- Ismét? – nyög Veronika az arcát a plafonnak emelve. – Többször ismételte már magát a hétfő az elmúlt két hétben, mint ami kellene az egészséges idegekhez – fordul el a fürdőszobaablaktól.

- Egyet értek – lépek mellé a sűrű gőzfelhőben. – Ezúttal viszont nem csak a természetanya érdeme – futtatom végig a szemeim gyönyörű, cseppektől csillogó bőrén, majd adom rá a fürdőköpenyét.

- Ne mondd ki, kérlek – rázza meg a fejét. – Az már önmagában is majdnem sok, hogy egyáltalán tudom – horgasztja le a fejét.

- El nem tudom mondani, hogy mekkora élvezet lesz vezetni ilyen kiváló látási viszonyok mellett – zárom össze előtte a fürdőköpenyt és húzom meg a díszövet, majd karolom át a hasát.

- A kérdés sokkal inkább az, hogy akarsz vagy sem – fordul meg a karjaim között a fejét ingatva.

- Azt mondanám, hogy nem igazán – nyúlok az álláért, majd emelem fel a megszínesedő arcát. – Viszont ki van zárva, hogy ismét gyalog menjünk. Bőven elég volt az utóbbi alkalom is.

- Nekem mondod? – forgatja a szemeit, majd kissé hátrébb lépve összezárja a köpenyem.

- Bocsánat. A reggelre gondoltam – simogatom meg a kezét.

- Azt szinte már csodával határos, amiért nem fáztunk meg, mint Alice – rázkódnak meg a vállai.

- Az még inkább, hogy végül neki sem sikerült olyan nagyon – biccentem félre a fejem.

- Nem egészen így emlékszem a hétfő délutánra. Sőt! Azzal a horrorfilmes hasonlattal sem tévedett – rázkódnak meg ismét a vállai.

- Azt mondtad, hogy nem szereted a Silent Hillt – nyújtok felé fogkefét a mosdókagylónál állva.

- Különösen most hogy emlékeztettél – kócolja össze a vizes hajam. – Köszönöm – veszi át, majd nyúl a tubusért. – Miből gondolod, hogy Alice nem robbant le annyira?

- Tegnap összesen hányszor tüsszentett és vagy kapott zsebkendő után? – nyúlok a fogkefémért és veszem át a tubust.

- Jogos – vonja meg a vállait. – Innen nézve az is több mint csoda – köpi ki a habot.

- Sokkal inkább az lesz az oka, hogy valószínűleg ipari mennyiségű gyógyszert diktál belé az anyja.

- Lehet, hogy rosszul emlékszem vagy keverem, de nem azt mondta, hogy van beteg a családjában? – ugranak össze a szemöldökei.

- A húga – biccentek, miután kiköptem a habot, majd a mosdókagylóba dobtam a fogkefét. – De az bárányhimlő, nem megfázás.

- Na és vajon a szülei is megúszták? – mutat rám a fogkeféjével, mielőtt az enyém után dobná.

- Közvetett bizonyítéknak hangzik – mosom ki a fogkefém.

- Mikor lettél te bírónő, hé? – löki meg finoman a vállam, röviden kuncogva. – Sőt! – kocogtatja meg a karom. – Alice azt is mondta, hogy hiába volt az autó, az anyjának sikerült is megfázni – húzza fel a felém eső vállát. – Akkor mostanra oda és vissza kidőlt már az egész család nem? – tartja a víz alá a fogkeféjét.

- Ha úgy jön holnap vagy pénteken a kávézóba, akkor a hétvégét mi is az ágyban töltjük – emelem meg a szemöldökeim. – Egyetlen szót se – nyomok puszit a szeme alá.

- Ismét kezded? – húzódnak az ajkai széles, édes mosolyra. – Igyekezzünk, kétlem, hogy sok időnk maradt még – mossa meg az ajkait, majd teszi az enyém mellé a fogkefét.

„Jesszusom, össze foglak kötni anyával."

- Húsz perc – pillantok felé az érintőképernyős vezérlő felől, majd kinyitom előtte az ajtót.

- Akkor csipkednünk kell magunk – kap a kezem után és szaporázza meg a lépteit.

- De ennyire azért nem – merednek ki a szemeim. – Szívem – karolom át ismét a hasát a gardróbban. – Nyughass, nem lesz olyan következménye, ha kések a munkából néhány percet, mintha iskolába mennénk.

- Ha viszont így folytatod, akkor elfogsz – dönti hátra a vállamra a fejét, ismét édesen mosolyogva.

- Csitt – csiklandozom meg a hasát, a köpeny alá bújtatva a kezem.

- Ne már – tölti be a helyiséget a kacagása. – Gyere, majd a kávézóban eszünk valamit – kezd húzni, ismét sietve, lerobogva a lépcsőn. – Mennyi időnk maradt még? – pillant felém alig valamivel később.

- Öt perc – engedem vissza a vastag pulóver ujját a karórámra, megállva a fogas mellett.

- Az baj – ül le Veronika az öltözőpadra. – Nem – rázza meg a fejét. – Tudom, hogy mire gondolsz és a Charger nem repülő – veszi fel a bakancsait kapkodva.

- Meg sem szólaltam és egykerekű biciklin zsonglőrködő majomra gondoltam – vonom meg ismét a vállaim, felé nyújtva a kabátját.

- Bolond – bukik előre a feje, miután felvette a ruhadarabot.

„Ha ez a jutalmam, nem akarok normális lenni."

- Kócos – veszem fel a sajátom, majd nyitom ki az ajtót. – Hányszor kívánjalak még a pokolba? – mormolom alig mozgó ajkakkal, amikor, kilépve a teraszra, fagyos hófúvás csap le.

- Ameddig meg nem érti szívem – rázkódnak meg ismét Veronika vállai, miközben kihúzza a kulcsot a zárból. – Említettem már, hogy mennyire utálom az ilyen időjárást? Alice-nek biztosan jó hangulata van – kezd sűrűn ropogni a bakancsai alatt a hó.

„Miért is akadtál le Alice-nél, amikor a délelőtt egyebek mellett éppen miatta morogtál?"

- Alice párnák között heverészik a telefonjával, vagy mit tudom én – rázom meg a fejem. – Ha így folytatja, hamarosan nem autóval, hanem motoros szánnal fogunk iskolába menni – fordulok el, amint fuvolázó széllel újabb hófúvás érkezik. – Úgy emlékszem Winnipegben lehetett is venni – száll fel kövér párafelleg a sóhajtásom után, amint belépek a garázsba.

- Tetszik a gondolat – biccenti félre a fejét. – Annyi viszont biztos, hogy akkor szőlőszemekként lógna rajtad takarítótól igazgatói mindenki, hogy hadd próbálják ki – nyitja ki az utas felőli ajtót.

- Attól félek én is – nevetek, beindítva a motort.

- Milyenek voltak a Winnipegi telek? – száll be ismét a garázsajtó bezárása után.

- Voltak enyhébbek is, a legtöbbször viszont olyanok, amikor az ilyenek számítottak enyhének – állok meg a kapuszárnyak előtt, majd szállok ki.

- Nem csak a hidegtől van igaz? – fordítja felém a fejét, ismét valamivel később.

- Elkezdődött – kötöm be a biztonsági övem, a Campball ház felé fordítva a szemeim. – Kérlek, a biztonsági övet – Ki az? – veszem elő a mobilom és adom át, alig hogy a gézpedálra a léptem.

- Abbygale küldött üzenetet. Azt kéri, hozzá, ne pedig a kávézóba menjünk. Hozza Lorénát is – köti be magát.

- Anyát? Minek? – szalad ráncokba a homlokom. – Mit fog tudni hozzátenni a kiboruláson kívül?

- Avery – biccenti előre az állát.

- Ne haragudj szívem, de ez az igazság. Nekem sem éppen jó ötlet nem pánikszobában ücsörögni veled, pedig már közel két hete ismerkedek ezzel a világgal, és tudok is egyet, s mást – forgatom a jobb kezem csuklóból. – Hát még a tűzvonalba vinni olyan nőt, aki már csak azon kiakad, hogy magától gyullad tűz a lámpásokban.

- Igazságtalan vagy – dugja vissza a készüléket a belső zsebembe.

- Tudom – ráz át ismét a hideglelés a hangszíne miatt. – Mivel nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk.

- Ezért úgy kezelsz lassan mindkettőnket, mint a porcelánbabákat, amiket a nyavalyás széltől is óvni kell, nehogy akárki óvatlanul lesodorja és összetörje – koppan az ujjperce az ablakán.

- Mivel Erikről beszélünk, aki pedig nagyon messze van az óvatlan jelzőtől! Megfűszerezve a pokollal, aminek az erejéről, de még a démonok harcmodoráról sem tudok semmit! A rohadt életbe, miért kell ennek folyton visszaköszönni? Azt nem akarom, hogy bajod essen! – csapok a kormányra, miután befordultam a keresztutcába.

- Akkor megbízhatnál bennem!

Kikerekednek a szemeim, amikor hidegrázással kellemetlen zsibbadás és libabőr fut át a bőrömön – mintha gyomron és hátba vágnának egyszerre.

- Miért gondolod, hogy nincs így? – remeg meg a száraz, suttogásnál alig erősebb hangom.

- Nem teszem... bocsánat – szipog.

- Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. Ezek szerint tévedtem – sóhajtok hosszan, majd törlöm le a kibuggyanó könnyeket.

- Miről beszélsz?

- Hagyjuk – fordulok be Abbygale utcájába. – Majd később megbeszéljük.

- Szívem? – érinti meg a kezem.

- Semmi baj Veronika – ingatom a fejem, ezúttal durvábban törölve le az újabb könnycseppeket. – Emlékeztettél rá, hogy hihetünk és mondhatunk akármit, másfél hét ismeretség után nem tudunk megbízni teljesen a másikban, ha akarunk sem.

- Édesem – kezd sírni. – Megbízom benned és nem csak a levegőbe beszélek, hallod? – szorítja meg a kezem hosszú szívdobbanásokig. – Nem. Mondtam. Komolyan! Csak félek – kapja a kezem a mellkasához.

- Én pedig téged – veszek mély levegőt.

- Tudom – emeli az ajkaihoz és kezdi puszilgatni a kezem. – Majd Abbygale-vel maradok – vesz szintén mély levegőt. – Biztosan van még olyan puskája – köszörüli meg a torkát.

- Ennek is elő kellett jöjjön előbb vagy utóbb – állok meg Abbygale háza előtt. – Hé – törülöm le a hüvelykujjammal a könnyeit. – Tényleg semmi baj – simogatom meg a kezét, miután leállítottam a motort.

A Dodge Ram, kifarolva kissé a havon, szint ugyanekkor fordul be az utcába, majd szinte bőgő motorral hajt hozzánk. Az utcalámpák narancsos fényében a köd, akár a cigarettafüst. Az a baljós érzés, ami az elmúlt percekben felütötte a fejét, erősödni kezd, mire pedig kioldom a biztonsági övem, nyugtalan, rossz érzéssé változik. Ismét mély levegővel szállok ki. Alig érezhetően kén szúrós szaga üti meg az orrom. Megállva a nyitott ajtóban ezúttal rosszabb hidegrázás kíséretében az ég felé kapom a fejem: élénkvörös, a derengő köd miatt elmosódó szegélyű oszlop suhan el ferdén az utca felett, mélyen és halkan zúgva.

Összeugró szemöldökökkel csukom be az autót és forgatom a fejem – az utca mindkét vége felől még többet sejtek. Mint ami meggyulladt, ébennel keveredő vörösbe és narancssárgába borul az ég. Az eddig csak aljas széllökések szinte metszővé változnak – kínlódó üvöltéseket sejtek ki mögülük.

- Na, ha ez sem hozza rá a frászt a babonásokra, akkor nem tudom, hogy micsoda! – engedem le az állam és fordítom az arcom Veronika felé. – Mi az? – szalad ráncokba a homlokom, mivel a lány elkerekedett szemekkel mered rám.

- Az íriszeid! – simítja ki az arca elől a táncoló loknijait. – Nem csak sötétebbek lettek, hanem el is feketedtek! Az arckifejezésed pedig pillanatokig olyan volt, mint elégedett!

„Akkor leszek, amikor..."

Jeges hidegrázás jár át, amikor lelki szemeim elé úszik apa esdő gyilkosának arca, majd fellobban a tehetetlen harag és a bűntudat is pillanatokra.

- Elképzelhető, hogy így reagál Erikre! – zárom be az autót.

- Részben igazad van! – jön közelebb Abbygale a rémülten fejét kapkodó anyával. – Madyson már elmondta a vérvonalatok történetét?

- Fogalmazzunk úgy, szóba került! – rázkódnak össze ismét a vállaim.

- Az, hogy elsötétülnek a szemeid, ráz a hideg és baljós érzéseid vannak, természetes! Mint tudod, a Fekete hold gyermekének az ereje démoni ártó mágián alapul legalább fele részben, ahogy a tiéd is az egykori közös vérvonalatok miatt! Ugyanúgy érzékeny vagy bármilyen pokoli mágiára akárcsak Madyson, mindegy, hogy az mennyire gyenge!

- Gyenge? – rázom a fejem. – Rohadt nyomasztó!

- Nem érzed a mágiád jelenlétét, mint máskor, a kénszagot ellenben nagyon is igaz?

- Nem mondanám, hogy orrfacsaró, de eltudnék képzelni ennél jobbat is!

- Milyen kénszag? – fordítja Abbygale felé anya a fejét. – Nem érzek semmit!

- Én sem! – lép mellém Veronika, összehúzva a kabátját.

- Az emberek többsége nem érzékei a mágiát! Te pedig igenis érzed, csak nem akarsz tudomás venni róla! – fordul anya felé. – Ott van a gondolataid között az a megfoghatatlan rossz érzés! Hasonlít arra, amit akkor érzel, amikor elfelejtettél valamit, de nem tudsz rájönni, hogy micsodát! Ez még nem a pokol maga, csak Erik mágiája, összekeveredve az elorzottal! Sokkal rosszabb lesz majd, miután elvették tőle az irányítást!

„Csak kérni kell és házhoz jön a rosszullét?"

- Remek! – forgatom a szemeim. – Veronika, anya, menjetek be, kérlek a házba! – fektetem a kezem a lány vállára. – Mihamarabb induljunk, mielőtt még rosszabb lesz – intek az ég felé.

- Nem! Madyson nélkül nincs esélyünk! – rázza meg a fejét a nő.

- Szerintem viszont letudom győzni egyedül is! – fonom össze a karjaim.

- Nem tudod! – ingatja a fejét ide-oda szálldosó, mélyvörös hajtincsekkel.

- Miért is nem? – nevetek hitetlenkedve.

- Nagyon erős vagy, csakhogy ez önmagában édes kevés! Néha, mint most is, borzasztóan önhitt tudsz lenni! Erről nem tehetsz! Még nem vesztettél eleget a mágia miatt ahhoz, hogy komolyan vedd! Viszont mit sem változtat a tényen, hogy hatalmas a hátrányod! Ha megtámadod vagy ő teszi meg, akkor arra lehet valamennyi esélyed, hogy néhány összecsapásig elbírj vele, de végül mindenképpen veszítenél!

- Szeretettel várom a választ, hogy miért? – tárom szét a kezeim. – Bocsánat a gőgös viselkedésért, de ha nem tévedek, erre nem érünk rá!

- Nagyobbat nem is tévedhetnél! Ha nem tőlem hallod ezeket, akkor tőle fogod! Méghozzá a saját véredben ázva! Azt kérdezted, hogy miért is nem tudnád legyőzni Eriket, de ha nem tudod magadtól rá a választ, az talán még nagyobb baj! Tapasztalat Avery! Mióta tudsz az erődről és ismerkedsz vele? Tisztában vagy már vele, hogy mikre vagy képes? Hol vannak a határaid? Na és ezekhez képest vajon Eriknek milyen és főleg mekkora gyakorlata lehet? Ebből adódóan vajon miben fog megmutatkozni az óvatos előrelátása? Neked mid van? Kétségbeesett féltés, félelem, türelmetlenség és forrófejűség! Csupa olyasmi, amit fegyverként fog felhasználni ellened! Szembesít mindezekkel, felhergel, hibára kényszerít, majd megöl! Bosszant, amiért ezek a kérdések és a tények folyton visszaköszönnek? Nem véletlen!

- Remek! – forgatom ismét a szemeim.

- Mondd, miért akarod legyőzni Eriket?

- Hogy ne árthasson Veronikának és mindenféle aranyosságot se legyen esélye elszabadítani!

- Nem! Ez a célod! Micsoda az indítékod? Mi az, amiért meg akarod állítani?

- Megölte a nagyszüleim csak, hogy végre tudja hajtani az átkozott transzmutációját! – tárom szét ismét a kezeim, miközben mozgolódás kezdődik a mellkasomban és csapkodni kezd körülöttem a szél. – Ezt talán nem elég?

- De igen, viszont nem elég erős! Mondd, meddig lennél hajlandó elmenni azért, hogy legyőzd?

- Ameddig csak kell! – meresztem ki a szemeim.

- Ez nagyon szépen hangzik, csakhogy nem igaz! Nem azért akarod megállítani, mert különben az fog történni, ami! Mindketten tudjuk, hogy az így vagy úgy mindenképpen meg fog történni! Sőt! Az ok még csak nem is Veronika! A valódi indítékod az, hogy revansot vegyél!

- De igen, Veronika miatt! Na de mi van akkor, ha emellett meg is akarom bosszulni őket?

- Azért Avery, mert olyasvalakikért tennéd meg, akiket nem is ismertél! Jogos gesztus lenni, viszont attól még nem kötött hozzájuk semmilyen érzés! Ezzel szemben Erik mindezt a szerelem miatt akarja véghez vinni! Ugye már érted? Több, és ami fontosabb, erősebb indítéka van, amiért elszántan küzdeni is fog! Szerinted mégis mi fog történni, ha ennek a célnak az útjába állsz?

- Akkor mégis mit csináljunk? – rázom a fejem, mire villódzni kezdenek az utcalámpák.

- Be a házba! – lendül Abbygale anyához. – Vidd Veronikát is! – nyomja a kezébe a kulcscsomót. – Gyerünk! – mereszti rá a szemeit. – Nyugodj le! – gombolja ki kapkodva, majd húzza szét a kabátját. – A zaklatottságod kihatással van arra is, mikor és mennyire érzed meg a rád leselkedő veszélyt! – húzza elő a rövid sörétes puskáját.

- Hogyne! – veszek mély levegőt. – Mert azt is éppen most kellett ideegye a fenének! – kúszik le a karomon a jeges érzés.

Ezúttal nem olyannak élem meg, mint amikor vízcsepp siklik le a bőrön, hanem inkább sűrűbb és lassabb csurgásnak – az alakot öltő ezüstpenge régi barátként simul megnyugtatóan a tenyerembe.

- Vigyázz magadra, kérlek! – teszi a vállamra a kezét Veronika és szorítja meg röviden.

- Ne aggódj, megleszek! – horgasztom le a fejem, mivel a mellkasomban felhorkantó düh után ismét apa arca rémlik fel.

Annyira bánatosan sóhajt, hogy az egyszerre bántja a füleim és kavarja fel az így is záporesőtől vert lelkivilágom. Abbygale, kibiztosítva a puskát, ismét azzal a kifejezéssel, de ezúttal örömtelenül mosolyog. Amint a szívem visszasüllyedt végre a mellkasomba és a pihegésem is megszűnt, tudatára ébredek a forró mozgolódás mértékékének is – ami más borzongatással figyelmeztet veszélyre. Ismét megváltozik a széllökések hangja: dühvel megtelt ordításokat és önfeledt kacagásokat hallok ki, hosszabb-rövidebb időközönként váltva egymást. A megélénkült havazás sejtelmesebbé teszi a vadul gomolygó ködöt.

A jelenségben nem lehet semerre eléggé messze ellátni – rövidebb-hosszabb időnként, hideg rázó hangon neszezve, hófúvások csapnak le rám, vagy örvényként kavarognak elmosódottan. Hűvösség fészkeli magát a gyomromba, miközben egyik vagy másik irányból sejtek veszélyt. A váltakozó hangú széllökéseket és a gallyak, ágak recsegését leszámítva csend van – azok viszont hangosabbak, mint máskor. Amikor mély, a széltől eltérő ordítás harsan, fogalmam sincs, mire számítsak, miközben arrafelé kapom a kardot – szélrohamra azonban még így sem. Több métert repülök – felsikoltok, amikor a hóba puffanva fájdalom hasít a vállamba.

Ha nem is hull a szemeim elé sötétség, szürkés fátyol igen, és tompán sípolnak is a füleim. Nem létezik más, csak a hideg és a sajgó fájdalom. Alig hogy nekiütközök valaminek, megrázva a fejem felállok – éppen amint Abbygale hangja szüremlik bele a szél ismét kacagó zúgásába. Amint Abbygale háza felé indulok, alakok sejlenek fel majd lépnek ki az a ködből: a hétfő esti jégtükör arcot és páncélt viselő kreatúrák – köztük a sima arcúval. Forró utálat lobban, amikor utóbbi az utca közepén megáll előttem, majd összefonja a karjait.

Ezúttal viszont másabban néznek ki: a korábbinál vastagabb jég borítja a vállaikat, az alkarjukat, a mellkasukat és az ökleiket is. Talán csak a jég, de mintha valamivel testesebbnek is tetszenének, mint a legutóbb. Velük szemben a tükörarcú, ha nem is annyival, de karcsúbb és inkább második bőrként, semmint páncélként viseli a jeget. Mivel elmúlik végre a füleimből a sípolás, ismét a szél ordítása és Abbygale puskájának dörgései töltik ki a világot. Mire a sima arcú támad, már a bugyogó láva képzetével várom.

Az első ütés elől elhajolok, a másikat kivédem, majd visszatámadok – a mellkasán, jobb válltól közel a derekáig nyitott, gőzölgő, mély vágás szinte azonnal beforr. A széllökés zúgása szinte még el sem halkul, a felsőtestén már nyoma sincs – a jégpáncélon viszont igen. Félrebiccentett fejjel várja ki, hogy elkerekedő szemekkel hátralépjek. Annyi lélekjelenlétem van, hogy számítsak rá, ezért oldalra lépve kitérek a támadás elől, majd megragadva a karját, kirántom az egyensúlyából – csak jég, mégis borzalmasak a reccsenések. Rövid tántorgás után felbukik, és többet nem mozdul – a szél pedig hirtelenjében hagyja abba a kacagást. A másikat törzsből kettévágom, a harmadiknak pedig Abbygale puskája lesz a végzete.

Kövér párafelhőt fújtatva az arcom elé forgatom meg a kissé még fájó vállam – szinte egyszerre a belém maró újabb érzéssel: veszély. Már az előtt hátrakapom a fejem, hogy meghallanám a ropogó havat – a harmadik kreatúra éppen megragadja anya karját és lendíti a vállára Veronikát. Végzetes képzettel nyúlok a körülöttem susogó szél után, aminek következtében az letépi a kreatúra fejét. Térdre rogy, majd rövid morajlással szétesik. Anya kikerekedő szemekkel, a fejét ingatva ül fel, míg Veronika elsápadva tátog.

Alig teszek feléjük néhány lépést, ismét lecsap az az átkozott szélroham. Noha ezúttal nem taszít odébb métereket, a lábamról ledönt. Amint ismét talpra állva körbekapkodom a fejem, a tükörarcú már nincs ugyanott – kiráz a hideg; elfeledkeztem róla. Akkor érek az ekkorra talpra állt Veronika közelébe, amint Abbygale puskája ismét dörren – mintha soha nem is akarnának elhallgatni a rövid, visszhangzó dörejek. Hollók szárnycsattogásai és bántóan éles, rekedtes károgásai hallatszódnak mindenfelől a ködből.

A mellkasomban kezdődő mozgolódás ezúttal, akár a gátnak ütköző hullám – ösztökélésére akkor fordítom arra a fejem, ahonnét a kreatúrák jelentek meg, amint Abbygale felsikoltva hátrarepül, míg a puskája kiszakad a kezéből. Nem mozdul többet, miután a hóba puffant – a szél ismét kacagni kezd. Végigszalad a hideg a gerincemen, miközben egyre kétségbeesettebben igyekszem megtalálni a támadót. Ezúttal anya sikolt, ugyanis az ujjra éledt másik két kreatúra ismét megragadta őket. Előbb azokat, majd az Abbygale felé tartót harmadikat tépem szét, ezúttal a tűz és a szél képzetével.

Anya és Veronika, miután a kreatúrákkal együtt ismét a földre zuhantak, sietve állnak talpra, majd hátrálnak el. Alig észrevehetően remegni kezd a levegő és a köd is nyugtalanabbul kavarog. Egyre többen bukkannak elő a sejtelméből – hóemberek, páncél nélkül, jégszemekkel, jégcsap orrokkal és lefelé görbülő ajkakkal. Ahogy sorra tépem szét őket a süvítő széllel, egyre durvábban, úgy kezd változni a mozgolódás is a mellkasomban – mint inkább tombolni. Amint széttépem az utolsót is, két jégarcú nekem ront és ledönt a lábaimról.

Látva Veronika könnyekben ázó arcát, amikor ezúttal az ismét előbukkant sima arcú vonszolja el, a korábbiaknál is hevesebb tehetetlen harag lobban a mellkasomban, majd nyargalva végigperzsel mindent, amihez csak ér. Szabadulnék, csakhogy nem tudok. Amint a perzselés mindenhová elér, a mellkasomban a korábbinál is nagyobb forróság lobban, elhomályosítva a látásom – sikítok, ahogy csak a tüdőm bírja, mire a másik három kreatúra szétesik. A sima arcú azonban csak térdre rogy.