Adél

- Meghalok, hogyha hozzám érsz!
Meghalok édes csókodért!
A zongorám minden dallamán, Te zenélsz!
Te vagy az álmom, te vagy a vágyam,
Tündöklő csillag éjszakámban - kezdett énekelni az utcán, amit én csak nevetéssel díjaztam. Egy hete találkozgatunk, mióta adtam neki egy esélyt. - Ne nevess ki!
- Én nem nevettem, csak... Csak furcsán vettem a levegőt - nevettem mégjobban. - Furcsán, mi? - nevetett ő is. - Jó, be kell valljam, hogy borzalmas hangod van - csóváltam a fejem mosolyogva. - Ezt megjegyeztem - vágta be a durcit. - Naaa, ne duzzogj - vigyorogtam rá. - Akkor kérek egy csókot!
- Nem!
- Nem?
- Nem - ráztam meg a fejem karba tett kézzel. - Hát, ha te nem adsz - vont vállat, majd ő csókolt meg. Bűntudatom volt, hogy Jázmin háta mögött a barátjával kavarok. És ez néha a hangulatomon is meglátszott. Ahogy most is. - Mi a baj? Megint olyan fura vagy - simított ki egy sötét tincset az arcomból Andris.
- Tudod, hogy bűntudatom van emiatt. Hisz Jázmin a legjobb barátnőm.
- Igazán?! Ha tényleg a legjobb barátnőm lennél, akkor nem a barátommal látnálak! - hallottam egy dühös hangot a hátam mögül. Hirtelen megfordultam és Jázmin könnyes szemmel nézett ránk.
- Remélem boldogok lesztek együtt, de engem ne keressetek! Végeztem mindkettőtökkel! - kiabált Jázmin.
- Jázmin! - szóltam utána. - Hagyj békén és nem érdekel a mentegetőzés! Láttam, amit láttam! - szipogott, majd elrohant. Az arcomat a kezembe temetve rogytam össze. - Igaza van! Hogy tehettem ezt?! - tört ki belőlem a sírás. Borzalmas barátnő vagyok!