Hamuvá lett a régi tűz, ami hajtott minket előre,
Láncot tépte; hiába forrt évek alatt kezünkre,
Keserű könnyek között parázzsá roskadt,
S a horkant múlt keservének zokogó szelében,
A belőle született pernye szerte szállt.

Édes emlékek; megsárgult, rojtos fényképek,
Gunyorosan tekergő füstkén illó jelenések;
Akárcsak a sírva kacagó szívmelódia: tévedések,
Hiába fújtad mézes szavaid, ugyanazt nem értek,
Csalfa hitt szépnek akart, bánatszilánkká révedt.

Búgtad a fülembe a csalárd gondolatokat,
Kúszott alattom veled együtt a hamis pillanat,
Rossz állom volt csupán, és már elmúlt talán,
Mégis összetört pillanat alatt; ez a csúf valóság;
Múltra került vaslakat; ez pedig igazán nem kár.

Borzasztó visszhangként kísért a hazug szó:
Örökké; talán nem is létezett nagyobb dőreség,
Egykor hangzott az ígéret; avagy az álszentség,
Mondd, ha úgy szerettél, sebet miért hintettél?
Magamra hagytál, mint ki játékát meguntnak ítélt.

Ölemben is messze vágyódtál,hiába néztél rám;
Ábrándként megnyugvást más karjaiban találtál,
Hiába a perzselt, izzott jövőnkért a látóhatár,
Dermed némaság és sajgó pusztaság ma már;
Olyan föld, amit sóval szántottál; tiportál.