Adél

Az egész még olyan négy vagy öt éves koromban kezdődött. Anyuval épp a játszótéren voltunk és amíg ő az egyik anyukával beszélgetett, addig én a homokozóban játszottam egyedül, közben a többi gyereket néztem, ahogy egyedül vagy épp a barátaikkal játszanak. - Anyu, félek! - hallottam egy lány félős hangját. Rögtön a hang irányába néztem. A csúszdán állt egy szőke hajú velem egyidős lány és látszólag erősen szorította a vas korlátot. - Akkor, miért akartál lecsúszni?
- Mert jó ötletnek tűnt, de félek! - kezdett könnyezni. Letettem a homokozó lapátot és felmentem hozzá a csúszdára. - Gyere arrébb, hogy a kislány letudjon csúszni - kérte az anyukája a lányt, de megráztam a fejem és a kezemet nyújtottam felé.
- Le csúszunk együtt?
- Te nem félsz?
- Nem, már nagyon sokszor csúszdásztam. Annyira nem félelmetes - mosolyogtam rá barátságosan. Bizonytalanul fogta meg a kezem. - Rendben - bólintott. Elindultunk a csúszda széléhez, leültünk és egymás kezét fogva csúsztunk le. - Jajj, de ügyes vagy! - tapsikolt a lány anyukája.
- Köszi - ölelt meg, mire én viszonoztam azt. - Én Jázmin vagyok és te?
- Adél - mutatkoztam be én is.
- Leszünk barátok?
- Persze! - mosolyogtam rá vidáman. Azóta az anyukáink is barátnők lettek és attól a naptól fogva Jázminnal sülve-főve együtt mentünk mindenhová, mint a barátnők. Aztán már legjobb barátnők lettünk.