A széles és hosszú utca sűrűn van beépítve, ha egymás sarkát nem is tapossák az épületek. A friss hótól már inkább csak szürkéllő aszfaltút egyik és másik oldalán vastag törzsű fűzfák emelkednek, ugyanakkora távolságot tartva egymástól, közel a túloldali szomszédjával szembe ültetve. Kopasz, hófedte ágaik, ha nem is mindenhol, kupolaként fonódnak össze – azt az érzést keltve, különösen az ágak, gallyak között aláhulló pelyhekkel, mintha egészen másvilágban haladnánk. A föld vagy egyszintes házak ablakai sötéten merednek többségükben, amik viszont nem, azok bársonyos aranyfénnyel derengik be a betonjárdát. Két autó széles feljárók mögött széles, viszont nem mindig magas építésű garázsok gubbasztanak, szorosan a házak mellé, vagy palánkkerítésekkel elválasztva azoktól.

Minden ötödik ház után szűk sikátorok futnak, az utcalámpák borostyán sárgás fénypászmáiban – egy-egy a közepüknél is áll, nem engedve, hogy gyenge félhomálynál nagyobb sötétség boruljon rájuk. Sorra foszlik le a sötétség a fényszórók miatt az utcatáblákról és a tar bokrokról – miközben az ajkaim, hosszú idő után, őszinte mosolyra tudnak húzódni. Az indulásunk óta, szemmel láthatóan, meghíztak a hópelyhek, amiket szellő borzol – egyszersmind, akár a játszó gyermekek, táncolnak az autó körül.

- Hiányzott már, hogy így lássalak mosolyogni – biccenti félre kissé a fejét anya.

- Nekem pedig az ilyesmi – emelem meg a jobb kezem és mutatok ki a szélvédőn. – Nem mondom, hogy otthon ne lett volna elképesztő élmény este, ilyen időjárásban csámpázni a kivilágított utcákon, de ez? – fordul, ezúttal már csak a mutatóujjam a megritkult, öt méterenként és váltakozó oldalon felbukkanó villanyoszlopok felé. – Ilyesmit csakis az őszinte pillanatok tudnak hozni, amik viszont jobbára kikoptak a mindennapjainkból az elmúlt hónapokban.

- Ha ez ennyire lenyűgöz – int szintén a szélvédő felé. – Akkor látnod kell majd tavasztól őszig ezt a kisvárost is – hajol előre valamivel később, amikor a jobbára fenyőfáktól szegélyezett szakasz végére érve, hó függönybe burkolódzó házak közé érünk. – Már el is felejtettem, hogy milyen élmény eljutni idáig – sóhajt ismét.

- Olyasmit sugall a hangod, mint aki olyan sokat időzött volna itt – ugrik fel a fél szemöldököm.

- Mivel úgy is volt – dörzsöli meg a vállait. – Itt ismerkedtem meg az édesapáddal. Tudod, megvolt az a tagadhatatlan előnye ennek a kisvárosnak, hogy hiába tudták ugyanúgy, ki vagyok, és honnan jövök, olyannak fogadtak el, amilyen voltam. Az Oreana semmivel nem volt több, mint vezetéknév a sok közül. Mondhatni, ide jártam felnőni – sóhajt ismét. – Bizonyos idő után már csak aludni jártam haza, és azt is csak akkor, ha muszáj volt. Örültek is a szüleim – susognak a ruhái, miközben horkan. – Eltudod képzelni, mennyire furcsa érzés az, ha több minden köt ide, mint a szülővárosomhoz? Sőt, csaknem több jó élmény és emlék, mint a saját házamhoz? – nevet röviden, öröm nélkül. – Az első randevúnk helyszíne – mutat jobbra, étterem felé, ami előtt kültéri terasz nyúlik el. – Ott pedig az esküvőnket tartottuk – fordul az ujja balra, a hó függönyben kis híján elvesző templomra, néhány házzal később. – Még azt is fontolóra vettük, hogy ideköltözünk, sőt, lett is volna eladó ház a szülei szomszédságában.

- Lassíts, kérlek – emelem fel kissé a kormányról az egyik kezem, miután a kereszteződésben balra fordultam. – Vannak nagyszüleim apai ágról is? Miért nem tudok erről?

- Mert nincsenek Avery. Meghaltak nem sokkal a megfoganásod után. A Winnipegi ház az apád nagyszüleié volt.

- Csakis ezért mentetek Kanadába? Bocsánat az érzéketlenségért, de nem értem, hogy miért nem maradtatok a házukban?

- Csodálatos élet olyan városban, amiből egész életében elvágyódott, abban a házban, ahol minden az elvesztett szeretteire emlékeztette. Ugyanúgy az érzései űzték el otthonról, mint ahogy engem is. Ha a végére értünk ismét balra, majd egyenesen.

- Éppen csak az okok nem voltak ugyanazok, jól gondolom? – tekerem ismét a kormányt, valamivel később.

- Nem, viszont bizonyos értelemben kísértetiesen hasonlóak – fészkelődik az ülésben. – Na, ez az igazi élmény – sóhajt, ismét más háttérzöngéssel, miután eltávolodva az utolsó házaktól, ismét csak a villanyoszlopok és a fényszórók pászmái törik meg a hó függönybe burkolódzó estét. – Itt majd jobbra – mutat az olajfáklyákkal kivilágított havas földút felé.

- Jesszusom, mennyi autó? – hangosodik fel a hó surrogás, miután lefordultam. – Itt van talán az egész város?

- Azt nagyon kétlem, valamivel több, mint a fele legfeljebb. De Sublimityből is sokan szoktak lenni.

- Megnyugodtam – szalad ráncokba a homlokom.

A csillogni kezdő tavat a fellegek mögül éppen ekkor félig-meddig előóvakodó telihold ragyog be. A narancsos fény-árnyékban derengő göröngyös út mindkét oldalán több autósor parkol elszórtan – talán még kétszáznál is több, kiábrándító módon feketében, fehérben, vagy nagy néha szürkében. Magányos, jókora fenyőfa közelében parkolok le, ahová a legélénkebben vetül a holdfény. Ahogy a parkoló területén, a tóparton is nyüzsög az élet – hiába vannak ott is olajfáklyák, korzózó árnyaknál mégsem többek az emberek. Rengeteg lakóautót és átalakított büfé furgont látok. Akusztikus gitár dallamai simogatják meg a füleim tompán, amikor a fényszórók lekapcsolása után leállítom a motort.

„Igazán érdekfeszítő időtöltésnek ígérkezik."

- Van kürtöskalács – engedem ki a biztonsági övet, majd húzom ki a slusszkulcsot – Ez pedig azt hiszem, forralt bor lesz – szimatolok a levegőbe, miután becsuktam az ajtót.

- Ezúttal ne igyál, kérlek, haza is te fogsz vezetni – csukja be éppen anya is az ajtaját.

- Mivel nem szeretem, könnyű lesz – vonom meg ismét a vállaim, majd aktiválom az autó riasztóját. – Neked ellenben segíteni fog – emelem rá ismét a szemöldökeim. – Anya, lazíts. Ha látják rajtad, hogy ideges vagy, sosem fognak leszállni rólad.

- Ha az úgy menne Avery – ingatja a fejét, ismét sóhajtva. – Van, aminek az elfelejtéséhez tizenöt év is kevés.

- Oreana! – ropog a hó mögülünk.

- Mondtam – vonja meg a vállait, miközben félig megfordul.

- Mit keresel itt? – torpan meg rózsás arccal és felháborodott dühben forgó tompa szemekkel. – Nem látunk szívesen! Örültünk, amiért többé nem hozzák közénk az átkot és végre lakat alá zárhattuk a házukat! Erre megjelentek és feltöritek!

„A bemutatkozás hol marad gyökerek gyöngye?"

- Gyorsan terjednek a hírek – húzom kissé hátra a fejem, miközben ismét ráncokba a homlokom. – Jó tudni, hogy Salem sem más, mint gigantikus tyúkól – forgatom ismét a szemeim. – Sürgősen vegyél vissza, a szüleiről beszélsz.

- Te vagy a legfiatalabb boszorkány mi? – fordul felém lassan a feje, miközben megfeszül az álla. – Hadd mondjak neked valamit...

- Égek a vágytól, hogy hallhassam – lépek emelt szemöldökökkel és leszegett állal közelebb. – Vagy, megtudjam, mire telik még a jó modorodból – meresztem rá a szemeim. – Nevezz még egyszer boszorkánynak és valami kellemeset varázsolok a szemed alá.

- Az hiszed, a nagy szád bármit is változtat azon, hogy a családod miatt ül átok Salemen? – hátrál, miközben a szemeiből riadt rőtvadként menekül el a düh, míg a helyét sértettség veszi át.

„Naná, hogy meghunyászkodsz, amint kiderül, hogy nem az tiéd a nagyobb."

- Dórian – köszörüli meg a torkát a felénk tartó fiatal férfi. – Mondd csak, mit művelsz? – hajol a fiúhoz, majd szimatol a levegőbe. – Talán nem voltam eléggé világos, amikor azt kértem, hogy legalább ma ne igyál? – vesz mély levegőt.

- Tehát szilveszter...

- Mert neked az év többi napja micsoda? – vált hangsúlyt. – Erik Campball – nyújt kezet anyának. – Kérem, bocsásson meg a fiamnak – fordul a feje a fiú felé, megemelkedő szemöldökökkel. – Ha iszik, kiveszik belőle a jó modor.

„Kétlem, józanon ne lenne ennyire érzéketlen idióta."

- Loréna Oreana és hagyja csak – rázza meg anya a férfi kezét, a fejét ingatva. – Már hozzászoktam. Gyere, meghívlak arra a kürtöskalácsra – lép el a továbbra is kidülledő szemű fiú mellett.

- További szép estét – biccentek a férfinak, majd mosolygok a fiúra.

- Na, idefigyelj – ropog a hátam mögött a hó. – Visszamész a barátaidhoz és jól érzed magad, az italra ellenben éjfél előtt nem is gondolsz. Mondd, ezúttal fel is fogtad, amit mondtam? – fogja szinte suttogóra a hangját.

„Majd valamikor küldök képeslapot a kórházba az egódnak."

- Köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy három mondatból így helyre teszed – fordul felém anya feje, méterekkel később.

„Nem inkább azt, hogy egyáltalán megteszem?"

- Erről beszéltem az autónál. Tudod, hogy mire tanított meg az általános iskola mindennél jobban? Amennyiben nem mutatod meg minél előbb, hogy mire lehet tőled számítani, akkor ki leszel téve mindenki kényüknek-kedvének. Mit szólnál, mondjuk a mogyoróshoz?

- Otthon is így barátkoztál? – pislog. – Jó estét. Két mogyoróst kérnék – biccent a fáradt árusnak.

- Szintén jó estét. Sehogy nem barátkoztam anya. Aki közeledni akart az idővel úgyis megtette, a többiek pedig jobb is, hogy békén hagytak. Jóval célravezetőbb, mint behízelegni magad valahová, hogy utána semmibe nézzenek.

- Megváltoztál – sóhajt ismét, miközben átnyújtja a férfinak a hitelkártyáját. – Két, három éve még máshogy álltál hozzá az emberekhez – pillant rám valamivel később, méterekkel arrébb járva.

- Elkövettem azt a hibát, hogy olyasvalakiben bíztam meg, akitől nem tudtam, mire számíthatok. Emlékszel még, hogy mi lett majdnem a vége? Ne számíts jóra a világtól és nem fogsz csalódni sem, amikor a valódi arcát mutatja – vonom meg ismét a vállaim. – Viszont nem akarom újrakezdeni ezt a beszélgetést.

- Loréna? – jön közelebb ráncolt szemöldökökkel és hó ropogással a miénktől sötétebb, vörös hajú nő. – Tényleg te vagy az?

- Abbygale? – kapja arra a fejét anya. – Jack? – fordul az arca a kissé kócos, fekete hajú féri felé.

- El sem hiszem! Annyira régen láttalak! – kapja anyát az ölelésébe a nő és simogatja meg a hátát. – De jó újra látni – bontakozik ki az ölelésből. – Jó estét. Abbygalle Ross – nyújt kezet.

- Szintén jó estét – rázom meg. – Avery Oreana.

- Jack Anders – biccent a férfi.

- Üdv.

- Mikor jöttetek vissza? – nyomja el Abbygale a széles mosolyát.

- Néhány órája – igazgatja anya a kabátját.

- Bocsánat. Gyertek. Kértek forralt bórt, kávét vagy forró csokoládét? Csípős éjszakánk lesz – emeli az arcát a holdfény beragyogta havazás felé.

- Az nem kifejezést – dörzsöli össze a kezeit Jack. – Amióta ideértünk, olyan érzésem van, mintha életre kelt festmény világában lennénk.

- Valóban, ilyen szép téli éjszakát ritkán lát az ember – bólogat Abbygale.

- Avery, kérsz valamelyikből? – néz felém anya.

- Talán majd később – ingatom a fejem. – Körül akarok nézni.

- Biztos? – emeli meg ismét a szemöldökeit.

- Nem csinálok semmi hülyeséget. Hacsak nem kötnek belém – forgatom ismét a szemeim.

„Talán."

- A sötétkék furgon a miénk – fordul meg Jack félig-meddig és emeli fel a kezét.

- Rendben van, köszönöm – biccentek ismét, majd sarkon fordulva a lágy gitárszó felé indulok, amit mostanra halk, kellemes tónusú ének kísér. – Jacknak igaza volt – veszek mély levegőt, miután megálltam a vízhez közel. – Mintha nem is tudom, hó gömbben lennék.

- Szia – áll meg mellettem. – Szépen elintézted Dóriant. Bocsánat, amiért megijesztettelek – emeli meg a kezét. – Veronika Campball – nyújt kezet.

- Semmi baj – fújom ki hosszan a levegőt. – Avery Oreana.

- Oreana? – szalad ráncokba a homloka. – Nem is tudtam, hogy van más családtagjuk. Bocsánat – rázza meg a fejét. – Részvétem. Ne haragudj, de... – harapja be az alsó ajkát. – Hagyjuk, nincs hozzá közöm – rázza meg a fejét.

- Azért csak tedd fel azt a kérdést, ha belekezdtél – ugranak fel ismét a szemöldökeim.

- Hát jó – biccent valamivel később. – A temetés miatt jöttetek ide?

- Mindkettő – sóhajtok ismét, hűvös súllyal a mellkasomban.

- Tessék? – ugranak össze a szemöldökei.

- A kérdésed második fele. A temetésre jöttünk, vagy itt is maradunk? A válasz pedig leginkább az utóbbi. Úgy tapasztaltam, nem igazán népszerű a vezetéknevem.

- Ugyan. Salemben még vannak, akik elhiszik mindazt, amit a családodról suttognak.

- Tapasztaltam – nézek vissza a vállam felett.

- Dórian nem számít – legyint a fejét ingatva. – Ő mindenkivel ilyen, hogy is mondjam...

- Elragadóan tenyérbe mászó?

„Agyoncsapni való istenbarma."

- Mondhatjuk így is – nevet. – Az apja befolyásos személy Portlandben, ettől pedig azt hiszi, hogy a világ az ő kénye-kedve szerint működik.

„A szomszéd államban is kifognak esni az ágyból akkora csorbát fog szenvedni az egója, amint végül rádöbben, hogy még sincs marcipánból a kerítés."

- Legalább azt értem, hogy miért ekkora az arca – fordítom vissza a tó felé a szemeim.

- Gyönyörű nem? – fordítja felém a fejét sóhajtva valamivel később. – Nyáron még szebb. Szereted az ilyen helyeket?

- Volt idő, amikor azt hittem, de mivel az eddigi életem a nagyvárosban töltöttem, végül nemigen tudtam mit kezdeni a csönddel, amint eljutottam egyikhez-másikhoz egy-egy nyaralás alkalmával. Sőt, a végére már annyira hozzászoktam a város állandó zsivajához, hogy szinte észre sem vettem. Azt hittem, hogy ezúttal is zavarni fog, amikor anya felvetette, jöjjünk el ide, viszont... – mutatok a tenyeremmel a víz felé.

„Mégis egészen olyan hatással van, mint ahogy nagyon régen semmi."

- Mintha mélysége lenne?

- Tehát tudod, hogy miről beszélek – pillantok rá, biccentve.

Azúrkék, a szegélyeiknél fekete, szinte világítani tetsző íriszei különösen vonzzák a szemeim.

- Félig legalábbis – ingatja a fejét. – Néhány hete visszamentünk és ironikus módon rám ellenkező hatást gyakorolt. Amikor ott éltem, néha élveztem is, de akkor? – vonja meg a vállait. – Olyan volt, mintha zsibvásárba csöppentem volna – csapja az arcára majd húzza el a tenyereit.

- Pontosan így voltam, amikor kis gyermekként először mentem el otthonról egyedül – ugrasztom meg ismét a szemöldökeim. – A szinte megállás nélkül valakihez vagy valamihez beszélő emberek és a morajló járműforgalom – emelem a kezeim a halántékhoz. – Méhkas. Ugye nem hiszed el, amit rólunk mondanak? – köszörülöm meg a torkom.

- Hogy boszorkány lennél, a házatok és vele együtt a város pedig el van átkozva? Nem – ingatja a fejét, halvány mosollyal. – Rengeteg mindent el tudnék fogadni, talán még azt is... – rebegteti meg az ujjait az ég felé fordítva a tenyerét. – De hogy Salem el lenne miattatok átkozva? – ingatja ismét a fejét, ekkorra már vigyorogva.

- Na és mi az, amit el tudnál fogadni? – emelem rá a szemöldököm.

- Seprűn repülés, bibircsók, süveg – érinti meg az orrát majd a fejét, végül emeli az arcát az égnek.

- A seprűn repülést és a bibircsókot kihagynám – húzódnak vigyorra az ajkaim. – A süvegnek lehet valamennyi esélye – ütögetem meg az állam. – Nem mondanám divatos kalapnak, viszont esernyő helyett megfelelne.

- Kérsz valamit inni? – fordítja el ismét a szemeit, nehezen abbahagyva a nevetést. – Nekem jól esne – borzong meg átkarolva a csuklyás sötétszürke zubbonyának mellkas részét. – Mrs. Anders készíti Salem legfinomabb kávéját. Annak az utcának a végében van a kávézója, amiben az iskola is – néz vissza, és talán csak képzelem, de mintha változna kissé a mosolya.

- Már a kimondásától is jobb kedvem lesz – önt el forróság az emléke miatt. – Olyan gyorsan lett rohadt mogorva az időjárás, pedig mennyire szép volt, amikor jöttünk – emelem a szemeim a holdra.

- Ami különös, ugyanis egész nap enyhe volt – kapja el a szemeit, amikor ismét felé nézek.

- Erre most? – rázom meg a fejem szálló, vörös loknikkal, mire a hópelyhek, akárcsak párnából a tollak, ráhullnak.

- Hé! – lép arrébb kacagva.

- Te sem nézel ám ki olyan nagyon másképpen – emelem rá ismét a szemöldökeim, míg a dús, közel sötétbarna loknikba göndörödött hajára nézek.

- Olyanok leszünk, mint a hús-vér hóemberek – nyomja el a vigyorát, megélénkült arccal.

- Na, az az, amit még egyszer semmiképpen nem akarok kipróbálni – tartom a szemeim anya arcán, aki akkor nézett rám utoljára ennyire döbbenten, amikor ötödikben bejelentettem, hogy randevúra megyek.

- Ahhoz képest, hogy azt mondtad, te ugyan nem barátkozol, majd megtalál, aki akar, igen gyorsan ment – fonja össze a karjait.

- Ezúttal sem történt máshogy.

- Jó estét, Veronika Campball – nyújtja a kezét.

- Viszont, Loréna Oreana – fogadja el anya.

- Szia, Veronika. Kértek valamit? – fordul felénk Abbygale.

- Neked is Abby, Jack – biccent Veronika. – Igen két pohár kávét.

- Avery, még mindig van belőle? Nem ismerek rád – mereszt anya a szemeit a kürtöskalácsra.

- Nem az evéssel voltam elfoglalva – vonom meg ismét a vállaim. – Kéred?

- Ha nem eszed meg, igen.

- Akkor jó étvágyat – nyújtom át.

- Köszönöm.

- Jó tudni, hogy édes szájú vagy – fordul felém Veronika.

- Miért? Létezik olyan ember, aki nem válik azzá, miután megkóstolta? – mutatok tenyérrel az ételre. – Mennyi lesz? – intek az Abbygale kezében lévő poharakra.

- Legfeljebb olyan, aki még nem kóstolta meg – ingatja a fejét Veronika, megérintve pénztárcát tartó kezem. – Hagyd csak. Ezekkel pecsételjük meg a barátságunkat.

„Máris?"

- Rendben. Köszönöm.

- Van lampionotok? – teszi le valamivel később a poharát a lány ismét rám emelve a szemeit, majd húzza fel a zubbonyának ujját a karórájáról.

- Nincs. Nem volt már időnk készíteni – rázza meg a fejét anya.

- Szavad ne feledd – mutatja Abbygale anyának a mutatóujját, majd ismét bemegy a büfé furgonba. - Jártunk már úgy mi is, hogy tönkrementek az ide úton – kopog a fém eladópulton.

- Aminek az örömére tavaly fél tucattal legyártott legalább – igazgatja meg Jack a szövetkesztyűit.

- Inkább, mint hogy még egyszer pórul járjunk, csak mert figyelmetlen vagy – adja ki Abbygale a narancssárga papírral burkolt, apró, négyzet alakú tárgyakat anyának.

- Köszönjük – nyelem le a kortyot, a tárgyak felé ugrasztott szemöldökökkel.

- Nincs mit – ingatja a fejét a nő, mosolyogva.

- Nehéz elkészíteni?

- Nem mondanám. Valamilyen kartondoboz kell hozzá, ragasztó, mécses, hurkapálcika és átlátszó papír. Ha van ötleted hozzá, hogy rakd össze, húsz perc alatt készen tudsz vele lenni.

- Avery, lenne kedved velem jönni? – issza meg a poharának tartalmát Veronika majd dobja ki.

- Máris ennyi lenne az idő? – kapja fel Jack a bal csuklójáról a kabátjának ujját.

- Bizony – bólogat Veronika, széles mosollyal. – Ha éjfélkor már a tavon akarsz lenni, akkor ideje elkezdeni evezni.

- Szívesen mennék – iszom meg a kávém.

- Te gyere velünk – fordul anyához Abbygale. – Legfeljebb Jack összehúzza magát.

- Menjünk, mielőtt elviszik az összes csónakot – lép el mellettem Veronika, megérintve közben a kezem.

- Tessék – nyújtja anya az egyik lampiont. – Csak ügyesen – pillant Veronikára.

- Köszönöm? – emelem meg a szemöldökeim. – A tiéd hol van? – lépek Veronika mellé.

- Ott hagytam – mutat a lobogó tábortűzre, ami már magányosan táncol a hasábokon.

- Akkor valószínűleg mostanra elvándorolt.

- Nem mindenki olyan itt, mint Dórian – vonja meg ismét a vállait. – Sőt, szinte csak ő.

- Az emberek mindig elveszik azt, ami nem az övék, ha azt látják, hogy nincs gazdája.

- Néha úgy van – veszi fel a pattogó tűzhöz közel félbevágott farönkről, amitől nem messze a földön akusztikus gitár hever.

„Mindig Veronika, csak nem mutatják ki."

- Te más vagy. Ne kérdezd, honnan tudom, csak így van – indulok a stég felé.

Az építmény háromszárnyú keresztet alkot – tíz méter széles karjaiban, cölöpökhöz kikötött, ringó halászcsónakok tucatjait óvja. Akár a parkolót, kissé kesernyés füstöt eregető, derengő olajfáklyák vonják táncoló fény-árnyékba a széles deszkákat – a tűz neszező ropogása és a víz csobogása furcsa, mégis kellemes érzést kelt. Viszont a bakancsaim kopogásai a bizonytalanságommal társalognának. A tó sötét vize messze elnyúlik, és mintha meg akarna ölelni – méterekig a fáklyák narancsos fény törik meg a nyugodt hullámokon, utána pedig a holdfény csillog.

- Oreana! Az az enyém! – kezd sűrűbben ropogni a hó a hátam mögül, alig hogy megállok az egyik legbelső halászcsónak mellett.

„Jó francnak nem bírsz nyugton maradni?"

- A többi már nem is jó? – húzódnak gunyoros mosolyra az ajkaim, miközben visszafordulok.

„Ha az következik, amire számítok, jól fogom magam érezni."

- Nem! – rázza vadul a fejét. – Nekem az kell!

- Mi van Dórian? A korábbi alkalom nem volt elég, úgy érzed, hogy még jobban le kell égetned magad? – tárja szét a kezeit Veronika ráncokba szaladó homlokkal, miután lerakta a deszkákra a lampiont. – Minek kell ismét jelenetet rendezned? – megy vissza a partra

- Tűnés az utamból! – taszítja félre a fiú, rajtam tartva a kislányos sértettségben izzó szemeit.

- Valakinek nehéz a felfogása – ingatom a fejem, miután lerakva a lampionom, visszaindulok.

- Dórian...

- Fogd végre be, Veronika! Ez a boszorkány...

- Mondtam ugye, mi lesz, ha ismét így nevezel, emlékszel? – emelem a szemöldökeim a latyakos földön, vérző orral elterülő fiúra. – Ha pedig ismét kezet emelsz bármelyik lányra, jobban teszed, ha elkezdesz figyelni a hátad mögé – kopogtatom meg a bakancsom orrával az övét, majd nyújtom a kezem Veronika felé.

- Köszönöm – áll fel a lány. – Ezért otthon még számolunk – rúg latyakot Dórian arcába, remegő hanggal. – Ja, és mosolyogj – mutat az összegyűlt tömeg felé, aminek az első sorában az a férfi áll összefont karokkal.

„Jó barátok leszünk Veronika."

- Igaza van. Megérdemelte – mormolják többen is a szomszédos csónakomból vagy azok mellől.

- Nem is te lennél, ha nem tennél semmi ilyesmit – ingatja ismét a fejét anya.

- Legközelebb majd hagyni fogom egónak, hogy pattogjon jó lesz? – vonom meg ismét a vállaim, miközben visszamegyünk. – Felteszem, láttad, hogy ezúttal sem magamba kötöttem bele – ugrik ismét ráncokba a homlokom.

- Avery, mi a baj? – emelkednek meg Veronika szemöldökei, ismét változó pillantással, miután meggyújtotta a csónak elejében, vasrúdról lógó, megviselt lámpást.

„Remek. Nagyon utálom, ha az érzéseim kiülnek az arcomra."

- Egyszer volt csak közöm ilyenhez és akkor is felborultunk – ingatom a fejem, óvatosan belépve a halászcsónak ingoványába.

- Viszont már nem vagy tíz éves – ingatja ismét a fejét anya, miközben belép Jack után a szomszéd csónakba.

„Igen, ahogy apa sincs már, hogy bohóckodjon, de ettől viszont a rossz élmény akkor is marad."

- Igen, én is úgy tudom – ülök le a csónak hátsó részébe a szemeim forgatva. – Majd én – rázom a fejem, amikor Veronika a szomszédos padról az evezőkért nyúl. – Azt hiszem, tengeri beteg leszek – vándorolnak a szemeim a sötét vízről az ekkorra szinte szakadó havazásból előtűnő, lámpásaiknál miatt gyengébben, erősebben derengő csónakokra.

Vannak, amik homályos fényfoltoknál mostanra nem többek.

- Jól vagy? – bukik le a lány álla, míg az ajkai ismét mosolyra húzódnak. – Ne vegyem át inkább?

- Leszek, miután a gyomrom megbékélt végre az új élménnyel. Bárcsak ne hánykolódna ennyire – rázom meg a fejem, majd veszek mély levegőt.

- A halászcsónak már csak ilyen – kacag csengő hangon, előrebukó fejjel.

A szélben libegnek az arcát keretező hajtincsei, ahogy lehunyva a szemhéjait a fejét hátra, majd előre billenti. Lobogtat rajtunk, amihez ér, és míg számlálhatatlan hópelyhet kavar körülöttünk, új kifejezés csillan meg a szemeiben pillanatokra.

- Itt már jó lesz – szakít ki a révületemből, hűvös érzést fakasztva, ami egyszerre ráz át a borzongás és az ijedség. – Tíz perc – húzza vissza ismét a zubbonyának ujját. – Majd kívánj valamit, mielőtt a vízre engednéd – vesz elő fém cigarettatárcát majd öngyújtót a zubbony belső zsebéből. – Nem zavar ugye?

- Nem – ingatom a fejem. – Én is dohányzom.

- Kérsz?

- Elfogadom, köszönöm.

- Mióta? – zárja be a cigarettatálcát, valamivel később.

- Közel fél éve – fújom ki valamivel később a füstöt az öngyújtó lángnyelvét a cigarettája alá tartva. – Te?

- Kettő. A szüleim halála után kezdtem – rakja el.

- Részvétem.

- Köszönöm – húzódnak ezúttal fakó mosolyra az ajkai, majd a szemeit a fellegekre emeli. – Neked mi az oka? – harap ismét az alsó ajkába.

- Apa halála – szívom meg a cigarettát.

- Sajnálom. Rengeteg minden kavaroghat benned – térnek vissza az arcomra a szemei.

- Jelenleg leginkább csak a kávé – ingatom ismét a fejem. – Viszont veszettül küzd a szabadságáért – veszek mély levegőt.

- Nem igazán akarja megérteni, hogy jobban jár mindkettőtök, ha inkább bent marad? – hagyja abba nehezen az önfeledt nevetést. – Valószínűleg Dórian most is ott fekszik, annyira erősen kiütötted – mutat a stég felé, röviddel később, kifújva magát.

- El azért nem ájult, legfeljebb kelhetett egy-két perc, mire összekaparta magát – fordulok vissza, ismét megszívva a cigarettát. – Viszont amilyen szaga volt a leheletének, biztos vagyok benne, hogy nem csak forralt bórt ivott.

- Nem lenne hálás, ha átaludná a szilvesztert – ingatja a fejét kifújva a füstöt.

„Azért lehet hálás, amiért nem a gyengébbik felét tiszteltem meg az orra helyett."

- Nem is én kértem, hogy ismét jöjjön pattogni – vonom meg ismét a vállaim. – Pedig szóltam, hogy mit kap, ha mégis. A továbbiakban megtanulja észben tartani talán.

- Nagyobb esélyed van megnyerni a lottót.

- Akkor csak idő kérdése, hogy egyértelműben legyen figyelmeztetve – rajzolok a levegőbe az illó cigarettafüsttel kört majd ikszet. – Hogyan értetted azt, hogy: „Otthon még számolunk?" – hajolok előre.

- Őszinte sajnálatomra az az átkozott idióta az unokatestvérem – fújtat, szintén előre hajolva. – A férfi, aki közbeszólt, mielőtt ugyanezt tetted volna valószínűleg, Erik, az apja – néz el a vállam felett, elemelve a combjától az ökölbe zárt kezét. – Mint említettem, Dórian miatta engedi meg magának azt, amit. Erik apám bátyja.

Amikor az arcaink közel kerülnek egymáshoz, a szemeink találkoznak – mintha a falevél libbenne a vízre. Nem tudok mihez kezdeni a fejét felütő sejtelemmel.

- Honnan jöttetek? – húzza hátra és kapja félre fejét, még a korábbinál is élénkebbé váló világos bőrrel, igyekezve a lehető leghalkabban köhögni.

- Winnipegből – pislogok a cigarettámra, aminek a hiányzó emlékéről csak a halászcsónak aljában árválkodó pernye mesél. – Majdnem a legnagyobb város Kanadában – fújom ki leheletpárámmal együtt a füstöt, míg a szemeim a holdfény által ezüstbe vont hullámtajtékokon nyugtatom.

- Annyira messziről? – fordítja felém lassan az arcát, elkerekedő szemekkel és eltátott ajkakkal.

- Az ide úton én is azt kérdeztem anyától, hogy: „Miért mentek olyan messzire innen?" – nyúlok az álla alá és csukom be az ajkait, mire a bársonyos bőre ismét megszínesedik.

- Na és mit mondott? – szegi le kissé az állát.

- Még azt is fontolgatták, hogy ideköltöznek. Mármint nem Salembe, hanem Sublimitybe, ahol apa családja élt. Elmondása szerint azért mentek el, mert meghaltak nem sokkal anya teherbe esése után – rakom bele a csikkem a cigarettatárcájába, amit az imént tárt fel.

- Avery! Boldog újévet! – üti meg füleim anya hangja a méterekre lévő halászcsónakból. – Neked is Veronika!

- Szintén boldog újévet – biccent Abbygale és Jack, csaknem egyszerre.

- Nektek is! – emelem meg a kezem.

- Köszönöm, és viszont! – int Veronika is, míg kapkodva ismét előveszi az öngyújtóját. – Minél őszintébb a kívánság, annál nagyobb lesz rá az esély, hogy igazzá válik – rebbennek rám a szemei, miután meggyújtotta a mécseseket, visszarakta a lampionok tetejét, majd átnyújtja azt, amit kaptam. – Boldog újévet – ugrasztja rám a szemöldökeit, majd engedi vízre sajátját.

- Neked is boldog újévet. Remélem, összejön – engedem el a tárgyat: „boldog akarok lenni."

A lampionokat a szomszédos csónakokból szinte ugyanekkor engedik az útjukra, ennél fogva pedig a következő percekben több tucatjával lebegnek el mellettünk, lassan narancsosan derengő szikrákkal festve meg a tó ében türkét. Elnézve a fényeiket, ahogy lebegnek az ezüstösen csillogó hullámokon, majd a távolban a félig-meddig behavazott fenyők sötét sziluettjeit, ismét az az érzés fog el, mint a parton – mintha csak festményben lennék.

- Szerintem is – pillantok Veronika.

- Tessék? – pislog, felém kapva az arcát az égről.

- Igazad van, valóban gyönyörű.

- Merre laksz? – húzódnak az ajkai mosolyra, amit viszont szinte mindjárt megtör az ásítás. – Ne haragudj, kiment a fejemből, hogy a nagyszüleid házába költöztetek be – rázza meg a fejét.

- Semmi gond. Abban az utcában van, ami végül Sublimityhez visz. Te?

- A hozzátok képest második legközelebb eső házban a jobb oldalon – húzódnak ismét, ezúttal viszont valamivel kifejezőbb mosolyra az ajkai.

- Akkor bizony szerencsétlen Dóriannak innentől rengeteg álmatlan éjszakája lesz – meresztem ki szemeim és rebegtetem meg az ujjaim. – Ugyanis boszorkányok költöztek a szomszédba – áraszt el ismét az a furcsa, jóleső érzés.

- Már-már sajnálom azért, amit akkor fog kapni, ha Erik végül megunja a nyavalygását – húzódnak gunyoros vigyorra az ajkai.

- Remélem, hogy akármi lesz is az, napokig érezni fogja – nyúlok az evezőkért, majd fordítom meg a halászcsónakot. – Nézzük, igazad van, és tényleg ott hever még, vagy sem? – ugrasztom a szemöldökeim a stég felé, percekkel később amint a közelébe érünk.

- Úgy látom, hogy összekaparták – fordul vissza valamivel később, csalódottsággal a hangjában.

- Szerencséje volt – vonom meg ismét a vállaim, beállva az egyik stégszárny mellé Jack-et követve.

- Az egyáltalán nem biztos olyan – kuncog. – Jobb esetben valamelyik haverja találta meg. Rosszabban viszont Erik. Abban az esetben közel az egész hazaúton morogni fog.

- Nem túl jó apa és fia kapcsolata? – teszem le az evezőket a halászcsónak egyik és másik oldalára.

- Mondhatjuk így is – biccenti ismét félre a fejét. – Erik, amióta csak ismerem, mindig is modoros ember volt, és kissé nehezen viseli, amiért Dórian az esetek többségében annyira bunkó lett, amilyen. Dórian is ugyanúgy az egyik szülője halála után változott meg – köti ki a halászcsónakot, majd lép ki a széles deszkákra.

- Mondanám, hogy üdv a klubban, viszont eszemben sincs még csak közelébe sem engedni – vonom meg ismét a vállaim.

- Határozottan egyet értünk – fogja meg kezem, majd segít kiszállnom. – Köszönöm – engedi el a kezem és int a halászcsónak felé.

- Ugyan, én köszönöm az élményt – siklanak a szemeim a narancssárga, derengő fénypontok felé.

- Avery. Ideje induljunk, különben elalszunk az autóban – bukkan fel anya.

„Én a kormány mögött úgy érted?"

- Meghívunk előtte ráadás pohár kávéra – néz Abbygale arcról arcra, éppen csak megállva anya mellett.

- Veronika, gyere, kérlek – ropog a latyakos hó Erik bakancsai alatt. – Loréna, Avery, Abbygale, Jack – biccent. – Jó éjszakákat.

- Viszont nektek is – rebbennek rá a szemeim.

- Szintén – biccentenek vagy intenek a többiek.

- Majd talán még találkozunk – fordul hozzám Veronika csalódott pillantással.

- Legkésőbb majd hétfőn, amennyiben persze ide jársz – vonom meg ismét a vállaim.

- Akkor, viszlát, később – merednek ki a szemei és húzódnak ismét széles mosolyra az ajkai. – Szia.

- Szia – biccentek mosolyogva, majd pedig intek Eriknek. – Mi van? – ugrik a homlokom ráncokba, mivel anya még akkor is mosolyogva néz, amikor elhallgattak a bakancsaik.

- Nem csak üveggolyók ám – érinti meg a bal szemének sarkát, majd indul Abbygale után.

„Jó tudni."

- Na és? – vonom meg a vállaim, megállva a büfé furgon mellett.

- Majd rájössz.

„Nagyon remélem, hogy nem arra célozgatsz, amire gondolok."

- Tessék – rakja le Abbygale a gőzölgő, műanyag poharakat a büfé furgon fém feldolgozópultjára. – Továbbra se – rázza meg a fejét, amikor anya a kis táskájának a cipzárjáért nyúl.

- Biztosan? – emelkednek meg a nő szemöldökei.

- Persze – bólogat Abbygale.

- Köszönjük – kortyolok bele az italba.

- Tehát, ez volt a legelső lampionok éjszakája? – fordulnak felém a nő szemei.

- Igen – engedem le az ajkaimtól a poharat.

- Na és tetszett?

- Örök emlék több szempontból is – húzódnak mosolyra az ajkaim.

- Nem csak neked – köhint anya.

- Ugyan már – legyintek örömtelen mosollyal. –Dóriannal gyengéd voltam.

- Nem csak arra a kiütött fiúra gondoltam – rázza meg a fejét anya.

„Hát arra ne is gondolj."

- Utoljára a nővérem láttam fiút ennyire könnyen kiütni – emeli felém a poharát Jack.

„Szívesen megismerkednék vele."

- Köszönöm, azonban kétlem, hogy egyedül az én érdemem lett volna – ingatom a fejem. – Amennyit a lehelete alapján ivott, csodálom, hogy egyáltalán képes volt még értelmes mondatokban beszélni vagy megállni.