Adél

- Nem értem, hogy miért nem Jázmint hoztad ide - ráztam meg a fejem értetlenül. - Mert téged is szeretnélek megismerni.
- Engem nem érdemes megismerni - dőltem hátra a széken. Andris kíváncsian nézett rám. - Miért gondolod ezt?
- Mert így gondolom. Kevés embert engedek közel magamhoz. A családomon és Jázminon kívül senki se ismer és ez így jó nekem - magyaráztam. - Nem volt még barátod?
- Nem - válaszoltam komolyan.
- Hogy lehetséges, hogy egy ilyen szép lánynak még nem volt barátja?
- Neked barátnőd van!
- Ne térj ki a válasz elől. Szóval?
- Mert az összes férfi egy tapló paraszt, azért - sóhajtottam megadóan.
- Ez nem feltétlen igaz - mosolygott rám kedvesen. - Dehogyisnem és ez alól te se vagy kivétel - álltam fel, hogy elhagyjam a kávézót, azonban megbotlottam és mielőtt az asztalba vertem vertem volna a fejem Andris elkapta a karom és magához rántott.
- Jól vagy? - kérdezte mélyen a szemembe nézve. A szívem őrülten kezdett verni és éreztem, hogy elönti a fejemet a pír. - Igen. Khm, igen jól vagyok - feleltem. Andris még mindig tartott. - Mostmár... mostmár elengedhetsz, semmi bajom.
- Ja, jó - engedett el. Vettem egy mély levegőt és elindultam az ajtóhoz, ahonnan visszanéztem a még mindig ott ácsorgó férfire. - És köszönöm - néztem rá, majd elhagytam a kis kávézót. Éreztem, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége.