A megviselt kissé rozsdás, kovácsoltvas kapura kúszónövények elszáradt indái csavarodtak. A boltíven, amire szintén ránőttek, kissé fakó betűkel a következő áll: „Nem az vagy, akinek a tükör lát." Akárcsak a padláson lévő ajtó, kulcslyuk és kilincs helyett ennek is kör alakú bemélyedései vannak. Mozgást sejtek a hófüggönyben, valamivel később pedig róka bukkan fel – mintha a szél meg sem érintené. Vörösesbarna szemei és az azok közepén ülő sötétség, mintha megbéklyózna és hívogatna egyszerre.

Csak alig-alig érzem, hogy megérint a szél, hiába lobogtatja a csaknem földig érő köpenyem vagy annak a csuklyáját. A ruha alól kosztól és időtől színeződött fáslik bukkannak elő – a mellkasom felső részét és csípőm is a combok tetejéig azok takarják. Ezeken túl a családi gyűrűt viselem csak. Amikor ismét az állatra pillantok, hátat fordít. Csak akkor tudatosul, hogy követtem, amikor a csuklóm elfordítva kiveszem a mélyedésből azt öklöm. Amint a kapu nyikorogva a tégla boltívnek csapódik, miközben átlépek, elül a széljárás, majd ha tompán is, de visszatérnek az érzékeim.

A kavicsokkal felszórt utat ölnyi vastag törzsű, magas fák szegélyezik. Lazán összefonódó ágaik és gallyujjaik kupolaként borulnak fölém. Azok szüneteiben fénydárdák szúrnak le a félhomályba, amikben hópelyhek hullnak. Jókora, kövek ülnek a fatörzsek között a száraz fűben. Fogalmam sincs, honnan veszem, viszont rájuk nézve többeknek sejtem, mint amik. Méterekkel később legalább embermagas és széles szikla választja ketté az utat, amik közül a róka a bal oldalira vezet.

Mivel sűrűbbek az ágkupola fonatai, a félhomály is. A szemeim nyugtalanul igyekeznek minden részletet befogadni és megjegyezni. A hátamon végigszalad a hideg, a karjaimon pedig a lúdbőr. A füleim már nem csak a mezítelen talpaim alatt a kavicsok suttogásai töltik be, hanem a fák közül érkező neszezések is. Valamivel később, kilépve a fényre, az arcom elé kapom a kezem és fintorogva hunyorogni kezdek.

A sokadik pislogás után végre ismét látok, amint pedig tudatosul is, hogy mit, ismét végigszalad a hátamon a hideg – leszámítva a havat és a fényt, mintha ugyanazt a padláson átélt látomást élném át újra. A négy, többitől fenségesebb fa ugyanott van, viszont még inkább lenyűgöző a látványuk, mint akkor volt. Akár az idevezető úton, a kisebb fák törzsei között jókora, grafitszürke kövek ülnek a fűben. A terület közepét uraló sziklakorong szinte beleveszik a hóba, szürkeségével mégis világítani tetszik. Amint rátalálnak a közepén álló alakra, a szemeim elé ismét homály úszik – viszont amikor elmúlik, nem az ágyban találom magam gitárral az ölemben, hanem a sziklakorongon állva... előtte.

- Jesszusom! – hátrálok el kikerekedő szemekkel. – Ki az ördög vagy?

- Scientia – suttogják a semmiből keletkező majd a füleim mellett elsuhanó légáramlatok. – Latin Avery. Annyit tesz, tudás – húzza fel a fejére a csuklyáját, miközben a hangja olyanná változik, ami túlságosan hasonlít az enyémre ahhoz, hogy ne rázzon ki ismét a hideg.

- Ez az álom kezd lassan már bizarrabbá válni – hátrálok újabb lépéseket, a fejem ingatva.

- Miből gondolod, hogy álmodsz?

- Úgy nézel ki, mint ami valamiféle fantasy könyv lapjairól elevenedett – mutatok tenyérrel végig rajta, ráncokba szaladó homlokkal.

- Te pedig gúnyolódsz annak ellenére, hogy az imént még meg voltál rettentve.

„Most talán nem vagyok?"

- Na és? – vonom meg ismét a vállaim. – Miért ne tenném, amikor életnagyságú bábbal beszélek, vagy tudom is én, hogy mi a nyavalya vagy?

- Mit olvastál az útelágazásban lévő sziklakőről?

„Hallottad te egyáltalán, amit mondtam?"

- Nem az vagy, akinek a tükör lát, sem pedig a világod, aminek mutatja magát – fújtatok. – Mitől válasz ez arra, hogy miért ne lenne álom? Vagy bármi másra, ha már itt tartunk.

„Sőt, még jobb kérdés: miért is válaszoltam?"

- Édesanyádnak mostanra meg kellett, kapja azt a borítékot, rajta viaszpecséttel és az írással, amit nem ért. Tudja, hogy te viszont igen?

„Nem emlékszem rá, bevertem volna a fejem, de csak ez lehet a magyarázat arra, hogy magamnak is képtelen vagyok egyenes válaszokat adni."

- Na és te honnan tudsz róla? – emelkednek meg a szemöldökeim. – Találkozunk még – söpröm a fülem mögé néhány hajtincsem.

- Így is lett – tárja szét a kezeit.

„Na, ez még magamtól is meredek."

- Persze – húzódnak az ajkaim gúnyos mosolyra. – Felejtsd el – legyintem le. – Azon a borítékon olyan, fogjuk rá, vers van, amit a nagymamám írt.

- Íme, a válasz – tárja szét a kezeit.

- Nem – ingatom a fejem és hagyja el az ajkaim hitetlenkedő nevetés. – Ő halott, te pedig...

- Én vagyok. Ahogyan a nagyapád és minden más felmenőd is, amióta az elsők létrehoztak.

„Többet kell szellőztetnem, rossz hatással van az a rengeteg por."

- Lassíts, kérlek – emelem felé a mutatóujjam. – Higgyem el, hogy ez nem rossz, sőt, talán lázálom. Nem nyáladzok a párnára. Közben viszont arról próbálsz meggyőzni, hogy két lábon járó, közel kétszáz éves személyiség mozaikcserép vagy. Jól értem? – ugrik ráncokba a homlokom. – Nem lehet kizárni, hogy velem van a baj, de ezek kissé... ugye érted?

„Persze, hogy nem."

- Sokkal inkább vagyok az elődeid tudásának, a tapasztalatainak és az emlékeinek összessége, mintsem a személyiségeik lenyomata.

„Nem volt jó ötlet kávézni lefekvés előtt."

- Máris érthetőbb, nagyon szépen köszönöm – forgatom ismét a szemeim.

- Menj fel az emeletre. Jobb oldalon az első ajtó az egykori szobánk. A festmény mögött találsz széfet...

- Ami mögött széfmatuzsálemet találok, abban pedig nekem címzett borítékot rengeteg pénzzel együtt, ahogy ezt is – emelem meg a jobb kezem.

- Ha itt vagy, akkor nem csak megtaláltad, de meg is fejtetted az üzenetet, igazam van? Akkor pedig megtudtad azt is, hogy az a gyűrű mihez kulcs.

- Miért barkochbázunk a nyilvánvalóval? – ugrik ráncokba ismét a homlokom.

- Miért nem vagy hajlandó elhinni, amit hallasz?

- Tusé. A padlásajtóhoz és a boltív alatti kapuhoz a kulcs. Igen, megfejtettem, mint látod – mutatok végig magamon.

- Lám, tehát mégis elhiszed – tárja szét ismét a kezeit.

„A remény hal meg utoljára mi?"

- Csak megpróbálok belőled egyenes válaszokat kicsikarni, mivel láthatóan magadtól nem igazán akar sikerülni. Tegyük fel, hogy mégsem álmodok – vonom meg ismét a vállaim. – Hogy létezhetsz?

- Sehogyan. Csakis a botíven túl, eme fák között tudok alakot ölteni – mutat a törzsek között lévő kövekre.

„Az évszázad válasza hölgyeim és uraim."

- Jesszusom – sóhajtok, ismét a fejem ingatva. – Mi ez a hely? Hogy nézhet ki így még ilyenkor is? – mutatok a fák köveken túlnyúló ágaira, amiken levelek susognak, a legalsók azonban kopaszok, csont fehérek és göcsörtösek.

- Nincs neve – változik rekedtessé és elmosódott férfi tónussá a hangja, amint leengedem az állam. – Itt a mágia uralkodik. Éppannyira része annak, amit időnek nevezel, mint ahogy nem – hordozza végig ismét a tenyerét a köveken, amiken fektetett nyolcas vésetek jelennek meg neszezve súrlódó hanggal. – A kezdetektől fogva én voltam az, aki segített az elődeidnek megérteni a képességeit, majd megtanulni azokat uralni és használni. Ezt fogom tenni veled is.

- Mégis miféle képességeim? – rázom meg ismét a fejem, kihúzott háttal.

- Boszorkány vagy – fogja át a bal csuklóját.

- Hé! Sértegettelek? – fonom össze a karjaim.

- Akkor lehet csak sértés az igazság, ha elhiszed a hazugságot – biccenti félre a fejét.

„Hihetetlenül egyenes beszéd."

- Igazságot akarsz? – ugrik ismét ráncokba a homlokom. – Apa meghalt és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek nélküle! – árad el forróság a mellkasomban. – Anya valószínűleg elveszítette az állását, csak nem akarja elmondani! Nem csak azért kellett idejöjjünk, mert valakinek meg kell, szervezze a nagyszüleim temetését, hanem mert gázrobbanásban a szomszéd háza megsemmisült, az pedig, amiben felnőttem, lakhatatlanná vált! Mint az kiderült, leszámítva a szüleim, minden egyes felmenőm olyasmiben hitt, ami soha nem is létezett! – lököm felé a kezem. – Ez mind igazság! Az hogy boszorkány vagyok, rohadtul nem!

- Ennek ellenére mégis olyasmiket tapasztalsz amióta átlépted az új otthonod küszöbét, amiket nem vagy képes megmagyarázni.

- Otthonon mi? Nem. Az Winnipegben volt! Az a régiségmúzeum mitől lenne? – nő egyre inkább a forróság az arcom és mellkasom mögött, ahogy a lendülő kezemben is.

„Miért is vagyok ennyire felháborodva?"

- Az a ház ugyanúgy a családi örökséged, mint mindez – tárja szét ismét a kezeit, majd elmosódó altesttel elemelkedik a földtől.

- Lassan itt lenne az ideje felébredned – hátrálok, miközben a dühöm ellenére ismét végigszalad a hideg a hátamon.

- Hagyd abba a kétkedést – kezd felém siklani.

- Hallod Avery? Ébredj! – lököm előre a kezeim, mire narancsos lobbanás vakít el.

- Nem az vagy, akinek a tükör lát – suhan el a szél ismét a füleim mellett. – Fogadd hát el, hogy ez az új valóság – formálódnak fekete vagy szürke füstként egyre-másra a lelki szemeim előtt olyan emlékek, érzések és tapasztalások elmosódottan, néha visszhangosan is, amik nem az enyémek.

- Mi volt ez? – tántorodok meg, ugyanis amint kitisztul a látásom, szédülés és hányinger fog el. – Mintha csak diafilm lett volna néhány pillanatba összesűrítve – nyomom a tenyerem a homlokomra.

- Emlékek.

- Hagyjál már – veszem el a kezem és emelem fel a fejem. – Miért támadtál meg? – fordulok oldalra, hátracsúsztatva a lábam.

Szinte mindjárt végigszalad a hátamon a hideg, amint a tenyeremben az ellenkezőjét sejtem meg.

- Az éppannyira történt a lelkedben, mint ahogy a valóságban.

- Ugyanezt mondtad az időről és erről a helyről is – horkanok, széttárva a kezeim. – Mondd, nem lehetne, hogy megpróbálsz legalább fél mondatig egyenesen beszélni?

- Édesanyád természetét örökölted, ahogy azt gondoltam, viszont csípősebb a nyelved – emeli le a fejéről ismét a köpenyének csuklyáját.

Miközben kikerekedő szemekkel pislogok, az önkéntelen hátralépést ezúttal sem tudom megállni – föld illatot áraszt, a bőrét sárgás, a haját vörös falevelek alkotják. Ez utóbbiak félig-meddig úgy összeolvadnak, hogy hasonlítanak a loknijaimra inkább, semmint természetes önmagukra.

- Amit látsz, az valóság, nem pedig álom – fordul a keze a fatörzsek között pihenő kövek felé. – Rád kellett támadjak, hogy el is hidd.

- Ja, hogy nálad így működik? – szalad ráncokba a homlokom, miközben azt figyelem, hogy tűnnek el a fektetett nyolcasok vésetei, majd jelennek meg helyettük ugyanazok a jelek, amiket a nagyszüleim festményén láttam. – Még most sem hiszem el, csak hogy tudd – fut át a gerincemen ismét a hideg, amint a pillantásom a kivörösödött jobb kezemen derengő pecsétgyűrűre esik. – Azt mondtad, csak a fejemben történt az iménti – mutatok rá. – Mint valami álombeli álom?

- Továbbra sem álom. Mindössze nem ott történt, amit te a valóságnak nevezel – ingatja a fejét.

- Vagyis álmodtam. Vagy éppen hallucináltam, mint korábban a padláson – vonom meg ismét a vállaim. – Édes mindegy. Egyáltalán hogyan? – rajzolok köröket a halántékomnál. – Unalmadban beférkőztél a fejembe, vagy mit tudom én?

- Tudom, hogy nem könnyű megérteni, de igen. Pontosan ez történt.

„Tudod? Persze!"

- Pedig nem is értél hozzám – húzom fel, majd engedem le a vállaim – Vagy mondtál valami hókusz-pókuszt és bumm?

- Igézés és ezért támadtam rád. El kellett érjem, hogy te érj hozzám – emeli felém a tenyerét.

- Aha – húzom szét az ajkaim. – Mi lett volna, ha inkább megkérsz, hogy fogjunk kezet?

- Ha elmondom, miért kell, megteszed? Vagy azt állítod, eszedbe sem jutott volna visszakérdezni? – susog ismét a szél, miközben széttárja a kezeit.

„Rohadt életbe, ismét tusé."

- Kinek az emlékeit láttam? – emelem az égnek a szemeim.

- Minden felmenődét. Ellenben nem többet, mint azokat, amik erről a helyről szóltak.

„Micsoda szerencse? Semmi kedvem két lábon járó lexikonba átmenni."

- Na, jó – horgasztom le a fejem és hunyom le szorosan a szemhéjaim. – Próbáljunk meg még egyszer nekifutni – fújom ki hosszan a levegőt. – Mi ez a hely? A nevét legyél szíves.

- Kezded tehát mégis elfogadni.

„Hagyjál már!"

- Elfogadni mi? – horkanok, röviden, szikrányi öröm nélkül nevetve. – Az az egyetlen, amit jelen pillanatban kicsit is hajlandó vagyok elfogadni, hogy valami oknál fogva nem tudok felébredni – akadnak meg a szemeim a sziklakorong belső ívén futó szimbólumokon. – Pedig ez a nyavalyás álom már most bőven hosszabb, mint amire életemben emlékszem – guggolok le tétovázva, majd érintem meg a legközelebbit, ami ha gyengén is, de vonzz.

- Celtic Shield Knot azaz Kelta védőcsomó – kapja fel a szél ismét a havat. – Talán úgy ismered, hogy hurkos négyzet. Védelem a feladata.

- Hurrá – kezd bizseregni a kézfejem, amikor az ujjaim a szimbólum közelébe érnek. – Továbbra sem dereng, hogy akárcsak kísérletet tettél volna a válaszadásra – nézek fel rá, ismét ráncokba ugró homlokkal, miután elkaptam a kezem. – Mi ennek a helynek a neve? Sajnálom, de ennél érthetőbben nem tudok fogalmazni. A védőcsomód neveit sem ismerem – vonom meg ismét a vállaim.

- Meg vagyok lepve – suhan el ismét a füleim mellett a nevetésre emlékeztető szélsuttogás. – Azonban a szimbólumot már igen – int a gyűrű két oldalát díszítő, hasonló vésetek felé. – Miért fontos ennyire, hogy tudd, a nevét? – tárja szét ismét a karjait, mire ezúttal a lombok között horkan a szél, neszezve.

„Kapsz mindjárt, amin meglepődhetsz."

- Talán mert valahogy hívnom kell? – tárom szét szintén a karjaim.

- Harc vagy gyakorlótér – susog ismét a szél, olyan kifejezésre emlékeztetve, ami anya szokott használni. – Ám ugyanennyire hívhatod pajzsnak vagy börtönnek is.

- A harc és gyakorlóteret értem, viszont mitől lesz ez pajzs és főleg börtön? – mutatok a fenséges fákra majd a többi törzs között ülő kövekre. – Mi a nyavalya ez egyáltalán? – futnak fel a szemeim a több mint ölnyi vastag, közel három méter magas, felfelé vékonyodó kőoszlopon, ami a sziklakorong közepét uralja.

- A pajzs vagy börtön – emeli a vonások nélküli arcát a tövisre hasonlító képződmény vége felé, ami fölött a gallykupola ugyanúgy szabálytalan kört formál, mint ahogy a fák teszik a tisztás körül.

- Ismét rettentően okosabb lettem – ugrasztom meg a szemöldökeim, felállva. – Tényleg képtelen vagy az egyértelmű válaszadásra igaz? Legyen, ne válaszolj. Jól gondolom, hogy nem éppen véletlen a kinézete ennek a helynek? – mutatok a fenséges fákkal egyazon vonalban futó szimbólumok majd a Kelta védőcsomók felé. – Vagy semmivel nem több, mint dekoráció? – trappolok, majd kezdem körbesétálni a sziklakorongot. – Bár akkor nem igazán értem, hogy miért van ennyire ledugva – emelkednek meg a szemöldökeim, ugyanis mind a négy felől más-más szimbólum fut.

- Léteznek véletlenek? – biccenti félre a fejét.

- Költői kérdés volt, remélem.

- Manapság a világ, a nagy része biztosan, ezeket a szimbólumokat az egységgel vagy a szeretettel társítja. Az eredeti és tényleges jelentésük azonban védelem – ereszti le az állát.

- Ezt mintha már mondtad volna. Vagy csak nem figyeltem? – ugrik fel ismét a fél szemöldököm. – Továbbra sem értem, hogy miért pajzs vagy mit véd, de legyen. Miért is lenne ez börtön? – mutatok a sziklatövisre. – Időről időre éjjelre odaláncolsz valakit, míg nappal bezavarod a bozótosba fát vágni, vagy ezeket vésni? – intek a sziklatövis, majd a kőkorong felé.

- Elárulom, ha ott lesz az ideje. Most fontosabb, hogy ráérezz a képességeid használatára.

„Ismét kezded?"

- Ha még egyszer boszorkánynak nevezel, csinos husángot keresek és én támadok rád – mutatok felé, ismét megemelkedő szemöldökökkel.

- Boszorkány vagy.

- Figyelmeztettelek – fordulok sarkon.

- Az befolyásolja az erőd, hogy milyen irányúak a szándékaid és hevesek az érzéseid.

- Nincs semmilyen erőm! – pördülök meg, a mellkasomban ismét felhorkanó forrósággal, mire meggyullad a köpenye.

- Nincsenek szokatlan érzéseid, amikor őszintén akarsz valamit? – horkan ismét szél, a köpenyt nyaldosó lángok pedig sötéten füstölve kialszanak. – Mondjuk, nem gyullad meg valami, ha fényre van szükséged? Történnek megmagyarázhatatlan, szerencsés véletlenek szorult helyzetekben?

„Miért van ismét olyan érzésem, hogy inkább kérdésekbe csomagolt állítások ezek?"

- Talán – fújtatok.

- Mi van, ha azt mondom, nem csak befolyásolni lehetsz képes az elemek erejét, hanem idővel fel is használni.

- Azt, hogy aludnod kellene.

- Avery – fordítja a tenyerét a gallykupola felé, míg az ujjai között kövér lángnyelv lobban. – Ha a szavamnak nem, hát higgy a szemeidnek.

„Szerencsesütemény filozófia. Óriási."

- Látom. Na és? – vonom meg ismét a vállaim.

- Húzd végig fölötte a kezed.

- Hát ezzel sem győztél meg, hogy nem álmodok – teszem meg, mire a lángnyelv, követve a kezem, elhajlik.

- Ha olvastad a levelem, emlékezhetsz, hogy mit kértem.

- Arra a részre gondolsz, hogy fogadjam el azt, amit nem lehet? – villannak rá a szemeim rövid gondolkodás után.

- Legalábbis törekedj rá, úgy van – biccent. – Azért gyakorlótér, mert itt könnyebb használnod a mágiát, és míg meg nem tanulod beosztani, nem is a használatában fogsz kifáradni. Most a lángban húzd végig a kezed.

- Te megvesztél. Minek égetném meg magam?

- Ha úgy történik, az csak annyit fog jelenteni, hogy még nem állsz készen megérinteni.

- Persze – forgatom ismét a szemeim. – Na és ha álmodom?

- Jó lenne végre abbahagynod a kételkedést.

- Nofene. Végre olyan mondat, aminek értelme is van. Csakhogy borzasztóan sajnálom, de ezzel a kéréssel fordulj inkább az ügyvédemhez.

- Ha valóban álmodsz, érezni fogsz vajon bármit is, amit nem akarsz?

- Talán.

- Talán nem.

- Válasz a javából – húzom el az ajkaim, majd a kezem a lángokban.

Nem éget meg annyira, ahogy várom, de jobban, mint szeretném.

- Most menj, és akkor gyere csak vissza, ha elült a kételkedésed – fordul a feje a tisztás bejárata felé.

- Nem arról volt szó, hogy meg fogsz tanítani... – kezdem rebegtetni az ujjaim.

- Hogy akarod megtanulni azt, ami soha nem is létezett? – susogja az ismét felhorkanó szél, míg az alakja alkotóelemeire esik, majd szerteszáll.

- Mindig ilyen? – fordítom a fejem ismét emelt szemöldökökkel a róka felé, aki végig az egyik fenséges fa mellett ült. – Veled is jó beszélgetni – forgatom ismét a szemeim, ugyanis hátat fordít.

- Igen gyorsan visszajöttél – vágja csípőre anya a kezeit, aki a boltíven túl várakozik. – Avery – kerül elém és húzza össze a bőrkabátom cipzárját. – Talán mostanra tűrhetőbb valamivel az időjárás, viszont ennyivel azért nem.

„Tessék? Legalább fél óráig voltam bent."