Nyolcadik Fejezet

Sarah Johansen

Két hét, azaz négy erkölcstanóra telt el azóta, amióta megérkezett hozzánk Mr. Martinez. Valójában minden nap találkoztam vele. Minden nap odajött hozzám a szünetekben és köszönt. Minden nap mellettem itta meg a délelőtti kávéját, egyszer még meg is osztotta velem. Egy bögréből ihattam vele. Megérinthettem a számmal azt, amit az ő szája is érintett. Elvette a könyveimet és hangosan olvasott nekem, aztán visszavitte őket helyettem a könyvtárba. Máskor magáról mesélt, vagy rólam kérdezett. Másnap segített a tanulással kapcsolatos nehezebb kérdéseimre megfejteni a helyes válaszokat, s olykor még panaszkodott is. Azokban a szünetekben mindig váltottunk néhány mondatot. Az óráin is sokszor lopva egymásra néztünk, ami biztos csak véletlen volt, de én azokban a véletlen pillanatokban éreztem a legboldogabbnak magam. Az a pár percnyi összenézés, az apró mosolyok, a gesztusok, amiket tett, melengették a szívemet. Lassan és félve közeledtünk egymáshoz. Túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen, de olyan volt, mintha ő is kíváncsi lenne rám, csak valami visszafogná. Az a valami pedig nem más, mint a munkája és az életkora. Ennek ellenére valamiért mindig egymás mellett kötöttünk ki. Ha csak apró pillanatokra is, de vele lehettem. S számorma ez meglepő módon a világ legtermészetesebb dolga volt. Ezért fel sem tűnt, hogy több figyelmet adott nekem, mint a többi diákjának, egészen addig, ameddig Cara fel nem hívta rá a figyelmem. De nem gondoltam túl a dolgot. Betudtam annak, hogy új, s én voltam az első személy itt, akivel több időt tölthetett el. Emiatt van, hogy valahogy mindig megtaláljuk egymást. 

Az álmaimban mindennapos szereplő lett. Pontosabban főszereplő. Az álmaim csodássá váltak általa. S minél több nap telt el, minél többet beszéltem vele a valóságban, az álmaimban megjelenő alakja is kezdte átvenni az ő eredeti tulajdonságait, s nem csak az általam kitalált, belelátott benső tulajdonságokat viselte. Egyre jobban fájt, hogy vonzódom hozzá, s egyre jobban élveztem is. Az éjszakáim lettek a kedvenceim, azért, mert álmaimban azt csinálhattam vele, amit csak akartam. A fantáziámban megvalósulhatott minden vágyálmom, ami a valóságban beteljesületlenül maradt. Az elején próbáltam kiűzni őt a fejemből, de bármennyire küzdöttem, nem jártam sikerrel. Olyan mélyre véste bennem magát, hogy képtelenségnek tűnt a felejtés.

A múlthéten bejelentette az igazgatónőnk, hogy bál lesz. Sokkal hamarabb tudtam róla, hála Martineznek, ám senkinek sem szóltam róla, ezért a diáktársaim csak néhány napja tudnak a dologról. Mindenki izgatott lett. A lányok azonnal értesítették a szüleiket, s mindenféle hacukát és kiegészítőt kértek maguknak. Irtóra bezsongtak. De ezen nem lepődtem meg. Nagy eseménynek számított a bál. A helyi iskolák összefogtak és úgy döntöttek, költséghatékonyabb, ha közösen rendeznek bált a diákjaik számára. A tanodánk biztosította a helyszínt, és az ételeket is. A dekorációt, italokat és egyebeket a két meghívott suli állja majd. Tripsy elmondta, hogy ha nem keresik fel és nem kérik meg a társulásra, esze ágában sem lenne bált tartani. Elmondása szerint nem érdemeljük meg. Viszont nem akart illetlen lenni, ezért beleegyezett. Szóval holnap meglesz a tanoda idei első bálja. Sok szülő, főként a tehetősebbek, pénzadományokat küldtek a rendezvényre. Az igazgatónőnek nem volt nehéz dolga a kiadások kapcsán. A tanodánk mindig is magas színvonalt képviselt, pontosan azért, mert ára volt annak, ha valaki ideakarta bezárni a lányát. Nem volt váratlan, hogy a belvárosi iskolák társulni akartak egy bál erejéig.

Halk ajtókopogásra lettem figyelmes.

– Nyisd ki – parancsolt rám az ágyában fetrengő Cara. A szobánkban voltunk. Ma laza tanítás volt. Hamarabb elengedtek minket, s megengedték, hogy a holnapi bál miatt többet pihentessünk.

– Nyisd ki te – dörögtem s átfordultam az ágyamban. Cara rajzolgatott, én meg olvastam.

– Ha nem nyitod ki, akkor nem jön be soha az, aki az ajtónk mögött áll – morogta.

– Jól van, akkor kinyitom én – forgattam a szemeimet. Felültem, s lemásztam a puha matracomról. Az ajtóhoz sétáltam, és kitártam. Elállt a lélegzetem, amint megpillantottam Shawnt.

– M...Mr. Martinez? – tátogtam. Hallottam, ahogy a háttérben mögém rohan Cara és üdvözli a tanárunkat. A gyomrom remegni kezdett a férfi látogatásától. A közvetlen előttem lévő férfi babonázó, aranyfényű szemeibe néztem. Arcára a folyosóról átvetülő sötétség árnyékot vetett. A kiugró arccsontja az állkapcsával szinkronban rezzenéstelen maradt. A húsos ajkai elnyíltak s mélyen lélegzett azokon keresztül. A göndör tincsei homályba borultak.

– Hölgyek, nem maradhatok sokáig, csak öt percre engedtek fel – bazsalyogott, miközben engem bámult.

– Minek köszönhetjük a látogatását? – fészkelődött mögöttem Cara. Amint megtudta ki jött hozzánk eltűnt az előző lustasága.

– Sarah, hallottam, hogy nincs ruhája a bálra. Csiripelték a madarak, hogy a szüleit nem sikerült elérnie. Szóval kérem, fogadja ezt el tőlem. Remélem jó lesz méretben. A legkisebbet hoztam el, bízom benne, hogy passzolni a fog a törékeny alakjára. A kedvenc színe, remélem, hogy tetszeni fog magának – figyelmen kívül hagyta Cara kérdését, és felém fordulva átnyújtott egy nagy, fehér dobozt. Hezitáltam, hogy átvegyem-e tőle, végül belátva, hogy ajándékot bunkósság lenne visszautasítani, elfogadtam.

– Köszönöm – hálálkodtam. – Nem kellett volna ruhát vennie nekem. Ígérem, amint elérem a szüleimet kifizettettem velük az árát – szégyenlősen motyogtam. A szüleimet tényleg nem tudtam elérni. Az igazgatónő is próbálta felvenni velük a kapcsolatot, de sikertelenül járt. Feltehetően úton vannak, s emiatt elérhetetlenek már napok óta.

– Nem szükséges, de ahogy szeretné. Nem engedhettem, hogy ne öltözzön ki – megköszörülte a torkát.

– Vannak itt elegánsabb ruháim – pusmogtam. Zavart, hogy ajándékokat vásárolt nekem. Nem szerettem tartozni senkinek. Arról nem is beszélve, hogy ez újabb és újabb pletykákat indít majd rólam útnak. A történtek ellenére feltaláltam magam. Nem keseregtem azon, hogy én leszek a bálon egyedül kiöltözetlenül. Már kiválasztottam a szekrényemből az egyik hosszú ruhámat, amiről Carával úgy ítéltük meg, hogy talán egy bálra is alkalmas viselet lehet. Nem volt életbevágóan szükségem másik ruhára, ő mégis hozott egyet. A szívem legmélyén örültem annak, hogy gondolt rám. Hogy fontos volt neki a jókedvem, hogy külön miattam fáradozott és női ruhát vásárolt. De mindezt nem mutathattam ki neki, mert nem voltunk kettesben. El akartam kerülni minden negatív véleményt, amit csak elkerülhettem. S ha hidegséget tettetek, akkor a többség azt fogja hinni, hogy nem érzek semmit a tanár úr iránt, s végre leszállnak rólam.

– Sejtettem, viszont ez lesz az első nagyobb bálja. Csak azért nem mentem még haza, hogy átadhassam önnek. Nem akartam, hogy a ruhája miatt keseregjen, s feszengjen – magyarázkodott. A tekintete kérdőjelektől hemzsegett. Összezavartam a ridegségemmel. Arra számíthatott, hogy ujjongva hálálkodom majd neki, ami abban az esetben meg is történt volna, ha Cara nem lett volna jelen. De jelen volt.

– Rendben, megértettem. Köszönöm, újra – fülem mögé simítottam a hajamat.

– Szívesen. Na és izgulnak? Tudják, holnap vendégeink lesznek – Carára, aztán rám nézett.

– Persze, rettentően kíváncsi leszek a többi iskola lánydiákjára – felelte Cara.

– Úgy érti lány, és fiú diákjaira? – Shawn felnevetett. Meghűlt a vérem, de ahogy elnéztem Carának is. Nem számítottunk arra, hogy fiúk is fognak jönni. Leesett az állunk. Minden lány azt gondolta, hogy csak lányok lesznek, elvégre ez mégiscsak egy leánytanoda.

– Istenem, akkor lesznek fiúk is?! – sikkantott a mögöttem kukucskáló lány.

– Lesznek. Jól látom, hogy ön, Sarah, nem örül ennek a hírnek? – a magas férfi ráncolta a homlokát.

– Igen, vagyis nem. Örülök, hogy lesznek itt végre fiúk is, ha csak pár óráig, de lesznek. – Őszinte öröm volt bennem. Érdekelt, hogy lesz-e valaki, aki megtetszik nekem. Hogy felkelti-e az érdeklődésemet más, aki hím nemű, velem azonos korú, vagy csak csekély korkülönbség van köztünk. Hogy Mr. Martinezen kívül képes-e valaki más is egyetlen egy pillantással levenni a lábamról. El akartam űzni a fejemből a férfi iránt érzett szerelmemet, mert tudtam, hogy nem helyes. S ehhez a holnap ideérkező fiúk a segítségemre lehetnek. Most a végére járhatok annak, hogy valóban szeretem-e őt, vagy csak a nővé érésem folyamata miatt vágyom ennyire nagyon rá. Mr. Marinez derűs arca komorrá vált. Amint meghallotta a válaszomat megváltozott az ábrázata. Vajon mi baja lehet?

– Azért csak vigyázzanak magukra, a fiatal fiúk sokszor veszélyesek lehetnek. Mostanában már nem olyan kötöttek a fiatalok, mint a régi időkben. Sokkal szabadabb és bátrabb mindenki, aminek előnyei és hátrányai is vannak. Ohh és Cara, tessék, fogja! Önnek is hoztam valamit – Carának adott egy apró dobozkát. Egy pillanatig túl felnőttesen és apásan viselkedett. Fura volt. Időközben Cara heves mozdulattal kibontotta az ajándékát és ujjongott.

– Egy hajtű? Köszönöm Mr. Martinez, ez csodásan fog rajtam mutatni!

– Örülök, hogy elnyerte a tetszését kisasszony. Mennem kell. Jó éjt, hölgyek – hátat fordított és elsietett.

– Ajándékot hozott nekünk. El sem hiszem! Annyira kedves és figyelmes volt tőle. Ugye Sarah? – a vállaimat megfogva megrángatott Cara. Bezártuk az ajtót és visszasétáltunk a szobába.

– Igen. Szép gesztus volt tőle, de nem lett volna rá szükségem. Nem kedvelem az adományokat. Ez is megint azért történt, mert itt még a falaknak is fülei vannak – panaszkodtam. Nem kürtöltem világgá, hogy nem lesz szép ruhám, csak a szobatársamnak és az igazgatónőnek meséltem róla, mégis másnapra már több ember szájából visszahallottam.

– Ja igen, meg mert itt minden hamar kiderül, hála a sok csacsogó szájnak. De kivételesen ez most a hasznunkra vált. Amúgy meg ne izélj már, majd a szüleid kifizetik. Most nem éred el őket, mert hajóúton vannak. Na és? A lényeg, hogy van ruhád, amit majd ők később kifizetnek a tanár úrnak. Ne drámázz, inkább örülj – javasolta. Cara vigyorgott és a tükör elé állva a hajába csúsztatta az új hajdíszét.

– Igazad van – erősen markoltam a dobozt.

– Tudom. Na és te? Nem próbálod fel a ruhát? Meg sem nézhetem milyen? – kíváncsian mellém sietett.

– De igen, felpróbálom – benyúltam a csomagolásba és kiemeltem a ruhát. A szín láttán visszafogottan elmosolyodtam. Türkizkék. Szóval ezért kérdezte a minap meg, hogy mi a kedvenc színem. Amikor előhúztam egy ezüstös színű cipőt, egy türkiz fehérnemű szettet, és egy ékszeres dobozkát is, megdobbant a szívem. Cara eltátott ajkakkal pislogott. Én is meghökkentem, főleg a bugyi láttán. Miért vette meg? Talán az eladók javasolták neki a ruha mellé. Igen, biztosan ez állhatott mögötte.

– Ez egy kész szett, nem is egy ruha! – visított. Behúztam a fejemet az éles hangjára. Cara kikapta az ölemben pihenő összehajtogatott ruhát, és alaposan szemrevételezte.

– Héhh! – a fejemet ingattam, amikor maga elé emelte a csodás darabot és a tükörben méregette magát.

– Tudom, hogy a tiéd, de annyira gyönyörű. Muszáj megnéznem nekem hogyan állna. De sajnos be kell látnom, hogy a türkiz nem az én színem. Sápaszt és nem áll jól. Ráadásul, ha akarnám, se férnék bele ebbe a pinduri ruhába. Ez a te méreted, Sarah – az ágyamra helyezte a ruhát és a saját ágyához sétált, majd leült és újra a rajzfüzetéhez nyúlt. Ráncolt homlokkal figyeltem a lány duzzogó mozdulatait. Nem értettem hová tűnt az előző lelkesedése. Közömbössé vált velem szemben.

– Mi az, már nem is akarod megnézni hogy áll rajtam? – tudakoltam.

– Nem. Tudom, hogy jó lesz rád. Tökéletes a méretezése – legyintett és a ceruzájával firkálni kezdett. Még csak rám sem nézett, amikor hozzám beszélt. Vajon min sértődött meg? Elrontottam valamit? Talán csak feszült a bál miatt, hisz kiderült fiúk is lesznek. Megráztam a fejemet és úgy döntöttem, jobb, ha most nem szólok többet Carához. A ruhámra szegeztem a tekintetemet. Óvatosan végigsimítottam a puha anyagon a kezemmel. Csodás. A kicsi ékszerdobozt kitárva megláttam egy karkötőt. Az ékszert azonnal a csuklómra helyeztem. Tőle kaptam. Soha nem fogom levenni. Soha...

* * *

A reggelinél mindenki sokkal izgatottabban viselkedett, mint máskor. Számomra sem volt átlagos szombati reggel. Az éjjel alig tudtam aludni. Végig a csuklómon tekergő karperecet fogdostam, s gondolkodtam. Próbáltam rájönni, mivel érdemeltem ki Mr. Martinez törődését. De sehogy sem jöttem rá a válaszokra. A férfi kedvessége és gondoskodása borzasztóan jólesett. Szükségem volt valakire, akire ha rágondoltam, boldogabbá, és erősebbé váltam tőle. Aki reményt adott nekem, s örömet. Mr. Martinez olyan férfi volt, akire nyugodtan, kérdések nélkül rábíztam volna magam, akire rámertem volna támaszkodni, s akinek képes lettem volna nekiadni magamat. A bökkenő az volt, hogy mindez tiltott volt számunkra, ezért maradtak a néma vágyakozások, s a lopott pillantások, amiket rávethettem olyankor, amikor senki sem láthatta mit is csinálok. Cara fagyossága még az étkezés során is megmaradt. Gőzöm sem volt róla miért változott meg a viselkedése. Nem éreztem úgy, hogy rosszat tettem volna ellene, emiatt nem is szándékoztam bocsánatot kérni tőle. Viszont rosszban sem akartam lenni vele. Mégiscsak ő az egyetlen lány itt, akit kedvelek, aki közelebb áll hozzám bárkinél, akire azt tudom mondani, hogy a barátnőm, ezért valamilyen szinten megbízok benne. Eldöntöttem, hogy várok a bál utánig, s ha azután sem nyugszik meg, akkor elé állok, és beszélek vele. Kiderítem mi baja van, mit rontottam el, mivel ártottam neki, s ha szükséges, bocsánatot kérek...

* * *

– Nagyon szép lettél – a szobámban állva elismerően dicsértem Carát, akin egy tűzpiros, hosszú, tüllös ruha volt. Nemrég öltöztünk fel. Pár perc múlva kezdődik a bál. A szobatársam figyelmen kívül hagyta a bókomat. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam a társaságában. Nyomasztó volt a némasága, a harag ami belőle áradt felém úgy, hogy azt sem tudtam mi rosszat tettem ellene. – Nem fogod viselni a hajtűdet? – hüledeztem, amikor észrevettem, hogy Cara haját semmi sem díszíti.

– Nem. Tedd fel te, úgyis sok mindent kapál Mr. M-től – az ágyamra hajította a hajtűt.

– Féltékeny vagy? – farkasszemet nézve vele megkérdeztem. A lány grimaszolva az ajtó felé fordult. – Cara kérlek, válaszolj! – mellé léptem. Nem bírtam ki a bál végéig. Most kellett beszélnem vele. – Irigykedsz?

– Szerinted? – flegmán megrándult az arcizma.

– Szerintem igen. Úgy érzem irigykedsz rám amiért Mr. Martinez nem csak egy ruhát adott nekem, hanem cipőt, ékszert és még fehérneműt is, amíg neked mindössze egy hajdíszt ajándékozott – kertelés nélkül válaszoltam.

– Jól érzed.

– De Cara, nem veszed számításba, hogy nekem semmim sem volt. A szüleimet nem értem el, nem küldtek nekem ruhát, cipőt, sem semmit, ameddig a többieknek, köztük neked is, igen. Mr. Martinez csak ezért vásárolt be nekem. Ha kaptam volna a szüleimtől báli szettet, akkor nem adott volna nekem semmit. Neked viszont igen. Hiszen te kaptál egy hajtűt, annak ellenére is, hogy te a szüleidtől mindent megkaptál, amire csak szükséged lehet a bálon. Ha valakire lehet irigykedni, akkor az te vagy. Hiszen te kaptál ajándékot a tanár úrtól, s mások nem. – Valójában gondoltam, hogy Shawn csak azért hozott aznap este Carának is valamit, mert illedelmes akart lenni. Nem akarta, hogy Cara kimaradjon s rosszul érezze magát, ezért adott neki is valamit. De Carának erről nem kellett tudnia. Nem szerettem volna, ha szomorkodna és mérgelődne azért, mert én több dolgot kaptam. Mr. Martinez nekem csakis a szüleim hanyagsága miatt segített. Nem is ajándékot adott, inkább kisegített, amit egyszer majd visszafizetnek neki a szüleim. Tehát végül is olyan, mintha a szüleim vásároltak volna nekem, s nem ő. Nem is értettem Carát, hogyan lehetett ilyesmi miatt irigy. Tudtam, hogy tetszik neki Shawn, de arra nem számítottam, hogy ilyesmin kiakad s engem fog bántani úgy, hogy nem is én kértem a tanártól, hogy segítsen.

– Te is kaptál – dünnyögte.

– De én csak szükségből.

– Jó, ez igaz – duzzogva belátta.

– Nem haragszol rám ugye? – félénken puhatolóztam. Nem akartam Carát elveszíteni.

– Már nem – nemlegesen rázta a fejét.

– Akkor jó. Rossz lett volna nélküled átélnem az első bálunkat – a kezébe csúsztattam a hajtűt.

– Nekem is – szorosan megölelt. A barátságok fontosak, még akkor is, ha nem olyan mélyek. Az emberek sokszor elfelejtik mekkora kincset jelent egy ember, akivel lehet jókat beszélgetni, aki meghallgatja őket, és együtt érez velük. Aki támogat, és szeret. Cara volt az egyetlen barátnőm, s noha olykor apróságokon is összekaptunk, s voltak egymás előtt titkaink, ennek ellenére barátok voltunk. – Varázslatosan nézel ki Sarah. Martinez jobban passzoló ruhát nem is választhatott volna neked – a fülembe súgta.

– Köszi, de te sokkal szebb vagy – megszorítottam a derekát, aztán eltávolodtam tőle.

– Remélem lesz pár helyes srác – buján kacagott és megcsinálta a haját a tű segítségével. – Talán ma újra csókolózhatok – sóvárogva sóhajtott. Cara elmesélte, hogy tavaly nyáron megismerkedett egy fiúval, akivel egészen a csókig jutottak. Hozzám hasonlóan Cara is szűz volt. Azonban én még csókolózni sem csókolóztam. Csak szerelmesen ábrándozhattam....

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....