A nap nagy részében Los Angelesben voltunk, és ahogyan elvárható, Ashly ezúttal sem bírt magával. Ha Amandával nem vagyunk ott, hogy megkopogtassuk a vállát, mielőtt túlzásba esett volna, jó eséllyel otthagyta volna a hitelkeretét. Pedig nem is vásárolt magának annyi mindent, mint szokása. Amandát fekete, bő kámzsás és cipzáras pulóverrel lepte meg, amelynek a hátulján vastag, nyomtatott betűkkel a just you felirat áll. A lány pedig olyan pólóval Ashlyt, amelynek a hát része romos, repedezett falban árválkodó csupasz ajtókereten át lopakodó mosómedvét ábrázol, kezében háromdimenziósan megrajzolt szívvel. A ruhadarab elején ugyanez az állat látható felnagyítva, ahogyan előrenézve áll, a szívet pedig vigyorogva a mellkasához emeli. Változatosság, hogy ez már nem csak feketével és fehérrel, hanem itt-ott halvány vörössel is meg van rajzolva. A szív teltebben, ívesebben van megrajzolva, jobban és erősebben kiszínezve, úgy ábrázolva, mintha lüktetne. Ez a mosómedve kezeit, alkarját és a mellkasának azon résztét csaknem teljesen beszínezi, ahogyan ez csillog halványan szemeiben, sőt, néhol a bundájának külsején is. Míg elvoltak foglalva a ruhákkal, Demivel a pénztárosnál két pilóta napszemüveget zsákmányoltam, amelyeknek rózsaszín lencséi szívet formáznak. Ashlyt egész nap nem hallottam úgy kacagni, mint amikor a kezeikbe nyomtuk. A sziklák közé épített lépcsőn tartunk lefelé a birtok mögött elnyúló partszakaszunkra. Amanda és Ashly már percekkel korábban előrementek a tengerparti sétájukra és kagylóvadászatukra, ahogyan Ashly fogalmazott, mielőtt a lány közel szó szerint elvezette volna.

- Kicsim, tudod, milyen nap van? – fordulok Demihez a hosszú és több ízben is derékba törő majd irányt váltó lépcső aljánál járva.

- Szerda – mosolyog rám azzal a hihetetlenül édes kifejezéssel, miközben nekiáll lehúzni a bőrdzsekijének cipzárját.

- Úgy van. Végre.

- Lányok! Megjött Alice! – fut felénk Amanda és Ashly.

- Jó az időzítése – pillantok fel a lassan haladó autóra. – Megfogod, ha szépen megkérlek? Köszönöm – adom át Amandának a bőrdzsekimet. – Remélem látta, hogy itt vagyunk – kezdem lehámozni jobb felkaromról a fóliát.

- Alice mindent lát és mindent tudd – kuncog Demi, miközben visszasétálva, a lépcső korlátjára teríti a maga dzsekijét.

- Akkor segíthetne a matekórákon – forgatom a szemeimet.

- Mindent tudó, nem mágus – ingatja a fejét mosolyogva.

- Hé – ráncolom homlokom.

- Ha van, amiben a földön mindenki egyet ért, akkor azaz, hogy matekot csak utálni lehet – borzolja a szemöldökét Ashly. – Tehát eljött az ideje?

- Igen – szedem le Demivel együtt a kezemről a tetoválófóliát. – Amanda, te nem akarsz?

- Meggondolom – szalad elgondolkodó ráncba a homloka.

- Kicsim – veszi le Ashly is a bőrdzsekijét.

- Kezdem lassan ruhatárosnak érezni magam – neveti el magát.

- Te vagy a legcukibb ruhatáros a világon – csempész Ashly puszit a lány arcára.

- Cukin fogd be – veszi át tőle is fintorogva.

- Sziasztok! – hajol át a korláton Alice a lépcső tetején éppen abban a pillanatban, amikor Demi visszaveszi a bőrdzsekijét.

- Szia! – fordul hátra a lány. – Gyere le, kérlek! – int a tenyerével.

- Üdv még egyszer – ölel magához, amikor öt perccel később leér.

- Szia, Alice – öleli meg Ashly is. – Köszönöm – nyom ismét cuppanós puszit Amanda arcára, miközben átveszi a bőrdzsekijét, majd a levett tetováló fóliát a lépcső aljánál lévő vaskeretes szemeteskukába rakja.

- Ha mégis úgy döntesz ő a legjobb – mutatok Alice-ra, miután visszavettem a dzsekimet. – Csak rá kell nézni – intek Ashly karja felé majd emelem fel a jobbomat.

- Miről van szó? – emeli meg a szemöldökét Alice.

- Tetoválásról.

- Elképzelhető hogy varratok magamnak, azt viszont még nem nagyon tudom, micsodát – húzza fel vállait Amanda. – Szép munka – ugrasztja a szemöldökét az időközben leeresztett jobbom felé.

- Köszönöm – biccent Alice. – Tudod, hogy merre van a Santa Barbarai tetováló szalon?

- Nem igazán.

- Holnap majd benézünk. Sikerült ezek szerint beszélni Lilian-val? – lép közelebb Demi

- Még jól is jött neki, hogy beszállnánk Tomyval, mivel a társa éppen előző nap lépett le – bólogat ráemelve a szemöldökét. – Elhúzott valami haverjához Los Angelesbe. Tudjátok, pasi hűség – vonja meg vállait.

- Ja, ismerjük – pislogok Ashlyra. – Mekalen.

- Zerge? Nadine, az egyedül ahhoz hűséges – szalad ráncokba Ashly homloka.

- Na, ebbe sem akarok belegondolni – fintorog Amanda.

- Mondhatni – bólogat Alice. – A lényeg az, hogy ma már kezdhettünk is. Vagyis inkább Tomy, nekem ugyanis a nap túlnyomó része arra ment, hogy megpróbáljam Santa Rosában menteni, amit lehet. Amiből rohadtul nincs sok – fújtat. – Például amíg itt voltam, beomlottak a tetőnek bizonyos részei, így a tetováló széknek vége. Ha még a tetováló gépek is tönkrementek, akkorát sikítok, hogy Los Angelesben is hallani fogják. Bocsánat, azért hívtatok, hogy beszélgessünk, erre nekiállok nyavalyogni – forgatja a szemeit, miközben már a lemenő nap által vöröses narancssárgára festett égbolt alatt a karamellben úszó tengerparton sétálunk.

- Nem nyavalygás – ingatom a fejemet. – Szólj, ha kell valamiben segíteni.

- Úgy van. Szívesen, bármikor – bólogat Demi.

- Köszönöm lányok. Miről lenne szó? – szánt végig az ujjaival vörös haján, ráncokba szaladó homlokkal, mivel Ashly és Amanda arcán vigyor terül el.

Demi nyitja az ajkait, majd inkább a maga nemében utánozhatatlan édes mosolyával inkább a lustán köröző madarakra emeli a szemeit. Kissé előre hajolva és csaknem vigyorogva bököm meg az arcát.

- Ashly – egyenesedem ki.

- Jól van már – kapja félre Ashly a fejét.

Amanda kuncogva tereli maga elé a homlokát ráncoló lányt, hátulról átölelve.

- Arra szeretnénk megkérni, hogy legyél a negyedik koszorúslány az esküvőnkön. Persze, csak ha nem jelent gondot – pillantok ismét az éppen rám néző Demire.

Tekintetében kíváncsi, értő, valahol mégis megbántott kifejezést veszek észre, amikor pedig félrebiccentett fejjel készülnék bocsánatot kérni, az ajkamra illeszti a mutatóujját. Tudom, hogy megbeszéltük, de akkor is. Ne vágj már ilyen pillantást.

- Egyáltalán nem gond – rázza a fejét Alice, mosolyogva. – Nagyon szívesen elvállalom.

- Tényleg? Féltem, hogy nem akarod majd – kapja felé a fejét Demi. – Tudod, rossz emlékek.

- Drágám, már a múltkor is mondtam, hogy barátként váltunk el. Azt akarom, hogy ez is így maradjon – kacagja Alice megsimogatva a lány vállát.

- Rendben – kúszik az ajkaira megkönnyebbült mosoly, amelytől a szívemről mázsányi súly omlik le.

- A rossz emlékeket régen eltemettem már – vonja meg a vállait Alice, miközben leveszi a napszemüvegét a pólójának nyakrészéből, majd ujjaival ismét végigszántva rövid haján felveszi. – Idegesítettek és csak a helyet foglalták. Látom levettétek a fóliákat.

- Most szeretnénk felavatni – lépek Demi bal oldalára. – Azt akarom, hogy ez a pillanat örökké tartson – nézek a naplementében fürdő, mostanra enyhén lilába csavarodó narancsvörös égre, majd a lány álomszép aranybarna szemeibe, összefűzve az ujjainkat.

Egyszerre önt el a már-már perzselő forróság, fakad dalra szívem legmélyéről a lelkem, szorít a markába a gyermeki izgatottság és jár át, azaz érzés újabb kőbe vésett igazságként, hogy valami hatalmas dolog teljesült be az életemben. A bőrének érintése, a kezének finom szorítása, sőt még az is, ahogyan a tenyere az enyémbe simul, mind azt sugallja, hogy soha ne engedjem el. Szorítson a kezem és szorítson a kezed egész életen át, amíg velem vagy soha nem lépem át a bánatnak kapuját.

- Igen – kuncog Ashly.

- Mi igen? – kacag Amanda.

- Hát válasz a ki nem mondott kérdésre, hiszen éppen a szemeink előtt jegyezték el egymást szavak nélkül.

- Hogyan? Gratulálok! – kerekednek el Alice szemei, majd hozzánk trappolva és cseppet sem finomkodó medveölelésbe von mindkettőnket.

- Köszönöm – söpröm kivörösödve néhány eltévedt hajtincsemet a bal fülem mögé.

- Te valami félelmetes módon értesz hozzá, hogy mit és mikor kell közbekotyogni – ölti Demi a nyelvét ugyancsak kipirulva Ashlyre. – Georgenak is éppen ilyen van – bök Alice felé felszaladó szemöldökkel.

- Az övé – vonja meg a vállait Alice. – Mielőtt eljöttem volna az autótól a kezembe nyomta. – Azt mondta megértem, ha ott az ideje.

- Milyen igaza van – énekeli Ashly. – A kezüket is fotózd le, kérlek.

- Úgy legyen – kuncog, majd veszi le a vállán átvetett tartópántot és a gép lencséjéről a védősapkát. – Mosolyogni!

A hosszú, érzelmektől perszelő csók után lehunyva a szemeimet, a homlokom az övének támasztom. Élvezem, hogy egyik pillanat ölel át a másik után, láncba fonódva össze, akárcsak az ujjaink, perceket alkotva. A lenge szél éppen csak akkora erővel horkan fel, hogy játszani kezdve meglebegtesse a hajainkat. Nem tudom mennyi idő telhetett már el amióta így állunk, csak arra figyelek fel, hogy elnémult a fényképezőgép. Rövid csókot nyomva Demi imádni való puha ajkaira, minden porcikám tiltakozása ellenére megbontom a meghitt mozdulatlanságot. Amikor Demi felnyitja gyönyörű arany barna szemeit és meglátom a pillantásában azt a mély érzésektől szinte túláradó kifejezést, a szívembe egyfajta kitéphetetlen meggyőződés vágódik, amely acélba foglalja a már amúgy is kőbe vésettet. Újabb édes pillanatokkal később felnézve a valamivel arrébb a szélesen mosolygó Alice-vel és a naplementét ölelkezve néző lányokkal találkozom.

- Tudod, ebből a pillanatból visszanézve az volt a legjobb, amit tehettem veled, hogy szakítottam – köszörüli a torkát Alice közelebb lépve Demihez.

- Tessék? – pislog hosszúakat a lány.

- Nadine – karolja át vállaimat mellém lépve. – Azt hiszem a nevével meg is magyaráztam mindent.

- Nekem is ilyen a neve – ugrasztom Demire a szemöldökömet, majd nekiállok megszabadulni tornacipőmtől.

- Na és van elképzelés arról, hogy mikor legyen az esküvő? Kissé talán még korai a kérdés, de mégiscsak Demiről van szó – vonja meg vállait Alice. – Nem mindenben szereted a lassú dolgokat.

- Nem igazán – ingatom helyette a fejemet. – Eddig csak a négy koszorúslány kiválasztásáig jutottunk – fűzöm össze ismét az ujjainkat, majd kezdek sétálni.

- Gondolom Ashly és Amanda nem is lehetett kétséges – hajol előre és pillant a jobb oldalamon lépkedő csajokra.

- Naná – vágja rá Ashly vidáman lóbálva Amandával összekulcsolt kezét. – Ha nem minket választ, addig rágcsáltam volna a füleit, amíg meg nem gondolja magát.

- Lökött – nevetek. – Viszont tényleg így volna – emelem a lassan sötétedésnek induló ég felé a szemeimet.

- Ashly a kannibál – kuncog Amanda.

Ennyire kellemes talán még sosem volt a forró homok. Pillanatokra komolyan elgondolkozom azon, hogy fehérneműre vetkőzök és berohanok a tengerbe. Majd fordul, a szél csaknem azonnal megváltoztatja ezt a képzetet. Helyette inkább azt élvezem ki, ahogyan belekap a hajamba, fodrozza a ruháimat és simogatja az arcomat.

- A lányok és melletted Kate Suttert szeretném felkérni – jelenik meg az arcomon távoli mosoly. – Jó barátnőnk, egyben osztálytársunk – pillantok Ashlyra.

- Kate? – ugrik ráncba Demi homloka, Ashlyre villanó pillantással. – Aki múltkor a párjával otthagyott annál a Fayettevillei klubnál?

- Aha – bólint. – A srácnak kórházba került az édesanyja.

- Tényleg – árad szét arcán megértés fénye, ahol mindjárt szomorú mosoly is villan. – Vele még nem találkoztam személyesen, csak Ash mutatott róla képet a netten keresztül – pillant rám.

- Jó tudni – ugrasztom meg szemöldököm. – Ne gondolj nagy esküvőre – villannak szemeim Alice-re. – Család és barátok. Sőt, szerintem ez lenne a tökéletes helyszín. Mit gondolsz kicsim? – pillantok Demire.

- Azt, hogy gyönyörű vagy. Mondjuk, ugyanígy naplementekor tarthatnánk – húzza fel a vállait, ártatlan vagyok, ne bánts mosollyal. – Izzó naplementében húzni fel ujjadra gyűrűt – válik még ragyogóbbá a mosolya. – A halászmadarakat viszont megkérhetnénk, hogy vegyenek vissza a riogásból – néz fel a lilás aljú, viszont lassan ébenre változó és gyenge fényű csillagokkal pettyezett égre.

- Mi van, ha azt mondom, hogy tudok segíteni a kérdésben? – dörzsöli állát Alice.

- Mire gondolsz? – pislogok.

- Mondd, kérlek, hogy légpuskára? – ráncolja a homlokát Ashly.

- Ezúttal nem – nevet Alice. – Emlékszel arra az ékszerboltra, ahová annyira el akartál vinni, mielőtt szétmentünk? Nem tudom már mi volt a hely neve, csak hogy valahol Santa Ynez fölött volt – néz Demire.

- Viszonylag kis ékszerbolt, leginkább kézzel készült ékszerekkel – biccent a lány. – Valami egyedit kerestél magadnak – rebegteti meg emelt jobbjának az ujjait.

- Ami még mindig várat magára – húzza el a száját.

- Az óta sem találtál fogadra valót?

- Olyat, ami igazán tetszene, még nem – vonja meg a vállait.

- Akkor talán majd most – vonja meg Demi is a vállait. – Jól gondolom, hogy nem látogattál el oda?

- Dem, gőzöm sincs róla, hogy hol van az a hely.

- Jól hallottam? – változnak gyémántokká Ashly elkerekedő szemei. – Olyan ékszerek, amelyeket máshol nem kapsz meg? Mondd csak szívem, nem akarunk ide költözni? – fordul Amanda felé.

- Valakinek bejelzett a radarja – nevetem el magam hátravetett fejjel.

- Mintha a tiéd nem – fintorog Ashly.

- Úgy hiszem, megvan, hogy mit fogunk csinálni ebben a két napban – torpan meg Demi, ugyanis elértük azon részét a partszakasznak, amit már inkább kisebb-nagyobb sziklakövek uralnak.

- Tehát csak a hét végéig maradtok? – fordul meg Alice velünk együtt, azonban nem indul utánunk, hanem kibámul a tengerre.

- Igen, a maradék időt otthon fogjuk tölteni az anyjával – emeli az ajkához Demi összekulcsolt kezeinket.

- Ja, tényleg vége az őszi szünetnek – csap a homlokára Alice.

- Nem. Ezúttal két hetet kaptunk – ingatom a fejemet.

- Amikor én tartottam ott, már annak is örülhettünk, hogy azt az egyetlen nyomorult hetet hajlandóak voltak megadni – húzza el szavait döbbenten elkerekedő szemekkel.

- Tudod, míg apu élt, a családnak egészen kis koromtól kezdve az volt a szokása, hogy minden őszi szünetben elmentünk az Ozark National Forest erdőparkba. Nincsen mobil, internet, munka vagy iskola, csak mi és a természet. Gyönyörű erdők, vízesések, tavak, tisztások és persze mályvacukor sütés esténként a tábortűznél – nevetek, ugyanis Ashly megnyalja felső ajkát. – Viszonylag kicsi faházat lehet bérelni egy-egy hétre – pillantok Demire, majd ismét Alice-re. – Szeretném ismét visszahozni ezt a hagyományt.

- Néhány éve a szüleim is voltak és azt mondták nagyon szép hely – néz rám Amanda.

- Hát, kicsi Dem, úgy látom jövő heti programod is meg van szervezve – kacagja Alice elszakítva a pillantását a sötéten morajló tengerről.