- Szabad azokkal egyáltalán vízbe menni? – int Amanda a tetoválófólia felé, miután olyan bokrokkal övezett részen telepedtünk le, ami egyaránt távol van a bámész szemektől és a képernyőktől.

- Sajnos nem igazán. Ezúttal ki kell, hagyjuk az úszást – vetek rosszalló pillantást arra a lapos sziklanyelvre, ami ugródeszkaként nyúl ki a medence fölé.

- Ezúttal? – biccenti félre a fejét Ashly.

- Nem Santa Barbarai tengerpart, de tetszik a hely – vonom meg a vállaimat. – Ha nem is a szünetben, de egyszer vissza fogunk jönni.

- Hé, még nem is jártál azon a tengerparton. Honnan veszed, hogy ez a hely nincs olyan jó? – vágja csípőre a kezeit Demi.

- Tengerpart szívem. Mondom, tetszik a hely, de az akkor is tengerpart. Bézs homok, tajtékozó hullámok és hűsítő szél. Kézen fogva akarok veled sétálni a naplementében. Nincs az a strand a világon, mi ezt az érzést meg tudná fejelni.

- Santa Barbarai házadba mentek? – pislog Amanda.

- Reméltem, hogy nem annyira közismert az a hely – emeli égnek szemeit Demi.

- Tényleg nem annyira, mint az Arkansasi ház, viszont ettől még sokan tudnak róla.

- Na, remek – emelem égnek a pillantásom.

- Ahogy azt is, mindkét ház azért van, hogy legyen hol pihenned – teszi hozzá megérintve mindkettőnk karját. – Bocsánat, ha esetleg rosszat mondtam.

- Nem mondtál – rázom meg a fejemet. – Sokszor jársz ide?

- Lassan öt éve minden őszi szünetben – lép be elsőként a vízbe. – Nem sokkal a haláluk előtt ide hoztak utoljára.

- Sajnálom – szívja be élesen levegőt Ashly. – Még egyszer részvétem.

- Nincs semmi baj és köszönöm. De ne hagyjátok már, hogy elrontsam a hangulatot. Inkább meséljetek valamit ti – néz rám, majd Demire, miközben a medence túlsó vége felé tartunk, ahová benyúlva fűzfaág vet árnyékot.

- Olyan, mintha percről-percre melegebb lenne.

- Egyet értek Nadine, mintha a nap azon dolgozna, hogy elolvasszon – fújtat Ashly mellettem lábalva.

- Jól vagy szívem? – érinti meg a vállamat Demi, amikor szemlélni kezdem a partot; arra számítottam, hogy többen fogják nézni, ahogy elemelt karokkal haladunk. – Tudom, hogy már kérdeztem, de...

- Aggódsz, amiért hihetetlenül édes vagy – teszem a mutatóujjam az ajkaira. – Tényleg jól vagyok, csak nem voltam felkészülve rá, hogy lerohannak.

- Ha bandát akarunk alapítani, hozzá kell, szokj – csókol meg röviden.

- Nem is aggódtok a lesifotósok miatt? – pislog ismét Amanda.

- Az a hajó elsüllyedt, amikor beléptünk ide – vonja meg a vállait Ashly. – De ugye tudod, hogy mostantól te is rajta vagy a térképen?

- Miért? – pislog még inkább tágra meredő szemekkel. – Eddig csakis akkor vettek észre, ha belém jöttek, vagy tanárok akartak tőlem valamit – kapkodja fejét a lány ijedten.

- Az elején én is féltem attól, hogy mi lesz, ha az internet népe tudomás szerez rólunk. Sőt, néha még most is szöget üt a fejembe – simogatom meg Demi hátán, bal lapockánál lévő tetovált now i'm a warrior feliratot. – De már nem attól, hogy ki és mit gondol rólunk. Nyelje le mindenki a véleményét – vonom meg a vállaimat.

- Hanem mitől félsz?

- Zakkant emberek. Féltékenység, irigység, tudod, ember az ember. Mégis Demi Lovatoról beszélünk – bújok hozzá, mire homlokcsókkal jutalmaz. – Az is lehet, hogy elrabolnak és aláírást követelnek majd tőle váltságdíjként.

- Amennyire aranyos, akkora lököttségeket tud néha beszélni – forgatja a szemeit Demi. – Miért is rabolnának el, hogy váltságdíjként éppen az aláírásomat követeljék? Álljanak be a sorba, mint a többi ember. Ha így történne, hidd el, felégetném az egész világot, csakhogy visszakapjalak, és elhiheted, igen sok minden lesz az, amit a felelős kapni fog, csak aláírás nem – biccenti előre és oldalra a fejét.

- Hogyan lehetsz te igazi? – puszilom meg az orrát.

- Ez az én szövegem – szalad ráncokba Demi és Ashly homloka, mire Amandából gyöngyöző kacagás szakad fel.

- Nadine? – hagyja abba nehezen.

- Tessék?

- Ti hogy kerültetek ide? Már, mint miért álltatok meg Santa Rosában, amikor a Santa Barbarai tengerpartra készültök?

- Három szó – kúszik ajkaimra mosoly, szétvetve karjaimat a medence peremén. – Demi és Ashly. Előbbi meg akarta mutatni ezt a helyet, utóbbi megveszik minden olyan helyért, ahol vásárolni lehet.

- Nadine – nyög fel Ashly fejét ingatva. – Nem is veszek meg, csak nehezen tudok neki ellenállni. Nagy különbség tudd meg.

- Pedig azt hittem, hogy azért vásárlod a dolgaidat, mert szükséged van rájuk.

- Miért, talán nincs így?

- Így van? – ugrik ráncokba a homlokom.

- Megnevettettelek, vagy sem, amikor azt a kalapot a fejedre nyomta?

- Úgy emlékszem – vonom meg a vállaimat.

- Akkor szükségem volt rá.

- Hékás, az én feladatom boldoggá tenni – dől előre Demi félrebiccentett fejjel. – Miből élek meg, ha elveszed a munkámat?

- Mennyi lehet az idő? – töröm meg hosszú csendet, amikor felnézve az égre, nem azzal a látvánnyal találkozok, amivel legutóbb.

- Nem tudom, de valószínűleg ideje lenne kimennünk – ingatja a fejét Demi.

- Mondasz valamit – bólogat Ashly.

- Akkor mire vársz? – borzolom meg szőke haját, mielőtt ismét lábalásba kezdenék a part felé. – Hol van George? – kémlelek körbe, amikor a törülközőkhöz érünk.

- Már azon gondolkoztam, hogy kihívlak – bukkan fel a férfi.

- Milyen szerencsénk van, hogy így figyelsz ránk – rebegteti a szempilláit Ashly.

- Hol vannak az emberek?

- Többség összepakolt. Vihart jósol a rádió.

- Nagyon utálom azokat – fújtat Amanda, neheztelve fordítva pillantását az ég felé. – Itt töltitek az éjszakát?

- Igen, de nem a motelban. Úgy gondoltam valamikor reggel indulunk tovább.