Sziasztok Rózsaszálak!

Sajnálom, hogy hosszú időre eltűntem. Kellett egy kis szünet. Az utóbbi időben elbizonytalanodtam az olvasók csökkenése miatt, és az időhiány+az életemben megjelenő stressz elszakított az írástól és tőletek is. De mindent átgondolva úgy döntöttem itt az ideje visszatérnem. Hiányoztatok ti is és az írás is. Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok velem! Mostantól kezdve megpróbálok újra aktívabban részeket hozni nektek!

Harmadik Fejezet

Sarah Johansen

A szünet hamar eltelt, igazából semennyire sem sikerült kiszellőztetnem a fejemet. A zavaros gondolatok a fejemben még nagyobb káosszá alakultak. Az érzéseim és a gondolataim is kavarogtak, mintha egy festő palettáján kék festék lennék, s a művész az ecset használatával összekeverne a sárga színnel, így kékből zölddé változnék, végül a vásznon végezve összemosódnék a többi színnel. Próbáltam elkergetni magam elől a tényt, miszerint a tanárom meglátta a melleimet, vagy azt, hogy én ezt mennyire élveztem. Arról már nem is beszélve, hogy vonzódom hozzá. Tetszik nekem és ez nem jó. Ez nagyon nem jó!

– Okoska, mi az, nem jössz órára? – kiáltott a folyosó végéről az egyik csoporttársam. Hálásan pillantottam rá, mivel ha nem szól félő, hogy nem értem volna be a fizika óránkra.

A helyemre leültem amint üdvözöltük a tanárnőt, aztán kipakoltam a vaskos tankönyvet. A tanárnő hosszasan magyarázott, de a füleim nem továbbították a tudatomig a szavait. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni, nem ment. Még csak jegyzetelni sem jegyzeteltem. Színleltem a körmölést. Álmodoztam, fantáziáltam. Mr. Martinez volt előttem, semmi más csak ő, és a csodás aranyfényű szemei. Mégis mi a franc ütött belém? Egyáltalán nem jellemző rám ez a fajta viselkedés. A figyelmetlenség. Most mégis akaratlanul megtörtént.

– Miss Johansen! Kérem, kijönne, és megoldaná a táblára felírt feladatot?...Miss Johansen! Kisasszony! Hahó!...Sarah Johansen! – Hangos puffanásra kaptam fel a fejemet. A koros nő, a könyvét ledobta az asztalára, és vérben forgó szempárral mustrált.

– Ig...Igen, tessék? – felpattantam s kiléptem a padom széléhez. Kezeimet szorosan combomra simítottam, és egyenes testtartással Mrs. Harrison felé néztem.

– Hozza ki a füzetét és mutassa meg a mai órai munkáját! – utasított. A tekintetem rémülté vált. Elsápadtam. Félve a következményektől felemeltem a kopott asztalkáról az üres füzetet, s lassú léptekkel a tanárnőhöz mentem. Ezt nem fogom megúszni.

– Tessék – átnyújtottam neki a füzetemet. Reszkető kezeim közül azonnal kihúzta, s tamáskodó szemekkel átlapozta.

– Nem látom a mai anyagot. Hová írta? Tán a homlokára? – ingerülten elhajította a füzetet. A frufrumat elsöpörte. Összezártam a szemhéjaimat. Gúnyosan megszólalt. – Itt sem látom. Nos? Sarah? Hová írta azt, amiről lassan fél órája beszéltem?

– Sajnálom Mrs. Harrison – a számat rágcsálva lesütöttem a zöldes szemeimet. Szánalmasan éreztem magam.

– Sajnálja? – felháborodva kiáltott. Az éles hangtól megsajdult a fejem. – Tudja, Sarah, a tanodában szigorú szabályok kötik az itt lévő hölgyeket, ami alól maga sem kivétel! – a lábával dobbantva toporzékolt. Kidülledtek a szemei, az ajkait akkorára tátotta, hogy a kiabálás közben kifröccsenő nyála a karomnak csapódott. Megérdemeltem a leszidást, bár Harrison rossz szokásai közé tartozott, hogy képes túlreagálni a dolgokat.

– Igen tudom – megszeppenve a karomat a blúzomba töröltem.

– Még nem fejeztem be! Ne szóljon közbe!

– Elnézést.

– Ön kimagasló tanulmányi eredményeket produkál, de ez nem jogosítja fel arra, hogy ne írjon, és ne vegyen részt az órai munkában! Oldja meg a feladatot, ami a táblán szerepel, aztán maradjon itt és törölje le! A csengő után pedig jöjjön a tanáriba! Egyeztetni szeretnék magával a büntetéséről! – ellentmondást nem tűrően irányított. Talán örült neki, hogy végre, most az egyszer hibáztam, s az eddig gondosan élezgetett kését most belém döfhette. Gőzöm sem volt miért akar rögtön egyetlen botlás miatt büntetést adni, ám nem vitatkozhattam vele. Csak rontottam volna a saját helyzetemen.

– Igenis! – összeszedve a bátorságomat, kihúzott tartással, a szemébe nézve bólintottam. Eszem ágában nem volt ellenszegülni neki. Éppen elég bajt hoztam a saját nyakamra. Nem kellett még több probléma. Nagy levegőt véve a tábla felé pördültem. Egy letört krétadarab használatával elkezdtem megoldani a feladványt.

– A többiek készítsék ki a füzeteiket! Körbe szeretném nézni minden hölgy füzetét, akinél hasonló lesz a helyzet, mint Miss Johansennél, ugyanazt a büntetést fogja kapni! – hátrapillantva megláttam, ahogy a lányok teljes higgadtsággal tolták ki a padok szélére a papírokat. A tanárnő a csípőjét ingatva végigsétált a padsorok közötti szűk részen, s közben elégedetten bólogatott. A csengő élesen hasította ketté a légkört és hullámzó hanghullámokkal hatolt be a füleinkbe. Mrs. Harrison boldogan intette a többi lányt távozásra, azután a táblához fordulva leellenőrizte az általam megoldott feladatot.

– Gratulálok, magától nem is vártam volna mást – elismerően hümmögött. Megigazította a kockás, szürke, s bordó szoknyáját. Az ajtó felé haladt. – Sarah, ha letisztogatta a táblát, utána várom a tanáriba! Ajánlom, hogy siessen! – kilépett a teremből. Egyedül voltam, ezért egy nagy, nyugtató sóhajt engedtem ki a torkomból. A barna színű, lyukacsos szivacsot a kezeim közé fogtam, aztán a sötét táblán lévő krétaport alaposan letörölgettem vele. Lábujjhegyre ágaskodva próbáltam elérni a magasabb részeken lévő, még a tanárnő által felrajzolt írásokat, amelyek letörlése kevésbé sikerült.

– Miss Johansen? – meghallottam egy rekedtes férfi baritont. A szívem majd' kiugrott a helyéről a túl hirtelen ért óda miatt.

– Jézusom! – a mellkasomhoz kaptam. A szivacs kiesett az apró markomból, mert amint megpillantottam Mr. Martinez tökéletes lényét, realizáltam a helyzetet. Újra kettesben voltam vele. S ez kifullasztóan hatott a testemre.

– Ne haragudjon, ha megijesztettem. Ám vissza kellett jönnöm, mert az előző órán itt hagytam a szemüvegemet – barátságosan elmosolyodott és a tanári asztalhoz sietősen odalépett. Leemelte a szélén heverő fekete szemüvegtokot.

– Maga szemüveges? – meghökkenve nyikkantam. – Elnézést – pirosló arccal az ajkamba haraptam, amiért túlzottan kíváncsiskodó voltam. A szívem heves ritmusra kapcsolt. Mindössze néhány méterrel odébb állt tőlem és perzselte a lelkemet.

– Semmi baj. Néha jól tud jönni, főleg akkor, amikor több mint kétszáz oldalt olvastam át, de még legalább ugyanennyi van hátra – nyitottan válaszolt. Lefagyva bámultam őt, s talán túl hosszú ideig tehettem ezt, ugyanis a férfi is engem kezdett el fürkészni. A tüdőm egyre nehezebben fogadta be a levegőt, amit az orrlyukaimon keresztül szívtam be. A romantikus könyvekben a szerelem mindig olyan varázslatos. Olyan földöntúli boldogságnak tűnő parázsló valami. De vajon a valóságban milyen? Igazak a fekete tintával vésett sorok? Igazak a csodák, amikről már oly sokan írtak? Létezik olyan, hogy első látásra szerelem?...

Shawn Martinez

A szemüvegemért jöttem vissza. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy Sarah Johansen is itt lesz. Meglepett a jelenléte. A fiatal lánnyal hosszas percek elteltével még mindig némán szemeztem. Elmélyülhettem a saját szemszínemhez hasonló nugát, hatalmas íriszeiben, amiket fekete, hosszú, és sűrű pillák kereteztek be. Bájosan édes volt. Finom körvonalakból állt össze a szív alakú arca. Szemet gyönyörködtető a picike orra, a dús, rövid, barna haja, és a csókolni való telt szája. Van benne valami érdekes, valami, ami kíváncsivá tesz. Kislányos báj, kecsesség és ártatlan tisztaság veszi körül. Szelíd, visszafogott, és puha, kifinomult szépség. Mégis a szemében érzéki nőiesség, féktelen tűz, és vad szenvedély lobog. A kora ellenére a testalkata fejlett, s meglehetősen vonzó. A szélesedő csípője, a kerek mellei, a vékony derekának ívei mind-mind olyan, ami férfi szemmel tekintve elismerése méltó.

Nem akartam ártani neki. S magamnak se. De van valami megmagyarázhatatlan szikra köztünk, ami mindentől erősebbnek látszik. Fogalmam sincs, hogy szóba hozzam-e a kínos témát. Azt, hogy megpillanthattam a csodás melleit. De jelenleg úgy éreztem nem lenne helyénvaló, ha még jobban összezavarnám őt, vagy ha az így is kellemetlen helyzetet még tovább fokoznám.

– Miss Johansen, nem szeretné felvenni azt a szivacsot? – a lány lábai előtt lévő szivacsra mutattam. Talán észre sem vette, hogy leejtette. Önkéntelenül, de megbámultam a csípőjét.

– De igen – zavartan bólintott és hirtelen lehajolt. Ám nem úgy tette, ahogy kellett volna, ugyanis nem leguggolt, hanem a törzsével előre hajolva nyúlt érte, s így a felcsúszó apró szoknya, ami az itt tanuló leánykák egyenruhájához tartozik, megmutatta a fekete harisnyája alatt vörösen izzó bugyijának egy részét. A formás fenekére is, noha fedve, de ráláthattam. Az arcom lángra gyúlva tudatta, hogy talán nem kéne bámulnom, még sem fordítottam el a fejemet, hanem inkább tovább lestem az elém táruló, számomra gyönyörű, s izgató látványt. Csodás fenék! Harcoltam az erősödő vágyaim, s a mocskosul szégyentelen gondolataim ellen. Sarah számomra tiltott. Nem is kéne vonzania. Nem hittem, hogy szándékosan mutogatta az alsóneműjét. Valószínűleg zavarban volt, s minél gyorsabban el akart innen tűnni, emiatt hajolt előre. Miután felvette a szivacsot a tábla alján lévő tartóba helyezte. A padjához futott, megragadta könyvét és a kijárathoz ment. A sietős mozdulatai erősítették bennem, hogy valóban el akar menni innen. Menekül.

– Merre megy? A lakrészre? Van még órája? – a csuklómon lévő arany karórámra pillantottam. Semmi hátsószándék nem volt a kérdéseim mögött. Csupán illedelmes akartam lenni vele. S el akartam űzni belőle a feszengését. Szemmel jól látható volt, hogy Sarah tart tőlem. Hogy távol akar maradni, mert ő is, és én is jól tudjuk mi történt tegnap. Ez a mell meglesés megpecsételte a kapcsolatunkat. Nem akartam, hogy a tanév végéig elkerüljön engem, s kínosan érezze magát. Mellesleg, a saját bűntudatomon is enyhíteni akartam. Sosem voltam olyan ember, aki örömét leli abban, ha valakit láthat szenvedni. S ez a lány okvetlenül szenvedett. Mégpedig miattam.

– Nem, már nincs. A tanáriba – elcsuklott a vékonyka hangja. Az arca vörösebb árnyalatot vett fel. Úgy beszélt, s viselkedett, mintha szégyellné magát.

– Fantasztikus, akkor mehetünk együtt – mosolyra görbítettem a számat. – Csak ön után – megemeltem a kezemet. Sarah előre ment. Megvárta, amíg bezárom az ajtót, és a hosszú, már szinte üres folyosón egymás mellett haladva lépdeltünk. A cipőink kopogásán, s néhány duruzsoló diáklány hangján kívül mást nem lehetett hallani. A lány szótlanul összefonta a mellkasa előtt a karjait, amikben ott tartotta a nehéz könyveit. – Ezt adja csak ide – kitéptem a satnya kezei közül a könyveket.

– Ne, kérem! Viszem én! – tiltakozott.

– Nem szükséges. Úgy gondolom, cipeli őket eleget.

– Rendben...Ez igaz. Köszönöm Mr. Martinez – hálás pillantást vetett rám, de alig tartott két másodpercig. Nem mert tovább nézni. A szabad kezeivel nem tudott mit kezdeni, ezért az egyenes szálú haját a füle mögé tűrte, majd a zakójának mély zsebeibe dugta az apró kézfejeit. Egy lélegzetvételnyi időre átfutott az elmémen, mi lenne, ha hozzámérne azokkal a finom, kecses kezekkel. Jó ég, már megint mikre gondolok?...

💮 💮 💮 💮 💮

Köszönöm szépen az értékes figyelmeteket! Ha tetszett amit olvastál és várod a folytatást akkor kérlek nyomj egy csillagot, írj egy hozzászólást, hagyj magad után nyomot. Ha szeretnél értesülni a történeteimről akkor kövess be.

Van egy jelenleg még inaktív Instagram oldalam, ha szeretnétek ott is bekövethettek. Az oldal neve: lona1996x

....