- El kell mennünk egészen a végig? – engedem ki a kabát gombjait, majd tömködöm az oldalzsebbe a kesztyűket.

- Dehogy, az az – int ismét előre és jobb oldalra a néhány tucat méterre lévő bolt felé, aminek az ajtaja mellett elnagyolt gitár formájú fémdísz van.

- Borzasztóan jól áll ez a kabát – húzom meg kissé a kabátjának a vállrészét, ismét kopogni kezdő bakancsokkal.

- Neked is – ragyognak a szemeiben a csillagok. – Mintha valamilyen divatbemutatóról jönnél – kezdi kiengedni a kabátja gombjait.

- Mindkettőtökön remekül áll – fordul el Elise a ruhabolt kirakata felől. – Sziasztok. Ne haragudj – pillant Veronikára.

- Szia – fújja ki magát a lány, szívén a kezével. – Semmi gond.

- Üdv, Elise. Ennyire tetszik? – fordítom a fejem a kirakat mögött álló próbababa felé, amely lila, pazar ízlésre valló, vastag, viszont bélés nélküli kabátot visel, aminek a csuklyája nercbundával van szegélyezve.

- Nem különösebben – ingatja a fejét a lány, majd kezdi piszkálni az arcába hulló a szőke hajtincset, amint ismét felém fordulnak a szemei. – Lila és úgy néz ki, mintha a varrógép összeházasodott volna az úszógumival. Egyszóval – vonja meg a vállait. – A legnagyobb jóindulattal sem szép. A rajtatok lévő kabátok stílusa viszont annál inkább tetszik. Anyára várok – int a bolt felé. – Csizmát vesz magának, ami nem igazán köt le – koppant néhányat a bakancsával.

- Ha össze is házasodtak, nem telhettek mézesen azok a hetek – húzódnak az ajkaim széles vigyorra, miközben elfordulok a kirakattól. – Jól teszed, amiért inkább azt hordod – intek az állammal a lába felé. – Talán kissé nehezebb, de többet is ér.

- Határozottan. Éppen csak ezt Monica és Alice, vagy anya nem érti meg. Ti is ilyesmiért jöttetek? – int a kirakat felé.

- Isten ments – kuncogok a fejem ingatva, majd vonom magamhoz a fészkelődni kezdő és ide-oda járó fejű Veronikát. – Sokkal inkább olyasmiért – mutatok a hangszerbolt felé. – Na és ti?

- Szintén... vagyis, inkább csak én – harapja be az alsó ajkát.

- Na és micsodát? – ugranak fel a szemöldökeim.

- Basszusgitárt. Örül is nekem az elektromos után – forgatja a szemeit kuncogva és fordítja kissé az arcát az üzlet felé.

- Nem szeretik a valódi zenét? – simogatom meg Veronikát.

- Apa igen. Sőt! Akusztikus és elektroakusztikus gitárja is van. Anya viszont... – húzza fel a vállait. – Hangszigeteltette a házat, majd száműzött az alaksorba.

- Ez azért nem teljesen igaz, csak meglettetek kérve, hogy ha akusztikus gitárnál hangosabb hangszeren akartok játszani, akkor azt fejhallgatón keresztül, vagy ne nappaliban tessék – lép ki Evelyn az üzlet bejáratán. – Szia Avery. Veronika – biccent.

- Szia – biccentek vissza.

- Szia – kuncog Veronika.

- Milyen jól állnak – kerekednek el a nő szemei. – Úgy látom a jó ízlés családi vonás.

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a nagymamám gyűjtött össze rengeteg olyan ruhát, amit boldogan viselek. Vagy éppen adom rá Veronikára, ugyanis a zubbonya ehhez az időjáráshoz már édeskevés – engedem el a lány vállát.

- Te szarka. Hagyd békén szegény zubbonyom – fordítja felém a fejét Veronika.

- Ördögien áll az a ruhadarab, de ettől még nem akarom, hogy megfázz – csiklandozom az állát.

- Ne már – szegi le a fejét, kuncogva.

- Nem lesz egyszerű elkerülni a megfázást, ugyanis délutánra mondják az újabb vihart – sóhajt Evelyn.

- Ahogy az időjárás éppen alakul, lesz az inkább dél környéke.

- Csodálatos – emeli a szemeit a plafonnak a nő. – Remek időjárást fogtál ki a gitárvásárláshoz – biccenti félre a fejét Elise-re nézve.

- Anya? – kocogtatja meg mutatóujjal Elise a nő kezében tartott barna papírzacskót.

- Csak az alkalmat használtam ki – vonja meg a vállait Evelyn.

- Gyertek – érinti meg Veronika a kezem, majd a hangszerbolt felé kocog.

- Hát őt mi lelte? – kuncog Elise.

- Egész héten csak arra várt, hogy eljöjjünk gitárt vásárolni – vonom meg a vállaim.

- Ekkora szerencsét – pislog döbbenten Evelyn. – Bocsánat – rázza meg a fejét. – Loréna említette, hogy nem csak van elektromos gitárod, hanem gyönyörűen tudsz is rajta játszani. Én viszont... – tárja szét a kezeit. – Nem értek hozzájuk, a férjem pedig üzleti útra ment.

- Evelyn! – integet a homlokát ráncolva vörös hajú nő két bolttal arrébb, amikor arra fordítom a fejem.

- Menj csak, megoldjuk – nézek vissza a nőre.

- Köszönöm – húzódnak mosolyra az ajkai.

- Én is köszönöm – érinti meg a kezem Elise. – Te is veszel valamit?

- Elektroakusztikus gitárra, pengetőkre, húrokra és egész ujjon végigfutó gyűrűre gondoltam, ami pengetőben végződik. Eddig ezek vannak eldöntve – érjük utol az ajtó közelében felénk fordult és a karjait összefont Veronikát. – Hajrá kócos, azok a szépségek csak rád várnak – nézek el a válla felett. – Jó napot – fordul a fejem az eladó felé, miután a derekánál fogva megfordítottam Veronikát.

- Szép napot a hölgyeknek – biccent a férfi. – Aiden Charles.

- Elise Sawyer és Veronika Campball – érintem meg a lány vállát, majd piszkálom meg Veronika fülcimpáját. – Avery Oreana.

- Üdvözlöm önöket. Mit segíthetek?

- A hölgy elektroakusztikus, ő basszus, én pedig elektromos gitárt szeretnék – kócolja össze kissé a hajam Veronika, majd érinti meg Elise vállát.

- Rendben, visszakaptam – forgatom a szemeim.

- Kérem, kövessenek – pillant a mellette álló nőre Aiden, majd kilép az eladópult mögül. – Tanulás céljából keresik a hangszereket, vagy valamilyen tapasztalattal már rendelkeznek?

- Utóbbi – nézek ismét Aidenre, miközben már az üzlet belseje felé haladunk, sokszínű hangszer és kiegészítő között. – Veronika akusztikusról akar váltani, Elise pedig elektromosról. Míg én az elektromos mellé akarom.

- Értem. Van valamilyen meghatározott igény is? Esetleg bizonyos márka vagy minőség?

- Könnyedén átérhető nyak, tiszta akusztika, ne csak erősítőre lehessen rácsatlakoztatni, hanem fejhallgatóra is. Ezen túl forma és a szín lehet még fontos, de arról inkább a látvány fog dönteni. A felsoroltakkal szemben a márka annyira nem.

- Félig-meddig elmondta az én igényeim is – áll meg Veronika a férfi mellett, olyan pontján járva ekkorra a helyiségnek, ahol az akusztikus gitárok dominálnak jobbára. – De nem is elektromos gitárt keresek, inkább félakusztikusat. A márkákban nem igazán vagyok ismerős.

- A lehető legkönnyebben átérhető nyakkal és a formával kapcsolatban ugyanaz a véleményem, mint a lányoknak – simítja félre Elise az arca elé hullt hajtincseket. – De a szín és a márka fontos. Négyhúros Jazz Bass gitárt szeretnék, és nem az egyszínűt vagy színátmeneteset, hanem olyat, amin el vannak egymástól választva.

- Értem – biccent Aiden. – Nos, a hölgyeknek a Cort márkát ajánlanám – néz Veronikáról rám, majd indul tovább. – A félakusztikus gitárok – int a nyitott, ferdén hátradőlő, mogyoró barna polcok felé méterekkel arrébb, Veronikára nézve. – Ezek pedig az elektroakusztikusok – emeli fel a kezét, ismét arrébb lépkedve, felém rebbenő szemekkel. – Kérem, erre tessék, a Jazz Bass gitárok hátrébb vannak – fordul Elise-hez.

- Mitől lett az elektromos gitárból félakusztikus? – fordítom Veronika felé a fejem, megemelve az egyik szemöldököm.

- A tiéd mellé mégsem lenne annyira jó ötlet, vagy sok értelme elektromos gitárt hazavinni, a félakusztikus pedig, ha nem is olyan nagyon, de máshogy szól, mint az elektroakusztikus. Viszont nem ez az egyetlen oka, amiért megváltoztattam a véleményem. Szeretnék veled együtt játszani. Nézd – emel ki a többi közül színátmenetes gitárt. – Ez tetszik a legjobban.

A hangszer belsejéből narancs, majd lassanként karamellre változó árnyalat indul, mintha nyári naplemente lenne – ahogy a külseje felé halad, úgy lesz egyre sötétebb. A húrláb ezüstösen csillog, a nyak és a végén lévő fej pedig fekete. A nyak két oldalán csont fehérek a hangolókulcsok.

- Jó választás – biccentem félre ismét a fejem. – Mintha neked tervezték volna.

- Egyetértek – emelgeti felvont szemöldökkel. – Nem is annyira nehéz, mint vártam. Ha jól látom, a te választottad sem bujkált sokáig – emeli meg az állát, a külseje felé sötétedő, elektroakusztikus gitárra ugrasztva a szemöldökeit.

- Fogalmazzunk úgy, hogy eldőlt a kérdés, amint megláttam – emelem magam elé a nyakánál fogva, hogy szemügyre vegyem a fekete húrlábakat és a lekerekített szarvakat a nyak két oldalán. – Apáé is éppen ilyen színű volt – teszem le az övé mellé. – Nem azt mondtad, hogy te is kéket akarsz?

- Méghozzá pontosan ugyanolyat – bólogat a hangszerre mutatva. – Viszont ez jobban tetszik.

- Látom, a döntéssel majd a vásárlással ti sem akarjátok húzni az időt – bukkan fel Elise közel öt perccel később, hosszú nyakú basszusgitárral az egyik kezében, kiegészítőkkel telepakolt bevásárló kosárral a másikban, és puha gitártáskával a hátán.

A hullámvonallal ferdén megfelezett gitár egyik része csont fehér, a másik pedig narancssárgából indulva megy át karamellbe, majd sötétbarnába. A hangolókulcsok, a gitárnyak és a húrláb fekete.

- Szép – bökök a hangszerre az állammal.

- Nem igazán mondanám, hogy nagyon szükség volna a válogatásra – vonja meg a vállait Veronika.

- Ahogy sok időnk sem maradt, pedig lenne mit kiválasztani – fordulok el a különböző pengetőket felsorakoztató polctól. – Ezekhez mit szólsz? – fordulok Veronikához négy pengetővel és két nyaklánccal a jobb kezemben, a balban pedig a pengetőben végződő egész ujjas gyűrűkkel.

- Részemről nem kérdés egyik sem – merednek ki a szemei.

- Azt látom – rakja le kuncogva Elise a hangszert és a bevásárló kosarát a miénk mellé.

- Szükség miatti nagy bevásárlás – teszem bele a kosarunkba a tárgyakat. – Veszel te is pengetőt? – viszem arrébb a kosarat a szomszéd polchoz, ahol a húrok vannak.

- Nincs rá szükség – ingatja a fejét. – Amikor apa néhány hete beszabadult ide, közel húsz dobozzal jött haza. Sok egyéb más mellett. Anya néha még mindig füstöl miatta – húzódnak széles vigyorra az ajkai. – Valószínűleg annak is szerves része volt abban, hogy száműzött az alaksorba. Rosszat mondtam? – pislog.

- Nem – ingatom a fejem, megfogva és rászorítva Veronika kezére. – Mivel anyára maradt az Oreana ház és a birtok, alighanem úgyis idejöttünk volna előbb vagy utóbb – sóhajtok a plafonnak emelve a szemeim. – Viszont végül azért kényszerültünk rá, mert gázrobbanásban megsemmisült a szomszéd háza és részben a miénk is – fordulnak Elise-re a szemeim. – Éppen az alaksorban voltam.

- Tessék? – kerekednek el a szemei és harapja be az alsó ajkát. – Ne haragudj.

- Nem tudhattad – rázom meg a fejem.

- Tőled is elnézést, nem akartam rosszat mondani – rebbennek a szemei Veronikára, mielőtt.

- Ahogy mondja, nem tetted – érinti meg a lány karját Veronika.

- Jó napot – jön be Evelyn az üzletbe. – Önnek is – biccent Aidennek. – Mindent megtaláltatok már, amit kerestetek? – pillant Veronikáról rám, majd emeli a lányára a szemöldökeit.

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy megvannak a legfontosabbak – ingatom a fejem. – Veronikának még bakancsot és karkötőt kellene nézni.

- Sajnálom, azt másik alkalomra kell halasztani – mutat az eladópulton lévő rádió felé, amiben alig valamivel korábban kezdődött az időjárás jelentés

- Most pedig én utálom, amikor az ilyesmiben van igazad – fordítja felém és biccenti félre a fejét Veronika.

- Én sem mondanám, hogy élvezem a rossz ómen szerepét – húzom be a gitártáska cipzárját, majd veszem a hátamra. – Könnyebb, mint amilyennek gondoltam – ugranak fel a szemöldökeim, amikor behúzom a gitárkombó táskájának a cipzárját.

- Meglepően. Köszönöm – pillant hátra a válla felett, miután behúztam a gitártáskáján a cipzárt, majd a hátára segítettem.

- Köszönjük a vásárlást – adja vissza a nő Elise hitelkártyáját valamivel később. – Viszont látásra – biccent arcról arcra nézve.

- További szép napot – hatja meg a fejét Aiden.

- Szintén, mindkettőjüknek – viszonozza Elise. – Következő alkalommal talán hozom apát is.

- Olyan nincs Elise, annyi pénzünk nincs – rázza meg a fejét Evelyn. – Lassan már annyi hangszert hoztok haza, hogy stúdiót is építenünk kell. Nem ötlet volt – mutat a lányra kikerekedő szemekkel. – Késő bánat igaz? – zuhannak le a vállai.

- A hátsó udvaron van szép, nagy szabad terület – húzódnak ismét vigyorra Elise ajkai.

- Kellett nekem kinyitnom a szám – forgatja a szemeit. – Viszont látásra – fordul az eladók felé.

- További szép napot – biccentek.

- Helló Annabell. Aiden – int Veronika.

- Szia, Veronika, jó volt újra látni – húzódnak mosolyra a nő ajkai.

- Titeket is – viszonozza a lány. – Segítsek? – mutat a gitárkombó táskájára.

- Nem köszönöm, majd én viszem – gombolom be a kabátom. – Hozd inkább a zacskókat, kérlek. Kényelmesebb, mint amilyet az elektromos gitár mellé vettem – igazgatom el a vállamon ismét a gitártáska hevederét.

- Lassan nem fogom tudni hogyan megköszönni – paskolja meg a gitártáskájának a hevederét, amint, a kabátja összegombolása után, segítettem ismét felvenni azt.

- Akkor ne is tedd – vonom meg a vállaim. – Elég az is, ha... – csiklandozom meg az állát.

- Ne már – szegi le a fejét, kuncogva.

- Pontosan így – húzódnak az ajkaim vigyorra.

- Ennyire nagy lenne a baj? – húzza fel Elise a sapkáját majd a kesztyűit, ugyanis megélénkült körülöttünk a forgalom.

- Biztos vagy benne, hogy ne segítsek? – áll meg Veronika és fekteti a vállamra a tenyerét, amikor méterekkel később ismét lerakom a gitárkombót.

- Persze – ingatom a fejem. – Mindjárt megszólal – veszem elő az ekkor megszólaló mobilom, majd ráemelt szemöldökökkel fogadom a hívást. – Szia, anya. Igen, most fogunk indulni – teszem a lány ajkaira a mutatóujjam. – Nem, még a plázában. Anya. Lyol van, igyekezni fogunk – sóhajtok a szemeim forgatva. – Szia.

- Újabb probléma – fordul felém Veronika feje, felugró szemöldökökkel.

- A hóvihar miért nem jó? – veszem fel a sapkám, a kesztyűim majd ismét a gitárkombó táskáját.

- Nem hogy elég, sok is – húzza fel kapkodva a sapkáját majd a kesztyűit. – Viszont van még más, legalább ekkora baj is – kopognak a bakancsaink a főbejárat felé. – Ennyi minden nem fog elférni az ölemben, de a platóra sem szeretném rakni.

- Attól félek, hogy nincs más választásunk. Hé, figyelhetne jobban is! – húzom arrébb Elise-t a karjánál fogva, mielőtt a buldózerként közlekedő férfi fellökné. – Igen, magához beszélek, hiába néz így rám! – meresztem ki a szemeim.

- Jól vagy? – nyúlok Veronika kezéért, mivel kezd nagy lenni körülöttünk a tömeg.

- Igen... köszönöm – kapja fel a sapkáját, majd a kesztyűit is a lány, leszegett fejjel.

- Hogy folytassam! – lépek ki vele az apró szemű, nehezen átlátható havazásba és a szinte sikoltó, farkas fogú szélbe. – Van a platón pléd, talán még nincs elázva! Annál többet nem tudunk tenni!

- Mit fog az érni ezzel szemben? – mutat ég felé.

- Jóformán semmit! De talán a táskákkal együtt elég lesz hazáig! Átkozottul nagy szerencsével!

- Remélem, igazad lesz! – veszi fel a csuklyáját.

- Örülök, amiért láthattalak titeket! – fogja meg Elise a kezem. – Téged is Veronika! Sziasztok!

- Sziasztok! – int Evelyn is.

- További szép napot, már amennyire ezt lehet annak nevezni! – intek.

- Sziasztok! – int Veronika a lánynak, majd pedig Evelynnek.

- Még nincs elázva! – húzom félre a félig-meddig összehajtogatott anyagot. – De nem hiányzik sok! – rakom a platóra a gitárkombó után a gitártáskám. – Szállj be, kérlek! – veszem el a gitártáskáját és a szatyrait, majd nyitom ki az ajtaját. – Nyavalyás időjárás – borzongok meg, becsukva az ajtóm.

- Most örülök igazán, amiért elhoztuk ezeket a kabátokat, különben mirelitként érnénk, mire haza érünk – köti be a biztonsági övét.

- Hús-vár hóember? – préselem össze az ajkaim ugyanis a motor nem hajlandó beindulni.

- Múlt héten megbeszéltük, hogy azt kihagyjuk – kezd remegni a hangja.

- Mi lesz már? – csapok a kormányra. – Hálám üldözni fog – fújtatok kövér párafelleget, amikor végül köhögve beindul. – Édes mindegy, hogy a Dodge-val szemben mennyivel alkalmasabb ez az autó erre az időjárásra, ameddig autószerelő nem nézte át az utolsó rohadt csavarjáig, el sem hagyom vele többet a garázst – túráztatom a motor, bekötve a biztonsági övem.

- Még a tegnapi után is? – érinti meg a kezem.

- Az a furgon felelőtlen sofőrjének a hibája volt – húzom sebességbe a váltókart, majd tolatok ki. – Ha nem szólsz időben vagy reagál akármelyik jármű sofőrje úgy ahogy, mindegy lett volna, hogy ez vagy a Dodge. Ez már a második alkalom volt – kezdem tekerni a kormányt, majd a gázpedálra lépve a parkolóhely felé mutatok. – Továbbra sem leszek barátja az ilyen alattomos széllökéseknek, viszont inkább azok, mint tovább kockáztassam, hogy rosszkor döglik be a motor.

- Hová mész? – kapja felém a fejét. – A városi utak valószínűleg jobban vannak takarítva.

- Igen – bólintok, miután, kihajtva a parkolóból, a Salemből kivezető útszakaszra fordultam. – Semmivel sem könnyebben járhatóak, ellenben minden hazamenekülni akaró ott van – mordul fel a motor, ahogy felgyorsítok. – Hallhattad a hangját miután kegyeskedett beindulni – ütögetem ismét a kormányt. – Ha bedöglik a dugóban, beindul vajon újra? – lassítok és fordulok be a főútról hozzánk vezető útszakaszra. – Vedd, kérlek fel, ismét anya lesz – gyorsítok ismét, mivel még nagyobb a hó.

- Biztos vagy benne? – int a szélvédő felé, mielőtt kiengedve a kabátom, kivenné a belső zsebéből a készüléket.

- Jobb szeretnéd cipelni a hangszereket, miután elakadtunk? – vonom meg ismét a vállaim. – Ne haragudj. Amikor ideges vagyok, kötözködök – sóhajtok ismét, a szemeim forgatva.

- Szia Loréna. Igen, már az utcában vagyunk, sőt, néhány ház és a kapuhoz érünk. Dehogyis csak... – kapja hátra a fejét, sikkantva. – Nincs semmi, csak a frászt hozta rám a nyomorult hófúvás. Rendben, neked is. Add ide, kérlek a kapukulcsot – engedi ki a biztonsági övét és nyújtja vissza a készüléket, miután lefordultam a hosszú feljáróra. – Köszönöm – veszi át és száll ki. – Azt hiszem károgást hallottam a ház háta mögül – száll vissza valamivel később a kapuszárnyak bezárása után.

- A sikító széljáráson túl is? – szalad ráncokba a homlokom. – Jó hallásod van.

- Bajt jelentenek a madarak? – jön be a garázsba valamivel később.

- Az elmúlt hét után? – ingatom a fejem. – Nem tudom – csukom be az ajtót, majd megyek hátra. – Talán igen – veszem ki Veronika úgy-ahogy még száraz gitártáskáját. – De az is lehet, hogy Scientiánál ez számít a normálisnak – vonom meg a vállaim, majd adom a kezébe a szatyrokat is. – Az utóbbi lesz valószínűleg. Ha baj lenne, a róka már felbukkant volna – emelem ki a gitártáskám, majd a gitárkombót is. – Talán majd megnézzük, ha kevésé fog tombolni ez a nyavalya – veszem a hátamra a gitártáskát. – Vagy csak én.

- Inkább legyen holnap – rázza meg a fejét. – Hogy értetted a rókát? – veszi át a gitárkombót.

- Köszönöm – zárom be a garázst. – Scientia azt mondta, hogy az a róka felelős a boltív mögötti hely védelméért – veszem vissza. – Nem tudom, honnan veszem, de ha olyasmiről lenne szó, ami engem vagy minket érint és Scientia nem tud vagy akar elintézni, akkor már felbukkant volna. A múlt hétvégén például úgy adta a tudtomra, hogy oda kellene mennem, hogy az a róka folyton megjelent előttem néhány pillanatra.

- Tehát azt mondod, hogy valamiféle küldönc? – kaptat a teraszra, csaknem ugyanekkor életre kelő külső lámpafényben.

„Inkább mágikus kapucsengő."

- Legalábbis benne lehet a szerződésében.

- Jól vagytok? – kapcsolja le a külső világítást anya, amikor becsukom az ajtót.

- Igen. Viszont átkozottul szerencsénk volt, hogy egyáltalán haza tudtunk jönni – húzom le a sapkám és rázom meg a hajam. – Csak nem szép emlék? – vigyorgok Veronikára.

- Csitt – fonja össze a karjait.

- Csak a szerencsén múlott? – vágja anya csípőre a kezeit. – Mi történt?

- A motort történt anya – tömködöm a kesztyűket és a sapkát a külső zsebekbe. – Ezúttal nem hogy nehezebben akart beindulni, mint a legutóbb, de a hangja is rondább volt. Akármit mondasz is, nem fogja használni egyikünk sem, amíg nincs átnézve. Vagy inkább megnézed te? – veszem le a kabátom.

- Továbbra sem értek hozzá drágám – ingatja a fejét. – Látod? – rebbennek a szemei Veronikára. – Mondtam, hogy nem fog üres kézzel hazajönni. Miket vásároltatok? – néz ismét rám.

- Na-na – segítem le Veronikáról a kabátját.

- Édes vagy, de hagyd, hogy csináljak valamit most már én is – mosolyog félrebiccentve a fejét.

- Adhatsz puszit – öltöm rá a nyelvem.

- De, csak mert ilyen szépen kérted – ölti vissza majd nyom az ajkaimra.

- Attól eltekintve, hogy elektroakusztikus, éppen azokban az árnyalatokban és majdnem alakban is sikerült találtam, mint amilyen apáé volt – intek az állammal a gitártáskám felé, miközben leülök az öltözőpadra. – Húrokat, kábeleket, hagyományos pengetőket és olyan egész ujjon végignyúló gyűrűt hoztunk haza, ami az utolsó ujjpercénél szintén pengetőben végződik – teszem félre a bakancsaim, majd veszem fel a papucsaim. – Akad fejhallgató és két nyaklánc is – bökök ezúttal a szatyrok felé az állammal. – A harmadik a gitártáskák között gitárkombó – állok fel. – Veronikáé – zongorázok a lány fején.

- A tiéd is elektroakusztikus? – szakítja el anya hosszú pillanatokkal később réveteg tekintetét a hangszertáskákról és fordítja Veronika felé.

- Majdnem – húzza el a fejét, majd csiklandozza meg a derekam a lány. – Félakusztikus – fűzi ki a bakancsait.

- Miért vettetek ugyanolyat? – szalad ráncokba a homloka.

- Veronika szerint van közöttük különbség. Bár hogy micsoda és mekkora, arra még rá kell, jöjjünk – vonom meg ismét a vállaim. – Nem akart az enyém mellé másik elektromos gitárt. Lesz olyan, hogy még így sem fogod megúszni fejfájás nélkül – húzódnak vigyorra az ajkaim, míg felveszem a gitártáskám.

- Nagyon szépen köszönöm – zuhannak le vállai. – Mi az a gitárkombó?

- Egybeépített erősítő és hangszóró – bújik bele a papucsaiba Veronika, majd áll fel. – Nehéz kissé – veszi a hátára a gitártáskáját. – De nem annyira, mint a méretéből tippelnéd – emeli meg a gitárkombó táskáját is.

- Gyere kócos, vigyük fel, majd öltözzünk át – érintem meg Veronika fenekét a szatyorral.

- Nem vagytok kócos, csak nem tudja a hajam, hogy mi az az egyenes – kap levegőért és tátja el az ajkait a lány, szabad kezét a mellkasához kapva.

- A konyhában leszek – fordul el anya nevetve és a fejét ingatva.

- Hogy folytassuk a ragozást – fordítja felém a fejét Veronika, miután felkattintotta a lépcsőház világítását. – Ha holnap is ilyen időjárás lesz... – harapja be az alsó ajkát.

- Szívem – sóhajtok hosszan a szemeim forgatva. – Mintha már megbeszéltük volna – pillantok felé, ismét megemelve a szemöldökeim. – Ha olyan lesz, mint most, akkor nem – nyitok ki a szobánk ajtaját és kapcsolom fel a világítást. – Egyébként viszont mindenképpen.

- Szerinted hol lehet? – kattintja le a lépcsőházét.

- Kicsoda? – nézek hátra a vállam felett.

- Erik – csukja be az ajtót.

- Veronika – sóhajtok, a gitártáskát az ágy mellé, a szatyrokat pedig a matracra rakva. – Ha nem akarsz, miért térsz vissza mindig ehhez a témához?

- Éppen azért... – veszi le a gitártáskát kapkodva, majd teszi mellé a gitárkombót. Mert... – kapja félre a fejét és siet be a gardróbba.

- Angyalom – találok rá a gyenge félhomályban, ahogy a boltívben sötétlő kaput bámulja.

- Tudod, hogy... – pördül meg, ismét beharapva az alsó ajkát, a szemeiben félelemben ragyogó csillagokkal.

- Tudom – simítom az arcára a tenyerem. – Hogy utálom ezt – sóhajtok ismét. – Legyen, újra ellent mondok magamnak. Eltoljuk a sétát. Fogalmam sincs, merre lehet és nem is érdekel – simogatom hüvelykujjal az arcát. – Csak hogy az tőlünk minél távolabb legyen – visszhangzanak közben Erik szavai: „Eldöntötted mindkettőtök végzetét." – Mégis inkább majd holnap megyek vissza – nézek el a válla felett, majd kezdek vetkőzni.

- Kicsim? – érinti meg a karom, miután lelöktem magamról a farmernadrágot. – Ha van egyvalami, amit alaposan megtanultam veled kapcsolatban az elmúlt hét alatt, akkor az az, hogy baj van, ha ilyen gyorsan változik meg a véleményed.

- Reggel volt szó arról a nyomorult rémálomról – rakom félre a ruhadarabot. – Azt mondtam, nem emlékszem rá – veszem fel a melegítőnadrágom. – Nem álom volt – veszek mély levegőt. – Nem a hagyományos értelmében legalábbis. Hasonló már volt. Legelőször a padláson. Láttam azt a rétet a sziklatövissel és a többivel együtt, mielőtt a boltív közelébe mentem volna egyáltalán. Később pedig Scientia játszotta el – forgatom ismét a szemeim.

- Mi volt, ha nem csak rémálom? – simogatja meg a vállam.

- Nem tudom. Álomlátomásnak vagy valamiféle mágikus hallucinációnak tudnám jellemezni talán. Valahogy bevarázsolta magát a fejembe – vonom meg ismét a vállaim.

- Kicsoda? – pislog, miután kapkodva levette a farmernadrágot, majd felrántotta a melegítőjét.

- Erik – megyek vissza a szobába. – Semmi baj – érintem meg a remegni kezdő kezét. – Mindössze beszélgettünk. Már amennyire lehet annak nevezni – szalad ráncokba a homlokom. – Figyelmeztetett.

- Mire? – ült le mellém az ágyra, bámulni kezdve a lepedőt.

- Éppen arra, amitől félsz. Amiért megfogok tenni, amit csak tudok, hogy ne tehesse meg.

- Tessék? – kapja fel a fejét kimeredő szemekkel. – Mit mondott?

- Összefoglalva a ránk vonatkozó részt, azt, hogy ne próbáljak az útjába állni, különben ugyanaz lesz a sorsom, mint a nagyszüleimnek – húzom szét az ajkaim. – Azt, hogy az életeddel játszom – fújom ki hosszan a levegőt. – Apró elégtétel, hogy végül sikerült felbosszantottam. Úgy-ahogy beismerte, hogy igazam volt és közvetetten tényleg ő a felelős Patrícia haláláért is.

- Tessék? – fakul csaknem suttogássá a hangja. – Hogyan vagy mivel tette?

- Nem mondta – rázom meg a fejem. – Továbbra is csak arra tudok gondolni, megidézett valamilyen lényt, hogy az végezze el a piszkos munkát. Amit szintén bevallott, vagy legalábbis egyértelműen nem tagadott, amikor megvádoltam. Patríciának ott sem kellett volna lenni. Gyere – dőlök hátra, kinyújtva a lábaim majd húzom magamhoz.

- Miért tehette? – néz fel rám szipogva.

- Amiért a legutóbb itt járt. Hogy megszerezhesse azt az idézett erőt.

- Ennyi? – merednek ki a szemei. – Csakis azért, hogy nagyobb lehessen a hatalma? – zokog ismét.

- Nem tudnám megmondani, honnan veszem, de szerintem, amit tett, az valami nagyobbnak a része – simogatom a haját.

- Úgy érted, hogy az emberölés nem elég nagy rémtett? – kapja fel ismét a fejét a nyakamról.

- Persze, hogy az.

- Jesszusom – kapja az ajkaihoz a kezét. – Az apád. Ne haragudj – potyognak a szempilláiról a könnyek.

- Semmi baj, ez nem rólam szól – ingatom ismét a fejem, majd törlöm le a könnycseppjeit.

- Minek a része? – köszörüli meg a torkát.

- Ezt sem tudom. Említettem már Aria legutolsó naplóbejegyzését is, és azokat a földeket, romokat, házakat, amik ilyen-olyan módon Erik tulajdonai. Ha jól emlékszem Scientia azt mondta, hogy azzal a pokolból magára idézett erővel a természet és a halál törvényeivel ellentétes varázslatokat lehet végrehajtani. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mi van, ha Patríciát az a nagyobb valami?

- Vissza akarná hozni talán valahogy az életbe? Egyáltalán lehetséges az olyasmi?

- Szerintem nem – simogatom a hátát.