Pocsolyás az este.

Lábamnál tükrök hevernek szanaszét.

Tört emlékek fénye

dereng, s a vállamra teszi ködét

puhán, amott eközben fejet ráz egy kormorán.

*

Fájnak, siratnak is talán –

ma már nem gondolok rájuk haraggal.

Szellemalakok! – szoros a szám.

Macskaköves járdán magammal

felold, s kockáról kockára ugrik velem a Hold.

*

Tiszta ez az este,

arcom fehér kezében pihentetem.

Alakom kilesve

láthatja, milyen messzire szöktetem

sápadt vázamat a sötét ballonkabát alatt.

*

Szökött fegyencként rohanok;

Valóság láncon ragadni képtelen.

Megesik, hogy elhasalok,

Tanuzva: izzik a pocsolya lenn,

s lám, vizében ott röpül a fekete kormorán!

*

Csendes lett az este.

Ázott is, száradt is, marasztal.

Nincstelenség íze

kerget, máskor mindent felmagasztal,

mert erő: hontalannak otthon minden fal és kő.

*

Ma este enyém a Hold is!

– kapualjból lesem tiszta korongját,

Egy perc lesz, nem sok, és máris

másé, ki árkomba húzza baját,

Mire tán... vigaszul majd feljajdul egy kormorán.

Budapest, 2019.09.01.