- Gyertek be – hátrál el az ajtóból. – Örülök a szerencsének, Diana Rogers – nyújt kezet a lánynak, miután belépett az előszobába.

- Jó estét Misis. Rogers – fogadja el. – Demi Lovato.

- Nadine – vágja kezeit anya csípőre. – Hívj csak Dianának, kérlek.

„Hát ez gyorsan ment."

- Demi – biccent, ragyogó pillantást vetve rám válla fölött.

- Szívem, miért nem mondtad, hogy találtál valakit? Vagy azt, hogy mindjárt világsztárral jöttél össze?

- Mondtam, hogy mindenkitől meg fogod kapni – kuncogok valamivel később Demire, miután előbukkantam a konyhát és nappalit elválasztó rövid folyosó végén.

- Rendben, megmondtad – ingatja a fejét nevetve.

- Azért nem árultam el eddig, mert jó ideig én sem akartam elhinni, hogy éppen velem történhet meg – lépek Demi mellé és fonom össze ujjainkat. – Illetve féltem, elveszítem, ha túl korán tudja meg bárki is – simogatom meg ekkor a szomorúan néző Ashly hátát, majd átkarolva magamhoz is vonom.

- Mint édesapádat – emeli meg szemöldökét anya megtartva társalkodó hangnemét és mosolyát, szemeiben azonban felvillan az a szomorú szikra, mi mindig, ha szóba kerül.

- Igen – hajtom le a fejemet. – Emlékszel ugye, hogy mennyire vártam a tizennyolcadik szülinapomat?

- Persze kicsim – szélesedik ki a mosolya. – Igyekezted titkolni, de már akkor be voltál sózva, amikor előző nap reggel elmentél az Elison házhoz. Csak az nem világos az óta sem, hogy miért. Tizenöt éves korodtól fogva csakis akkor vettél róluk tudomást, amikor felköszöntöttünk?

- Mert pocsék pókeres volt – vonom meg a vállaimat. – Rájöttem, hogy valami készül, mivel ugyanúgy sompolyogtál.

- Ki, én? Édes lányom, egyáltalán honnan veszel ilyen szavakat? – kapja mellkasához a kezeit, miközben az egymásra néző lányokból kitör a kacagás.

- Másodszor, azért voltam besózva aznap reggel, mert akkor még úgy volt, hogy Kevin hajlandó végre beállni közénk és felvehetjük azt a számot, mit egész éve halasztgattunk – forgatom a szemeimet.

- Ami az óta is várat magára – köhint Ashly.

- Az egyetlen dolog, miért annyira vártam azt a napot, apa ígérete volt.

- Tessék?

- Megegyeztünk, hogy megtanít vezetni, ha nagykorú leszek.

- Hát, remélem, hogy éhesek vagytok. A krumplira és csirkére valószínűleg rá kell majd melegíteni, ellenben a pite szerintem már csak percek kérdése.

- Mehetsz is – húzódnak ajkaim mosolyogva beleszagolv a a levegőbe, éppen csak az előtt, hogy kiszüremlenének konyhából a sütő pittyegő jelzései.

- Mégis, hogyan? – vágja a kezeit csípőre, majd elindul a konyha felé.

- Demi – húzom fel vállaimat, mintha ezzel a világmindenségben mindenre meglehetne adni a választ.

- Megtanítottad sütni? – biccenti félre Ashly a fejét.

- Leginkább egymást tanítottuk – vet rám Demi csillogó tekintetet. – Látnod kellet volna az első alkalomnál. Kis híján több liszt volt hajában, mint a tésztán.

- Na és mióta tart? – vesz fel anya hőálló kesztyűt és húzza ki a tepsit.

„Mintha nem tudnád a választ."

- Két éve kezdtünk találkozgatni – pakol Demi velem együtt fa alátéteket az asztalra, hogy legyen hová letennie. – Holnap lesz egész hónapja, hogy összejöttünk hivatalosan is – ölel át hátulról.

Simogatni kezdem hasamon összefont kezeit, míg arcomon boldogabb mosoly nem is terülhetne szét.

- Két éve? – mosolyog kettőnkre. – Ennyi ideje mászott ki a buborékából is – pillant Ashlyra.

- Nekem is ez volt a véleményem, amikor az autóban elmondták.

- Hékás. Miféle buborékomból? – vágom csípőre a kezeimet; Demi elneveti magát, ugyanis az ő csípőjét találtam meg.

- Amit édesapád halála után vontál magad köré – fekteti állát vállamra.

- A tagadás időszakod – emeli meg Ashly a szemöldökét.

- Hálás vagyok az óta is Ashlynak és annak a titokzatos ismeretlennek, hogy kirángattak belőle – pillant rám anya.

- Tudtad?

- Három évig még arra is nehezen lehetett rávenni, hogy el gyere velem vásárolni. Két évvel korábban viszont egyik napról másikra kivirultál. Apád halála előtt lehetett látni olyan szélesen mosolyogni.

- Egyszóval lehetetlen volt nem észrevenni – löki meg finoman Ashly a vállamat.

- Köszönöm, hogy visszaadtad a lányomat – fordul anya Demihez.

- Olyan szomorú volt, segítenem kellett – puszil meg. – Bocsánat, ha nyers leszek, de miért fogja fel mindenki ennyire könnyedén azt, hogy engem választott? Már, mint lányt.

„Na, remek. Még erős háromnegyed órája sincs, hogy bemutattam, máris beeveztünk a mélyvízibe."

- Régen tudom már, így tehát volt időm megemészteni, és nem voltam soha olyan ember sem, aki elítéli a másikat – vonja meg a vállait. – Mindig is úgy gondoltam, hogy embert megítélni csak egyetlen valamiért szabad, az pedig a magatartása.

- Gyermekkorunkban is jobban szeretett a lányokkal lenni.

„Te is lányom Ashly?"

- Ne most beszéljük ki a témát – teszem be a csirkét pite helyére, majd krumplit mikroba.

- Ne már kicsim, jó új dolgokat hallani rólad – fordul felém Demi félrebiccentett fejjel, mire felragyognak Ashly szemei.

„Na, basszus."

- Ashlyt ismerve édes szívem, hamarosan olyasmit is tudni fogsz, amit nem akartál – veszem ki a mikróból a megmelegedett ételt valamivel később.

- Olyan nem létezik.

- Olyan aranyos volt, amikor ragyogó arccal először hozta haza Ashlyt északára.

„Anya!"

- Na, jó, ehhez túl éhes vagyok – veszem fel a sütőkesztyűt, amikor jelezni kezd. – Tessék leülni – veszem ki a tepsit, majd teszem le az asztalra. – Jó étvágyat – puszilok bele Demi hajába.

- Jól van kis bélpoklosom, vacsorázzunk – nevet hátravetett fejjel.

- Adok neked olyan bélpoklost – meresztem rá a szemeimet.

Később, ahogy átvonulunk a nappaliba, nem kerül elő ismét szerencsére az érzelmi beállítottságom, de csak idő kérdése ennek is. Míg Demi anyával barátkozik, Ashlyval a mai rémes tapasztalatait beszélem meg. Fél tíz felé jár már az idő, amikor anya elnézést kérve aludni megy, mi pedig fel a szombámba. Mintha minden lépcsőfokon egyre mélyebben és nagyobb visszhangot keltve konganának lépéseink.

- Elképesztő – pislog rám Demi, miután mély levegő után kitártam előtt az ajtót.

„Dehogy az."

- Köszönöm – kúszik ajkaimra hálás mosoly közben kritikusan körbejáró tekintettel.

Szívemet melengető édes mosoly kúszik Demi arcára, amikor az ágy melletti éjjeli szerkényre esik pillantása, ahonnan a saját fekete-fehér, nevető arcképe néz vissza.

- Sejtettem, hogy dugdosol valahol.

- Ahogy te is.

- Hé, de én kint tartom a polcomon – vágja csípőre kezeit nevetve.

- Én pedig közel a szívemhez – vonom meg a vállaimat; Ashly pillantásában ritkán látott kifejezés csillog.

- Demi? Közös fotó? – biccenti félre a fejét.

- Hát persze. Szívem? – néz rám Demi.

- Kihagyom.

- Miért?

- Média. Továbbra is félek, hogy elvesztelek – sóhajtok.

- Dehogy vesztesz. Nadine. Én mondom meg, hogy mikor és kivel akarok lenni, nem a média – huppan le egyik, Ashly pedig másik oldalamra. – Megígérem, hogy kínok kínjával fog megfizetni az, aki megpróbál közénk állni – simogatja meg hasamat. – Megegyeztünk? – kúszik ajkaira olyan mosoly, aminek csak nehezen vagyok képes ellenállni.

- Nagyon is.

- Jöhet az a közös kép? – csap a combomra.

- Még annál is több – puszilom meg orrát.

- Még itt vagyok – köhint Ashly, előkeresve mobilját kis táskájából.

- A te fantáziád csavargott el – vonom meg a vállaimat vigyorogva, miután egymás felé fordulva elkészíti.

- Persze, csak az enyém mi? – dől szintén hátra. – Nadine? – töri meg sóhajtással a bársonyos csendet valamivel később.

- Én?

- Tanultál a dolgozatra? Holnap hétfő.

„Ne már! Te is?"

- Ashly – nevetek és nyögök fel egyszerre a szemeimet forgatva. – Nagyon értesz hozzá, hogyan nyírd ki a hangulatot.

- Nem jó válasz.

- Kis lány, holnap hétfő. Az ilyesmire nem létezik jó válasz. Mellesleg igen, eleget ahhoz, hogy átolvasás után ne okozzon gondot.