A lapos tető több tíz méterre fut, amerre nézek; a hó paplan lábnyomokkal csúfított és szellőzők, téglakémények bukkannak elő belőle. Sziklatövis emelkedik a középső részén – valamivel nagyobb és vastagabb is a miénknél. Vele párhuzamosan a tető széleihez közel négy másik; alacsonyabbak, de nem sokkal vékonyabbak. Amennyire látom, a külsőkben egy-egy elem alkímiai jelének a vésete világít csak narancsos vörösen, kisebb-nagyobb szikrafelhőket hányva. A középsőben viszont már a Babiloni írásjelek is, jóval sötétebb vörösen.

Erik lehajtott fejjel, háttal áll nekünk, éppen ahogy legutóbb is. Ezúttal nem fordul meg, hiába annak, hogy érkezésünkkor jókorát roppant a hó. A cigarettafüst szerű ködből viszont vörös szemű hollók csapnak le ránk dühös károgással. Nem az a célom, de ahogy széllel eltérítem őket, többet is a téglakéménynek vágok. Szinte belefacsarodik az arcom a koppanó hangokba.

Erik széttárja a kezeit, mire szinte összefüggő függönnyé változik a havazás. A ködhöz hasonló cigarettafüst jelenés gomolyog az ujjai körül, csak ében árnyalatban. A bőre még sápadtabb és más a testtartása is. Amint a kutakodni kezdő szemeim rálelnek Veronikára, akkorát dobban a szívem, amiről nem is gondoltam, hogy képes. Amennyire meg tudom ítélni, sértetlen.

A szemei viszont, a rettegésen túl, üresek és úgy tűnik szívfájdító pillanatokig, nincs is tudatában annak, hogy mi zajlik körülötte. Azonban, amikor mégis felém rebbennek, a szemei reménykedéssel és könnyekkel telnek meg. Ébredésem óta először érint meg a nyugalom, vagy legalábbis annak a délibábja. Forróság önti el a mellkasom, amikor az ajkai mosolyra húzódnak és szalad át hideg a hátamon egyszersmind, mivel dühös károgással hollók kezdenek felé zuhanni kissé elmosódottan a köd miatt. Ezúttal tudatosan taszítom mindet – a fájdalom, ismét, mint izzásig hevített tőr, hasít belém, ugyanis visszatompulnak a lány szemei.

Ekkor a féltés győzelmet arat az óvatosság felett és a lábaim maguktól tennék, amit sugall. Madyson azonban elém emeli a kezét. Az ajkaim mögött zokogva jajdulok fel.

- Hát mégis idejöttél! – engedi le Erik a kezeit. – Nem tanulsz semmiből.

- Itt vagyok, mert ezt akartad! Talán nem éppen ezért raboltattad el őket? – süvít fel ismét a szél, havat kavarva, amint rárebbennek a szemeim.

- Tévedsz Oreana – fordítja oldalra kissé a fejét, mire a szélben táncolni kezdenek félhosszú, ében hajtincsei. – Azért vannak itt, mert nem hallgattál a figyelmeztetésre – lendül a keze Veronika felé, mire süvöltve hófúvás csap le a sikoltó lánya. – Kit kell, még elvegyek tőled, hogy megértsd, ne állj az utamba?

- Mivel álltam az utadba? – csap az arcába havat a szél, mire felmordulva arrébb kapja a fejét, míg a süvöltés abbamarad.

- Pedig azt mondják, hogy a fiataloknak jobb a felfogása – fordul meg és tárja szét ismét a kezeit. – Érjék utol a felelőtlenséged következményei az édesanyád? – siklanak vissza rám rosszindulatú, ében íriszei a tető túlsó végében, térdeit maga alá húzva ülő nő felől. – Vagy jobb lenne, ha a szíved tépném ki? – kezd örvényleni a felhorkanó szél Veronika körül. – Tényleg azért vagy itt, mert úgy akartam, viszont...

- Baj van a szövegértéseddel? Nem érdekel Erik! Engedd el őket! – kezd remegni a hangom a kezemmel együtt.

- Ki ne mondd! – mutat rám lezuhanó állal. – A kliséknek nincs itt dolguk!

- Fájdalom, de akkor ki kell találnod, hogy mi fog történni, ha bármelyiküknek baja esik...

- Hadd találjam ki – húzódnak széles vigyorra az ajkai. – Megölsz? – kuncog ronda, elmosódó hangon, ami leginkább összemorzsolódó, száraz falevelekre hasonlít. – Mint hónapokkal korábban kis híján megtetted az édesapád temetése helyett azzal a szerencsétlen vétkessel? – biccenti félre a fejét aljas mosollyal, mire az ében hajtincsei a bal szeme elé libbennek. – Ne legyél nevetséges Oreana – ingatja a fejét. – Én vagyok az kettőnk közül, aki jobban tisztában van azzal, hogy mit lehet várni tőled. Mi az, amire képes lehetsz, és mire nem – emeli meg a szemöldökeit, mire ismét felsüvít a szél, Veronika pedig hátrarepül.

- Ne! – kezdek rohanni peremen sikítva átbukó a lány felé, csakhogy nem érem. – Veronika! – nyújtom a semmi felé a karom a hóba puffanva.

- Talpra Oreana! – vegyül a síró szélsusogásba sziszegés. – Később kaphatsz időt a gyászoddal. Mielőtt meghalnál. De amíg nem végeztünk, itt kell, hogy legyél fejben.

- Pontosan Erik... még nem végeztünk – nyelek nagyot, miközben többször is lecsap rám a szél. – De nem kell félned – emelem a könnycseppektől elhomályosult szemeim arra a lelketlen akármire. – Hamarosan fogunk – kezdődik a mellkasomban bugyogó mozgolódás, miközben talpra állok.

- Csak nem Oreana? – nyílnak Erik ajkai ismét arra a borzalmas, száraz nevetésre. – Végre mást is hajlandó lennél mutatni szájtépésen kívül?

- Azt te tetted? – indulok felé, bizonytalan, de lépésről lépésre határozottabbá változó léptekkel. – Beszéljen inkább a fájdalom – hideg fut végig a hátamon enyhe zsibbadással, majd csurog le a jobb karomon; ezúttal könnyebb és gyorsabb is az idézési folyamat.

Viszont a végeredmény teljesen más: a penge hosszabb és szélesebb, bár nem nehezebb. Vagy csak törődni nem akarok vele. Sekély repedések hálózzák be, amik vöröses narancssárgán izzanak. A Kelta védőcsomók pedig inkább vörösen.

- Avery! Higgadj le! – indul Madyson is Erik felé, azonban a hóból feltörő kreatúrák az útját állják. – Ha egyedül támadsz rá, meg fog ölni!

„Nagy tévedés!" – rémlik fel a vétlen gyilkos arca, majd a vértől csepegő öklöm.

Míg rohanni kezdek, sikítva emelem csapásra a kardot – az Erikre támadó szélroham annyira erős, hogy a férfi csak az utolsó méteren képes megkapaszkodni.

- Reméltem, hogy felfogtál bármit is abból, amit tanítottak – idéz harci tőröket megránduló arccal és rekeszti meg a lesújtó pengét. – De csalódnom kell ezek szerint – villannak ismét rám az ében szemei. – Mégis az éles nyelved lesz a veszted – kuncog ismét, miközben a felszikrázó fegyverek csengését örömittas sikkantássá torzítja a szél. – Pontosan úgy fogsz meghalni, mint ahogy vártam – hárítja sorra a támadásaim szinte már éteri könnyedséggel. – Egyedül. Összetört szívvel. A tetteid következményeként – torzul el az arca márvány haragmaszkká, miközben löki előre a kezét.

Felsikoltok a mellkasom érő taszítástól és több tíz métert repülve, ezúttal kis híján én zuhanok le. Alig van csak időm összeszedni magam és talpra állni, máris újra támad. Amit, még inkább sajgó fájdalommal, de újra fellobbanó tűzzel fogadok. A köhögéstől és a félig-meddig kipislogott könnyfátyoltól viszont nem vagyok képes többre, mint hogy visszaverjem – de hogy felordítson, ez is elegendő. Ádázul morogva hátrál el, miközben elhajítja a harci tőröket.

Durván kitörülöm a könnyfátylat, majd meredek ismét a férfira, aki ekkorra kardot tart a kezében: szélesebb, mint az enyém, ellenben fele annyira hosszú. Hosszú pillanatokig csak a hollók bizarr kántálásai, a szárnyaik csattogásai, Madyson felől a hó heves ropogása és a szél, hosszabb-rövidebb sóhajtozásai ölelnek körbe. Leejtett állal, kardját lógatva bámul – kellemetlen érzés pislákol. Szinte már hányingerem van az orrfacsaró kénszagtól. A gúny és a szándék a pillantásban olyan, akár a kandallótűz.

A mellkasomban mostanra már vihar tombol; dühöng és követelődzik. Vöröses ködben állok, amin túl csak sejtem a világot – de a perzselés nem engedi, hogy mással is foglalkozzak, mint Erikkel. Tompán hallom Madyson kiáltásait, de már nem értem. Elégedettséggel tölt el, amiért Erik valamennyivel jobban zihál. A jobb vállánál felszakadt ballonkabátját vér áztatja.

Amikor végül a pihegésemmel együtt alábbhagy a jobb karomban a sajgás is, felhorkanó széllel a bakancsaim alatt ismét támadásra szökkenek. Amint összecsattannak a pengék, ezúttal egyaránt vörös szikrafelhők lobbannak – a csendülés a zúgó szél ellenére is hangos. Nem is tudom, már mióta járjuk az életveszély keringőjét, időről időre megszakítva az orvul támadó kreatúrával. Amiket, szinte mindig, az utolsó pillanatokban veszek észre, és nem tudok mindig sérülés nélkül kivédeni. Végül megakasztja valami a hátrálásom és csak azokban a pillanatokban döbbenek rá, hogy a nagyobbik sziklatövis az, amint elhajolok Erik zúgó pengéje elől.

Mintha vizes törülközővel csapnának a hátamra, a világ annyira élesen, erős fényekkel tér vissza a szemeim elé, hogy belém mar a fájdalom. Sokkal élénkebben izzanak a Babiloni jelek mostanra. Nehezen, fájón zsibbadó karral védem ki Erik csapását és elhátrálok el a közeléből – hosszúakat pislogva ismét megrázom a fejem. A szemeim sarkában látom, ahogy a vörös fátyol foszlányai elhalványulnak. Madyson a tető másik végén vív szélmalomharcot két tükörarcú kreatúrával.

Erik próbálja kiprovokálni újabb támadással az ellenkezőjét, mégis, tudomást sem véve tovább róla, széllökéssel eltaszítom és visszarohanok a nőhöz.

- Jól szórakoztál? – fordítja felém a fejét Madyson, miután a kreatúrák ismét hókupacok. – Avery! – csapja a kezét ismét a vállamra, mire a rám borult révület elriad. – Hé! – fordít maga felé. – Hallod, amit mondok?

- Most már – rázom meg ismét a fejem.

- Remek. Tegnap az ököllel kapcsolatban éppen ezt magyaráztam – lendül a lándzsát tartó keze Erik felé. – Ha engeded az indulataidnak, hogy így eluraljanak, ez lesz a vége. Megvakulsz. Csak remélni tudom, hogy elég lecke volt – piheg.

- Igen – rándul meg az arcom. – Bocsánat.

- Ne elnézést kérj, hanem uralkodj magadon. Most pedig próbálj meg idefigyelni. A középső Menhir magába szívja a mágiát, a továbbiakban igyekezz tehát leginkább a környezeted használni. Elarik! – kapja az ujját ismét a fülében viselt headest-hez. – Nem bánnám, ha ideérnétek végre!

- Szólítottál? – roppan a hó a talpaik alatt. – Késve, ahogy illik, nem ezt szoktad mondogatni? – lép ki Elarik Nina mögül, elengedve az átkarolt nyakát.

- Agyoncsaplak, ahogy illik, azt is szoktam. Vidd le a nőt, majd gyere vissza segíteni – int anya felé. – Abbygale keresse meg a lezuhant lányt.

- Azzal akad némi gond vadóc, tudni illik, van lent néhány idézett, ami nem hajlandó megérteni, hogy ne lábatlankodjon – prüszköl előrelendülő felsőtesttel Elarik. – Ezért járna a veszélyességi pótlék – egyenesedik fel szipogva.

- Egészségedre – forgatja a szemeit Nina.

- Abby, te vidd le, kérlek a nőt, majd keresd meg a lányt – érinti meg ismét a fülében viselt szerkezetet Madyson, amikor a tetőre vezető ajtó még csak a téglafalnak csattant. – Nina, huppanj le, kérlek Averyvel és értessétek meg velük, hogy jobb lenne nekik ismét hókupaccá szenderülni... jesszusom Elarik, káros vagy az egészségre.

- Szakmai ártalom édesem, megesik – vonja meg a vállait a férfi, nevetve.

- Szakmai ártalmat akarsz? – mutat Madyson a kisebb sziklatövisek felé. – Ott vannak azok a sziklák, rombold le!

- Minek menjek le? A harc ott van – intek a Menhirnek támaszkodó Erik felé.

- Ez igaz, de vajon lesz még erőd hozzájuk is, miután itt végeztünk? Nézd máshonnan. Ameddig az idézettek fogjuk rá, életben vannak, Abbygale nem tudja megkeresni a lány.

- De Veronika... – öntik el ismét a szemeim a könnyek.

- Jobb, ha sietsz – teszi a kezét a vállamra.

- Gyere – lép mellém Nina. – Igaza van.

- Ilyen gyorsan megfutamodsz Oreana? – veszik bele Erik gunyoros kacagása a sípolni kezdő szélbe, amint Ninával leugrunk a tetőről.

Hiába hogy ezúttal megpróbáltam felkészülni rá, torkomba szökken a szívem, mire a járdának csattannak a bakancsaink, mivel a landolásunk felfogó széllökések arrébb sodorták a havat. A vörösen derengő, cigarettafüst szerű ködben miatt a félig-meddig behavazott kopasz ágak és gallyak apokaliptikus hatást keltenek. Sőt, azt is egyedül az utcalámpa tompa fénye teszi lehetővé, hogy egyáltalán másfél méterig el lehessen látni. Hó kreatúrák sejlenek elő – sokan és mindhárom irányból, némelyik dülöngélve. A közelünkbe érőknek vastagon lefagy az ökle.

„Én is örülök, amiért látlak."

- Élettől nyüzsgő temető... Elarik – biccentem félre a fejem. – Mindig ilyen volt? – kezdődik mozgolódás a mellkasomban a szél és a sarló képzetével, majd örvényt hozok létre.

- Tizennyolc éves korára vált ilyenné, miután meghalt az apánk. Volt már olyannal dolgod? – bök az állával a háttérben felbukkanó gólemre.

- Részvétem. Sajnos – enyészik el a szélörvény, amint az utolsó, gyermekmagasságú, idézetteknek is a fejét vettem. – Idefelé jövet megtisztelt.

- Utálom ezeket – jelenik meg zöld ködfelhőből láncszemek összefogta, több részből összeálló fémkesztyű a kezén. – Nem erre számítottál igaz? – mutatja fel a kézhátát és mozgatja meg az ujjait; az ujjvégek legalább olyan hosszú karmokban folytatódnak, mint az ujjak maguk, az ujjpercek közé a tűz alkímiai jelei vannak vésve, a kézhátba pedig Kelta védőcsomó.

- Mivel nem mondanám, hogy láttalak volna már fegyvert idézni, leginkább semmire – vonom meg ismét a vállaim. – Viszont az ilyet, főleg a másik után, inkább Elariktól vártam volna – lépek arrébb megalkotva a kardom.

- Nem vagy egyedül – izzanak fel narancssárgás vörösen az alkímiai jelek a kesztyűn. – Eltudod képzelni, hogy mennyit hápogott, miután először meglátta? – hajol le az első idézett ütése elől, majd előrelendülve, ekkorra már derengeni kezdő karmokkal, elmetszi a lábát.

- Elarik a családban a fegyvermániás? – szúrom hátba az elesett kreatúrát.

- Közelítesz a valósághoz – darabolja az egyik kreatúrát a másik után, gőzfelhőket vagy sávokat fakasztva. – Nem lesz ez így jó – kezd valamivel később zihálni.

- Kavarj szelet néhány körül és tartsd távol a többit! – döföm jégarcú mellkasába a kardot.

- Vigyázz! – ránt arrébb, ugyanis a szélörvény dacára a gólem nekünk ront, letarolva a maradék jégarcút.

„Helló! Hát türelemmel a sorára várni ki fog?"

- Köszönöm!

- Tessék? – kapja a füléhez a mutatóujját, eltűnő karommal. – Már csak a gólem van. Igen, amint tudunk! – szökken arrébb. – Elarik, nyughass, mi sem szilvalevet iszogatunk!

- Baj van? – kerülgetem elhajolgatva és hátrálva a gólem pöröly ökleit.

- Kezdenek fent sokan lenni, és Elarik aggódik, hogy nem fogunk elférni a táncparketten. Rövidre tudod zárni?

- Fogalmam sincs, viszont mindjárt megtudjuk – kapom a kardot a lendülő ököl elé, majd csapom a pengére a bal, pecsétgyűrűt viselő kezem.

Hangos, borzalmas reccsenésekkel, egyszerre függőlegesen és vízszintesen reped végig, majd meghasadva szilánkokra zúzódik a karja a válláig – meg sem várva, hogy elüljön a felleg, balra szökkenek, majd lesújtok a fejére. Amikor térdre esik, rávágok a pengével a hátára, majd, miután lehullottak a jégdarabok, széllel széttépem.

- Juttasd eszembe, hogy ne bosszantsalak fel! – néz át Elarik a tető peremén.

- Edd csak meg Madyson elől a pudingot! – emelem fel az állam.

- Hallottam! – szüremlik Madyson hangja.

- Elarik, a harcra figyelj! – lép közelebb Nina, nevetve.

- Mi? Hé! Köszönöm, de legközelebb inkább a lépcsőn megyek – fújom ki a párafelhőt, miután roppanva a tetőnek puffantak a bakancsaink. – De sietős – szökkenek arrébb nekünk rontó jégarcú elől. – Na, most jobban érzed magad? – nézek a lezuhanó kreatúra után.

- Pancser! – kacag Elarik.

- Mit lábatlankodtok? – sietek Madysonhoz, majd vágom le a támadóit. – Jól vagy? – teszem a kezem vállára.

- Jó lenne pontot tenni végére az este végére – bólogat a fegyverére támaszkodva. – Egész héten nem volt olyan izomlázam, mint holnap lesz.

- El sem hiszem, hogy ezt mondom – árad szét Erik szemeiben a sötétség az íriszeiből indulva. – De ez egyszer a szívemből szóltál boszorkány – mélyül el és változik rekedtessé a hangja.

- Teljes megszállás? – merednek ki Madyson szemei. – Francba! – kapja félre a fejét.

- Lassan itt az ideje, hogy végre visszakapjam, amit elvesztettem – kezd olyan cigarettafüstszerű árnyékjelenség gomolyogni Erik teste körül is, mint eddig a kezén.

- Segíts a bátyádnak a többi kis Menhirt, majd a nagyot is elpusztítani – kapja Ninára Madyson a fejét.

- Nem hihetitek, hogy hagyni is fogom! – állja útját Erik a futni kezdő Elariknak, jókora, kétélű fejszét idézve meg.

- Pedig ilyen szegényes lakberendezési érzékkel igazán illene – csapja félre a lendülő fegyvert Elarik a láncsodrony kesztyűvel és vágja Eriket mellkasba. – Látod, a sértődékenység mennyire káros az egészségre?

- A megölésed majdnem annyira élvezni fogom, mint az Oreana lányét.

- Amit arról mondtál, amit hónapokkal korábban tettem, szintén kiolvastad a fejemből? – ugranak össze a szemöldökeim, amint, ezúttal forrósággal, végigfut a hátamon a felismerés.

- Komolyan? – nevet köhécselve Erik, nehezen talpra állva. – Annyira aggódtál a szerelmedért, hogy fel sem fogtad, amit mondtam? – söpri le magáról a havat. – Mennyire szánalmas!

- Erik! – kezd süvíteni körülöttem a szél.

- Ő már nincs többé – fordítja felém a fejét Madyson. – Teljes megszállás! Emlékszel még, hogy mit jelent?

- Bravó! – veti hátra a fejét, harsány, gunyoros hangon nevetve ezúttal. – Látom, a híres Fekete hold gyermekének több esze van, mint annak a kislánynak. Nem a fejedből olvastam ki édesem – fordítja ismét felém a fejét. – Én vettem el tőled az édesapád. Én öltem meg a nagyszüleid, ahogy ennek a hataloméhes szerencsétlennek a feleségét is – mutat végig magán. – Sőt! A te sorsod sem lesz más, mint a barátnődé, miután bevégezted, amit elvárok tőled.

- Tessék? – kap újult erőre és kezd nyargalni a forróság a mellkasomban.

- Jól hallottad Oreana – változik meg ezúttal a hangsúlya. – Minden, ami az elmúlt hónapokban történt és végül idevezetett, ezt a célt szolgálta – mutat a sziklatövisre. – Apuci elgázolása. Az, hogy Klay és Maryam olyan gonoszan, búcsú, sőt, egyetlen árva szó nélkül magadra hagytak, miközben te a fájdalom mocsarában fuldokoltál. Édesanyád munkahelye – nevet ismét, elmosódó hangon. – Sőt, ha nem veszed a szárnyaid alá, a drága Veronikád is közülünk való lett volna.

- Ne segítsünk a férjednek? – pillantok a vállam felett Madysonra.

- Nem. Hadd élje csak ki a rombolási vágyait, legalább néhány napig nyugton marad. – rázza meg a fejét.

- Tudod ugye, hogy hallom ám! – prüszköl Elarik ismét, miközben, a szélzúgástól tompán, leomlik az utolsó kisebb sziklatövis is. – Már csak a Menhir és mehetünk is kávézni – paskolja le a port a tenyereiről.

- Nem hihettétek komolyan, hogy számítottak bármit is? – repdesnek a szélben Erik hajtincsei. – Mondjátok, hogy nem. Bolondok – ingatja ismét a fejét. – Hadd találjam ki. Az volt az elképzelés, hogy az elpusztításukkal megfogjátok majd tudni akadályozni a transzmutációt? – int a kövek felé. – Sőt, még a kört is ezért szakítottátok meg igaz? Mert ha nem teszitek, akkor bizony átvehetném felette az irányítást, onnantól fogva pedig hogy megállítsatok, nem lett volna más választásotok, mint megölni? Rettenetesen sajnálom, csalódást kell, okozzak. Azok a téglák csak a műsor részei voltak, éppúgy, mint a transzmutációs kör – hajol meg ismét kuncogva, csuklóból forgatva a kezeit. – Most, hogy mind itt vagytok, kezdődik csak igazán a móka – ront nekem.

Madysont, Ninát és Elarikot a szálló porhóval feltörő idézettek veszik körbe. Akármiféle démon szállta meg, sokkal hevesebb a harcmodora és gyorsabb is a mozgása, mint Eriknek volt. Ennek ellenére nem használ ki minden alkalmat, amikor hibázom – az ilyen alkalmak, ha csak kellemetlen fintorok erejéig, de egyre fájdalmasabbak. Hiába hárítom a tűzgolyóit, ahogy tudom, az egyiknek sikerül mellkason találjon, mire a szakadozott szövetkabátom meggyullad. Heves szélroham ront nekem, azonban csak annyit időt tud nyerni, amíg, kard eldobása után, kapkodva kigombolom, majd félrehajítom.

- Jól vagy? – zihál ismét Madyson.

- Csúnyán meg fogok fázni, ezt leszámítva igen – pihegek, miután végeztem az utolsó idézettettel is, majd széllel eltaszítottam a megszállottat. – Köszönöm.

- Nem bánjátok ugye? – bök az állával Elarik a megszállott felé.

- Tessék. Erre a körre a vendégem vagy. Mi a franc szállta meg pontosan? – fordítom Madyson felé a fejem. – Tudom, magam ellen beszélek, de miért nem támadott újra? Felejtsd el – emelem meg a kezem a fejem rázva. – Hülye kérdés volt.

- Mondtam, hogy élvezik, ha játszadozhatnak az áldozataikkal. Nem tudom, hogy pontosan miféle szerzet lehet – vágja le az újabb idézettet.

- Jól vagy? – siet hozzánk Abbygale, megtöltve a puskáját.

- Ne hajtogassátok már! Mi van Veronikával? – dobban meg és facsarodik el a szívem.

- Még nem volt alkalmam megkeresni.

- Meg sem kérdeztek a kávészünetről? – löki félre Elarikot a megszállott majd indul Abbygale felé.

- Gyere csak vissza – fonódnak alig valamivel később az alak nyakára Elarik ujjai, majd akkorát ránt rajta, hogy az kis híján lezuhan a tetőről. – Rettenetesen meg tudok sértődni, ha harc közben faképnél hagynak – forgatja a vállait. – Talán a pokolban nem tanítják, hogy ha hátat fordítasz az ellenfélnek, akkor pórul jársz?

- Ne várd, hogy megköszönjem – fújja ki Abbygale hosszan a levegőt, az ismét felhorkanó viharos szélben lobogó égővörös hajtincsekkel.

- Majd hozzáírom a többihez! – vonja meg Elarik a vállait, ismét vigyorogva.

- Na, ezzel meg is volnánk! – áll fel nehézkesen a megszállott, lesöprögetve a havat. – Köszönöm szépen a segítséget! Ennek már elegendőnek kell, hogy legyen! – fordul a karja a sziklatövis felé.

A szél ismét az átkozott, nevetésre emlékeztető hangját veszi fel és kezd még inkább süvíteni. A cigarettafüstszerű ködgomolygás visszahúzódik, majd úgy gomolyog tovább az épület körül, mintha felfelé szűkülő, lustán forgó tölcsér lenne. A hollók hirtelen hallgatnak el. Bizseregni kezd az ujjam a pecsétgyűrű alatt, egyszersmind a mellkasomban is megváltozik a mozgolódás – a kénszag ekkorra már szinte émelyítő. Remegni kezd a levegő, szinte vibrálni sejtem körülöttünk az ártó mágiát – mintha ragacsos lenne és a kén mellett dohszagot is áraszt.

Árnyékfüst kezd gomolyogni a kis sziklatövisek törmelékei körül, majd azok, lebegni kezdve, a Menhir köré szállnak. Felveszik annak alakját, majd egyre gyorsulva forogni kezdenek – időről időre vöröses villámokat váltva egymás vagy a Menhir között. Amint olyan gyorsan forognak, hogy szemmel nem is lehet már követni, mély, morzsolódó és ropogó zúgás kezdődik. Nem tart sokáig és szürkésfehér köd is körbeveszi a végére – mélyebb, bíbor, vastag fénysugár tör az ég felé. Ezúttal, elfacsarodó arccal, félre kell fordítanom a fejem és többször is nyelnem, hogy el ne hányjam magam az újult erőre kapó kénszagtól.

Akárhányszor próbál valamelyikünk közelebb menni vagy mágiával támadni, a mostanra nem nevető, inkább elkínzottan sikoltó szél lecsap. Amikorra a fénysugár megszakad, a Menhir körül örvénylő köd már opálos felhővé változott – ami, ismét ropogva formálódni kezd. A megszállott száraz, fület bántó hangon nevet, amint az elriadó ködből grafitszürke kőszobor lép ki – Patrícia Campball a házában látott fénykép alapján. Talán csak a szemein kívül vörösen izzó Babiloni jelek fedik a testét. Ugyanolyan árnyékjelenség veszi körül a fejét, akár a megszállottat, az ujjai végein pedig karmok feketéllenek.

- Most már nem tudtok megállítani! – jelennek meg narancssárgás vörös karikák a megszállott szemeiben, míg a szájából fekete füst száll fel. – A Föld elveszett! – válnak alig érthetővé a szavai.

- Helló, a meglepetés vendég nem volt benne a szerződésben! – hátrál Elarik Madyson mellé.

- Soha nincs, már megtanulhattad volna! – vonja meg a vállait a nő.

- Megyek, meghozom a kedvét a szabályokhoz! – emeli meg az egyik öklét, majd támad ismét. – Nem ért egyet! – tápászkodik fel Elarik, miután a kőszobor mellkason taszította és egyedül Madyson hóból feltörő tenyere állította meg. – Köszönöm! Messze ez volt a legkevésbé övön aluli támadás a hónapban! – emeli a megszállottra a mutatóujját. – Tényleg annyira kifogytatok volna már az ötletekből, hogy mágiával faragott vízköpővel kell megtámadni a mélyen tisztelt és megölni vágyott ellenséget? – tárja szét a kezeit. – A pokol egyre inkább kezd kiesni a formából! Vagy neked kopárabb a fantáziád az átlagtól! – vonja meg ismét a vállait.

- Szemtelen ember! Nem tudod, hogy mikor kell befogni! – villannak fel a narancsos vörös karikák a megszállott szemeiben.

- Találkoztunk volna már vele, hogy így ismer? – néz vissza Elarik ismét a válla felett.

- Rólad bárki megállapítja, aki öt percnél többet töltött a társaságodban Rik! – ingatja a fejét Abbygale.

- Igaz! – vonja meg ismét a vállait a férfi. – De továbbra is Elarik! – emeli a szemöldökeit a nőre.

- Ezt később! – emelem meg kissé a kardom. – Kezdődik a második kör! – nézem végig, ahogy újabb kreatúrák és tükörarcúak emelkednek ki a hóból.

Amint megjelenik a sima tükörarcú is, felhorkan a mellkasomban a forróság. Fájdalomtól eltelve, sikítva támadok, könnyektől fátyolos szemekkel – éppen csak kitudva kerülni az ugyanekkor támadó szobrot. Hezitálás és nagy részben gondolkozás nélkül vágom le, ami az utamba kerül, csakhogy a mellkasába döfve köthessen ki a kardom, míg a megszállott keservesen felüvölt. Mit sem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okozva fagyasztja le a vállaim a tükörarcú, felfelé rántom a pengét, ami a feje tetején szabadul ki.

- Ez aljas volt kislány! – tántorog a megszállott, míg a szemei sarkaiból, az orrából és a füleiből is bíbor sávok borítják el az arcát. – Ronda dolog így tönkretenni a másik játékát! – szökken felém, majd csavarja ki a kardot a kezemből.

Miközben a hóban puffan, megragad és durván eltaszít – a siralmas állapotú kabátomra esek, jobb karommal a hátam mögött. Amíg a ruhaujjal letörli arcáról a vért, a ruhadarab belső zsebébe nyúlok.

- Belegázoltam volna a lelkedbe! – húzódnak kissé bágyadt mosolyra az ajkaim. – Nagyon fáj? – húzom le lassan a Tantóról a hüvelyét, majd adom át a hátam mögött a bal kezembe.

- Ej-ej, szegény, naiv kislány! – húzódnak torz mosolyra az ajkai, miközben ismét a fejét ingatja. – Milyen messzire is sodródtál a valóságodtól! Most is milyen fölényesen viselkedsz? Miközben, ha jól sejtem, azt is elhiszed, hogy még mindig a te helyzeted a fényesebb! Holott több tucat sebtől átvérzett ruhákban heversz a hóban! – tárja szét a kezeit. – Remegve a gyengeségtől, fegyvertelenül és tehetetlenül! – ölt alakot ismét ormótlan, rövid kardja a kezében. – Sajnálom, hogy máris véget kell, vessek ennek a harcnak! Jó volt, amíg tartott, de sajnálatosan meguntalak! – sújt le. – Maradj veszteg, nem fog olyan sokáig fájni!

- Na, végre valami, amiben egyetértünk! – ütöm félre a kardját lefagyasztott kézzel, odébb gurulva és felállva, majd markolatig mélyesztem a pengét a mellkasába.

- Fogadd szívélyes gratulációm – bukik előre a feje, az ajkai közül kibuggyanó vérrel. – Mégis gyilkos lettél – hörgi. – Viszont ez már nem hozza vissza a szerelmed – kuncog ismét gyenge, száraz hangon. – Egyedül maradtál – suttogja. – Ismét.

- Nem vagy ember – hajolok az arcához szintén suttogva, ugyanis ekkor elcsitul a szél.

- Ne engem győzködj kislány – vigyorog véres fogakkal. – Mit sem számít, hogy végeztél ezzel a testtel, már bevégezte a dolgát. A folyamat már elkezdődött. Köszönöm... a részvételt – fakul meg a hangja, majd, miközben lecsúszik a bíbor, csillogó pengéről, eltűnik a vörös karika és a rosszindulatú, ében sötétség is a szemeiből.

A kőszobor felém fordítja a fejét – a Babiloni jelek vörös árnyalatot vesznek fel, míg a szemei elfeketednek. Alig tudok elvetődni a rohama elől, ugyanis a megszállotthoz képest nehezebben, de nagyobb lendülettel mozog. Ledobva a Tantot, amennyire megy, sietve talpra állva, lefagyasztva az ökleim fogadom a következő támadását. Mivel a kabátom nélkül hidegrázások ostromolnak és a sebeim is egyre inkább éreztetik a hatásuk, újabb, fájó ütéseket kapok. Végül kiáltással ismét a földre kerülök – a szobor pedig támad.

Lezuhanó fejjel fújom ki a levegőt, amikor az utolsó pillanatokban az idézett hátrazuhan. Sajog szinte mindenem és csak lomhán vagyok képes mozogni – tompa, a sarkaiban árnyékos látással nézem, ahogy Elarik dulakodik a szoborral. A láncsodrony kesztyűkkel minden ütéssel nagyobb és több darabot tör ki a testéből, míg a szobor a karmaival igyekszik megsebesíteni a férfit. Madyson is elrohan mellettem kőöklökkel, ami már sok az egyre darabosabban és lassabban mozgó szobornak – a gomolygás a feje körül egyre ritkább, ahogy a szemeiből és a karmairól is kezd lekopni a sötétség. Amikor végül a derengő Babiloni jelek is kihunynak, homokszemekké hullik szét – a szél ismét természetes önmaga.

- Megmaradsz? – áll meg mellettem valamivel később Elarik, zihálva, néhol szakadozott, vértől és hótól mocskos ruhákban.

- Azt hiszem, igen.

- Remek – nyújtja a kezét. – Gyere. Ennek a dalnak vége.

- Még nem. – Takarítani ki fog? – ragyognak fel ismét Madyson bőrén a Babiloni jelek, és horkan fel ismét a szél.

- Veronika! – fut végig a gerincemen a hideg, majd nehézkesen és néha botladozva a tetőajtó felé indulok.

Végtelennek tűnő percekig nem áll egyébből a világ, mint a szívem heves dörömböléséből és a bakancsaim elmosódó dobogásaiból – dülöngélve haladok a lépcsőn, többször is kis híján legurulva. Nehezen szelet idézve elkergetem a mostanra már ritkulni kezdett ködöt, miután az épületnek arra a részére értem, ahol lezuhant. Magányos, kopasz bokor mellett hever, kifacsarodott végtagokkal – nyitva vannak a szemei.

- Ne! – roppan jókorát a hó, ahogy térdere esek mellette. – Kérlek ne... – húzom az ölembe. – Nem veszíthetlek el téged is – kezdek zokogni.

Fogalmam sincs, mennyi idő múlva, derengés szüremlik a keze felől, majd, valamivel később, sípolva, levegőért kap, miközben felpattannak a szemhéjai – annyira megijesztve, hogy kis híján ellököm magmámtól.

- Hol vagyok? – motyogja pislogva. – Kicsim! – ragyognak fel és merednek ki a könnybe boruló szemei, amint valamivel később felém fordulnak.

- Hála az égnek – potyognak a lány arcára a könnycseppjeim. – Annyira örülök, amiért nem... – csókolom meg a lány homlokát.

- Én is – szipog felemelve a bal karját, csakhogy mindjárt fájdalmas fintorba is ugrik az arca. – Hogy lehet? – forgatja a fejét. – Hiszen...

- Valószínűleg ez – érintem meg a gyűrűjét. – Ennek egyelőre muszáj, jónak legyen – rántom le a nyakamból a sálat, kötöm csomóra a végeit, majd akasztom a nyakába. – Bocsáss meg.

- Miért... – facsarodik el az arca, míg a hurokba segítem a karját. – Jól vagy? – kutatom végig a pillantásommal, miután talpra segítettem.

- Ne értem aggódj, amikor te vagy tele véres szakadásokkal – merednek ki ismét a szemei. – Meg fogsz így fázni.

- Pontosan úgy és az történt, mint amitől féltem – rémlik fel a megszállott véres arca.

- Szívem? – rázza meg a fejét, majd emeli rám a szemöldökeit. – Merre jár a magabiztos Avery?

„Talált valakit, akiért nem félti az életét sem."

- Én is téged – húzódnak az ajkai mosolyra. – Mondd, kérlek, hogy vége?

- Úgy van. Sajnálom – simogatom meg az arcát.

- Ismét? – nevet bágyadtan, viszont csilingelő hangon. – Én drága, szarkám. Ezt a sportot hagyd meg másnak.

- Meg kellett ölni Eriket – nézek az épület teteje felé. – Vagy legalábbis azt, ami megszállta.

- Hogy érted?

- Pontosan úgy történt, ahogy arra Abbygale-nél múltkor számítottunk, azaz a pokol átvette felette az irányítást. De ha jól vettem ki a reakcióiból, nem egészen úgy, mint arra Madyson számított. Démon szállta meg Eriket, és mint az kiderült, jó ideje már csak játszotta, hogy önmaga – veszek mély levegőt.

- Mit akarsz mondani? – bukik előre a feje.

- A képembe vágta, hogy ő a felelős nem csak a nagyszüleim és Patricai haláláért, hanem apáért is. Sőt, abban is az ő keze volt, hogy Klay és Maryam szó nélkül elhagyott, vagy amiért anya elvesztette az állását.

- Szegénykém – nyom puszit az arcomra. – Nem vagy egyedül rendben?

- Veronika.

- Igen, tudom. Többségében ezek üres szavak. De nem a barátnődtől.

- Azt akartam mondani, hogy sicc, a fejemből.

- Annyira jó idő van, miért akarsz kilakoltatni? Végül az volt a nagy-nagy terve a pokolnak, amire Madyson és Abbygale számított? – kezd ropogni a hó a bakancsai alatt.

- Nem egészen a várt forgatókönyv szerint, de nagy vonalakban igen – lép ki a főbejárat roncsán Elarik. – Mi több, elhencegett vele, hogy amire számítottunk, nem volt több, mint megszervezett színpadi előadás – horkan.

- Ez azt jelenti, hogy az a mit tudom én milyen kör nem is sikerült neki? – fordítja felém a fejét Veronika.

- A transzmutációs kör és a téglák szétszórva a városban csak elterelés volt – mutatok Elarik felé tenyérrel. – Viszont a transzmutáció sikerült, csak nem egészen világos hogyan.

- Mézesmadzag Avery – indul Elarik a padkánál parkoló Ford Starliner felé, hívogatva az ujjával. – Kellett neki valami plusz, amivel megalkothatta azt a nyavalyás szobrot – rebegteti meg az ujjait, majd nyitja ki Veronika előtt a jobb ajtót és hajtja előre az ülést. – Még az is lehet, hogy soha nem is akarta idehívni a cimboráit, csak veled akarhatta összeakasztani a bajszát.

- Azért raboltatott el, mert tudta, hogy Avery úgyis utánam fog jönni? Ha pedig úgyis ott lesz, rákényszeríti, amit akar? – szalad ismét ráncokba a lány homloka.

- Meglehetősen érzékelten kimondani, de igen – biccenti félre a fejét a férfi.

- Köszönöm – nyom hosszú puszit az ajkaimra Veronika, mielőtt beszállna. – Milyen szoborról van szó?

- Olyan szobrot hozott létre, ami úgy nézett ki, mint Patrícia. De hogy belül mi lehetett? – vonom meg a vállaimat.

- Éhség – ér a közelünkbe Madyson, Nina és Abbygale. – Olyan démon, amit nem érdekel semmi más, mint a gyilkolás. Démonvéreb. Bár az nem világos, a megszállott hogyan uralkodott rajta, mivel ezek jobbára nem engedelmeskednek a saját fajtájuknak sem. Kár lenne, ha elkeveredne – nyújtja felém a Tantot. – Sajnálom – adja át a kabátom is. – Igazán szép ruhadarab volt.

- Nem is örülök neki, kezdtemmegszeretni – veszem át a fegyvert, egyszersmind a szemeim elé borulósötétséggel kifut a lábaimból az erő