csak a bátyám féltem, mert neki nem hibája ez az egész. Talán hallgatnom kellett volna rá, de arról nem tehetek, hogy Alex-be botlottam a kórházban, mintha csak a sors akarta volna. Mintha hinnék ebben.

- Akkor éreztem. – morogtam rossz szájízzel.

Keresztbe tettem a karom és még mindig morcosan néztem a szőke fiúra.

- Az más. – bólintott Alex - Akkor?

Az órára néztem és hat óra volt, még nem olyan késő, de mégis vonakodtam a fiúval menni, úgy éreztem idő kell, hogy megemésszem, amit hallottam. A fiú szemei azonnal vártak viszont választ, haboztam viszont.

- Marcus reggel jön haza. – gondolkodtam hangosan.

Alex felhúzta a szemöldökét és keresztbe tette a karját, ez az a tipikus Alex-beállás, ami nagy védjegye a karakterének, mert hát lássuk be, a fiú harcra született és így hangsúly esik az izmaira és a megfélemlítő kék szemeire. A szemei viszont most nem ijesztettek meg, nem amíg ilyeneket mond:

- Ottalvós bulit akarsz megint?

Elvörösödtem, ráncoltam a homlokom, az ajkaim szétnyíltak, hogy gyorsan válaszoljak:

- Én csak kijelentettem...

Néhány lépésnyit közelebb lépett hozzám, a szemei megint egy helyben tartottak.

- Ha gondolod, várhat az egész. –mondta nyugodt hangon - De nem sokat, észre fogják venni, hogy nem vagy a markukban. Ma csak csütörtök van, Marcus holnap is éjszakás. Jöhetnék érted anélkül, hogy észrevenné.

Ez az ötlet már jobban tetszett, még itt lesz az este, hogy lenyugodjak, mert most belül zavarodott vagyok. Holnap pedig tiszta fejjel tudom majd végighallgatni a fiú mondanivalóját. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem, hálával és mély köszönettel, amit még nem tudtam kifejezni, a szavak nem jöttek a számra, csak ennyivel zártam le:

- Ez így jó lesz.

Alex bólintott és a csend terhes lett közöttünk, csak álltunk egymás mellett, mint akinek nincs már dolga. Mert hát lássuk be, nem is volt dolga, a chipet megtalálta, mit kellene most csinálnunk? Talán megkínálhatnám spagettivel, gondoltam és reméltem nem szedek hozzá bátorságot.

- Az alibit el tudod rendezni? –kérdezte hirtelen.

Váratlanul ért a kérdés, így csak bólintottam, reméltem számíthatok Allisonra. Alex-re néztem és valami nem stimmelt, a kérdés nem hiába lepett meg,

- Miért lettél hirtelen ennyire készséges?

A szája sarka picit felkonyult, de az arca komoly és megközelíthetetlen maradt.

- Megvannak az okaim. –válaszolta túl rejtélyesen, meg sem mertem kérdezni mik az okai.

Éreztem, hogy már annyira kínos a hangulat körülöttünk, hogy úgy lassan az ajtó felé vezettem, nem mintha vezetni kellett, ismeri nálunk a járást. Kinyitottam az ajtót és a fiú kilépett, a szőke haj ami bent annyira élénk volt a kinti sötéttől koszos szőke lett. Nem tudtam ha fogunk-e érzelmes búcsút venni, de nem tudtam elengedni szó nélkül:

- Hozzám a pólót? –kérdeztem egy halvány mosollyal.

Alex megállt és megfordult, az arcát már nem tudtam kivenni a sötétben, sem a csillogó kék szemeit.

- Feltétlenül. –jött a válasz egy kifürkészhetetlen hangon, nem tudtam, hogy viccel-e, de már elszántam magam, hogy elviszem a pólót, legalább Jack hadd örüljön. 

Author's note: annyira nagy a kihagyás a részek között, legalább legyen akkor hosszú, 2600szó, mintha érdekelne bárkit is mennyit írok :))

https://youtu.be/MyriDmT6AJ8