- Segítsek a takarításban? – állok meg Abbygale mellett összezárva a kabátom majd felhúzva a kesztyűim. – Gond van?

- Nem köszönöm. Csodálatos – ugrik ráncokba a homloka alig valamivel később, miközben elrakja a mobilját. – Újabb vihar készülődik – veszi fel a sapkáját majd a kesztyűit.

- Az elmúlt napok után inkább az lenne meglepő, ha nem lenne – húzom el az ajkaim.

- Határozottan nem hiányzik – bólogat.

- Veronika. Kérlek – fordul anya feje a lányhoz, rám mutatva.

- Anya – sóhajtok. – Mitől lett volna nehezebb megkérned, hogy vegyem fel, mint mindenki más? – Szívem? Ez sapka, nem pedig pankrátor maszk – tolom fel a ruhadarabot a szemeimről.

- Mi különbség? – vonja meg a vállait és ejti le kissé az állát, aranyosan mosolyogva.

- A sapka csak melegen tart – emelkednek meg a szemöldökeim.

- Csak nem tapasztalatot sejtek a szavaid mögött? – szélesedik vigyorrá a mosolya.

- Csak nem elcsavargott a fantáziánk? – bököm meg ismét az orrát. – Viszont miért éppen arra? –hajolok közelebb suttogva.

- Lányok, később sutyoroghattok – köhint anya a Dodge Ram hátsóablakát takarítva.

„Tehetséges hangulatromboló."

- Jól van, na – forgatom ismét a szemeim. – Helló! – húzom el a Chargertől Veronikát. – Van ám célszerszám – puszilom meg, majd vezetem hátra.

- Persze, kettő is – kalimpál a kezével, rám öltve a nyelvét. – Nem ám csak a hideg miatt van rajtam kesztyű.

- Na és ha átázik? – nyitom fel a csomagtartót. – Napokig fogsz majd kapkodni a zsebkendő után –adom a kezébe az ablakmosó lapátot. – Ezt tessék használni – emelem rá ismét a szemöldökeim.

- Van, hogy ijesztően tudsz hasonlítani anyára – néz vissza a válla felett.

- Ne is mondd – néz fel anya a takarításból. – Nem ismerte a nagymamáját, többségében mégis szinte tökéletesen utánozni tudja a stílusát.

„Továbbra bóknak veszem, ha nem haragszol."

- Ne csak ácsorogj ott édes lányom, mint aki jó dolgát végezte, így csak megfogsz fázni – szalad ráncokba a homlokom, lezárva a csomagtartót.

- Érted már? – mutat felém a nő a tenyerével.

- Anyára is ijesztően hasonlít – bólogat a lány, alig tudva elnyomni a vigyorát. – Vedd fel a sapkát Veronika – húzza ki magát. – Ha éppen ezért fogsz lebetegedni, iskola helyett egész nap porszívózni fogsz.

- Tényleg így szeretitek köszörülni a nyelvetek egymáson? – nevet Abbygale, visszarakva a platón lévő fémládába az ablakmosó lapátot.

- Nem mindig – rázom meg ismét a fejem, éppen végezve a tisztítással.

- Csak általában – kuncog Veronika. – Ajándék – adja vissza az ablakmosó lapátot.

- Kapsz te mindjárt olyan ajándékot.

- Várom – emeli rám a szemöldökeit.

- Inkább később – bököm meg ismét az orrát, majd rakom a helyére az ablaklemosó lapátot és zárom le ismét a csomagtartót.

- Ugye nem ismét a csokoládé vágyálmodra utalsz? – nyitja ki az utas oldali ajtót.

- Nem – ráncolom a homlokom Abbygale-re, aki emelt szemöldökökkel és azzal a mosollyal néz rám. – Az terv legfeljebb – csukom be az ajtót.

- Kezdhetek aggódni? – köti be a biztonsági övét, felszaladó szemöldökökkel. – Merre csavarog a fantáziád báránykám?

- A szívem tolvajának nyomában farkaskám és talán – indítom be a motort, majd hajtok ki Abbygale után, vigyorogva.

- Aranyos ház – dől kissé előre Veronika, amint a Dodge Ram ráfordul a feljáróra. – Abby mondta, hogy kicsodák jönnek hozzá?

- Jack nővére és az ő férje – húzódom le a padka mellé. – Talán ők lesznek azok – mutatok a csont fehér autóra, ami alig valamivel az után áll meg, hogy kiengedem a biztonsági övem.

A kormány mögül pillanatokkal később kiszálló nő egyenes szálú és hosszú, míg az utas félhosszú, divatosra vágatott hajat visel. A férfi ujján viselt pecsétgyűrű, benne fekete kővel és a nő nyakában a csillagot formázó medál, csúcsaiban ugyanolyan kövekkel, azonnal magára vonzza a szemeim. Még csak a hideg futkos a hátamon, amint leállítom a motort, viszont amikor kiszállok, mozgolódás is kezdődik a mellkasomban, míg az ujjam a gyűrű alatt zsibbadni. Csapdosó szárnyakkal holló szál a közeli villanyoszlopra.

- Szia – öleli meg Abbygale a nőt, miután szintén aktiválva a riasztót, visszasétált.

- Helló Abby. Régen láttuk már egymást – tartja el magától hosszú pillanatokkal később.

- Elarik Jhonson – nyújt kezet a férfi.

- Avery Oreana – biccentek. – Szép gyűrű – igyekszem úgy közelebb menni, hogy nem nézek fel a madárra.

- Köszönöm. Családi ékszer.

- Veronika Campball – engedi el a kezem a lány. – Nagyon tetszik. Milyen márkájú? – pillant el a férfi mellett.

- Üdv – rázza meg az ő kezét is. – 1961-es Ford Starliner. Abby hogyan állnak a dolgok azzal a...

- Elarik – rázza meg a fejét a nő, majd a szemei a villanyoszlopra villannak, miután félig elfordult attól.

A bizsergés a gyűrű alatt alábbhagy, ellenben a mozgolódás a mellkasomban tovább nő – a lelki szemeim előtt tengeri vihar dúl. A dörrenve villám csap a felfröcskölő vízbe, a madár felé rebbennek a szemeim – ami pedig hiába próbál elrepülni. A lelki szemeim előtt változik a kép: az pereg le, hogy a fagyos levegőből születő és alig látható kézzel utána nyúlok, megragadom és magamhoz rántom. Bár sejtem, hogy mostanra nem igazán kellene, meglepődök, hogy mire feleszmélek, már meg is történt.

- Várj – indul felém a nő. – Ahol avatatlanok is láthatják, valamivel diszkrétebben használd – áll meg mellettem.

- Tedd rá a kezed és gondolj arra, hogy tűnjön el belőle, aminek nincs ott helye – pillant a madárról rám a szintén közelebb jött Abbygale. – Ne – rázza meg a fejét. – A kérdések összezavarnak. Csináld.

Megvonva a vállaim, örvénylő mozgolódással a mellkasomban és újabb képzettel a lelki szemeim előtt fordulok vissza. Szívdobbanásokkal később a madár szemeiről eltűnik az alig észrevehető fátyol. A következő pillanatokban pedig riadtan elrepül.

- Madyson Anders – nyújtja a kezét a nő.

- Avery Oreana – rázom meg. – Veronika Campball – vonom magamhoz átkarolva a vállait az ijedten pislogó lányt.

- Loréna Oreana – lép mellénk anya.

- Üdvözlöm – fognak kezet majd anya biccent Elariknak.

- Abby? – fordul Madyson feje a nőhöz. – Ez megszállás volt. Tényleg reméltem, hogy legalább az olyan csúfos vereség után, mint a múltkori volt, nyugton maradnak néhány napig, szerencsésebb esetben hétig – forgatja a szemeit. – Ezúttal miről van szó?

- Közvetett szerepük van. Most még legalábbis – biccenti félre röviden a fejét Abbygale. – Erik Campball. Ha jól látom az arckifejezéseden, nem ismeretlen a név – fordul a feje Elarik felé.

- Nagyjából száznyolcvan centiméter magasság, fekete, félhosszú haj, borosta és csupa kedvességet ígérő tekintet? – ugranak fel a férfi szemöldökei. – Volt már szerencsénk hozzá. – ingatja a fejét.

- Mostanra már ében szemek. A pokolból idézett magára nagyobb mágiát. Ha jól sejtem a tudtukkal, viszont Fausti eskü nélkül – int az utcánk felé.

- Az káros az egészségre – fújja ki az orrát Elarik. – Tudjátok, mi a célja vele? – veszi át Madysontól a slusszkulcsot, majd zárja be a Starlinert.

- Valószínűleg a hatalomvágy, mint mindig – vonja meg a vállait Abbygale.

- Eredetileg talán csak az lehetett – rebbennek a szemeim az iskola épülete felé, ahonnan baljóslatú sejtelem csap meg a gyenge szélmozgással. – Transzmutáció – pillantok ismét Abbygale-re. – Vissza akarja hozni a feleségét, akit közvetetten, valamilyen idézett lénnyel, éppen ő gyilkolt meg a nagyszüleimmel együtt – kezdem ismét simogatni Veronika vállát, halkra fogva a hangom, amikor gyalogos tűnik fel a túloldali járdán.

- Jobb lenne, ha inkább bent folytatnánk – indul Abbygale a bejárat felé.

- Továbbra sem több, mint erős feltételezés, hogy Erik Campball lett volna a felelős a nagyszüleiddel vagy a Patríciával történtekért – teszi a vállamra a kezét anya, miután becsukta az ajtót.

- Már nem – veszem át Veronika kabátját, majd utána az enyémet is felakasztom.

- Parancsolsz? – szalad ráncokba a nő homloka. – Megkérdezted talán?

- Hát persze, mi sem természetesebb annál, mint hogy leszólítod az utca emberét és felteszed neki a nagy-nagy kérdést: mondja, kérem, megölte ön a feleségét vagy sem? – forgatom ismét a szemeim.

- Akkor hogy állíthatod annyira biztosan? – fonja össze a karjait, miután felakasztotta a kabátját.

- Fogalmazzunk úgy, hogy bevallotta – követem Veronikát a nappaliba. – Álmomban.

- Tessék? – nevet röviden. – Arról álmodtál, hogy gyilkosságot vall be neked? Avery, ennyire...

- Az elmúlt napok után miért ezt esik nehezedre elhinned? – fordulok hátra törzsből, ráncokba ugró homlokkal.

- Álom látomás? – biccenti félre a fejét Madyson.

- Ha te mondod – veszem le a nyakláncot.

- Amikor a mágián keresztül megjelenik valaki a másik álmában. Viszont csak álomnak tűnik, míg valójában inkább látomásról beszélünk.

- Fájdalmas emlékemet hozott fel az elhunyt édesapámról, majd rejtőzött mögé – húzom fel a gyűrűim.

- Részvétem. Az, hogy emlékképhez is hozzáfért, még nagyobb baj – sóhajt.

- Mert? – ugranak fel ismét a szemöldökeim.

- Így már nem csak azzal van tisztában, milyen érzésekkel vagy szavakkal tud rávenni, amire csak akar, hanem a képességeiddel is.

- Azokkal mostanság mindenki más is, kivéve engem – forgatom ismét a szemeim.

- Miből vetted észre, hogy nem álmodsz?

- Nem követte az emléket. Csak beszélgetni akart – fonom össze a karjaim.

- A személyes találkozó ennyire kiment volna a divatból? – emelkednek meg a nő szemöldökei.

- Hiába kérdeztem, nem volt hajlandó válaszolni – vonom meg ismét a vállaim.

- Mit akart? – üt meg dühös hangszínt Veronika, felém kapva a fejét.

„Erről volt szó nem? Vagy rosszul emlékszem?"

- Megfenyegetett, ismét, hogy ha megpróbáljuk megakadályozni, vagyis inkább én, a nagy-nagy tervét, akkor megöl minket – fut át a borzongás, rossz sejtelmet hagyva hátra.

- Mindegyik ezt mondja – ugrasztja meg Elarik a szemöldökeit.

- Mit értettél az alatt, hogy diszkrétebben? – intek az ablak felé, ismét Madysonra pillantva.

- Ő is boszorkány Avery – áll fel Abbygale az öltözőpadról.

- Mi az, hogy ő is? – rebbennek rá a szemeim.

- A színészkedéssel már elkéstél – ingatja ismét a fejét. – A hollónál a szemeid sem rebbentek. Ahogyan neked sem – pillant Veronikára.

- Avery az előbb célzott rá – vonja meg a vállait a lány, anyára mutatva. – Annyi mindent láttam és tapasztaltam az elmúlt napokban, hogy már egyre kevesebb fordulaton lepődöm meg. Néha viszont így is ijesztő belegondolnom, hogy valószínűleg eddig csak a felszínt kapargattuk – dől nekem.

- Hasonlóan vagyok én is – vonom meg a másik vállam.

- Abby – köszörüli meg a torkát Elarik. – Ő nem csak... hanem a boszorkány.

- Agyoncsaplak – fordul felé Madyson feje.

- Szereted, ha így hívnak? – húzódnak mosolyra az ajkaim.

- Fojtogatásig – biccent a nő visszafordulva.

- Ő a Fekete hold gyermeke – néz hátra a válla felett Abbygale, felakasztva közben a kabátját. – Ismered a nevet – jön vissza hozzánk, eligazgatva a kardigánját. – Legalábbis elfejtettél meglepődni.

- Alig szálltunk ki az autóból, amikor olyasmire hívtad fel a figyelmem, amiről fogalmadnak sem kellene, hogy legyen – rebbennek a bejárati ajtóra a szemeim, majd vissza rá, megvonva a vállaim. – Olyan természetes hangnemben méghozzá, mintha csak a vasárnapi pirítósról lett volna szó. Az már meg sem lepett, hogy utóbb nyíltan beszélgettetek róla. Vagy, hogy megtudtad mondani, mit kezdjek a megszállással – rebbennek ismét Madysonra a szemeim.

- Én is boszorkány vagyok – köszörüli meg Abbygale a torkát. – Legalábbis olyasmi.

- Később – emeli Madyson a kezét a kimeredő szemekkel előredőlő anya felé. – Térjünk vissza a transzmutációra – pillant rám. – Tudjátok, hogy hol akarja végrehajtani?

- A városban – ül le a kanapéra Veronika.

- Úgy értettem – szalad ráncokba a nő homloka.

- Ő viszont nem egészen – ülök le a lány mellé. – Városszerte téglák vannak szétszórva rajtuk a tűz alkímiai jeléve. A város fennállása óta még álló épület, düledék vagy már üres telek Erik kezében van, leszámítva a miénket – rebbennek anyára a szemeim. – Ezek a város szélein vannak inkább.

- Tehát nem a városban tervezi megrajzolni a transzmutációs kört, hanem azt akarja felhasználni hozzá? – szalad ráncokba Elarik homloka.

- Ha a szétszórt alkímiai jelekből nem lett volna elég egyértelmű – forgatja a szemeit Madyson.

- Amit viszont nem értek az óta sem, hogy Scientia közölte – pillantok Veronikára majd ismét Madysonra. – Miért kell az egész város?

- Úgy még erősebb lesz a művelet – tartja rajtam az ismét fürkészővé váló tekintetét a nő. – Scientia kicsoda?

- Később. Ne térjünk el a kérdéstől. – Miért lenne még erősebb?

- A világot átszövi a mágia, mint óriási pókhálók hálózata. Nem éppen kellemes hasonlat, de még mindig így lehet a legjobban jellemezni. A Föld számos pontján vannak gócpontjai. Olykor kisebb, általában viszont nagyobb helyek, helyszínek ezek, ahol erősebb, mint máshol, ami ugyanígy igaz a valamennyi mágiát birtokló lényre is.

- Salem pedig éppen ilyen gócpont – sóhajt anya, lerogyva a másik oldalamra. – De legalább arra is választ kaptunk, hogy miért él itt generációk óta a családunk – fordítja felém és dönti oldalra a fejét.

- Vagy, hogy a vasvillák, fáklyák és okoskodó nyelvköszörülések ellenére miért te voltál közülük az első, aki elment – bólogatok. – Fekete hold gyermeke – térnek vissza Madysonra a szemeim. – Anya szerint előfordult, hogy némelyik a családi naplókban volt róla említés, kifejtve viszont szinte soha.

- A világ legerősebb boszorkánya – érinti meg Abbygale a fotelban ülő Madyson vállát.

- Most már vérvonala – ül le a szomszéd bútorba Elarik.

- Lara – húzódnak mosolyra az ablaktól elforduló Madyson ajkai.

- A boszorkányok, mint mostanra tapasztalnod kellett, olyasvalakik, akik képesek befolyásolni a természet erőit, legalábbis bizonyos mértékig – mutat végig magán Abbygale. – Mindig is léteztek viszont olyanok, akik közülünk is a legerősebbek voltak. Őket nevezik Fekete hold gyermekének és Bellatornak – mutat Madysonra majd rám.

- Ő lenne az? – dől előre Elarik.

- Meglepetés – biccentem félre a fejem, felugró szemöldökökkel. – Na de, csipetnyit fontosabb kérdés. Honnan tudsz róla? – dőlök Abbygale felé.

- A nagyszüleid is tudták rólam. Elárulták, hogy te leszel az. A folytatás nem fontos.

- Abby?

- Rendben, amikor Aria és Michael átjöttek a végrendeletükkel és a többi dokumentummal, a nagymamád megkérte Jackat, hogy az utóbbiakat személyesen, ne pedig hivatalos úton, ha és főleg úgy fognak történni az események, ahogy azt várta. Erről volt is szó, amikor először itt jártál – fordulnak a szemei anyára. – Csakhogy nem ez volt Aria egyetlen kérése – szívja be, majd fújja ki hosszan a levegőt. – Várjak néhány hetet a haláluk után, majd keresselek fel és segítsek megérteni mindazt, amik addigra maguktól is meg kellett, hogy mutatkoztak – rebbennek rám a szemei. – Elarik – emeli meg a kezét. – Alig több, mint egyetlen hete tud minderről.

- Vagyis még ismerkedsz a képességeiddel és az új világgal? – emeli rám a szemöldökeit Madyson.

- Fogalmazzunk úgy, ez az izgalmas, újvilág nem megkopogtatta a vállam, hanem jobb szó híján rám rúgta az ajtót – vonom meg ismét a vállaim. – De igen, jelenleg így van – pillantok ki az ablakon, ahol korábban a rókát láttam.

- A többség ugyanígy ébred rá ennek a világnak a létezésére – biccenti félre a fejét és vonja meg az egyik vállát a nő. – Scientia? – ugranak fel a nő szemöldökei.

- Azt állítja magáról, hogy két lábon járó tudás és tapasztalattár. Amit azért hozott létre mágiából Reagan Oreana, hogy vezesse és tanítsa a későbbi generációk tagjait. Szerződés szerint legalábbis – vonom meg ismét a vállaim és húzom el az ajkaim. – A valóságban mindez Barokk körmondatokban szónokoló kiképzőt jelent leginkább. Látnod kell, különben nehéz elhinni.

- Találkoztál már démonnal? – dől előre Elarik a fotelban.

- Igen – kapja át a mellkasát Veronika.

- Nem szívem, azok is olyasmik voltak inkább, mint amikkel Scientia szokott püföltetni – ölelem át a vállait és simogatom meg.

- Azokat kihívás elhinni, még inkább elviselni – vonja meg a vállait a férfi a fejét ingatva. – Két lábon járó mágikus hangrögzítőt annyira nem.

- Miből feltételezed, hogy úgy néz ki? – karolja át a hasam és a derekam hátulját Veronika.

- Azt mondta: „Mágiából létrehozott kiképző" – járnak közöttünk a szemei. – Az olyan általában nem papagáj alakját veszi fel.

- Ha az megnyugtat – vonom meg a fél vállam.

- Ha lenne rá lehetőség, akkor később érdekelne is Scientia – fordulnak Madyson szemei anya felé, miután Elarik felé legyintett.

- Semmi akadálya, viszont az ilyesmi kérdésben Avery számít a gyakorlottabb – emeli a plafonnak a szemeit. – Nem szívesen megyek oda – rándul meg az arca.

- Ezúttal nem fog bántani – érintem meg a karját.

- Nem tudom – harapja be az alsó ajkát. – Adjam meg neki egyáltalán a lehetőséget?

- Nem tett mást, amikor először ott jártam, mint hogy az utamba próbált állni – hajol előre, kibújva az öleléséből Veronika. – De valószínűleg csak azért, mert ott volt – zongorázik a combomon.

- Éppen ez az – rebbennek felé anya szemei. – Ha valamire megtanítottak az elmúlt évek, akkor az az, hogy nem tarthatom többé állandóan magam mellett – siklanak rám, majd kapja félre a szemeit. – Mi van ha...

- Anya. Kérlek, fejezd be – emelem a plafonnak szintén a szemeim. – Egyszer kellett csak rászólni.

- Miről beszélünk pontosan? – ugranak fel ismét Madyson szemöldökei.

- A birtokunk mögött erdő van, közöttük pedig hosszú téglafal. Ebből boltív alól kiskapu, azon túl pedig kavicsokkal felszórt földút vezet – túrok bele Veronika selymes loknijaiba, majd húzom magamhoz a felém eső kezét. – Az erdőből közel hektárnyi rész a miénk. A korábbi szavaid alapján nem is a város, hanem inkább az a terület a gócpont – mutatok Madysonra. – Ami megmagyarázza, hogy Erik miért ragaszkodott a megkaparintásához gyilkosságig – forgatom ismét a szemeim. – Persze hogy a hatalom – horkanok. – Az erdő területben rét rejtőzik, annak közepén sziklakorong és Menhir. Csak sziklatövisnek nevezem, egyértelmű okból – vonom meg ezúttal rövidebben a vállaim. – Viszont – ugrik ráncokba a homlokom, amint a hátamon végigszaladó hideggel elér a felismerés. – Felmerül a feltételezés, hogy nem mostanság pattanhatott ki a fejéből ez a terv, ha azt nézzük, mennyire meg akarta szerezni magának a földet.

- Elég csak abból kiindulni, hogy hány birtok van a tulajdonában városszerte – biccent Abbygale.

- Ez már elhangzott – fordul felé Madyson feje.

- Viszont ezek ennyik és nem többek, vagy igen? – pislog Veronika. – Mármint üresen álló földek, romok vagy még álló épületek, amik csak ahhoz a körhöz kellenek neki.

- Transzmutációs kör – szalad ismét ráncokba Elarik homloka.

- Hurrá – vonja meg a bal vállát a lány.

- Amennyire tudjuk, tényleg nincs más szerepük – szorítom meg Veronika kezét. – Újabb kérdés – rebbennek a szemeim ismét Madysonra. – Ha Erik éppen a felesége halála miatt döntött az idézés mellett, akkor hogy lehetett végig az a terve? A gyász, a fájdalom, az önvád és a tehetetlen harag az embert nem éppen a higgadtság megtestesült márványszobrává teszik – veszek mély levegőt. – Türelmetlenné, ingerlékennyé, meggondolatlanná és kiszámíthatatlanná már annál inkább – vonom meg ismét a vállaim. – Márpedig az előkészületek inkább az ellenkezőjét sugallják, nem? Ha viszont végig a transzmutáció volt a nagy-nagy terve, az azt jelentené, hogy a nagyszüleim megölése is. Ha igen, akkor minek idézett meg bármit, amikor lett volna más választása?

- Azt mondod, hogy Patrícia halála sem biztos, tragikus egybeesés volt? – kerekednek el Veronika szemei.

„Ahogy azt már részben megbeszéltük."

- Amennyiben a második feltételezést vesszük alapul, akkor valószínűleg nem.

- Avery – sóhajt kissé remegő hanggal.

- Tudom. De ez elmélet volt, nem több rendben? – emelem rá a szemöldökeim.

- Milyen más választása lett volna? – fordítja anya felém lassan a fejét.

- Scientia azt mondta, hogy: „Nincs jó vagy rossz mágia, csakis a használójának a szándéka." Ebből az következik, hogy úgy használod, ahogy csak akarod, amíg a hatalmad korlátai között teszed – forgatom ismét a szemeim. – Erik nem volt arra kényszerülve, hogy távolról idézzen meg valami nyavalyát bérhóhérnak. Megtehette volna akár ezt is: bejut a házba, megidézi azt a valamit, majd tesz róla, hogy ne lehessen kijutni. Sőt, nem is lett volna szüksége a gyilkosságra. Küldhetett volna rájuk álmot is, amíg végrehajtja, amit akar. Vagy ismételten bezárhatta volna őket. Úgyis verte a mellét az idézés után, hogy őt nem állíthatja már meg senki – horkanok. – Viszont maradhatott volna a hagyományos módszereknél is.

- Mit számít, hogy mi volt a terve vagy miként hajtotta végre? – szaladnak fel ismét Madyson szemöldökei. – Az a fenyegetés inkább fontosabb, amire készül.

- Mármint azon kívül, hogy nem működik a transzmutációs művelet? – emelem meg kissé az állam.

- Pontosan azért és köszöni szépen, nagyon is működik a transzmutáció, éppen csak nem úgy, ahogy arra a végrehajtója számít. A művelettel tényleg életet lehet teremteni, amiért cserébe az idézőnek viszont magából kell, adjon. Empátia, előzékenység és jó modor első sorban. Viszont, édes mindegy, hogy mi a célja, a végeredmény soha nem lesz életképes és még annyira sem a várt. Ha pedig olyan természetű mágiával is történik, mint amilyen a várható, ki fog csúszni az irányítás Erik kezei közül. Amennyiben ez megtörténik, életveszélyes lények fognak elszabadulni. Ugye nem kell mondanom, hogy honnan? Akkor már nem lesz más választásunk, mint megölni Eriket, hogy megtudjuk szakítani a folyamatot.

- Miért? – kapja Veronika a fejét a nő felé, ismét kikerekedő szemekkel. – Messze én félek Eriktől a legjobban, de akkor is. Miért kellene... megölni? Ha kicsúszik a kezei közül az irányítás, nem fog megszakadni a művelet magától is? Vagy. Olyan jelekkel ellátott téglák vannak a város több pontján is, mint mondta – fordítja meg a tenyerét és emeli fel a kezeinket. – Nem lenne elég csak azokkal tenni valamit?

- Sajnálom, de nem – ingatja a fejét Madyson. – Amennyiben Erik elveszíti az irányítást a művelet felett, az nem azt fogja jelenteni, hogy nincs meg hozzá a kellő tudása vagy ereje. Hanem azt, hogy a pokol elragadta tőle. Meg kell, hogy értsd: attól a pillanattól fogva Erik halott. Nem lesz semmivel sem több, mint hús-vér kapocs. Abban igazad van, hogy a téglákat el kell pusztítani, viszont a legtöbb, amit elfogunk vele érni az, hogy gyengítjük, ha szerencsénk van, még lassítjuk is a folyamatot. Térjünk inkább vissza arra, hogy édesanyád miért fél oda menni – fordulnak ismét felém a szemei.

„Mindenkinek hobbija lett a villám témaváltás?"

- A boltív mögötti területet mágia védi, ami róka alakjában jelenik meg. A célja a boltív védelme, a feladata pedig, hogy az avatatlan ne juthasson be és láthasson olyasmit, amit nem kellene. Anya gyerekként éppen olyan volt, aminek megfelelően megtámadta.

- Na és Veronika? – szalad ismét ráncokba Elarik homloka. – Neki miért csak az útját állta?

- Akkor anya közelében ott volt a nagyapám, de egymaga próbált bemenni, ezért történt a támadás. Amit viszont csipet túlzásnak érzek... inkább az történhetett, hogy megpróbálta elijeszteni. Mi együtt mentünk be – szorítom, majd emelem meg szintén Veronika kezét.

- Vagyis bevallottad, hogy boszorkány vagy? – vakarja meg az állát a férfi.

- Meg kell, ismételjem a feleséged? – villannak felé a szemeim, mire felkavarodik a fotel körül a levegő. – Erik valahogy gondoskodott arról, hogy a róka sem pedig Scientia ne tudjon az útjába állni. Akkor fejezte be az idézést, amikor odaértünk. Ha az a madár nem volt elég diszkrét, akkor kíváncsi vagyok mit mondtál volna arra – fordulnak ismét Madyson felé a szemeim.

- Ha villám témaváltásról van szó, kezet foghatsz vele – ingázik Elarik az ujja Madyson és köztem.

- Ismered a mondást, hogy: „Ne szólj szám, nem fáj fejem?" – fordul a férfi felé Madyson feje. – Óbégatva kántált? – pillant ismét rám.

- A házunk néhány utcával arrébb van a kertváros szélén, amit az emberek már hobbiból is messze elkerülnek. A kapu a hosszú feljáró végén van, a ház pedig közel tucatnyi méterrel hátrébb. A boltív és az azon túli terület érthetően még messzebb. A legtöbb, amit elérhetett volna az óbégatással az, hogy bereked. Elmosódott, vörös oszlop és mély morajlás – mutatok a plafonra.

- Szeretem az iróniát – nevet Elarik.

- Akkor ironikus módon mindjárt nyakon csaplak – forgatja ismét a szemeit Madyson. – Scientiától tudsz a transzmutációs körről?

- Részben. Hallottam róla korábban is. Azt tudom tőle, hogy Erik arra készül – biccentek, ismét az ajtó felé intve. – Megszállt hollóval körberepülte a várost. Az utóbbi támadása valószínűleg éppen arra lehetett válasz – pillantok Veronikára.

- Le tudnád rajzolni a transzmutációs kört? – néz rám ismét Elarik.

- Talán, de minek? – rebbennek rá a szemeim.

- Abby, van térképetek a városról? – fordul a férfi feje a nő felé.

- Kétezer-huszonegyben? – hagyja abba a kezem simogatását Veronika.

- Elarik. Minek? – szalad ráncokba a homlokom.

- Megtudnánk, hogy hol van a kör közepe – áll fel Abbygale. – Ugyanis ott fogja végrehajtani.

- Az iskola – nézek felé. – Scientia szerint Erik már a harmadik éjszakája tevékenykedik.

- Éppen éjszaka? Ennyire szereti a cidrit? – ugrik ráncokba ismét Elarik homloka.

- Vannak, akik a keresztrejtvényt szeretik, mások pedig a megfázást – vonom meg ismét a vállam.

- Két valaki kávét? – teszi Abbygale a kezét Madyson foteljának karfájára.

- Csitt – emelem Veronikára a szemöldökeim.

- Én igen – néz a nőre Elarik.

- Szintén – emeli meg a kezét Madyson.

- Elfogadom, köszönöm – biccent anya.

- Lányok? – fordul felénk Abby.

- Avery kér, és ha már ilyen szépen néz rám, én is – paskolja meg a hasam Veronika, kikerekedett szemekkel.

- Mióta lettél a magyar hangom? – csiklandozom meg a lány állát.

- Ne már – kuncog, behúzva a nyakát. – Amióta először az orrom alá dugtad azt a pohár Melanget. Kérlek, hadd segítsen – fogja meg a kezem és néz fel Abbygale-re kiskutya szemekkel.

- Bolond lennék visszautasítani – biccenti félre a nő a fejét, vigyorogva.

- Tessék, most már munkát is vállal a nevemben – állok fel. – Gyere – meresztem a lányra röviden a szemeim.

- Talán félsz kávét főzni nélkülem? – húzza be ismét a nyakát, miután felállt.

- Nem – csiklandozom meg ezúttal a derekát. – A tálcákat félek kihozni nélküled.