Huszonegyedik Fejezet

Sarah Johansen

Vajon mi történhetett? Törölközővel a derekamon, s üres palackokkal a kezemben értem be a táborba. Shawn tanácsa ellenére eljöttem az eldugott tó körüli zugból. Kíváncsi voltam mi történhetett. A bikinit viselő lányok nagy része Mr. Martinez és egy szemüveges, vézna, középkorú férfi köré gyűlt. Két lány ujjal mutogatva bőszen magyarázott, s az egyik közülük még sírt is.

– Héh, Cara, mi történt? – megböktem a barátnőm vizes vállát.

– Te nem hallottad? – kidülledt pupillákkal felém fordult. Nemlegesen megráztam a fejemet. – A buszsofőr meglesett pár lányt miközben át akartak öltözni. És ahhoz a kettőhöz ott – mutatott a síró lányra és arra, aki mellette panaszkodott. – Oda is ment hozzájuk és próbálta őket közösülésre csábítani. Még a fenekükre is rácsapott és elvileg annak, amelyik zokog, na neki még a nemi szervét is megmutatta. Undorító disznó! Börtönbe vele! Pedofil, kanos állat! – hangosan kiáltotta a végét, hogy a többiek is hallhassák. Meglepődtem Cara bátorságán, hirtelenjében vezéralaknak tűnt, ugyanis a lányok egységesen összetartva fellázadtak és együtt kántálták Cara előző mondatait. Valamiért Martinez vitázó és erőszakos hangja jobban aggasztott, mint az áldozatul esett lányok. Féltem, hogy kikel magából, hogy rosszat tesz és baja esik. Nagyot nyelve utat törtem magamnak a forrongó lányseregen, s közelebb férkőztem a veszekedő férfiakhoz. Szerettem volna hallani miről van szó. A lánytársaim sok esetben hazudtak már, de a mostani valódiságában kevésbé voltak kételyeim. Annak a sofőrnek a szemei állandóan rajtunk mozgolódtak. Lehet, hogy tényleg megtette azokat, amiket vádként felhoztak ellene.

– Idefigyelj Martinez, nekem is van rólad néhány titkom, ha nem szeretnéd, hogy kitudódjon, akkor jobb, ha elfelejted ezt az egészet! Tudod, aznap éjjel, amikor eltűnt a buszom...Remélem dereng valami!

– Miről beszélsz te féreg? – Shawn megfeszülő vállakkal a pasas szavába vágott. Feszülten figyeltem a két férfit. Martinez felettébb idegesnek látszott, s ettől én is idegessé váltam. – Az igazgatónő már rég tud rólam mindent, nem tudsz semmivel sem fenyegetni. Szóval jobb, ha a maradék időre meghúzod magad. Gondolom nem akarsz ettől is nagyobb bajt – Shawn arca és merev testtartása sokkal fenyegetőbb volt, mint a szavai. Lenyűgözött az önuralma. Az ökölbe szoruló kezén látszott, hogy irtóra pipa, s hogy szívesen összetörné az előtte álló szemüveges alakot, de valószínűleg ránk, a diákjaira való tekintettel nem balhézott. Nem akart minket megijeszteni, emiatt elnyomta magában az indulatait.

– Jól van, jól van – a vékony ürge elsápadva hátrált. Shawn szemeiben határozottság, erő, és fenyegetés villogott, ami hamar meghozta a hatását. Kiderült, hogy kettőjük közül kinek van nagyobb hatalma, ki az Alfa, s ki a Béta. Felülkerekedett a férfin, s ez még inkább férfiasabbá tette őt a szememben. – Megteszek mindent, amit kérsz.

– Helyes, én is így gondoltam – összeszorított fogakkal bólintott. – Első körben kérj bocsánatot a lányoktól, s majd ők eldöntik elmesélik-e a történteket a tanodában, vagy sem! De elég sok szem és fül tanúja volt az esetnek, szóval szerintem ne reménykedj sok jóban! Nem hiszem, hogy mindez titokban fog maradni, de ha mégis, akkor majd kettesben még beszélgetünk kicsit – mérgesen a vizes hajába túrt. A lelógó fürtöket hátrafésülte az ujjaival. – Maguk pedig nyugodjanak meg. Holnap reggel már a tanodában lesznek, és ha szeretnének, akkor beszélhetnek a történtekről az igazgatónővel. De ha rám hallgatnak, akkor nem mondanak semmit. Ha az igazgatónő tudomására jutna az eset, hosszú kihallgatások sora következne. Tudtommal Andrew nem nyúlt magukhoz, pusztán megleste önöket, ami önmagában már bűn, de a bíróság semmit sem tenne vele. Fölösleges körök lennének. Ha rám bízzák, Andrew soha többé nem fog magukkal találkozni, ugyanis még a visszaérkezésünk napján elérem, hogy a tanoda megszüntesse vele a szerződését és ígérem, a hátralévő életében százszor is meg fogja gondolni, hogy megakar-e lesni újabb diákokat, vagy sem. Szóval próbáljanak megnyugodni, majd én kézben tartom a dolgokat. Az éjjel magam fogok felelni Andrew úr nyugton maradásáért. Ne féljenek, vigyázni fogok magukra – a lányokra nézett.

– Köszönjük tanár úr – hálálkodtak. Csillogó szemek tucatjai meredtek rá. A lányok fülig vörösödve nézték a vizes és sáros, félmeztelen férfit. Shawn kifújta a levegőjét. Körbenézett, aztán megakadt rajtam a tekintete. A sötét, dühös tekintetébe fúrtam a saját lágy, és tüzelő ábrázatomat. Néma perceken át szemeztünk. Olyan volt, mintha órák teltek volna el. Elvesztem a szemeinek tompa csillogásában, az arcának apró részleteiben. Lassú léptekkel felém közeledett. Megbabonázódva figyeltem a tekintélyes lépteit, a kidolgozott felsőtestét, s a göndör, vizes tincseit, amint azokról a hátára, a nyakára, és a mellkasára csöppentek a vízcseppek.

– Sarah – megállt közvetlen előttem. A magas, terebélyes alkata mellett szinte észrevehetetlenné váltam. Nem értettem miért szólított meg. Nem zavartatta magát. Nem érdekelte, hogy többen is állnak mögöttem, s mellettem is. Kíváncsi szemek fordultak ránk. Szinte felfaltak minket.

– Mr. Martinez? – kérdőn pislogtam. A hangom elhalt és remegett. Féltem, hogy valami olyat tesz, vagy mond a lányok előtt, amit nem kéne. Igazából azt sem tudtam mi lesz velünk a csókunk után, hiszen semmit sem beszéltünk meg. Nem monda, hogy szeret, azt sem mondta, hogy akar engem. Semmit sem mondott, csak megcsókolt. Megeshet, hogy csak szórakozott egy kicsit. Elvégre fiatal férfi, lehet most az egyszer elgyengült, s többé már nem is akar nőként rám nézni. Újra kislány leszek a szemében. Ha jobban belegondolok, ez a csók még a munkájába is kerülhetne. Talán nem akar kockáztatni. Talán nem érek neki ennyit. Hiszen miért is érnék?

– Odébb menne, kérem? – futólag megérintette a vállamat s gyöngéd mozdulattal oldalra terelt. A szemei lopva mindvégig rajtam voltak, s én sem vettem le róla a tekintetemet. Áthatóan bámultuk egymást. Az idő lelassult, s mindenki kívül rekedt, csak mi voltunk jelen. A finom érintése, a szenvedélyes, vad vággyal átitatott pillantása feltüzelt. Mire észbe kaptam, a tanár úr kikerült, s a mögöttem lévő lányokat is odébb terelve, elsétált. Szomorúan és kutakodva utána néztem, de már sehol sem láttam.

– Mi volt ez az előbb? – a mellettem ácsorgó fekete hajú lány a szemöldökét összevonva faggatott.

– Mire gondolsz? – halkan zengtem.

– Szemeztél a tanár úrral? Jézusom Sarah, te tényleg cafka vagy! Fúj! Kis ringyó! Menj a közelemből! – a hangját felemelve elborzadt és torzult ábrázattal hevesen megemelte a karjait, és erősen lökött rajtam egyet. Túl hirtelen cselekedett. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy valaki belém köt. Majdnem hátraestem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyomat és a sarkam segítségével kitámasztva magam újra egyenesen álltam.

– Nem...Én nem szemeztem vele – alig hallhatóan közöltem. Megpróbáltam menteni a menthetőt. Pont ettől tartottam. Attól, hogy valakinek szemet fog szúrni, hogy a tanár úr és én másként tekintünk egymásra. S most megtörtént. A hangjára több lány is ránk figyelt, köztük Cara is.

– Lányok! Igazatok volt, Sarah Johansen egy ócska kis rongy! – rikkantotta Kitty. Behúztam a nyakamat és próbáltam elsétálni, de körbevettek. Tudtam jobb, ha meg sem szólalok, mert úgysem hinnének nekem. Mondhatnék bármit, minden válaszom helytelen lenne. A fejemet leszegtem és a derekam köré csavart törölköző szélét az ujjaimmal szorosan összeszorítottam.

– Kitty, te ezen még meglepődsz? – nevetve mellénk ért Julianne és Kristen.

– Tudod Sarah, kár, hogy nem neked mutatta meg a farkát a sofőr, elvégre te biztosan élvezted volna, sőt, még hasznát is vetted volna. Mit számít neked az a húsz év korkülönbség? – összenézve kuncogtak rajtam.

– Ne mondj ilyet Kristen! Butaságokat beszélsz – megelégelve a gúnyolódásukat kiálltam magamért. Néha jobb némán, fapofával, vagy mosolyogva tűrni a bántásokat azért, hogy elhitessük a támadóinkkal, hogy nincsenek ránk hatással, hogy a szavaik leperegnek rólunk, s így talán hamarabb leszállnak rólunk. De vannak esetek, amikor a hallgatás ártalmasabb, mint a küzdés, mert több sebet kapunk a védetlenségünk miatt. A legtöbbünknek valamiért fontos mások véleménye. Valamiért más emberek hatására tudjuk eldönteni magunkról, hogy sikeresek, jók vagyunk-e, vagy bukottak és rosszak. Ránk aggatnak jó és rossz jelzőket, s mi gondolkodás nélkül el hisszük, hogy valóban olyanok vagyunk, s illenek ránk a homlokunkra feltapasztott címkék, ezért a valódiságunkat elveszítjük, hisz fokozatosan kiölik belőlünk. Fel sem tűnik, hogy olyan emberek véleményét is számításba vesszük, akik valójában nem is ismernek minket, akik csak a felszínt látják, s belül, a valódi mivoltunkat, az életünket nem látják, s nem értik. Küzdöttem azért, hogy megtaláljam a középutat. Amikor még számít mások véleménye, de a saját érzéseimet és gondolataimat is megtarthatom magamról. Amikor még kényelmesen és jól érzem magam a bőrömben, de ha számomra fontos emberektől, olyanoktól, akik ismernek engem, kritikát kapok, akkor azon elgondolkodom. Nos, nem ment jól. Még mindig mindent magamra vettem. Még mindig fájt mindenki bántó szava és viselkedése. Még mindig meg akartam felelni olyan emberek számára is, akik amúgy nem is annyira fontosak az életemet tekintve. S ez volt a legnagyobb buktatóm. Emiatt estem a gödörbe mindig vissza, s csak botladozva voltam képes haladni. Pont úgy, ahogy most is.

– Tényleg? A múltkor a szobatársad elmondott az álmaidról pár szaftos dolgot – Kristen tovább hergelt. A torkomat keserűség szorongatta.

– Te...Tessék? – dadogtam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fecseg. Cara a barátnőm, soha nem beszélne ki a hátam mögött senkivel. Elegem volt Kristen rólam gyártott hazugságaiból. A tanár úrral tényleg van köztünk valami, de nem vagyok szégyentelen szajha, ahogyan ő azt be akarja állítani.

– Cara elmesélte, hogy a minap éjjel álmodban beszéltél. Mr. M nevét hajtogattad és arról nyöszörögtél, hogy milyen édes a csókja, meg hogy milyen érzéki a keze – démonian kuncogott.

– Hazudsz – kiáltottam. Nem akartam elhinni a mondandóját.

– Cara, mond meg neki, hogy én sosem hazudok – a szobatáram felé fordult. Cara szempárjába néztem. Figyeltem minden rezdülését. Kérlek, mond, hogy hazudik!

– Igazat beszél...Sarah komolyan motyogott álmában – Cara a többieket fürkészve felelt. A válaszától csalódottság gyötörte a mellkasomat. Könnyfátyol homályosította el a látásomat.

– Cara... – a lányra néztem, de ő elfordította a fejét. A szemeimet csípték a visszatartott könnyeim. A bőrömet pokoli düh, és hervasztó szomorúság csipkedte.

– Látod Sarah, még a szobatársad is kinevet. Csak mert okosabb vagy, nem jelenti azt, hogy jobb és bölcsebb lennél tőlem! Romlott lelkű vagy és pont. De hát mit várjon az ember egy ilyen csitritől, akit még a szülei sem visznek haza magukhoz? Ohh, vagy várjunk, hiszen...Csajok, meg van! Megvan, miért nem szeretik a szülei! Azért mert egy cafka – Kristen látva a gyengeségem tovább rugdosta a lelkemet. Sosem voltam olyan lány, aki képes volt önmagát hatásosan megvédeni. Mindig is a gyengébbek közé tartoztam. Kerültem a konfliktust, ezért az esetek zömében sosem szóltam vissza. De a mellkasomban dübörgő harag elérte, hogy újfent kinyissam a számat.

– Szeretnek – határozott, erős hanggal kijelentettem, s közben Kristen szemeibe bámultam.

– Hogy mondod? – csípőre tette a kezeit és fenyegetően közelebb jött hozzám. Próbált megfélemlíteni, ám én ennek ellenére sem hátráltam.

– A szüleim szeretnek! Mindössze sokat dolgoznak. Fontos számukra a munkájuk. De szeretnek engem! – a szemébe mondtam. Az igazat megvallva meglepődtem önmagamon, a bátorságomon, de folytattam. – És ha már itt tartunk, akkor szajha sem vagyok! Nem én flörtölgetek és teszek kétértelmű ajánlásokat nyíltan a tanár úrnak! Nem én áradozok nektek róla, meg a kemény izmairól! Nem én smároltam a mosdókban a bálon a meghívott fiúkkal, hanem ti! Bennem van annyi tartás, hogy megtartok minden ehhez hasonlót önmagamnak, s nem kürtölöm világgá. És tudod, lehet, hogy álmodtam róla és beszéltem közben, nem tudom, mert nem emlékszem, de ha álmodtam róla és motyogtam akkor álmodtam és motyogtam. Nem tizenkettő vagyok, hanem tizenhét, pont eljött az ideje annak, hogy ilyesmit álmodjak! Ráadásul az csak egy álom volt, amit nem én irányítok. Fogadni mernék, hogy itt szinte mindenki álmodott már hasonlót. Szóval, ha rám akartok köpködni, akkor elsőnek köpjétek le magatokat, s aztán forduljatok hozzám, mert én tisztában vagyok a saját hibáimmal, de ti csak a jót veszitek észre magatokban, a hibáitokat nem. A hibákat mindig másokban keresitek, személy szerint bennem, s ez azért van, hogy magatokat tökéletesebbnek láthassátok – vehemensen önmagam védelmére keltem. Noha tudtam, hogy bűnös vagyok, és valójában lehet, hogy a csók miatt illik rám a cafka jelző is, de ha Mr. Martinez nem nyitna felém, én továbbra is csak titokban ábrándozgatnék róla, s nem mondanám nyitottan ki, hogy szeretem. Sosem lennék képes úgy beszélni vele, ahogy az itteni lányok többsége teszi. És én soha nem csókoltam volna meg őt mély érzések nélkül. Soha.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy én vagyok az, aki kettőnk közül ribanc?

– Ha magadra veszed, én arról nem tehetek. Nem emeltem ki külön sen... – elhallgatva az arcomhoz kaptam, ugyanis a lány váratlanul felpofozott. A bőröm lüktetett a fájdalomtól. Kristen, Julianne s még Kitty is nekem esett. Mind hárman lökdösni kezdtek. Kitty és Juli lefogtak. Vergődtem a satnya karjaik közt, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam kiszabadulni. A többiek körül állva minket néztek és vihogtak. Kristen többször is a gyomorszájamba ütött az ökölbe rántott kezével, s még legalább kétszer alaposan felpofozott. Amikor megláttam Cara arcán is egy mosolyt, a szívem kettéhasadt. Áruló...

– Az ördögét, itt meg mi folyik már megint? – Mr. Marinez távoli, mély hangja védelmező pajzsként borult elém. A körülöttem álló lánykoszorú szétoszlott, amint Juli és Kitty elengedtek és hevesen a földre löktek. Az esés következtében a térdemet lehorzsoltam, ezért a tenyeremet rátapasztottam a sajgó és enyhén vérző sebre. Szégyelltem magam. Egyedül éreztem magam és megalázottnak. Kicsúfoltak és még meg is vertek. Ráadásul az egyetlen ember, akit a barátomnak nevezhettem, hátba szúrt. A könnyeim lassan kibuggyantak a szemeimből. Nem bírtam többé mosoly mögé rejteni a bánatomat.

– Mi...Mi nem csináltunk semmit. Sarah elesett – Kitty vörösödő orcákkal Shawnra nézett s elővette a legártatlanabb tekintetét.

– Igen, igen, elesett – a többség egyöntetűen hangoztatta. Falaztak egymásnak, ami egyáltalán nem lepett meg, hiszen az ő szemükben Kristen az istennő. Előbb vállalnák az egészet magukra, minthogy beköpjék őt és a legjobb barátnőit.

– Sarah? Igaz ez? – a férfi leguggolt hozzám s a mogyoró árnyalatú íriszeivel aggódva pásztázott. Kissé akadozva, de helyeselve bólintottam egyet. Szótlan és bátortalan voltam. Nem érdekelt, ha nem bünteti meg őket, ha nem tudja meg mi is történt igazából. Csak el akartam tűnni innen. Egyedül szerettem volna lenni. A törölközőt megigazítva magamon felálltam és szélsebesen elrohantam. Nem akartam itt lenni, itt, ahol mindenki utál, ahol mindenki egy szürke, ócska lotyónak tart. Könnyeimmel küszködve futottam vissza a tóparthoz. Egy nagyobb darab kavicsot a kezeim közé vettem és nagy erővel bedobtam a vízbe. A csobbanó hang után megéreztem, hogy valakinek a karjai a derekam köré fonódnak. Hátrafordulva megláttam Shawnt.

– Bántottak, ugye? – érdeklődte. A lüktető és égő arcomat lágyan megérintette. Az ajkaim reszketni kezdtek, ezért meg sem próbáltam szavakkal válaszolni. Ahogy néztem a markáns arcát, könnyező szemekkel félve bólintottam,  végül a csupasz mellkasába nyomtam a fejemet és zokogni kezdtem...

💮 💮 💮 💮 💮

Sziasztok Wattpamacsok!

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Ha szeretnétek akkor kövessetek/kedveljétek az oldalaimat, illetve lépjetek be a csoportomba :)

Facebook oldal: Lona - írói oldal

Facebook csoport: „Lona - írói oldal" csoport

Instagram: lona1996x

.....