A Nap lassan bukott le a világ végén, helyét régi szerelmének, a Holdnak adva. Fáradtan pislogva néztem végig a játékos helycserét. Szorosabban húztam a pokrócot magamra, lehelletem kis felhőjét még pont láttam a félhomályban. Lehunytam a szemem és elképzeltelek téged. A nevetésedet, a kis szokásaidat, a hajadat, szemedet. Mire kinyitottam a szemeimet már sötét volt. Pislogtam párat, mire megszoktam a feketeséget. A sötét távolba bámultam, tudva, hogy valahol ott vagy: messze tőlem. Messze a jókedved, az őszinteséged, a béna vicceid és a szereteted. Vajon mikor találkozunk? Vagy, mint a Nap és a Hold, mindig elkerüljük majd egymást? Zaklatottan fújtam ki a levegőt, hajamba túrtam. Tudod, igazán gonosz vagy. Noha még nem is ismerlek, eléred, hogy még ebben a hideg éjszakában is rád gondoljak. Nem bukkansz föl, váratsz magadra. Igazán siethetnél! Siethetnél, ahogy én hozzád. Gondolataim sebesen cikáztak, majd hirtelen kizökkentem kusza tömegükből. A pirkadat óvatosan kúszott fel az égre, és megpillantottam egy alakot a messzi távolban: Téged.