Zsebre dugott kezekkel, lehajtott fejjel sétáltam hazafelé miközben folyamatosan járt az agyam. Egyre hidegebb lett, a szél is fújt, és már sötétedett. Az ajkaimat kezdtem harapdálni, majd megtorpantam. Körülnéztem és nagyot nyelve, egyre gyorsabban dobogó szívvel jöttem rá, hogy ez az a hely ahol két napja is jártam. Azóta a nap óta valami megváltozott bennem, sokkal ridegebb lettem, alig vagyok otthon, mindig a városba barangolok és az iskolát is kerülöm. Pedig velem nem történt semmi, csak jókor voltam jó helyen, nem is értem miért fordultam ki magamból ennyire.
Vajon mi van vele? Felébredt már? Jól van? Él egyáltalán?
Még a nevét sem tudom. Egyszer találkoztam vele, nem is beszéltünk, akkor mégis miért gondolok rá folyton?
Már este hét óra, mióta végeztem az egyetemen azóta úton vagyok. Haza indultam, de mindig másfele vitt a lábam. És most itt vagyok. Megint itt vagyok, mint két napja. Egyre nyugtalanabb vagyok, a szívem gyorsan ver. Már legalább tíz perce itt állok és őrlődök. Jó ötlet ez? Tényleg akarom én ezt? Persze, hogy akarom! De, hogy miért azt nem tudom. Vettem egy fordulatot, majd elindultam az ellenkező irányba, mint amerre én lakom és meg sem álltam a kórházig.
Teljesen kifáradva, lihegve, izzadva támaszkodtam meg egy pillanatra a térdemen, nem vagyok hozzá szokva ilyen sok futáshoz. Kiegyenesedtem, fújtam egyet, majd beléptem a kórházba. Csodálkozva vettem észre, hogy az ajtó mellett két nagydarab biztonsági őr áll. Lassan lépkedtem oda a nővérpulthoz, majd vártam ki, hogy a pult mögött álló nő rám figyeljen. Felmutatta a mutatóujját és úgy beszélt tovább a telefonba. Pár percel később már le is tette.
-Elnézést. -nézett rám. -Miben segíthetek? -kérdezte a fiatal lány kedvesen.
-E-egy személyt keresek. -kezdtem zavartan. Türelmesen nézett rám. Fújtam egyet ismét, majd folytattam. -Ő... egy-egy fiút keresek. Narancssárga haja van, ázsiai, öhmm... é-és.... két napja hozták be. -nyögtem ki nehezen. A lány valamit pötyögni kezdett a számítógépen, nekem pedig eszembe jutott még valami. -Az utcán összeesett, azt hallottam, hogy valami durva drogot adtak neki amiatt lett rosszul.
-Igen. -emelte rám a tekintetét a nővér, de megrázta a fejèt, majd így szólt. -Nem mehet be hozzá.
-Miért? -szaladt ráncba a szemöldököm azonnal. Mi az, hogy nem mehetek be hozzá?
-Csak a hozzá tartozói látogathatják.
-De... -tiltakoztam volna egyszerre, azonban nem tudtam mit mondani. Nem hiszem, hogy hinne nekem, ha azt mondanám miattam él csak a srác még mindig.
-Sajnálom. Nem tehetek semmit.
-Mindegy. -ráztam meg a fejem lassan. -Amúgy sem fontos. -legyintettem hanyagul, majd megfordultam. Lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel battyogtam a kijárat felé, azonban valaki, pontosabban valakik tekintetét folyton magamon éreztem. Felemeltem a fejem és láttam, hogy mind a két őr feltünően engem méreget. Fintor kúszott az arcomra, majd durván kilöktem magam előtt az ajtót és lassan haza indultam.

-Min Yoongi! -zengi anya dühösen miután becsuktam a bejárati ajtót. Semmi kedvem most hozzá. -Még is hol voltál eddig kisfiam? Már tíz óra is elmúlott. -igen, nos tényleg nagyon lassan sétáltam a kórháztól hazáig.
-Sétáltam. -rúgom le magamról a cipőmet az ajtóban, majd a hátizsákomat hanyagul a földre ejtve indulok az emeletre.
-Nem vacsorázol? -kérdezi tőlem az anyám már sokkal nyugodtabban.
-Nem köszönöm, nem vagyok éhes. -mondtam még mielőtt felértem volna az emeletre. elfordultam balra, és a második ajtóhoz lépve benyitottam a szobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, majd ruhástól az ágyamba dőltem és fájó fejjel, korgó gyomorral aludtam el.

Reggel sokkal fáradtabban keltem, mint amilyen tegnap este voltam. A fürdőbe gyorsan lezuhanyoztam, majd tiszta ruhát vettem fel. Lebattyogtam a lépcsőn és a konyhába lépve mindenkit az asztalnál találtam.
-Yoongi, neked nem az egyetemen kéne lenned? -kérdezi a bátyám, Yoonhyun. Kicsit megijedek, annak ellenére, hogy nincs sok kedvem az egyetemen rohadnom azért még be szoktam járni. Tátott szájjal, és kissé rémülten futom át fejben az órarendemet.
-Péntek van. -teszi hozzá Mijee, a tesóm barátnője.
-Ja... akkor nem. -folytatom az utam és elfoglalom a helyem. -Ma délután vannak előadásaim. -mondtam majd csendben neki álltam reggelizni. Csendben eszegettem a müzlimet és fejben már megint máshol jártam. Már megint csak arra a csávóra tudtam gondolni.
-Ez szörnyű. -szólal meg egyszer csak Mijee a telefonját bújva. Yoonhyun a szemüvegét megigazítva az orrán hajol közelebb a lányhoz és válla felett a kijelzőre pillant.
-Mi az? -kérdezte anya kíváncsian.
-Park Jimin nem rég kórházba került. A sikeres idol énekes a hét elején egy buliba járt ahol drogot csempésztek az italába. Haza fele tartott a fiú amikor is rosszul lett, de valaki pont arra járt és időben segítséget hívott... -olvasta a cikket, és meg folytatta is, azonban én nem figyeltem rá. Drog, rosszul lett, segítségett hívott.
Park Jimin.
Park Jimin az a srác akire eszméletlenül találtam rá? És jól hallottam? Azt mondta idol?
Azonnal félre toltam a tányéromat és kapkodva álltam fel az asztaltól, majd siettem fel az emeletre. A szobámba rontva a nagy kupi között alig találtam meg a telefonomat. Remegő kezekkel írtam be a keresőbe a nemrég hallott nevet.
És valóban. Ő volt az. Akit megmentettem pár napja Park Jimin volt, aki idol. De még mekkora idol. Pár éve debütált, de hatalmas rajongó tábora van, ezernyi díjat nyert már és külföldön, Amerikába is sokan ismerik a nevét.
Nem gondolkoztam, csak a fejem után mentem. Magamra kaptam egy pulóvert, a telefonomat a nadràgom zsebébe csúsztattam és már lennt is voltam. Felhúztam a cipőmet és nyitottam is az ajtót.
-Elmentem! -kiáltottam, majd futásnak eredtem miután becsapódott mögöttem az ajtó.

-Park Jimint keresem! -csaptam tenyeremmel a pultra és eszelős tekintettel meredtem a nővérre akivel már tegnap is volt szerencsém találkozni.
-Már tegnap is megmondtam, hogy nem engedhetem be. Csak család tagok me...
-Nekem látnom kell! Muszáj. -nyögtem szinte könyörögve. Nem értem mi van velem? Miért vált ki belőlem ilyen érzéseket?
-Miért is? -ráncolta a szemöldökét a lány. Egy pillanatra mögém nézett, mire lebuktatta a két őrt. Megfordultam és dühösen, szikrákat szóró szemekkel néztem felváltva a két palira.
-Én mentettem őt meg. -álltam magabiztosan előttük. -Làtni szeretném és pont leszarom mekkora híresség az a kölyök én bemegyek hozzá. A mai napig azt sem tudtam ki a franc ez a srác, nem vagyok egy őrült rajongója. Ha akarnak be is jöhetnek. Csak két perc az egész. -nyeltem nagyot. És a válaszukra vártam miközben éreztem, hogy a torkom elszorult, a szemeimet könnyek csípték, mellkasom nehéz volt. Mi történik velem? Miért érzem így magam? Mi a franc történt velem? Miért zavar, hogy nem tudom mi van vele? Miért aggódok érte? Miért érdekel annyira ez a fiú? Miért érdekel Park Jimin?