Negyedik Fejezet

Sarah Johansen

A tanári díszes, tölgyfa ajtaját Mr. Martinez kinyitotta, s maga előtt udvariasan beengedett. Kissé félénken lépkedtem Mrs. Harrison felé.

– Áhh, Sarah! Jöjjön! – intett a kezével. Az idős nő, egy kényelmes székben ült. Lábait keresztben összefonta, a kezében egy fehér csészét szorongatott, melynek körvonalát egy aranycsík díszítés szelte át. Mr. Marinez a helyiségben lévő vitrinhez sétált, majd komótosan kinyitotta és leemelt a polcról egy jókora adag könyvet. Miközben félszemmel a férfit lestem, közvetlenül a fizika tanárnőm elé álltam. – Nem vall önre a figyelmetlenség, Sarah. A mai viselkedése meglepett. Sajnos meg kell büntetnem. Arra gondoltam két napig bejárhatna a könyvtárba port törölni, könyveket pakolászni. Amanda biztosan örülne egy ügyes, segítőkész lánynak a könyvespolcok rendbetételénél. Maga meg úgyis imádja a könyveket. Hátha talál pakolás közben egy-két régebbi irományt, amit szívesen elolvasna. Viszont feltétlenül vigye vissza őket, ha kiolvasta.

– Rendben. Mikor kezdjem? – kihúztam magam. A testtartásommal azt sugalltam a tanárnőm felé, hogy tudomásul vettem, hogy hibáztam, s vállalom a következményt. Azt tanították, sose hajtsunk fejet. Hogy ne bújjunk el a következmények elől, hanem bátran nézzünk szembe velük. Jelenleg ezt gyakoroltam. Sosem voltam túl magabiztos ember, ettől függetlenül, ha a szükség úgy hozta, bátorrá tudtam válni. Főként akkor, ha valakinek valamit bizonyítanom kellett. S most bizonyítanom kellett a megbánásomat, és az érett gondolkodásmódomat, ami abból állt, hogy nem futottam el szégyenkezve a felelősség elől, hanem bűnbánóan vállaltam minden kiszabott büntetést. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a tanáraim rossz véleményt alkossanak rólam. Nem adhattam lejjebb az elért szintemnél. Keményen megdolgoztam, avagy tanultam az elmúlt évek során azért, hogy az oktatóim szorgos, jó magatartású, és okos diákként tekintsenek rám. A szüleim elismerését és büszkeségét csak ezzel vívhattam ki. Kizárólag a tanulmányai eredményeimet, és a magatartásomat díjazták. Semmi mást. Csak ezt a kettőt. A családom meglehetősen elavult volt. A szüleim legfőbb vágya az, hogy a tanulmányaim elvégzése után férjhez menjek, és végre végleg megszabadulhassanak tőlem. Szerintem ők már találtak is nekem férjjelöltet, ugyanis valamilyen oknál fogva a fiúkat teljesen kitaszították az életemből. Mintha már oda ígértek volna valakinek. Lehet emiatt dugtak a tanodába be. De azzal nem számoltak, hogy én korántsem vagyok ilyen ódivatú, s az iskolák elvégzése után egy ideig még nem akarok férjhez menni.

– Akár ma. Kezdhetné azzal, hogy segít Mr. Martineznek levinni innen azt a halom könyvet – a csészét a szájához emelte. – Ohh és Sarah, ugye tudja, hogy melyik könyvtárért felölős Amanda?

– Igen, tudom Mrs. Harrison – hangosan artikuláltam. – Az alagsori könyvtárért.

– Igen, igen. Kérem, legközelebb ne forduljon elő ilyesmi, mint amit a mai órámon tett, vagy inkább nem tett – jóindulatúan tanácsolta s kedvesen elmosolyodott. Most, hogy nem voltak körülöttünk a diáktársaim sokkal visszafogottabban és lágyabban kezelt. A tanteremben nagyon dühösnek tűnt. Talán csak nem akarta az osztályom előtt éreztetni, hogy a hibám ellenére amúgy kedvel engem. – Na, sipirc! – Mr. Martinez irányába biccentett. A mozgó feje miatt a hajszálai meglibbentek. A nő a csészéjéből újra ivott és a kolléganőihez fordulva cseverészni kezdett. Kiszökött az arcomból az összes szín. Kissé megrémültem attól, hogy újra a tanár úrral kell eltöltenem az időmet. Annyira kínos! Megfontolt léptekkel elindultam. Mellé értem, s a torkomat halkan megköszörültem.

– Mit szeretne? – a szeme sarkából rám sandított. Erős kezeivel még mindig a könyveket pakolta. Megragadóan markáns volt az arca. Annyira, hogy amikor pislogtam is magam előtt láttam őt.

– Ömm...Én...Én... – hebegtem. Az előző sápadtságom egész hamar elmúlt. Érzékeltem, hogy forróságtól bizsereg az arcbőröm. Könnyen zavarba jöttem, elvégre idejét sem tudom mikor találkoztam valódi férfival. Olyannal, aki tetszik, akihez vonzódom. Csodálattal bámultam minden rezzenését, hiszen ő maga csodálatos volt.

– Bökje már ki, kérem – szembe fordult velem. Szentséges szűzanyám! Nagyot nyelve megpróbáltam nyugtatni az egyre jobban kalapáló szívverésemet, amit a férfi közelsége és észbontó külseje idézett elő. – Elnézést Miss Johansen...Kicsit feszült vagyok, túl sok munkát varrtak a nyakamba – fújtatva a dús, barna fürtjei közé dugta az ujjait és hátratúrta a szálakat. Az előző szilárd tekintete meglágyult. A barnás íriszei kedvesen ragyogtak.

– Semmi baj, uram. Arról van szó, hogy nemrég kaptam egy büntetést – lesütöttem a szempáromat. Francba...Nála nem tudtam alkalmazni a szembenézős technikát, mert szégyelltem magam. Ez az első tanítási napja, rólam máris megtudta, hogy rossz diák vagyok. Holott ez nem is igaz. Csupán...Csupán elvonta a figyelmem, s pont ő az, aki tehet a történtekről. Mert miatta, a róla való álmodozásom miatt nem voltam képes az órámon figyelni. – Azt mondták első körben kezdhetem azzal, hogy segítek önnek lecipelni ezeket a könyveket – az iratokra böktem. Bátortalanná váltam. Új emberek megismerése a nehézségeim közé tartozott. A beilleszkedés, ismerkedés szintén nehezemre esett. Az évek alatt sikerült magamba zárkóznom, s olyan emberek híján, akiknek nyíltan elmesélhettem volna a problémáimat, örömeimet, magányossá és zárkózottá váltam. Már akkor is szorongtam, ha a szüleimmel kellett találkoznom. Elvégre olyan ritkán láthattam őket, hogy kis híján teljesen elidegenedtem tőlük. S most, hogy a tanár úrral kellett beszélgetnem, igencsak problémásnak látszott. Férfi volt. Tekintélyes, magabiztos, és földöntúlian gyönyörű férfi. Lehetetlenségnek éreztem azt, hogy normálisan beszélgessek vele. Félelmek, s heves szívdobbanások nélkül. Dadogás, hebegés, és furcsa mondatok elhangzása nélkül. A gyomromban bukfencező kis manók meg csak ráerősítettek erre az egész rosszullétre.

– Na és második körben?

– Amandának, a könyvtárosnak leszek a jobb keze két napig – néztem fel rá.

– Értem. Hát akkor kisasszony, segíthet. Ezeket fogja meg – a karjaim közé rakott négy vaskos könyvet. Krisztusom, hány oldalasak ezek a könyvek? A karjaim máris zsibbadni kezdtek. – Bírni fogja? – érdeklődte, miközben bezárta a kulccsal a szekrényt.

– Még kettőt nyugodtan adhat – nyöszörögtem. Gőzöm sincs miért mondtam ezt. A férfi gyanakvóan felhúzta szemöldökeit, s a kezemben tartott halomra ráhelyezett még kettő kötetet.

– Nem értem miért egy törékeny leányzót kérnek meg arra, hogy hordozza a nehéz könyveket – jól hallhatóan, felháborodással a hangjában beszélt, mialatt a kijárathoz sétáltunk. Úgy tűnt mérges, s ezt jelezte is a bent lévő személyeknek. A fejét ingatva kinyitotta az ajtót. – Ön után Miss Johansen – nyájasan maga elé engedett.

Az egyenes folyosón Mr. Martinez mellett serényen lépkedtem, de még így is kissé lemaradtam tőle. A férfi magas alakjához hosszú lábak társultak, emiatt sokkal gyorsabban haladt, mint én, az aprócska talpaimmal, s a rövid virgácsaimmal.

– Álljon meg Sarah! – megérintette a bal vállamat. Az ujjai visszafogtak. A kérésének eleget téve megálltam, s félénk pillantást vetettem rá. Most megint mit akarhat? Az ujjai a blúzomra simultak. Enyhe zavar ringatta a lelkemet a meleg, s erős férfikéz érintésétől. Annyira új és ismeretlen volt minden érzelem, ami bennem növekedett. Soha életemben nem éreztem ilyesmit. Soha. Tudatlan és tapasztalatlan voltam. Édesanyám nem mesélt nekem az égvilágon semmit a szerelemről, meg úgy igazából semmiről sem. Pedig a szerelem számomra mindig is különleges témakör volt. De a valóságban nem tudtam róla semmit. A romantikus regényekből tájékozódtam, s azokat vettem alapul. Azoknak a rongyosra olvasott könyveknek a segítségével tudtam megérteni az érzéseimet. Tudtam, hogy vonzódom a tanáromhoz. Tudtam, hogy tetszik nekem, és azt is tudtam, hogy mindez helytelen.

– Mit csinál? – kérdőn fürkésztem. A férfi igényes, szép kézfejével megragadta a kezemben tartott súlyos könyvkupacot, s egy laza mozdulattal elvette tőlem.

– Odabent szerettem volna megmutatni, hogy egyetértek, a diákokat meg kell büntetni, ha rosszat cselekednek. De az csak színjáték volt Sarah, azért, hogy a tanítói megnyugodjanak. De most ketten vagyunk. Ön, és én. Szóval nem fogom engedni, hogy egy olyan lány, mint ön, könyveket hurcolva erőlködjön, és megizzadjon idétlen, korosodó nők kérései miatt.

– Csak egy nő... – tátogtam.

– Tessék? – a rekedt hangja kényeztette a füleimet.

– Mrs. Harrison egyetlen egy nő, maga pedig többes számban beszélt. Csak ő kérte ezt tőlem, jogosan, amiért nem dolgoztam az óráján. Szóval most ezeket itt, vissza is venném, ugyanis nem szeretnék kibújni a büntetésem alól – a kötetekért nyúltam. Eszem ágában sem volt bajba kerülni. Lovagias tett volt Mr. Martineztől, hogy átvette a könyveket, de nem volt szükségem a védelmezésére és a kímélő tetteire sem. Nem akartam nyafogós, kényeskedő libának tűnni. Ha büntetést kaptam, akkor kaptam. Megcsinálom a rám szabott feladatokat, és tiszta lelkiismerettel nézhetek a tanárnő szemeibe.

– Ezt én megértem, de ameddig nekem kell segítenie, nem fogja magát megerőltetni – erőszakosan és védelmezően rácsapta tenyerét a jókora könyvrakásra. A nagy kézfejétől esélytelenné vált, hogy leemeljem a papírkiadványokat. Dühített a makacssága. Elvégre le akartam tölteni a büntetésemet, de ha Mr. Martinez kikímél, akkor nem lesz rá lehetőségem.

– Kérem... – könyörgően megrebegtettem a pilláimat.

– Látom nem adja fel. Magának valóban fontos a felelősségvállalás. Ez esetben...Tessék, ezt hozhatja, és most már haladjunk – átadott egyetlen egy darab könyvet, azután elindult. Egyik lábát a másik után rakta. Mire észbe kaptam, már sokkal előrébb járt, mint én. Utána eredtem.

Valahol imponált a túlzott kedvessége, de ugyanakkor zavart is. Hiszen sosem voltam olyan, aki meghátrált az elé kerülő feladatok elől, főleg akkor nem, hogyha az indokolt. Lefordultunk jobbra. Az alagsorhoz vezető lépcsősorhoz érkeztünk.

– Vigyázzon, eléggé sötét van idelent – sóhajtotta. Valóban, szinte alig lehetett látni valamit. Sötétszürke, és kékesfekete foltok mosódtak össze előttem. A lépcső nyikorgó hangján és Mr. Martinez zsémbelődős mormogásán kívül hallani sem lehetett mást. Rémisztő, és izgalmas volt. – Miss Johansen, adja a kezét! – visszautasítást nem tűrően felém nyújtotta a kézfejét. A másik karjában ott pihent a halom kötet, melynek köszönhetően a bicepsze a rajta lévő passzentos ingen át kidudorodott. Pár percig leblokkoltam. Végül az izgatottságtól reszkető kezemmel közelíteni kezdtem az övéhez. A férfi gyors mozdulattal megragadta a kézfejemet. Ahogy a finoman puha bőre az enyémhez feszült felmelegedtem. Jó érzés volt belé kapaszkodni. Az ujjai az enyémek köré tekeredtek. Mintha villám csapott volna belém, az egész lényem megremegett, s mindenhol vibráltam. Olyan volt, mintha egyszerre csiklandozna, és cirógatna. – Lépjen egy nagyot! Úgy látszik holnap ki kell javítanom itt a lépcsőt, és a lámpákat is meg kell nézzem. – Kábán tettem, amit mondott.

– Mi maga, erkölcs tanár, vagy karbantartó? – kicsúszott a számon. Magam sem értettem a felbátorodásom, de megtörtént.

– Maga túl kíváncsiskodó. Az embernek már nem lehet jó szíve? Rozoga ez az épület. Az alagsori könyvtár kész katasztrófa. Már az ide levezető út sem a legcsodásabb. Tegnap volt szerencsém megtapasztalni eléggé sok mindent. Rengeteg dolgot láttam... – titokzatosan elhallgatott. Ravaszság villant a szembogaraiban. Pofátlan!

– Maga most célozgat? – felhörrenve lecövekeltem. Szívem szerint arcon vágtam volna. Ne célozgasson a melleimre. Azt szeretném, ha elfelejtené a melleimet, erre célozgat rájuk? Nem is értem miért nem rúgtam a lábai közé tegnap. Hagytam, hogy elkápráztasson a szemeivel, a kinézetével, közben aljas módon megleste a melleimet. Ez a Mr. Martinez nem lehet valami tisztességes alak. Ki az, aki egy fiatal lány mellkasát bámulja, miközben sejtheti, hogy az egyik diákja lesz? Fix, hogy elmebajos, perverz, vagy pszichopata. De akkor mégis mi a fenéért érdekel engem?

– Jönne, kérem? Sose fogunk odaérni – figyelmen kívül hagyta az előző kérdésemet. Nem akartam újra rákérdezni. Egyrészt azért, mert nem szerettem volna a történtekről beszélgetni vele. Elvégre mit is mondhatnék neki? Mr. Martinez, a melleim bámulására gondolt? Mégis hogyan hangzana ez? Másrészről, így is eléggé feszültnek és gondterheltnek tűnt, nem akartam az idegein táncolni, s ettől is jobban megnehezíteni a napját.

Mr. Martinez még akkor is fogta a kezemet, amikor az alagsori könyvtár ajtaja elé értünk. Zavartan lepillantott az összefonódott kezeinkre, majd gyengéden megcirógatta a csuklómat a hüvelykujjával, végül elengedett. A bejáratot kitárta. Beérve azonnal megcsapott a por, a doh és a régi papírlapok szaga. Ha ide betérne egy por-allergiás, azt hiszem, az orra kipurcanna. Néhány magas polc között ingáztunk, amikor végre megállt egy asztalnál, és ledobta oda az eddig karjában cipelt könyveket.

– Mr. Martinez? – érdeklődően rándult az arcom. Elveszettnek éreztem magam. Fogalmam sem volt arról mit csináljak, miben segítsek, hová rakjam a könyvet.

– Tegye csak ide – rácsapott az előtte lévő asztalra.

– Azt hiszem most megyek, és megkeresem Amandát – a felső fogsoromat az alsó ajkamba vájtam.

– Johansen kisasszony, mit mondott? Hány napig is lesz itt? – megszólított, még mielőtt eltűnhettem volna a könyvekkel roskadásig rakott sorok között.

– Mindössze két napot. Ma és holnap – habozás nélkül válaszoltam.

– Nagyszerű. Tudja mit nem értek? – leült az egyik székre. Válaszként a fejemet nemlegesen megráztam. Nem értettem a szándékát. Vajon most szándékosan húzza az időt azért, hogy ne kelljen a könyveket elolvasnia? – Minek két könyvtár?

– Azért, mert az egyik nagyon régi irományokat is tartalmaz, amiket a tanodánk csaknem kincsként kezel. Ide ritkán teheti be a lábát diák, amíg a fenti, másodikon lévő könyvtárba akárki bemehet. Az már más kérdés, hogy az odavezető hosszú lépcsősorok miatt nem igazán van kedve senkinek sem odamenni.

– Viszont az sokkal modernebb és tisztább. Szívesebben olvasnám ott a könyveket.

– Akkor tegye azt – tanácsoltam.

– Nem lehet. Az igazgatónő szigorúan megtiltotta, hogy betegyem oda a lábamat. Állítása szerint rossz hatással lennék arra a kevés diáklányra, akik odajárnak olvasni, tanulni. Bár ezt a célzását nem igazán sikerült eddig még megértenem – engem pásztázva elmosolyodott.

– Egyetértek vele. Valószínűleg, ha ott lenne maga is, minden szempár önt nézné és nem az előttük lévő könyveket.

– Ez vicces meglátás. De lehet van benne valami. Elvégre egy lánytanodában, ahol nincsenek fiatal srácok, kit leshetnének a diákok, ha nem a férfi tanárokat? Maga is inkább engem figyelne? – tudakolta. A kérdése nem hangzott öntelten annak ellenére, hogy a tartalma önteltségre hajazott. Inkább komolytalanul és zavarba ejtően hangozott.

– Én... – az orcáim elvörösödése miatt elcsuklott a hangom. A férfi kíváncsi szemei helyett a cipőm orrát kezdtem el vizsgálni.

– Ne haragudjon, ha zavarba hoztam. Ne vegye komolyan. Csak feszültségoldást akartam. A tegnapi miatt talán azt feltételezheti rólam, hogy célozgatok, s akarok magától valamit. De nincsenek ilyen szándékaim. Lehet, hogy fél tőlem. Ne tegye Sarah. Ön a diákom. Nincs kedve ideülni? – kereste a szemkontaktust, ám én mindig elfordítottam a fejemet.

– Sajnálom, de nekem dolgom van. Viszlát! – intettem a kezemmel és sietős léptekre fogtam a tappancsaimat. Egészen addig rohantam, ameddig meg nem találtam Amandát. A nő kiosztott számorma néhány feladatot, főként portörlést. Muszáj volt otthagynom a tanár urat. Noha tisztázta, hogy nincs hátsószándék a tettei és szavai mögött, mégsem akartam vele kettesben maradni. Ha a közelemben volt melegem lett és összezavarodtam. Hol bátorrá váltam, hol meg rémülté. Néha önmagamat mutattam, néha meg semmit. Érdekes és igazságtalan, hogy egyetlen ember jelenléte mennyire képes megingatni egy másik embert. Hogy képesek vagyunk valaki miatt teljesen összezavarodni. Elpirulni, ostobaságokat tenni és beszélni. Elfelejteni dolgokat. A világot. Azt a világot, amit minél részletesebben fedezünk fel, annál bonyolultabbá válik minden.

Amikor Mr. Martinez közelében lévő szekrényeket törölgettem félszemmel kukkoltam őt. Az asztalra könyökölt, kissé görnyedt testtartása volt, a karjával támasztotta a markáns arcát, miközben az előtte lévő könyv sorain futtatta az igéző szemeit. Sportos alkatán inget viselt, s én imádtam, ha egy férfin ing volt. Ráadásul neki valamiért igencsak jól állt a tanárúr-stílus. Bár kétségtelen, hogy neki bármilyen stílus jól állna. Hogyan lehet valaki ennyire vonzó? Nagyra nyitott szempárral lestem őt. Még lélegezni is elfelejtettem, ezért sokkal ritkábban vettem magamhoz a levegőt.

– Kisasszony? – a férfi szemei rám siklottak. Idenézett. Basszus, észrevette, hogy bámulom. Az arcomat vörös foltok díszítették. Megpróbáltam a polc takarásába merülni. Mr. Martinez egykedvűen lenézett, hogy lássa, miért figyeltem őt. Úgy látszott, mintha arra számítana, hogy valami nem stimmel rajta, mondjuk van egy nagy folt az ingén, vagy netán bogár mászik rajta. Amikor nem talált semmi kifogásolhatót az öltözékén, az unott, tompán ragyogó barnás szemei visszataláltak a tekintetemhez. – Mi az?

– Semmi – dadogtam. Felvonta a szemöldökét, néhány másodpercig vizsgált, aztán elmosolyodott.

– Jöjjön, üljön le – intett. A kezemben lévő kendőt a polcra csúsztattam. Hatalmasat nyelve elindultam a férfi felé. A lábaim kocsonyaként remegtek. Úgy éreztem összesek, ha hamarosan nem ülhetek le. A rajtam lévő aranyló íriszei elkábítottak. Csodálatos...Egyszerűen csodálatos szemei vannak. Vérforraló szemei. Valódi férfiszemek. Egy ideig agyaltam azon, hogy elfussak, vagy sem. Végül a hívogató mosolya miatt maradtam, s nem menekültem. Bátortalan mozdulatokkal kihúztam a mellette lévő széket. Lesimítottam a szoknyámat, és leültem mellé. A szívem dobbanásai visszhangoztak a füleimben, aztán a fejemben. Szörnyű volt. Majdnem annyira szörnyű, mint amikor valakinek zúg a füle, s a bántó zúgástól nem hall semmit. A férfi terebélyes válla mellettem mozgott. El akartam ájulni, s azt akartam, hogy az erős karjaival megtámasszon, hogy a mellkasához öleljen, és a fejemet simogatva megkérdezze, hogy érzem magam. Hallottam a mély szuszogását, éreztem a szappanos illatát. S esküdni mernék rá, hogy a test hője melengetett.

– Mondja, maga mit gondol a háláról? – felém fordult és a szemembe mélyedt. Közelről látni őt igazán szédítő volt. A legkisebb arcvonásait is elraktároztam az emlékezetemben.

– A háláról?

– Igen, a háláról – ismételte. Érdekesnek véltem a kérdését, ugyanakkor nem értettem miért kérdezte meg.

– Szerintem a hála fontos az emberek életében – motyogtam. Az előző zárkózottságom, izgatottságom kezdett megnyugvássá változni.

– Miért? – tovább faggatott.

– Mert a hálával köszönetet mondhatunk a sorsnak, vagy másoknak, azoknak, akik jót tettek velünk.

– Ez igaz. Örülök, hogy legalább maga fontosnak gondolja. Tudja, manapság az emberek elfelejtik a hálát használni. Elfelejtik, hogy rengeteg dolog jelen van az életünkben, amiknek örülhetünk, amikért hálásak lehetünk. Lehet, csak apróságok, de mégis hálát érdemelnének. A többség csak a negatívumokra koncentrál. Emberek vagyunk. Nyers dühvel, kesergéssel, és búval csak a rosszat vesszük észre. Hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a sanyarú sorsunkon való kesergés, még olyan esetekben is, amikor nem élünk rosszul. Bosszankodunk, mérgelődünk, mert elkésünk valahonnan, mert a barátaink háza nagyobb, mert a szomszéd kutyája szebb, mert sorban kell állni a boltokban. Utáljuk, ha fúj szél, ha süt a nap, ha esik az eső. Ha meleg, vagy hideg van. Télen várjuk a nyarat, nyáron meg a telet. Ha elered az eső, azt akarjuk, süssön ki a Nap, ha süt a Nap, esőt akarunk. Ősszel a lehulló leveleket átkozzuk, tavasszal a frissen növő fűszálakat. Undokok vagyunk, mert soha semmi nem jó nekünk ahelyett, hogy megpróbálnák küzdeni a változásért, kezelni a kevésbé jó dolgokat, és elfogadnánk a megváltoztathatatlant. A meleg és a hideg sem tart örökké, az esőzéseknek és a havazásoknak is egyszer vége szakad. Akinek irigykedünk a munkájára lehet nem is szereti azt a munkát. Akinek nagyobb a háza több a ház körüli feladata. Szeretném, ha az emberek meg tanulnák észrevenni az értéket, a jó dolgokat, a szépséget. Az esőben a friss illatokra kéne gondolnunk. A természet illataira. Nem arra, hogy na, most megint megázunk. Ősszel élvezniük kéne a színeket, tavasszal szintén. A téli hidegben fel kéne idéznünk a gyermekkori hó csatákat, a mosolygós hóembereket, a vidám színű kesztyűket. Már az is óriási ajándék, hogy élünk. S ezt túl sokan felejtik el, emiatt a hála kezd ódivatúvá válni – hosszasan beszélt.

– Nagyon szép dolgokat mondott – meghatódva elmosolyodtam. Ittam minden szavát. Olyan bölcsnek tűnt, és jó szívűnek. Igaznak, tisztának, és őszintének.

– Igen, szerintem is szép – a szemei még mindig rajtam nézelődtek. Zavarba jöttem. Olyan volt, mintha nekem bókolt volna, s nem is a témához szólt volna hozzá. Istenem, túl sokat képzelődöm...

– Ez...Ezt tervezi a következő órákon előadni? – megráztam a fejemet. Észhez kellett térnem. Nem fürkészhettem őt ilyen szemekkel. Ő a tanárom.

– Igen, többek között a háláról is lesz szó – a szék támlájának döntötte a hátát s a hajába túrt.

– Alig várom – vigyorogtam.

– Remélem sikerül beilleszkednem. Sok morcos tanár tanít itt. Sokkal idősebbek tőlem. Nehezen fogadnak el, és furán néznek rám. A diáklányok pedig érdekesek. Nincs túl könnyű dolgom. Nem akarok senkinek az ellenségévé válni – leterhelten sóhajtott. Csak most jutott eszembe, hogy milyen nehéz lehet neki új tanárként. Senkit nem ismer. A tanárokat és a diákokat sem. A mai volt az első napja. Biztosan izgult, s tartott attól, nehogy elrontson valamit. Megfelelési kényszer nyomódhatott rá. Az igazgató szemében nehéz jóvá válni.

– Érdekesek? – pislogtam.

– Nem olyan értelemben. Furcsák. Az ember azt hinné, hogy egy szigorú, bentlakásos tanodában csupa szolid lány fogja fogadni. De amit ma tapasztaltam, nem erősítette ezt meg. Itt tanítani nem lesz sokkal különbözőbb, mint a kinti iskolákban. De ne vegye magára. Ön más. Ha nem ülne itt velem, halálra unnám magam – összezárta az előtte lévő könyvet.

– Igaz, hogy inkább vagyunk rabok, mint diákok, de ettől függetlenül kint nevelkedtünk. Bennünk is, mint a legtöbb kamaszban, megvan minden rossz és jó is. Itt megpróbálják belénk nevelni a szorgalmat, a helyes viselkedést. Az már más kérdés, hogy a modern felfogású lányoknál ez hasztalan, és a fejlődő világ is kizökkent minket. Itt is vannak lusták és szorgosak is. Ahogy mondta, hasonló lesz itt oktatnia, mint a kinti gimnáziumokban – magyaráztam. Nem akartam, hogy tévhitben legyen a tanoda miatt. Hogy azt képzelje, mi szentek vagyunk. Hogy mi nem viselkedünk úgy, mint az átlagos diákok.

– Szereti a csokoládét? – elterelte a témát. A székre akasztott zakóért nyúlt.

– Imádom – feleltem.

– Ez a nagymamám kedvence volt. Minden nap beteszek néhányat a zsebembe, s amikor megkívánok valami édeset, bekapok egyet – benyúlt a zsebekbe és előkotort két kicsi csokoládétallért. – Fogja – felém emelte az egyiket. A fényes csomagolás szinte ragyogott a könyvtári lámpák megvilágításában. Kinyújtottam a kezemet. A tanár úr a tenyerembe ejtette az édességet. – Egye csak meg – hangos zörrenések közepette kibontotta a sajátját, aztán egyben bekapta. Követtem a tettét. A csoki tallérba haraptam. A tejcsokoládé és a meggyszósz keveredése beborította az ízlelőbimbóimat és a szájpadlásomat is. Az édes és savanyú íz összekeveredése ínycsiklandozó élményt okozott.

– Nagyon finom. Köszönöm – lenyeltem a számban lévő csoki masszát.

– Egy kis csokipiszok maradt az arcán. Megengedi, hogy letöröljem? – az arcomhoz közeledett az ujjával. Mielőtt bármit reagálhattam volna, már hozzám is ért. Az ujjbegye a reszkető számhoz tapadt, s óvatos, puha mozdulatokkal leszedte a bőrömre ragadt foltot. A férfi szemei minduntalan a számat figyelték. Az érintésétől bizseregni kezdett a mellkasom. – Kész is van. Most már felmehet a szobájába pihenni. Majd én elpakolom a portörlő szettjét – a közeli polcra nézett, ahol a vödröm, és a kendőm pihent.

– Nem szükséges – ellenkeztem.

– Kérem!

– Rendben van. Pakolja ön el...

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....