- Hová akarsz menni?

- Santa Barbarában a part mentén van, azaz étterem, amit imádok – biccenti felém a fejét Demi. – Évek óta a megnyitásától kezdve járok oda. Ott készítik legjobb omlettet a városban, de még az is előfordulhat, hogy az egész nyugati parton. Tavaly is megfordult a fejemben, hogy elhozlak ide.

- Kicsim, ha omlettet akarsz, megtudom csinálni neked én is – előzöm le a már-már karamellbe átcsapó narancssárgára festett és csillogó fényezésű 1964-es Ford Falcont.

- Tudsz omlettet készíteni? – vágódik előre Ashly a két ülés között, felém fordított fejjel. – Miért nem mondtad soha? Tudod, hogy imádom.

- Na és mi lett a palacsintával? – csiklandozza meg Demi a lány arcát.

- Az Nadine – nyom puszit Ashly kuncogva az arcomra, mielőtt visszahúzódna.

- Ashlyt is bármivel le lehet venni a lábairól, aminek a nevében benne van az édesség szó – veszem be az enyhe jobb kanyart, ami után a kiszélesedő útszakasz lélegzetelállító látványt elénk tárva, hosszan nyúlik el, az egyik oldalán gyönyörű óceánnal, a másikon emelkedő és süllyedő, zöldellő tájjal. – Múltkor tábla epres csokoládét kapott tőlem, utána pedig egész nap körbedorombolt – kúszik az arcomra széles vigyor, mivel a visszapillantóban Ashly felháborodott homlokráncolásával és Amanda kíváncsi pislogásával találkozom. – Kate ezért is hitte tavaly, hogy van köztünk valami – ugrasztom meg a szemöldökömet. – Az osztályunk többsége valószínűleg még most is ebben a hitben lehet – vonom meg a vállaimat.

- Fejbe is vágom mindet – horkan Amanda.

- Nem állunk az utadba, sőt, némelyiknél még be is segítünk – nevet Ashly az övének ismételt kattanásától kísérve.

- Annyi ideje ismerjük már egymást, mégis folyton új dolgok derülnek ki rólad – néz rám Demi tág szemekkel és azzal az imádni való, hihetetlenül édes mosolyával, amikor felé pillantok.

- Ashlyra és az epres csokoládéra gondolsz? – emelem meg csak az egyik szemöldökömet.

- Lelehet ám szállni a témáról. Megveszek érte, na – ütögeti meg az ülésem a lány.

- Remélem, hogy jegyzetelsz? – emelem a szemöldökömet a visszapillantóra, közben röviden kuncogva.

- Nadine – forgatja Ashly a szemeit.

- Iszom minden szavadat – bólogat Amanda.

- Az omlettre gondoltam – kacag Demi az ajkai elé kapott kézzel.

- Nem olyan új keletű dolog – nevetek a fejemet ingatva. – Tavaly készítettem neked is, éppen csak nem jutott el hozzád.

- Segíts kicsit, kérlek – dönti előre a fejét ráncokba szaladó homlokkal.

- Az volt a haditerv, hogy kiosonok mellőled hajnalok hajnalán, amennyire gyorsan csak lehet, elkészítem, majd beviszem hozzád és az illatával ébresztelek. Az elképzelés első fele hibátlanul sikerült is, egyvalamivel azonban nem számoltam – dobolok a kormányon.

- Elrontottad? – érinti meg a vállamat Ashly.

- Nem, sőt, addigi próbálkozásaim közül akkor sikerült a legjobban – ingatom ismét a fejemet. – Bementem Demihez, mert biztos akartam lenni abban, hogy még alszik. Mire visszaértem a konyhába, George a felét már befalta.

- Tényleg, már emlékszem – kacag ismét Demi, ezúttal azonban hosszabban és sokkal harsogóbban.

- Azt hittem hülyét kapok, amikor megláttam – forgatom szemeim ugyancsak nevetve. – Ott helyben agyon tudtam volna vágni a forró serpenyővel.

Ashly az ajkai elé kapott kezekkel nevet, míg Amanda Demihez hasonlóan azt sem tudja, hogy kacagás közben hogy törülje ki szemeiből a könnyeket.

- Végső soron elérted a célodat, az illatára kezdtem ébredezni – simogat meg Demi.

- Utána pedig őfelsége sikolyára kiestél az ágyból – nevet továbbra is Ashly. – Egyszer érdemeltem csak ki a sikolyát, amikor kilencedikben eltörtem a sminkes tükrét. Utána álló hétig csengett a fülem.

- Mondd, kérlek, hogy nem vagy babonás – nyúl át Amanda keresztben, hogy szintén megütögesse a vállamat.

- Dehogy vagyok – rázom meg ezúttal a fejemet, miközben lefordulok a Lovato birtokhoz vezető néhány méteres kőzúzalékkal felszórt útra. – Az a smink anyáé volt. Utolsó ajándék apától.

- Basszus.

- Nekem mondod? Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy egyszerre kérek bocsánatot Dianától és Nadine-tól – sóhajt Ashly.

- Míg meg nem untuk – állok félre az út jobb szélére. – Szerencsére, hogy ki tudtam cserélni benne a tükröt. Megálltatok kávézni talán? – nézek az idevezető útszakaszra, a Plymouth ugyanis még mindig nem ért be minket annak ellenére, hogy a megszokottnál is kényelmesebb tempóban vezettem.

A magas és széles acélszürke kovácsoltvas kapu halkan zümmögve oldalra kezd siklani. A Julian ház közelében tengerkék kétajtós terepjáró áll, mellette még Ashlynél is halványabb szőke hajú lánnyal. A hanyatló nap utolsó fényeivel hajtok be, majd parkolok le. Emelt, valószínűleg erősített felfüggesztés. A felniken húsos of-road kerekek vannak. Az oldalán fellépőszegélyek, elől és hátul pedig ütközőrácsok, előbbin csörlővel és további fényszórókkal. Pótkerék a hátsó rács felett a csomagtartón.

- Demi! – kapok utána, ugyanis kioldva a biztonsági övét, még csak azt sem várva meg, hogy megálljak, kiszáll és futva a nyakába veti magát. – Nem röhög! Mi van, ha baja esik? – fordulok hátra, miután behúzva a kéziféket leállítom a motort. – Pedig mennyit rágja a füleimet az ilyenért.

- Azért ne edd meg – száll ki utánam Ashly.

„Mi az, hogy ne egyem meg?"

- Ne haragudj – puszil meg Demi, amikor kimeresztett szemekkel odalépek hozzájuk. – Ő Selena Julian – mutat a lány felé. – Selena, a barátnőm Nadine Rogers.

- Szia – ölel magához kézfogás helyett.

- Neked is – mosolygok rá, amikor kibontakozik. – Demi – veszek mély levegőt, hogy a szívemet vissza tudjam tuszkolni a helyére. – Nem haragszom, de tudod jól, hogy mennyire a frász kerülget, amikor ilyesmit csinálsz – ugrik ráncokba a homlokom. – Hányszor kellett az ilyesmiért hallgatnom anyutól, vagy éppen tőled?

- Angyalom. Túlreagálod – teszi az ajkaimra a mutató ujját.

- Persze, hogy túlreagálom, mégis mi a fenét csináljak, ha összetöröd magadat? – kapom a nagy részben besötétedett ég felé az arcomat elfordulva.

- Nadine – lép mögém átölelve a hasamat. – Kicsim. Ne haragudj, kérlek. Olyan régen nem láttam már Selenát, hogy nem bírtam magammal. Tudod, hogy ha valakinek örülök, az milyen – csókolja meg a nyakamat, majd. – Kérlek – húzza el a hangját, ugyanis nem engedem le az államat.

- Fenébe Demi, olyan kis dolgokon tudd múlni a baj – fordulok meg az ölelésében. – Féltelek, és ez mindig is így lesz

- Amiért pedig nem tudlak eléggé szeretni – csókol meg az imádott bensőséges módján.

- Ashly Elison – nyújt kezet a lány valamivel később, éppen amikor abbahagyjuk. – Ő Amanda Jayden. A barátnőm – önti el az arcát pipacshoz hasonlatos pír, miközben a barátnője ajkaira büszke mosoly kúszik.

- Szia. Selena Julian.

- Bocsánat, megfeledkeztem magamról – biccenti félre Demi a fejét.

- Nem – rázza a fejét Selena, amikor megállapodni képtelen szemei Demi arcára rebbennek. – Én kérek elnézés. Tudjátok, olyan nem is tudom...

- Furcsa? – emelem meg szemöldökömet.

- Félreértesz. Mármint igen, de nem rossz értelemben – ingatja ismét a fejét. – Nem ítéllek el titeket, nekem is vannak barátnőim, akik – rázza meg harmadjára is a fejét. – Szóval csak azt akarom mondani, hogy normális az ilyesmi. Csak legtöbb ember ezt nem képes elfogadni.

- Rendben, bocsánat, nem akartam leharapni a fejedet – nevetek röviden. – Értem, hogy mit mondasz. Tudni és látni nem ugyanaz – pillantok Ashlyra, és Amandára.

- Úgy van – bólint bizonytalanul Selena. – Annyira hülyén érzem magamat. Csak most ismerkedünk, és máris leégetem magam.

- Dehogy égetted – legyinti le Ashly. – Az ilyesmi nem olyan téma, amiről vasárnap délután csak úgy elbeszélgethetsz a sör, vagy kávé fölött.

- Ashly nyelven ez azt jelenti, hogy nincs semmi baj – köszörülöm meg a torkomat, amikor Selena továbbra is csak pislog.

- Biztosan nem ítélsz el? Tapasztalataim szerint az olyan emberek, akik frissen tudják meg, nagyon is ítélkeznek, csak udvariasságból mondják azt, hogy nem – borzolja Amanda a szemöldökét.

- Kicsim, szegény lány lelkét is kiteszi, hogy összebarátkozzon velünk, erre olyan vagy, mint a jégcsap – fordítja felé a fejét Ashly.

- Tudod, hogy milyen rosszul esik ez éppen tőled, aki Nadine és Alice esetében ugyanígy a másik irányba eveztél? – lép hátrébb Amanda hirtelen a lánytól ráncokba gyűrődő homlokkal. – Nem kellene a szemeimre hánynod, amiért nehezemre esik elhinnem, hogy másképp gondol ránk, mint a világ nagy része – mutat Ashlyra, mielőtt összefonná karjait.

- Bocsánat – hajtja le Ashly a fejét. – Nem volt igazságos veled és Alice-val szemben sem.

- Semmi baj szívem – engedi le Amanda a karjait néhány pillanattal később, majd öleli magához; a szemeimben azonban még csillog a neheztelés. – Megértem miért akarsz hinni benne, hogy vannak, akik elfogadnak minket – bontakozik ki az ölelésből. – De meg kell, értsd, hogy az ilyesmi nem megy csak úgy. Bocsánatkéréssel tartozom – fordul Selena felé. – Nem tudom, hogy mi ütött belém.

- Az ilyen helyzetben ez a viselkedés sem szokatlan – vonom meg a vállaimat. – Ne vedd magadra, kérlek, Ashlynek még meg kell tanulnia, hogy ilyesmi olyan az elutasító emberekkel szemben, mint a védőpajzs.

- Mivel kezd kínossá válni, itt fejezzük is be – köszörüli meg a torkát ezúttal Demi. – Selena régen tudja már rólam, és nagyon igyekszik tényleg nem úgy gondolkodni. A bocsánatkérést pedig hagyjuk abba rendben? Mintha azért magyarázkodnánk, hogy miért veszünk levegőt.

- Nagyon szép autó – int Selena a Charger felé. – Majdnem én is vettem magamnak – ropog a cipői alatt a kőzúzalék, ahogy elkezdi körbejárni a Chargert.

- Köszönöm – biccentek, miközben igyekszem kizárni a fejemből a kényszeredett hangulatot. – Jó választás lett volna. Szabad megkérdezni, hogy miért döntöttél végül a terepjáró mellett?

- Mert imádok a tengerparton, vagy a szerpentineken vezetni – emeli a karját az út túloldalán, messzeségbe vesző hegy felé.

- Érthető, a Chargert aszfaltra teremtették – lépek közelebb a Broncohoz. – Ford Bronco ugye? 1970-es modell talán? Ő is szép darab – ütögetem meg a géptetőt.

- Úgy van, köszönöm. Nem volt olcsó ilyen állapotba hozatni, viszont többszörösen is meghálálja – vett imádattal teli pillantást a terepjáróra.

- Abban biztos is vagyok – vetek éppen a műszerfalára kíváncsi pillantást.

- Demi, mit is terveztél holnapra? – ropog a kőzúzalék Amanda cipői alatt, aki Ashlyvel együtt szintén közelebb jön az autóhoz, míg a lány összefont karokkal, néhány lépés távolságból, cigarettázva figyel minket.

- Valamikor a reggeli, vagy a délelőtti órákban szeretnék indulni, minden csak Nadine lustaságán múlik – ölti rám a nyelvét, amikor kimeresztett szemekkel csípőre vágom a kezeimet. – Azt viszont továbbra sem árulom el, hogy hová – szívva meg a cigarettáját. – Hogy utána mi legyen, majd megtárgyaljuk – fújja ki a füstöt megvonva a vállait. – Miért?

- Mit szólnátok, ha elmennénk kirándulni? – pillant Selenára, majd pedig Santa Barbara irányába. – Persze, csak ha a viselkedésem után van hozzá kedved.

- A viselkedésed túltárgyalt téma – legyint Selena. – Lenne kedvem, sőt, néhány olyan helyet is tudnék mutatni, ami érdekelhet titeket – vándorolnak arcról arcra felélénkülten csillogó szemei.

- Tetszik az ötlet – bólintok, ismét Demire meresztve a szemeimet. – Előbb, vagy utóbb magamtól is előálltam volna a felvetéssel – vonom meg a vállaimat. – Amióta elindultunk a partra forgatom a fejemben, hogy be szeretném járni Santa Barbara környékét.

- Nadine-ról márpedig tudni érdemes, hogy ha valamire kíváncsi, az idővel más oldalát fúrja ki – kuncogja Ashly.

- Hallgass.

- Azt hiszem most inkább nem – ölti vissza rám a nyelvét. – Nem vagy egyedül a kíváncsiságoddal. Mit szólsz? – fordul Demihez.

- Még az este át szeretnélek áthívni – emeli Selenára a szemöldökét, miközben elnyomja a csikket. – Majd megbeszéljük a részleteket – hajol le a csikkért.

- Nagyon szívesen – bólint a lány.

- Most viszont elnézést kérünk, készülődni kell mennünk – lép hozzám és kezd húzni a csuklómnál fogva a háza felé. – Tudjátok, a vacsora.

- Akkor siessünk – indulok a Charger felé; csak az ekkor megérkező Road Runner ragyogó fényszórói által vetett pászmákból döbbenek rá, hogy már mennyire besötétedett.

- Valószínűleg egész délután azon kattogott az agya – kuncog ismét Ashly.

- Nem is tartalak fel. Találkozunk, később. Sziasztok – biccent Selena, majd indul az autó irányába.

Míg a többiek a ház felé indulnak, megfordulva a bejárat elé állok.

- Micsoda udvariasság – csipkelődik Demi, amikor dzsekim belső zsebébe süllyesztve a slusszkulcsot, csatlakozom hozzájuk.

Hét órakor lépünk ki a bejárati ajtón fekete estélyi ruhakölteménybe burkolózva. Nem akartam hinni a szemeimnek, amikor Demi a hálóban akár kis szobának is beillő gardróbot tárt fel, amiről fogalmam sem volt, pedig reggel a tussolásból visszatérve, körbejártam. Nagyon szeretheti ezt a ruhadarabot, mivel legalább fél tucat lapul polcain. A gyönyörű ruha egészen torokrész aljáig nyúlik fel. Hátul a lapocka feletti, oldalt a vállak aljáig, elől pedig a szegycsonttól kezdődően csipkéből van. A sötét ruhaanyagban vörös cérnával hangsúlyozva rózsaminták láthatóak. A továbbiakban lefelé futó anyagot nem ismerem, tapintása viszont kellemes. Egyszerre enged eleget sejleni a testemből, és leplez belőle annyit, hogy a ruha ne legyen unalmas, sem túlságosan merész. A szoknyarésze ferdén lefelé jobbról balra lejt, így adva a ruhának, egyúttal a lábainknak nagyobb figyelmet. A rövidebb jobb oldali rész térdmagasságig nyújtózik, míg a másik lábszár középig. A szoknya alja ugyancsak csipkéből van. Az oldalán ismét felsejlenek a rózsamotívumok, viszont tompább bordó színben. Hozzájuk nem hagyományos magas sarkú cipőket választottunk, hanem aminek a talp közepétől ível hátrafelé.

- Ezt más randevúnkon is viselni akarom – mutattam Demire, miután felhúzva a cipőt, megtettem az első lépéseket.

- Olyan gyönyörű vagy benne – biccentette félre a fejét édesen mosolyogva.

- Te is.

- Annyira hihetetlen, hogy mindenkire jók ezek a ruhák – meresztette ránk a szemeit Ashly döbbenten. – Pedig nem is ugyanazok a méreteink – fordult pillantása Amandára.

- Egyet értek – forgott körbe a lány olyan mosollyal, hogy nem tudtam megállni vigyor nélkül. – Állom szépek.

- Nos, hová is megyünk? – indítom be a motort visszazökkenve a jelenbe.

- Szép próbálkozás kicsim – simogatja meg a vállaimat Demi, miután bekötötte magát. – Csak kövesd a főutat Santa Barbara felé, majd szólok, hol fordulj le.

- Na és milyen étterem lesz ez?

- Hát te is lányom Ashly? Nem lövöm le a meglepetést, tessék elfogadni – fordul hátra Demi.

- Még akkor sem, ha szépen kérlek? – dől előre az ülések között. – Megpukkadok a kíváncsiságtól. Hallgass – fordul felém a feje, amikor kuncogni kezdek.

- Bírj még ki néhány percet Ashly – hajtok ki a főútra. – Te mondtad, hogy valószínűleg egész délután a vacsorán törte a fejét. Kösd be magadat, kérlek.

- Tényleg így volt, de na.

- Felőlem McDonald's is lehet, ahová vinni akar – vonom meg a vállaimat. – Ha ennyit készült rá, adjunk esélyt a meglepetésnek.

- Tudod, milyen hülyén néznénk ki ebben a ruhában? Túl türelmetlen vagyok a titkokhoz.

- Feltűnt.

- Menj a fenébe.

- Édesem, ha annyiszor mentem volna oda, ahányszor elküldtél, fejből tudnám az utat.

- Nem hiszem el, annyira gyenge poén – nyög fel Ashly.

- Borzasztó szakállas is, bocsáss meg szívem – bólogat Demi.

- Alakítsatok klubbot – forgatom a szemeimet.

Perceken keresztül hallgatjuk a Chargert. Mindig is imádtam az olyan alkalmakat, amikor úgy kell, vezessek, hogy nem látok tovább a fényszórók előremutatásánál. Gyér forgalomban haladok kényelmes tempóban egyik oldalon a tengerrel, a másikon a susogó pálmákkal szegélyzett sötétségbe vesző zöld és bézs sziklaköves dombokkal. A telihold és a rengeteg csillag ezüstös fényében, széles mosollyal az arcomon. Ahogy közeledünk Santa Barbara külvárosához, az út négyről kétsávossá szűkül, majd a látványvilág is átadja a helyét a földszintes vagy emeletes házaknak, pálmafákkal tarkított járdaszigeteknek, és a parkoló járműveknek. Inkább az utcalámpák, üzletek és kirakatok, ablakok ontotta fények veszik át a hold fényét. A szélvédőt, így pedig a világomat pedig a járművek fényszórói és a gyalogosok mobiljának képernyői töltik ki. Repülőgép tompa nyüszítése üti meg a füleimet, amikor lelassítok a pirosnál. Arra nézek, a pillantásom azonban megakad az ezüstös fényben fürdő tengerparton; bevillannak a hajnali történések.

- Mi jár a fejedben ifjú hölgy? – fordul felém Demi feje és kúszik édes mosoly az ajkaira, amint észreveszi az enyémet.

- A hajnal – hajolok át hozzá rövid csókot lehelve az ajkaira.

- Sok minden kiderült – bújik Amanda Ashlyhez.

- Mondjuk az, hogy tudok fotózni – neveti el magát a lány. – De, ami még fontosabb, ráébresztettél, hogy nem csak én tetszem neked – csókolja meg Amandát. – Említettem már, hogy mennyire jól áll ez a ruha hajszínedhez?

- Még nem – kuncog Amanda. – Köszönöm.

- Hát még az éjszakához – indulok tovább.

- Még nem is néztük meg, hogy milyenek lettek azok a képek – érinti meg a vállamat Amanda.

- Basszus, tényleg – nyög fel Ashly.

- Most is megtehetjük – ütögetem meg a visszapillantót mutatóujjal.

- Mégis hogyan? – lendül előre Ashly, amíg a biztonsági öv engedi.

- George táskája.

- Mi van vele?

- Nem adtuk oda neki. Tudod, a tengerpart.

- Szép emlékek – zongorázik Demi a váltón nyugvó karomon. – Kérlek a következőnél fordulj jobbra – mutat annak az utcának a bejáratára, ami mellett éppen elhaladunk.

- Vettem főnök.

- Most is kellene készítenünk néhányat – dől előre ismét Ashly, akit Amanda az előbb visszahúzott.

- Ezekben a ruhákban? Már-már kötelező – csiklandozom meg az állát, mire nevetve rácsap a kezemre. – Főleg Demit és Amandát. Te is édes vagy, de nekik pokolian jól áll.

- Nem vitatom – vonja meg a vállait. – De neked sem úgy áll ám, mint tehénnek a gatya.

- Köszönöm szépen – szakad fel belőlem a kacagás.

Letérve a főútról csendesebb környékre érünk. Ahogy ismét kifelé haladva elhagyjuk azokat az utcákat, amik egyfajta határvonalat alkotnak Santa Barbara városrészei között, a holdfény egyre nagyobb teret hódít vissza. Mivel bizonyos idő után a leszűkült utcákon ismét megélénkül a forgalom, beletelik némi időbe, míg végül elérjük tengerpart előtt futó utolsó utcákat. A padkák mellett egyre több a sportautó, a közelükben öltönyös, cigarettázó férfiakkal, és estélyikbe öltözött nőkkel. Elérve az utca végét hatalmas parkolóba jutok, amelynek a végén terül el az étterem. A tekintélyes méretekkel büszkélkedhető épület mögött több tíz méter széles móló nyúlik ki a szintkülönbségben lejjebb futó tengerpart fölé.

- Jóságos ég – dől előre Ashly ismét. – Limuzinnal kellet volna jönnünk.

- Kinek kell limuzin, a mikor a Chargervel stílusosabbak vagyunk?

Amikor a sorral kígyózva elérem a bejárat előtti részt, fehér inget, sötét nadrágot és vörös mellényt viselő férfi indul felénk.

- Hölgyeim – hajol meg, mikor Demit követve Amanda, utánam pedig Ashly is kiszáll. – Jó estét.

- Köszönjük és viszont – biccentek átadva a slusszkulcsot. – Vigyázzon rá, kérem.

- Hogyne – ül be a kormány mögé.

- El sem hiszem – kerekednek Ashly szemei, miután belépve a főbejáraton, néhány méter után megtorpanunk. – Kacsalábakon forgó palota ez a hely.

- Ashly már csak ilyen – kuncogok Amanda arcát látva. – Mindig szórakoztató hallgatni, hogyan fejezi ki magát, amikor alig találja a szavakat.

Lágy zeneszó és érzékeket kényeztető illat száll. A fúvószenekarból rövid trombitaszó harsan, amit szinte mindjárt saxophone szóló vált. A tágas helyiség kör alakú, négyszemélyes asztalokkal és valószínűleg bársonnyal kárpitozott székekkel van berendezve.

- Demi! – olvad szinte egybe az örömittas kiáltás a saxophone gyönyörű dörmögő hangjával; félhosszú, két oldalon és hátul visszanyírt fekete hajú, bajszot és kecskeszakállat viselő, kreol bőrű férfi tart felénk. – Micsoda öröm újra itt látni, és milyen csinos vagy ma este – hajol meg széles mosollyal. – Szép estét a hölgyeknek.

- Szép estét – biccentek, miközben Ashly álla alá nyúlok.

- Lányok, ő Pietro Monega. Nagyon régi barátom, egyben ennek a kifejezetten pazar helynek tulajdonosa – pillant ránk Demi.

- Elkényeztetsz. Köszönöm a dicséretet – kuncog a férfi. – Hol szeretnétek helyet foglalni?

- Kint, kellemes esténk van – simogatja meg Demi a vállamat.

- Nem kifejezés kedvesem – kuncog ismét Pietro. – Neked pedig mindig is jó érzéked volt kiváló vacsoraalkalmakhoz.

A mólón valamivel szélesebb asztalok vannak. A deszkapadló és a csiszolt, azonban természetes hullámzó alakjában meghagyott ágkorlátok lakkozva és mogyoró barnára vannak festve. Az asztalokon vastag gyertyák vannak romantikus hangulatot teremtve, míg a korlátokon égősor kígyózik, alig derengve erősebben.

- Mit szóltok hozzá? – mutat Demi a móló közepe felé korlát melletti asztalra.

- Nadine arckifejezéséből ítélve sikerült megtalálnod az étterem legjobb asztalát – kuncog Ashly az ajkai elé kapott kézzel.

- Fogd be.

- Jó estét a hölgyeknek – bukkan fel Pietro mellet pincér. – Parancsoljanak – add át négy étel-itallapot.

- Bocsássatok meg, elszólítanak az egyéb kötelességek – néz Demi-re Pietro.

- Természetes, semmi baj – biccent mosolyogva.

- Lányok, van itt valami irtó finomnak tűnő ital – bukik az étlapba Ashly valamivel később.

- Hadd találom ki – mosolygok ki a karton étel-itallap mögül. – Kávés koktélt találtál?

- Utálom, amikor gondolataimban olvasol – engedi le az arca elől arra az időre, amíg rám villantja nyelvét.

- Ezt most ne – kuncogok visszafogottan.

- Mutasd csak – hajol közelebb Amanda. –Melyik az? Espresso Martini. Vodka, Espresso, kávélikőr, cukorszirup.

- Jól hangzik – néz végig rajtunk Demi.

- Egyet értek – biccentek Ashly felé. – Nem büszke rá, de jó érzéke van ahhoz, hogyan szagolja ki a legfinomabb édességeket.

- Tényleg? Miért is nem vagy ilyesmire büszke? – szalad ráncokba Amanda homloka.

- Mert ha lenne, mostanra alighanem gurulnék – borzolja rám a szemöldökét Ashly.

- A magam részéről ennél maradok – fojtom el a kuncogást. – Bízom Ashly orrában.

- Hallgass.

- Én is – nevet Demi.

- Úgy legyen – simogatja meg Amanda a szemeit forgató Ashly vállát.

- Hölgyeim – jelenik meg valamivel később a pincér. – Sikerült dönteniük?

- Igen. Négy Espresso Martinit kérnénk.

- Rendben – biccent, majd sarkon fordulva távozik.

- Csodálatos ez a hely – nyugtatom a szemeimet derengő égősoron túli sötét vízen.

- Úgy van – sóhajt Ash. – Nem gondoltam, hogy két nappal később itt fogok kikötni, amikor péntek reggel beszálltam Nadine mellé a Chargerbe.

- Vagy, hogy ennyi minden tudd történni két nap alatt – ugrasztom meg a szemöldökömet. – Jut eszembe – engedem ki cipzárját, majd kotrok bele a fekete, apró retikülbe, amit Demitől kaptunk. – Ashly, fordulj Amandához, kérlek, nézzetek félig egymásra és felém – emelem fel mobilomat.

Demi hozzám hajol, míg oldalra döntve a készüléket ellövöm az este első fotóját. Az ezüstösen ragyogó hold kettőjük között mosolyog a kamerába. Arcaikra hátulról vetül rá a fénye, míg a felénk eső felük éppen csak annyira vesznek félhomályba és derengenek fel a gyertyák halvány lobogásában, hogy a vonásaik kivehetőek legyenek. A két szín ugyanúgy képez kontrasztot és harmóniát. Egyszerre látszik a szemeik csillogásában a hold tükörképe és a gyertyák derengő lángjai, mindezek mellett pedig olyan kifejezések is ragyognak bennük, amik szebbek még az éjszakánál is. Amikor elkészítem a képet, biztosra veszem, hogy az égősor belefog szólni a képminőségbe, szerencsémre azonban még hozzá is add. Nem tudom, hogy a világítás, a körülöttünk zajló halk beszélgetések és evőeszköz csörömpölések, vagy a háttérből szüremlő fúvószene teszi, de bizonyos idő után olyan bársonyos hangulatba kerülök, amilyenbe talán még sohasem.

- Milyen lett? – fordul felém Ashly.

- Ki fogom nagyítani és bekereteztetem – nyújtom át. – Ezt fogod kapni születésnapodra.

- Mikor lesz? – pillant rám Amanda az ekkorra kezében lévő készülékről. – Amúgy jó kép lett.

- Hétfőn töltöm be a tizenkilencet – veszi elő Ashly is a mobilját. – Ti jöttök.

Habár ezúttal nem öleljük át egymást, félig egymás felé fordulva, mosollyal az arcunkon, a vállainkat egymáséhoz érintjük.

- Hölgyeim – érkezik valamivel később ismét a pincér, jobb tenyerén egyensúlyozott ezüsttálcával, azon négy koktélos pohárban illatozó sötétbarna itallal, ami folyékony csodákat fehér hab és néhány szem kávé koronázza. – Egészségükre.

- Köszönjük – biccent Amanda.

- Meg vagyok lepve, hogy nem villognak a vakuk – nézek Demire, miután a pincér ismét távozott. – Mégis nyilvános helyen tűntünk fel oldalunkon Demi Lovatoval.

- Szívem – neveti el magát diszkréten. – Aranyos vagy, viszont kérlek, hagyd ez abba. – Csodálatos lány barátnője vagyok semmivel sem több – emeli felém a poharát.

- Erre koccintani kell – emelem a magamét.

Amint a poharaink ajkai egymáshoz koccannak, Ashly kuncogásával kísérve fotó készülésének hangja üti meg a füleimet. Oldalra pillantva a poharam mögül Amanda vigyorával találom szembe magamat, amint átnyújtja Ashlynek a készüléket.

- Hm – ráncolja a homlokát Demi, lenyelve az italt. – Nem ér, a bajszomat sem tudtam letörölni – veszi át a készüléket.

- Tessék – nyújtok át szalvétát, közben kitüntető pillantással jutalmazva a képernyőt. – Előnyös – kapom az ajkaimhoz a kezemet.

- Valóban – nevet Demi, majd felém kapva a készüléket újabbat készít, ugyanis ekkorra ismét kortyolni kezdem az alkoholos, édesen kesernyés koktélt.

- Azt mondtad Diana amúgy is képeket kért – kuncog Ashly, amikor Demi megmutatja a közeli, már majdnem profilképet, amire ugyanúgy a homlokomat ráncolom, mint Demi. – Hát tessék. Kap olyat, amin a lánya alkoholizál.

- Húsz évesek vagyok Ashly – forgatom a szemeimet. – Hidd el, meg lenne sértődve, ha nem készülnének ilyen képek – csúsztatom feléjük a készüléket a fehér terítőn.

- Azért nem fényképeznek vagy rohantak le a bejáratban autogramért, mert itt kötelező a diszkréció – veszi magához ismét Demi az étlapot.

- Vagyis szabályt szegünk azzal, hogy egymást fotózzuk?

- Nem hölgyeim, csak abban az esetben, ha idegenek is szerepelnek rajtuk – lép az asztalunkhoz ismét a pincér. – Kérem, nézzék el, amiért közbeszólok. Mr. Monega küldött. Arra kíváncsi, hogy ezúttal is azt az ételt kéri, mint minden megtisztelő látogatása alkalmával? – fordul a válasz nélkül felé néző Demire.

- Göngyölt bárányhús, petrezselymes tört krumpli, tejföl és majonéz alapú fűszeres mártás – fordít a lány kérdő pislogásomnak.

- Báránysült? Minden mennyiségben – terül szét az arcomon széles mosoly, miközben dörzsölni kezdem a tenyereimet. – Veled tartok – nyomok puszit az arcára, ügyet sem vetve a pincér zavart mosolyára.

- Én viszont kacsasültet kérnék krumplival – pillant fel Amanda a férfira.

- Hölgyem? – fordul Ashlyhez, mivel több pillanattal később is bele van szerelmesedve az étel-itallapba. – Ön mit óhajt?

- Ugyanazt kérném, mint Nadine, viszont görög salátát is szeretnék – mutat rám. – Mondja, kérem, lehet úgy is rendelni, hogy az olíva bogyót és lila hagymát kihagyják belőle?

- Természetesen.

- Értem, akkor úgy szeretném. Köszönöm.

- Én is a göngyölt bárányt kérem – biccent végül Demi. – Szeretnénk mellé két tányér bárányhúsos bureket is.

- Rendben. Kívánnak még valamit?

- Nem köszönjük – nyújtja felé az elmúlt pillanatok során összeszedet étel-itallapokat.

- Mondja, kérem? – hajolok Ashly felé, amint a férfi távozik. – Te ez a két szót együtt még életedben nem használtad.

- Fogd be – fintorog.

- Demi, mi az a burek? – hagyja abba Amanda köhécselve a nevetést.

- Barnára sütött leveles tészta, megtöltve bárányhússal és megszórva szezámmaggal – érintem meg az ajkait nyitó lány combját. – Apa kedvence volt.

- Akkor nekünk is biztosan ízleni fog – böki meg Demi arcom.

- Na és milyen régi a barátságotok Pietroval? – nyomok puszit a kezére, mielőtt esélye lenne elhúzni.

- Imádtam Santa Barbarába járni az iskolás éveim alatt első sorban a magán tengerpart miatt, aminek a tulajdonosával ugyancsak akkoriban ismerkedtem meg. Részben viszont a kocsmáért, ami itt működött, mivel mindig, amikor itt jártam tárt ajtó és ölelés fogadott. Az egyik ilyen alkalommal azonban nem – sóhajt. – Hónapokig állt üresen, míg nem szinte egyik napról a másikra munkások jelentek meg. Kíváncsi lettem így körülszaglásztam, Pietro pedig rajtakapott – vonja meg mosolyogva a vállait. – Hónapokkal később, amikor megnyitotta az éttermet, már jó barátokká váltunk, illetve volt már annyi nevem is, hogy szóba jöhettem, mint az eseményen fellépő.

- Akkor ezért ennyire felkapott ez a hely – emelem fel mutatóujjamat.

- Inkább a szakács és Pietro Monega személye miatt – biccenti félre a fejét. – A lényeg, hogy az óta minimum évente eljövök ide. Viszont ez az első alkalom, hogy nem egyedül.

- Tessék? – húzza ki magát Amanda lassan kikerekedő szemekkel. – Tudod, te, hogy mekkora megtiszteltetés ez?

- Nem csak neked – bólogatok.

- Lányok – szalad ráncokba Demi homloka.

- Legalább azt megtudtuk, hogy szerettél kocsmába járni – csipkelődök, majd nekiállok kortyolni a koktélom maradékát.

- Beszélgetni és játszani jártunk csak oda szívem – mereszti rám a szemeit. – Ha iszom, annak jó oka van.

- Demi Lovato kocsmában – kuncog Ashly. – Szalagcím gyanús.

- Inkább azt mondd meg, hogy mit szeretnél születésnapodra? – forgatja a szemeit Demi, miután az asztalhoz koppantja a poharát.

- Rajtatok kívül? Semmit – ráncolja Ashly a homlokát.

- Félreérthető – énekli Amanda.

- Adjunk neki téged piros masnival átkötve – hajolok ismét előre Amandán tartva a szemeimet. – Mesélj, hogy áll a csokornyakkendő? – fogom suttogóra a hangomat.

- Én is itt vagyok ám helló – vörösödik el Ashly.

Amanda végighordozza rajtam a pillantását, majd felhúzott szemöldökkel Demire néz.

- Nem-nem – ingatja fejét rókavigyorral. – Azaz éjszaka csak a tietek lesz.

- Még az sem kizárt, hogy csinos üveg jégbe hűtött kávélikőr társaságát is élvezni fogjátok – vetek beszédes pillantást Amanda koktélos poharáról rá, majd Ashlyra.

- Szeretitek az epret? – kocogtatja meg Demi az ujjával az asztal lapját. – Nadine nem olyan régen megmutatta, hogyan kell csokoládéba mártva édességet készíteni belőle.

- Imádom az epret – hajol Amanda is az asztal fölé a kezeire támasztva az állát. – Főleg csokiba mártottat. Olyan finom és édes, mint ő.

- A hasán a leginkább csiklandós – kúszik cinkos vigyor az ajkaimra.

- Lányok – temeti Ashly tenyereibe az arcát. – Csak jövő héten lesz.

- Egy hét gyorsabban tudd elrepülni, mint gondolnád – emelem magam elé a jobbom, amin a szívlakat tetoválás szinte lüktet.

- Nagyon várod már, hogy leteljen, azaz öt nap igaz? – emeli fel Ashly vöröslő arcát.

„Legyen, kedvedre teszek és engedem, hogy eltereld a témát."

- Jobban vágyom rá, hogy megfoghassam a kezét, mint életemben bármire – mutatok Demi baljára. – Meg foglak kérni szerintem, hogy készíts összekulcsolt kezeinkről is közeli fotót – ütögetem meg az ajkaimat Ashlyre, majd Demire pillantva.

- Ezt kiválóan eltudta tanulni Demitől – kapja az ajkai elé Ashly a kezét, amikor Amanda is elkezdi ütögetni az ajkait. – Tudd meg, hogy ha ilyen hangon beszél ezzel az arckifejezéssel, főleg, amikor még ajkait is ütögeti, akkor forgat valamit a fejében – vonja fel a szemöldökét. – Hallgatunk.

- Tudod, hogy mennyire szeretem a művészetet – vonom meg a vállaimat borzolt szemöldökkel. – Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha festményt készíttetnénk a fotókból?

- Imádom, a mikor így gondolkodsz, sőt, annyira tetszik az ötleted, hogy lenne nekem is – kuncog Demi. – Mit szólnátok ahhoz, ha a parkolóban is készülne olyan kép, amikor indulunk haza. Egymás mellett állunk mondjuk fél lépés távolságban a másiktól, hátulról a Charger fényszóróitól megvilágítva? Mintha édesapád is velünk lenne – puszil meg.

- Szeretlek – puszilok vissza.

- Noir stílus, benne vagyok – biccent Amanda mosolyogva. Talán még karjainkat is összefonhatnák. Vagy az már sok lenne?

- Nem – vetek a lányról Demire, majd Ashlyre ragyogó pillantást.

- Demi, megállunk valamelyik tengerpartot? – fordítja Ashly felé a félrebiccentett fejét.

- Akár. Miért? – vonja meg vállait.

- Ezekről is szeretnék képeket, ha már benne vagyunk a művészet témában. Keresünk olyan tengerparti részt, ahol legerősebb a fénye és pózoljunk a háttérben az óceánnal – int hold felé. – Talán kicsit sok lesz már a noirból, viszont túl gyönyörűek ahhoz, hogy csak egyetlen helyszínen készítsünk.

- Egyet értek, tényleg kár lenne kihagyni az alkalmat – bólogat libegő vörös hajjal Amanda. – Nézzétek csak, de jól néznek ki – kerekednek el a szemei, amikor két pincér lép az asztalunkhoz ragyogó porcelántányérokat pakolva le a tálcáikról.

- Jó étvágyakat – hajolnak meg.

- Köszönjük szépen.

- Anyu – terül szét Ashly arcán végtelenül elégedett macskamosoly, miután lenyeli az első falatot. – Mennyei – szúr fel újabb báránysült darabot a villájára. – Minden tiszteletem a szakácsnak.

- Jól mondod – írok le apró köröket tányér felett a villámmal. – Szinte már ott tartok, hogy megkérdem a praktikát.

- Már próbáltam, esélyed sincs – nyeli le Demi a falatot. – Régi családi recept.

- Annyira kár – húzza el Ashly szavait. – Mennyire jó lenne már, ha Nadine is eltudná készíteni? Komolyan mondom, akkor többet vacsoráznék nálatok, mint otthon – mutat rám.

- Szóval azt szeretnéd, hogy jövőben süssek neked ilyet? Anyu tudd talán segíteni, mivel életben nem készítettem még göngyölt húst – vonom meg a vállaimat hosszú pillanatok homlok ráncolásával később.

- Megfordult a fejemben, de, csak mert amúgy is olyan jó szakács vagy. Olyan almás pitét, mint amilyet sütni tudd, életedben nem ettél még – lendül feje Demi felé.

- Anya is szerette azt a süteményt – jelenik meg Amanda mosolypalettájának újabb olyan aranyos kifejezése, amit nem tudok viszonzás nélkül hagyni.

A vacsora további része is emelkedett hangulatban telik. Szinte minden második vagy harmadik percben nevetünk, vagy egymással csipkelődünk. A főételek, majd a kiváló burek elfogyasztása után pudingos tortát rendelünk desszert gyanánt. Bizonyos idő elteltével hagyom, hogy csevegjenek, míg lehunyva a szemeimet, hátradőlve hallgatom az étterem és a természet hangjait. Később már készülődünk indulni, amikor Pietro felbukkan.

- Szeretném képet készíteni – fordul a férfi felé Demi, a mikor már a parkolóban állva Chargerre várunk.

Megbeszéltek alapján Charger a parkolónak olyan részén áll, ahol nincs útban. A fekete aszfaltra úgy vetül az ezüstös holdfény, hogy megtörve a Charger fényezésén glóriaként körberagyogja. A motort leállítja, a fényszórókat viszont nem kapcsolja le, ami ereje így éppen elég ahhoz, hogy a holdfénnyel együtt megvilágítsák az alakunkat. Az étterem oldalról érkező fénye pedig ahhoz járul hozzá, hogy kissé már halványabban kirajzolódjanak az arcaink, és ami fontosabb, a ruháink.

- Többet is csináltam – engedi le Pietro a fényképezőgépet. – Attól tartok, hogy ilyen szépségekről még ennyi is kevés.

- Köszönjük – nyom hosszú puszit Demi a férfi arcára. – Mint mindig, élmény volt nálad vacsorázni.

- Számomra volt öröm újra látni kedvesem – öleli magához Pietro. – Remélem, látjuk még egymást – fordul felénk.

- Biztos lehet benne – bólintok. – Tudja, számomra azon helyek a legjobbak, ahol Demi is ott van, és ha neki ez a törzshelye, hát én sem érem be kevesebbel.

- A legközelebbi találkozásig – lép hátra kuncogva Demi.

- Alig várom – hajol meg kissé Pietro.