Karina

Barbi nyavalyogva támaszkodott a vállamra. - Fáj a lábam!
- Akkor minek vettél fel magassarkút? - kérdeztem nevetve. - Mert jól nézek ki benne és annyira nem tűnök törpének! - adta meg a választ.
- Nem is vagy törpe - vigasztaltam Barbit. - De! Na mindegy kérsz valamit inni?
- Kólát kérek.
- Okés - indult a konyha felé. Én addig beljebb mentem a nappaliba. Többen táncoltak, de voltak, akik csak beszélgettek. Ismerős arcokat kerestem, de ez hamar meghiúsult, mert valami hideg folyt végig a mellkasomon. - Bakker, ne haragudj! - hallottam a srác riadt hangját.
- Mivel önt... - néztem fel idegesen a srácra, de a lélegzetem is elakadt.
- Fanta volt, ha ezt akartad kérdezni. Tényleg sajnálom - nézett rám bűnbánó tekintettel, de én továbbra se tudtam megszólalni. - Megértem, ha haragszol rám. De azért mondhatnál valamit, mert kezd kissé kínos lenni ez a szitu - vakargatta a tarkóját idegesen. Nagyot nyeltem, majd megszólaltam. - Neked nem Nyíregyházán kéne lenned?
- Tegnap jöttem vissza Pestre, de te ezt honnan tudod, hogy odavalósi vagyok? - ráncolta a szemöldökét.
- Karina, hol vagy?! - hallottam Barbi aggódó hangját. A velem szemben álló fiú döbbenten nézett rám. - Karina?! - kérdezte, de én nem feleltem, hanem faképnél hagytam és Barbit kerestem.
- Mennünk kell! - néztem rá kissé zaklatottan. - Miért? Hisz nemrég jöttünk!
- Itt van! - feleltem, de csak értetlenül bámult rám. - Ki?
- Tejföl! - amint kimondtam Barbi szemei tányér méretűre tágultak. Megragadta a karomat és maga után húzott. - Akkor tényleg muszáj sürgősen lelépnünk innen!