Madárcsicsergés, bútor és friss öblítő illat fogad, amikor magamhoz térve a hátamra fordulok. Amint a könnyfátyolt kipislogva a szemhéjaim is felnyílnak, kávé aromája libben az orromhoz. Az ablak felől, természetillattal, a levelek neszezései és az utca összemosódó hangjai szüremlenek. Mindezek ismerősek, már-már túlságosan is, de a plafon és a falak nem – hiányoznak az árnyak a sarkokból, más a festék színe. Miközben felülve a hátam az ágy háttámlájának és a falnak támasztom, gyanakvás hűvössége fészkel a mellkasomba.

A helyiség kisebb, csaknem fehér fényben úszik. A falak halványkéken csillognak, az ablak előtt széthúzott függöny mozog az ajtó felől érkező enyhe légmozgástól. Winnipeg. Otthon vagyok a szobámban, abban a rövidnadrágban és kifakult pólómban, amit apától kaptam és csak alváshoz használtam – a gyanakvás a mellkasomban kezd nyugtalan mozgolódássá változni. Sejtelem rémlik fel: „ezek a ruhák régen hamvak már a szélben."

Az ajtón túlról elfojtott szavak szüremlenek be – a zene hangosabb, mint hozzászoktam, jóllehet így sem üvöltő. Az éjjeliszekrényen Klay és Marilyn fényképe pihen mogyoró barna rámába foglalva – egyszersmind kissé egymás és felém fordítva. A levegőben a kávéaroma és a szobám illatai mellett van más is, amit viszont nem tudok meghatározni, ez pedig elmélyíti a hűvös gyanakvásom – bár azt sem tudom, miért született, vagy minek szól. A szokásosnál rövidebb és erősebb kopogtatások érik az ajtót, amint végigszántok az ujjaimmal a rövidre és tépettre vágatott hajamon – kellemetlen érzéssel fut végig a hideg a hátamon, miközben mozdul a kilincs, majd halkan nyikorogva, lassan nyílni kezd az ajtó. Baktatva jön be a szobába az ajtót szinte azonnal becsukva – jóllehet kattanás csak, a visszhangját mégis dörejként élem meg.

Amikor felé fordítom a fejem, a hideg, mint a nyargaló lovas. Összefont karokkal és lesüllyedt szemöldökökkel áll, ajkai összepréselt vonal, míg a nyakán megfeszül az izom. Nem csak erőre kap, szét is árad a mellkasomban a hűvös gyanakvás – felismerést hozva: nem Scientia féle látomás vagy a belső világom... hanem valami más; ez az utolsó reggel, amin éppen a hajam miatt vesztünk össze. Nem mond semmit, holott akkor megszólalni sem hagyott. A szemeiben felháborodottság és talán megbántottság a düh mellett.

Ráemelem az egyik szemöldököm, mint ahogyan az szokásunk volt – a felismerés, mivel erre sem reagál, akárcsak a víztükör a szélben, fodrozódni kezd; tudássá alakul. Ugyanis mostanra messze nem azt látom, ahová néha-néha visszavisznek a már halványuló emlékek.

- Minek bújsz gyáva módon halott emléke mögé? – ugrik fintorba az arcom, amikor éles tűszúrások érik a szívem a saját szavaim miatt. – Vagy miért éppen az ő vonásait viseled?

- Lassú vagy Oreana – torzulnak gunyorosságtól csepegő mosolyra az ajkai. – Ha mindenre ennyi időbe telik rájönnöd, akkor régen halott vagy, mire egyáltalán felfognád – ingatja a fejét.

A lelki szemeim előtt felrémlik sápatag bőre és az ében, rosszindulatú íriszei, a következő pislogás után pedig már ő áll előttem – ahogy a gyűlöletem sem várat magára többet.

- Ez az a pont, amikor elárulod, hogy mi a fészkes fenét keresel itt?

- Beszélgetni fogunk – dől a ruhásszekrénynek, mintha otthon lenne.

- A személyes találkozó kiment volna a divatból? – tárom szét a kezeim. – Ez alól téged sem ment ám fel az a tény, hogy hatalommániás mit tudom én micsoda vagy – szalad ráncokba a homlokom.

- Megmondtam, az éles nyelved lesz a veszted? – emeli rám a szemöldökeit.

„Jó-jó, persze."

- Már az is sok, hogy látlak, ne akarj emlékeztetni semmire. Mit akarsz?

- Attól, hogy szajkónak képzeled magad, mitől lesz fontosabb válaszolnom?

- Meg is üthetlek – vonom meg a vállaim.

- Bántanád édesapád?

- Fogd be és válaszolj – veszek mély levegőt.

- Ó hogyne! Amit csak kívánsz – dönti hátra a fejét és hunyja le a szemhéjait.

- Beszélj már! – meredek rá.

- Azt mondtad fogjam be – vonja meg a vállait. –Igazán eldönthetnéd, hogy mit akarsz.

- Én? – nevetek röviden. – Te akarsz beszélgetni – horkanok. – Hát beszélj!

- Hah, úgy beszélsz, mintha a te kezedben lenne a nagyobb erő és tapasztalat. Na de mondd. Ha az élőszót választom, vajon meg tudtál volna lenni anélkül, hogy rám ne támadj?

- Annyira szeretem a költői kérdéseket – hagyja el az ajkaim ismét rövid, örömtelen nevetés. – Na, mit gondolsz? Megölted a nagyszüleim és kis híján Veronikát is. A legkevesebb, amivel beérem az, hogy kikaparom a szemeid.

- Hogyne – húzódnak az ajkai kifejező mosolyra. – Túl sokat beszélsz. Nem akartam bántani, de más választásom sem hagytál. Sőt, ha te nem vagy, mit sem tudna minderről. Élhetné az életét, ahogy csak akarja. Maga döntene a sorsáról. Ez az Oreana, amit elvettél tőle – gyűrődik ráncokba a homloka. – Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz hallgatni a figyelmeztetésre ezúttal sem, mint ahogy tetted a legutóbbi alkalom után is – ingatja ismét a fejét. – Pedig még most is az életével játszol. Vagy ilyen keveset jelent? – biccenti félre a fejét. – Elhiteted vele, hogy biztonságban van melletted? Sőt, ami még rosszabb, magaddal is? – kuncog rekedtes, ronda hangon. – Vagy, talán nem is érdekel, mert ennyire felelőtlen lennél? – ejti le az állát. – Naiv kislány – fogja suttogásra a hangját. – Éppen a te erőd volt az a legutóbb is, ami veszéllyel volt az életére. Vagy már el is felejtetted, hogy valójában mitől kell megvédened?

- Mondd? – veszek ismét mély levegőt. – Csak azért varázsoltad volna magad a fejembe, hogy emlékeztess arra, amit magamtól is tudok? Mert akkor mindkettőnk idejét pazarolod.

- Ilyet is csak az avatatlan mondhat – nevet ronda hangon. – Ha figyeltél volna, az előbb közöltem, mit akarok. Habár abban egyetértünk, hogy csak pazarlom veled az időm. Ugyanakkor az imént az arcodra imént kiült fájdalom miatt máris megérte – vonja meg az egyik vállát. – Azt hiszem, ezzel az utolsó eséllyel elég nagylelkű vagyok, noha ugyanúgy elbizakodottság süketítette fülekre fog találni. Ne próbálj az utamba állni Oreana és talán megmented az életét. Vagy engedd el a szavaim ezúttal is a füleid mellett és viseld a magad okozta veszteség súlyát. Az esetben viszont megígérem, hogy a megszakadó szív fájdalmával az ajkaidon fogsz meghalni.

- Áruld el, miért ölted meg őket? – nyelem vissza a fellobbanó haragom okozta perzselést.

- Hát persze, hogy ezúttal sem figyeltél – forgatja a szemeit. – Mondanám, hogy kiábrándító, de azt hiszem, ezen a ponton már ugyanúgy tisztában vagy vele – horkan. – Nem fogom megismételni – vizsgálja a körmeit.

- Pedig a legutóbb még úgy tűnt, hogy a szívedre vetted, amit tettek ellened – ugrik fel ismét az egyik szemöldököm. – Vagy ennyire könnyedén megfeledkeznél arról, hogy elvették?

- Azt hiszed, gúnyolódással bármit is elérsz? – emelkednek meg ismét a szemöldökei. – Igazán sajnálom, de nem vagyok Dórian. Még annyira sem olyan, mint te – kuncog földön súrlódó nehéz tárgyra emlékeztető száraz hangon. – Nem vagy olyan helyzetben naiv kislány – változik a hangja már-már felismerhetetlenre néhány pillanatig.

- Nem kizárt, hogy rosszul emlékszem – vonom meg a vállaim. – Hiszen akkor sem figyeltem – mutatok felé a tenyeremmel. – De mintha éppen az ellenkezőjét állítottad volna – emelem rá ismét a szemöldökeim. – Ha gúnyolódok, azt észreveszed. Tehát ha nálad ez egyre megy... biztos nem is olyan fontos – fordítom félre az arcom.

- Hogy mondtad? – remeg meg a hangja. – Az a kettő megölte Patríciát, hogyne lenne fontos – nyel nagyot.

„Á, rátapintottam valamire, amit magad előtt is próbálsz eltitkolni, sőt, letagadni? Ferde tükör mindig gúnyos."

- Kezdem lassan sejteni, hogy Dórian vajon kitől örökölhette ezt a heves vérmérsékletet. – gyűrődik ráncokba a homlokom, miközben visszafordítom felé a fejem. – Megölték volna?

- Nem hangzott kérdésnek. Honnan tudsz róla? – emeli meg enyhén az állát.

- Úgy érted, azon túl, hogy az imént vallottad be? – biccentem félre a fejem. – Hogyan tették és hol?

- Honnan tudjam, nem voltam ott – rázza meg a fejét horkanva.

- Erik – bukik előre a fejem, gúnyos vigyorral. – Komolyan? – sóhajtok. – Megölték a feleséged. Életed nagy-nagy szerelmét, és azt állítod, nem mozgattál meg minden lehetőséget, hogy megtudd az igazságot? Vagy legalább, mi történt valójában? Azt értem, hogy miért nem akartál rendőrt hívni, hiszen, ha előadod, hogy: „az Oreana házaspár megölte a feleségem", pedig szívrohamban haltak meg, gyanúba keveredsz, talán le is tartóztatnak, mint lehetséges gyanúsítottat. Felteszem, nemigen engedheted meg magadnak az efféle figyelmet. Na de higgyem el, hogy éppen te, a mágusok mágusa, nem próbált a saját szakállára utána szaglászni? – biccentem ismét félre a fejem. – Ugyan már. Ezek szerint csak a szád a nagy a hatalmadról, miközben még arra sem tellett belőle, hogy kiderítsd, hogyan halt meg a kedvesed – ömlik szét a számban keserű és főleg önmagamra neheztelő epe, amiért éppen azzal gúnyolódok, amiért nem sokkal korábban, apa esetében, még fel voltam háborodva.

- Mondd meg te – fonja össze a karjait és emeli meg ismét a szemöldökeit. – Láthatóan többet tudsz.

- Jól döntöttél, amiért fiatalon nem színésznek álltál, mert bizony hamar felkopott volna az állad – sóhajtok ismét, a fejem ingatva.

- Hát ismételnem kell magam? – szalad ismét ráncokba a homloka.

- Tekintve, hogy már azt is mondtad, hogy nem szereted, igen – húzom fel röviden a vállaim. – Megkérnélek. Erik-Erik – sóhajtok ismét, hosszan. – Olyan vagy, mint a részeg kifogása az ivásra. Folyton ismétled magad, hiába csomagolod más szavakba, gúnyba, vagy átlátszó hazugságokba. Annak varázsolod be magad a fejébe, akinek, és amikor akarod. Csaknem cipőméretű tűzgolyókat hajigálsz jobbra-balra olyan természetességgel, mintha csak vajas kenyér lenne. Arra viszont már képtelen lennél, hogy kiderítsd, amit akarsz?

- Ezt mintha már mondtad volna? – húzódnak az ajkai gunyoros mosolyra.

- Tényleg? Azt hiszem, fárasztó vagy – vonom meg ismét a vállaim. – Na de, hogy is szól az a régi mondás?

- Aki klisésnek születik, az klisésen is hal meg? – emeli meg ismét az állát.

- Ezt fel fogom írni – mutatok rá. – Viszont nem ezt akartam mondani – ingatom a fejem.

- Hanem? – horkan ismét.

- Akárcsak Dórian, te sem vagy több nagyszájú bazári majomnál – kacsintok rá.

- Szívrohamban halt meg – rándul meg az arca és mereszti ki a szemeit. – Örülsz?

„Tippelj."

- Ha jól értem, azt mondod, úgy megijedt attól a rengeteg portól, ami abban a házban van, hogy szívrohamot kapott. A nagyszüleim pedig éppen attól, hogy meghalt? Végül is – vonom meg ismét a vállaim. – Hihető. Sőt, akármelyik logikusan gondolkozó bíróságon megállná a helyét. De hogy kell elképzelni? Egyikük előugrott az ajtó mögül, mire a szívroham, mint a pingponglabda? – ugrik ráncokba a homlokom.

„Jesszusom Avery, kezded túlzásba vinni."

- Mit sem számít, hogy mit hiszel vagy gondolsz! – remeg meg ismét a hangja. – Ez történt!

- Amihez neked nyilván semmi közöd nem volt.

- Hogy lehetett volna, ha szívrohamot kaptak? – mereszti ki ismét a szemeit.

- Patrícia fiatal volt, akár te. Mégis attól kapott szívrohamot, mert bement abba a házba? Mi is van ott, ami ilyesmit okozhatna?

- Honnan tudjam? Sohasem jártam ott! – vonja meg ismét a vállait.

„Ha nem haragszol, ezt nem hogy csipet, hanem az egész sószóróval sem hiszem el."

- Szerintem talán mégis. Kellett a ház, viszont nem akarták eladni, ezért megidéztél valamit, hogy végezzen velük. Üresen álló épület a város szélén, amitől ráadásul mindenki fél is. Igazán mélyen még a zsebedbe sem kellett volna nyúlnod. Arra viszont nem számítottál, noha tudtál róla, hogy a kedves feleséged hajthatatlan. Rosszkor bukkant fel, te pedig már nem tehettél semmit – biccentem félre a fejem. – Talán végig is nézted.

- Hogy merészelsz megvádolni a saját feleségem megölésével? – löki el magát a bútortól, ismét megremegő hanggal, haragmaszkká torzuló arccal.

„Jogos kérdés."

A kék falak szürkéssé változnak, mint amiken évtizedek óta áll már a por. Repedések futnak az alsó sarkoktól a felsőkig sercegve, és ugyanígy szerte a plafonon – szinte már záporesőként hull a vakolat. A párnák, a takaró, a lepedő és a függöny szegélyein, néhol bennük is, perzselések nyomai jelennek meg. A bútorok kormossá változnak és akár a cigaretta, füstölögni kezdenek. Fojtogató és orrfacsaró, egyre nehezebben lehet látok – lángok viszont nincsenek.

- Így történt? – köhécselek. – Bizonyítani akarta, hogy a nagyszüleim rejtegettek valamit – tör rám ismét a köhögő roham. – Arról viszont hogy az a titok éppen a férje közvetett gyilkossági szándéka, fogalma sem lehetett.

- Honnan tudsz minderről? – csattannak már-már ostorként a szavai, ismét elmélyülő és torzulttá változó hanggal.

- Tehát csak mellébeszélés volt, hogy elvették! – szalad ismét ráncokba a homlokom, miközben a bútorok lángra kapnak. – Nem tudom, hogy miért vagyok meglepve! Semmit nem tettek ellened! Te vagy a felelős Patrícia Campball haláláért! Sőt! A nagyszüleim sem azért ölted meg, mert a házuk kellett, hanem hogy megkaparinthasd azt, amit akartál!

- Amit meg is tettem – húzódnak lassan az ajkai ocsmány vigyorra. – Már mit sem számít, honnan és mennyit tudsz – vált ismét nyugodtabb hang élre, ami a tűz pattogása mellett kígyósziszegésnek hat inkább. – Már úgyis eldöntötted mindkettőtök végzetét – kúsznak fel a lábaira a padlót nyaldosó lángok.

Ében, ezúttal érzelmektől terhes íriszeit szúrósan fúrja a szemeimbe – csakhogy nem ér vele semmit. Egyetlen hangot sem ad ki, míg emésztik a lángok. Miután elfeketedve összerogyott, a levegőt pedig még nehézzé tették a borzalmas szagok, ellepnek a lángok. Miközben hideglelés borzongat, kipattanó szemhéjakkal, hörögve kapok levegőért – kissé zsibbad az arcom, a szemeim könnyekben áznak. Több, szinte végtelen hosszúnak tetsző pillanatba telik, mire felfogom, hol vagyok.

A fülem sípolnak, amikor pedig félhomály fogad, miután kitörültem a szemeimből a könnyfátyolt, a szívem a félelem marka szorítja össze. Ahogy visszatér a hallásom, majd azt is felfogom, hogy a felszínessé változott szuszogás merről és kitől jön, a zaklatottságom elpárolog – vagy inkább csak azt szeretném. Ugyanis a gondolataim, kárörvendő, szemtelen gyermekekként, elmosódottan egyre csak visszhangozzák az utolsó szavait: „Már úgyis eldöntötted mindkettőtök végzetét." A hozzám bújó, félig rajtam, a hasán fekvő lány felszusszan, az arcát közelebb fúrja a nyakamhoz. Annyira csiklandozza a bőröm, hogy szinte nevetni lenne kedvem, viszont csak a mosolyig jutok, amikor mozgolódás kezdődik a mellkasomban, a szemeim pedig ismét az ablakpárkány felé rebbennek – ahol holló ül.

Ezúttal azonban nincs a szokásos baljós érzésem. Sőt! A Scientia név rémlik fel a lelki szemeim előtt. Veronika végigsimít a hasamon, majd a keze lesiklik a jobb oldalamhoz. Amikor ismét az ablak felé nézek, a madár már nincs ott.

Megsimogatom a lány hátát és még szorosabbra zárom az ölelést, közben a szemeim a jobb oldali éjjeliszekrényen pihenő digitális órára rebbennek – a vörösen derengő számok éjfélt mutatnak. Az ablakon unott bagolyhuhogás szüremlik a boltív felől. Arra térek magamhoz, hogy rövid és forró puszi éri a homlokom. Veronika gyönyörű arca az enyém felett lebeg, míg a dús, sötétbarna loknijai elfüggönyöznek a világtól. A szemei, akárcsak az azúrkék csillagok, igézően, érzelmektől szikrázva simogatnak.

- Szia – dobban meg a szívem.

„Imádni való kócos angyal."

- Szia – húzódnak az ajkai a mosolypalettájának újabb, aranyos gyöngyszemére. – Már kezdtem azt hinni, hogy fel sem akarsz ébredni – fekszik vissza mellém, az oldalára fordulva.

- Miért, meddig... – érintem meg a homlokom.

- A harmadik nekifutás volt – érinti meg az ajkait és borzolja össze rövid ideig a szemöldökeit.

- Máris? – fordulok szintén az oldalamra, majd simítok végig a finoman gömbölyded alakján. – Mióta vagy ébren? – könyökölök fel és támasztom az arcom a tenyerembe.

- Lassan fél órája – néz vissza az ébresztő felől. – Mondtam már, mennyire aranyos vagy, amikor alszol?

- Hát én, hogy mennyire jól áll? – simítok végig ismét a combján. – De ugye tudod, hogy van még ott rengeteg farmernadrág? Nem lett volna muszáj éppen az enyém felvenned.

- Előfordulhat, hogy mégis – mereszti ki röviden a szemeit. – Hiszen rajta van az illatod – vonja meg a felfelé eső vállát. – El nem tudom mondani, hogy mennyire kényelmes – fekteti a párnára az arcát. – Köszönöm múlt éjszakát – cirógatja a karom.

- Micsodát? – emelem meg a fél szemöldököm. – Nem tettünk semmit.

- De igen. Az volt az első, amin úgy aludtam el, hogy tudtam – érinti meg a szívem.

- Tényleg ennyire vágytál már arra a fodrászra?

- Tessék? – bukik kissé előre a feje a nevetéstől. – Hogy jön az ide?

- Az óta vagy ilyen romantikus hangulatban, hogy elindultunk hazafelé – érintem meg az alsó ajkát. – Sőt! Ahogy elnézem, most is ropog ám az a tűz – csiklandozom meg a hasát. – Még most is előttem van az az arc – érintem meg a halántékom. – Nem gondoltam, hogy így fogsz ébreszteni.

- Na és most ki is van romantikus hangulatban? – kuncog ismét, majd nyom puszit az ajkaimra.

- Előfordulhat, hogy túlságosan is sokat vagyok a közeledben – öltöm rá a nyelvem.

- Előfordulhat, hogy fel kellene öltöznünk, mivel takaróban nem mehetünk vásárolni?

- Dehogynem – ugrasztom meg a szemöldökeim, majd lendítem a fejeinkre. – Hibátlan az időzítésed – forgatom a szemeim a hosszú csók után, arrébb dobva a takarót.

- Lányok? – ismétlődnek meg a kopogások. – Szabad?

- Most már igen – csavarom be a takaróba majd húzom ki az ágyból Veronikát, mit sem törődve azzal, hogy a hideg száz karommal mar belém. – Jó reggelt anya – indulok a lánnyal a gardrób felé.

- Neked is szívem. Szintén Veronika – kattan az ajtó. – Hogy aludtatok? – jön be a helyiségbe.

- Jó reggelt Loréna, köszönöm, jól – susognak a lány ruhái, majd nyújtózkodik.

- Nem annyira – veszek le a polcról sötét, a fenék részen aranysárga cérnával varrt farmernadrágot.

- Minden rendben?

- Fogalmazhatunk akár így is – teszem arrébb a ruhadarabot. – Éjfélkor felriadtam, utána pedig szokás szerint nehezen tudtam visszaaludni.

- Ezúttal is az az álom?

- Fogalmam sincs – rázom meg a fejem, miután fekete pólót majd garbót vettem fel. – Ezúttal még annyira sem emlékszem belőle, mint az előzőkből. Szeretnél jönni velünk a plázába, vagy inkább máris kezded a nappalik felfedezését?

- Már benne vagyok lassan másfél órája, de még csak az elsőben járok. Attól tartok, a tengerparti tervetek keresztül fogja húzni a természet.

- Igazán meglepne, ha ne lenne olyan nagyvonalú – veszem fel a farmernadrágot, majd a motorláncot és a családi pecsétgyűrűt is. – Ez viszont még nem annyira erős – intek az ablak felé, a karkötőm majd apa óráját is felhúzva. – Veronika – hajolok hátra, miután feltártam a vörös ruhásszekrényt. – Gyere, kérlek, bemutatlak az új kabátodnak – hívogatom mutatóujjal a lányt.

- Mi baj van a zubbonyommal? – vágja csípőre a kezeit a lány, amikor megáll a bútor előtt.

- Az, hogy kevés. Ne hidd, hogy csütörtökön, vagy tegnap nem tűnt fel, mennyire fázol benne – nézek rá, mielőtt kiemelném a ruhadarabot.

A fogason vádliig lenyúló fehér szövetkabát lóg nagy csuklyával és barna, prémbunda belsővel. A vállak előtt szegycsonttól a lapockáig fekete, kissé kúpos gombdíszítések futnak végig. Összezárni a nyaktól csípőig tartó gombokkal lehet, kissé széles díszövvel kiegészítve. Amíg leveszem a vállfáról, vannak kételyeim, de mintha rászabták volna.

- Az ekkora csuklyát túlzásnak érzem, viszont szép kabát – járja körbe elkerekedett szemekkel anya. – Nagyon jól áll.

- Köszönöm szépen – igazgatja el a csuklyát a Veronika. – Rajta is mennyire jól néz ki – biccenti félre a fejét alig valamivel később.

- Köszönöm. Kényelmesebb is, mint gondoltam – rakom vissza a vállfát, majd kezdem igazgatni az ugyanolyan szabású, viszont a fekete, ezüstszínű gombokkal díszített és sötétbarna prémbundával ellátott szövetkabátot. – Nem is annyira nehéz – nézek Veronikáról anyára. – Tudom, borzasztóan meglepő – veszem ki a harmadik, ezúttal szürke változatot is, ugyancsak fekete gombokkal és prémbunda belsővel.

- Mik vannak még... – lép mögém Veronika majd kap levegőért. – Jesszus – teszi a kezét a jobb vállamra. – Nem hiszem el. Van hozzá csizma is – fordul felém a feje elkerekedő szemekkel.

- Jobb a bakancs, hidd el – zárom vissza.

- De szívem, olyan szépek.

- Meg sem közelíti a stílusa a miénket – ingatom a fejem majd érintem meg az orrát. – Visszatérve az időjárásra – intek ismét az ablak felé. – Miért is húzná keresztül azt, amit terveztünk? – megyek vissza a szobába.

- Ne itt legyél eszkimó – húzza le a fejemről anya a csuklyát. – Az időjárás jelentés azt mondta, hogy a kora délutáni órákra ismét meg fog élénkülni – int szintén az ablak felé. – Nagy mennyiségű hó és erős szél.

„Mert eddig izzadtunk."

- Fenébe – hajtom le a fejem és emelem a kezem a homlokomhoz. – Ne haragudj szívem, mostantól hivatalosan is utálom, amikor az ilyesmiben van igazad – pillantok Veronikára. – Legyen – emelem a plafonnak a szemeim – Későbbre halasztom. Egyetlen szót se – emelem a lányra szemöldökeim, miután leengedtem az állam.

- Ez az új hobbid édes lányom? – rakja csípőre a kezeit anya. – Meg sem szólalt szegény lány.

- Említettem már, hogy néha ijesztően ugyanúgy tudtok viselkedni. Benne hagytad a slusszkulcsot a Fordban? – hessegetem Veronikát ki a folyosóra a derekát paskolgatva.

- Igen, de mi miért is? Eddig szinte le sem lehetett feszíteni a Dodge kormányáról – csukja be az ajtót.

„Hidd el, nekem sem könnyű feladat."

- Mert ha a Dodge-val akarok menni békén, hagysz? Hiába vannak rajta of-road abroncsok, tegnap a szél miatt többször is kis híján az árokban kötöttünk ki.

- Meg sem kell, szólaljak igaz? – nézz vissza a válla felett a nő lépcsőzés közben.

- Nem – forgatom ismét a szemeim. – Köszönöm szépen, éppen eleget hallgattam. Ettől még azzal fogunk járni a hétköznapokon.

- Ilyen időjárásban? – emeli rám a szemöldökeit Veronika, a konyha felé indulva.

„Különösen."

- Édesem, hárman vagyunk – vonom meg ismét a vállaim.

- Ülhet akár az öledben is – kapja félre a fejét.

- Kifejezetten csábítónak és biztonságosnak hangzik – szalad ráncokba a homlokom.

- Te mondtad tegnap, aki akar, az már tud rólunk – szorítja meg a kezem.

„Ez viszont nem jelenti azt, reklámozni kell."

- Komolyan? Te is? – rázom meg ismét a fejem. – Ha úgy akarnánk utazni, választanunk kellene a biztonság és a levegő között – veszem le a kabátot, belépve a konyhába és teszem le a konyhaszigetre. – Főleg a tegnapi után egyértelmű ugye, hogy nem fogunk utazni sehová, ameddig be nem vagy kötve – bököm meg ismét az orrát. – Hány szeletet kérsz? – teszem le valamivel később a kenyeres zacskót a hűtőből kihozott vajas doboz és szeletelt párizsi mellé.

- Aranyos vagy, amiért ennyire féltesz, viszont remélem, tudod, hogy ez ugyanúgy igaz rád is? – kerüli meg a bútort, miután az enyémre fektette a kabátját. – Kettőt. Kérsz? – érinti meg a továbbra is a kenyeres zacskón nyugvó kezem, majd fordítja a fejét anya felé.

- Nem köszönöm, alig valamivel korábban ettem – lép mellénk a nő a fejét ingatva, hogy vajazó kést majd vágódeszkát rakjon a kezem mellé.

- Köszönöm – biccentek felé. – Szeretnél mást is venni a gitáron túl? – nézek fel valamivel később Veronikára.

- Fejhallgatót biztosan, talán karkötőket. Monica mutatott olyan gyűrűt, aminek a végén pengető van. Olyasmit régen kinéztem már. Ha még az is belefér, akkor új bakancsot is – vonja meg a vállait. – Neked mi a fejedben?

- Az nála attól függ, hogy hová akartok menni? – fordul a lányhoz anya.

- A Salemi plázába, azon belül rocker boltba.

- Akkor nem hogy jár valami a fejében, hanem több mint biztos, nem fog üres kézzel kijönni.

- Én is szeretlek – forgatom ismét a szemeim.

- Ez az igazság édes lányom. Utálsz vásárolgatni, de ha rocker vagy akár csak hasonló stílusú boltról van szó, ironikus módon mégis veszélyben van a hitelkeret.

- Tessék? – tör ki Veronikából a nevetés.

- Jesszusom, jól van – forgatom ismét a szemeim. – Igen, nekem is tervben van egynéhány újdonság.

- Mint például? – fekteti a lány a márványpultra a karjait, majd dől előre, pislogva.

- Előbb látni akarom a kínálatot – rázom meg a fejem előre tova a tányért, majd közel hajolva.

- Ajjaj – kuncog anya.

- Hallgass – zuhannak le a vállaim. – Te pedig... – emelem fel az egyik kenyérszeletem.

- Olyan vagy – ingatja a fejét nevetve.

- Bizony. Olyan éhes – öltöm rá ismét a nyelvem.

- Kicsim – zongorázik Veronika a kezemen szinte vigyorogva, kiszakítva a révületemből. – Mesélj, min gondolkozol ennyire?

- A múlt héten említetted, hogy el akarsz majd vinni valahová – majszolom tovább majd nyelem le az utolsó falatot.

- Az továbbra is tervben van – biccent. – Amikor már elég jó idő lesz hozzá az időjárás. Viszont nem fogom elárulni a tavaszi szünet kezdetéig – hajol kuncogva az arcomhoz, kimeresztve a szemeit.

- Hé! – húzom el nevetve a fejem, a vajas puszit viszont nem tudom megakadályozni.

- Valamikor szeretnék majd visszamenni a tóhoz – törlöm le a kézhátammal.

- Na, ezen ledöbbentem – szalad ismét ráncokba anya homloka. – Avery Oreana önként csónakázni vágyik?

- Nem egészen és köszönöm az emlékeztetőt, a gyomrom még mindig háborog miatta – forgatom a szemeim. – Azért akarok visszamenni, hogy át átéljük ismét azt a nyugalmat, amire csütörtökön nem igazán volt időnk – rebbennek Veronikára a szemeim.

„Ezúttal lehetőleg csakis veled."

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem igazán tudsz mit kezdeni azzal a békével – biccenti félre a fejét a lány.

- Előfordulhat, hogy akkor úgy is volt – nyújtok felé szalvétát. – Az óta viszont – törlöm meg az ajkaim. – Megváltozott ez és az – érintem meg a halántékom, a szívem, majd a kezét.

„Mit sem számít, hogy azóta valamivel több, mint egyetlen hét telt csak el."

- Bocsánat – emeli a kezét anya, mivel a kávéfőző gép darálója széttépi a meghitt pillanatot. – Avery – köszörüli meg a torkát, elkomoruló hanggal. – Miután haza jöttetek, meg kell, majd tegyük, amit a végrendeletükben kértek.

- Rendben – állok fel, miközben a lelki szemeim előtt felvillan a vörös ajtó.

- Szívem? – nyúl a kezem után Veronika. – Mi ez a hirtelen hangulatváltozás?

- A szüleim amellett, hogy hamvasztást akartak, azt is megszabták, hogy végső nyugalomra hová legyenek helyezve – sóhajt anya.

- Hova? – áll szintén talpra a lány.

- Az alaksorba – fordulok meg és rakom a tányért a mosogatóba, majd dobom ki a szalvétákat.

- Mondd, kérlek, hogy nem arra céloztál, mint amire gondolok – húzza ki magát és merednek ki a szemei.

- Arra gondolsz, hogy nem csak közel kétszáz éves házban élünk, de az alaksorban valószínűleg ugyanilyen idős kripta is van? – borzongok meg. – De, sajnos nagyon úgy tűnik – sóhajtok ismét.

- Tartottam tőle – horgasztja le a fejét.

- Sajnálom kicsim – rakom ki a konyhaszigetre a cukrot és a tejet, majd elé a kávéját. – Tudom, hogy ott akarsz lenni, ahol én, ezt viszont tényleg jobb lenne, ha inkább kihagynád.

- Túlélem. Nektek frissebbek a sebeitek.

- Ezt a keringőt ezúttal hagyjuk ki – engedem le a bögrém, majd húzódok arrébb.

- Arra akar célozni, hogy ráérünk vele később is foglalkozni – szalad ráncokba anya homloka.

- Miért, mit mondtam? – rakom a mosogatóba a bögrét. – Felesleges rombolni a hangulatunkat – kerülöm meg a konyhaszigetet, majd széttárom Veronika kabátját.

- Köszönöm – bújik bele, majd megy a lány is a mosogatóhoz. – A bakancsaim már egyedül fogom felvenni – néz hátra, ismét kuncogva.

- Ajánlom is. Kócosoké az elsőbbség – mutatok valamivel később az előszobában álló öltözőpad felé, nyitott tenyérrel.

- Micsoda udvariasság – hajtja be egyszersmind a térdét és karját a hasa elé.

- Édes lányom, vegyél fel sapkát is – köhint anya.

- Jóságos ég – forgatom a szemeim, miközben felveszem, majd eligazgatom a kabátom. – Nem nevet – mutatok Veronikára.

- Mi az, rosszat mondtam? – rakja csípőre ismét a kezeit anya.

- Fogalmazzunk inkább úgy – húzom talpra a lányt alig valamivel később. – Hogy kócos is imád ezzel piszkálni – ülök le.

- Ez már csak így működik, amikor az ifjú hölgy magától nem hajlandó – piszkálja ujjal a lendülő loknijaim Veronika.

- Nagyon helyes, legalább már ketten vigyázunk rád – veszi le, majd akasztja fel a kabátját anya.

- Ha nyaggatom miatta, van, hogy szándékosan nem veszi fel – kuncog Veronika.

- Helló! – fordítom felé a fejem és nézek fel rá, kimeredő szemekkel. – Nem tudom, ki volt az, aki csütörtökön, iskola után, gyalogszerrel ment el az éjjel-nappaliba abban a borzalmas időjárásban? Nem szokásod nyaggatni, hanem kérdés nélkül a fejemre húzod – állok talpra és nyomok puszit az arcára.

- Viszont volt rajtam sapka – vonja meg a vállait, a kesztyűit húzva fel.

- Nem ez a lényeg – lépek a fogashoz és veszem ki a bőrkabátom belső zsebéből a kesztyűim, majd a sapkám. – Az is csoda, hogy eddig együnk sem fázott meg – süllyesztem el a cigarettásdobozt és az öngyújtót is.

- Nem csoda, hanem ez – nyúl a belső zsebembe, majd igazgatja el a sapkát a fejemen a lány, az egyik szememből a másikba nézve. – Próbáljuk ki, hogy mit ér ebben az időjárásban – gombolja be a kabátját, majd veszi fel a sapkáját.

- Sziasztok – biccent anya, mielőtt bemenne a nagyszülői nappaliba.

- Szia – int vissza Veronika.

- Helló – tárom ki az ajtót. – Mínusz öt és fél fok? – gombolom be a kabátom, a teraszon a hőmérő előtt állva.

- De utálom ezt a szót – borzong meg, rosszallóan ráncolva a homlokát az ég felé Veronika, miután becsukta az ajtót. – Jobban szeretem a késő tavaszi és a kora nyári időszakot.

- Az az időszak, mikor már kezded magad jobban érezni kint, mint a házban, viszont még jó, ha van rajtad pulóver? – biccentem félre ismét a fejem.

- Olyankor sokkal inkább szeretek az erdőben vagy azon a tóparton lenni – kopognak a bakancsai a lépcsőfokokon. – A szüleimnek Eugene nevű kisváros melletti tó partján volt nyaralója. Több mint gyönyörű, emeletes faház a tó mellett. Az egész család minden évben ott töltötte a júliust. A nagyszüleim után apa örökölte, utánuk pedig... – int a házuk felé. – Viszont a szüleim után nem ugyanaz – vonja meg ismét a vállait. – Egy-egy hétre még lejárunk, viszont már leginkább csak megnézni a házat. Olyankor a legjobb kievezni arra a kis tóra, amikor virágok vagy tarka levelek úsznak a vizén – köszörüli meg a torkát.

- Azok az úszó virágok lassan aktuálisak lesznek – érintem meg a kezét. – De ezúttal próbáljunk meg olyan alkalmat kinézni, amikor kevésbé fúj annyira a szél – paskolom meg a hasam, miután kinyitottam a garázsajtót. – Vagy egyáltalán nem – indulok a Pick-up felé.

- Bocsánat – bukik előre ismét a feje, miközben az ajkai elé kapja a kezét. – Bevillant, hogy milyen volt az arckifejezésed, amikor rágyújtottunk az evezés után.

- Ne is mond – forgatom ismét a szemeim. – Örök emlék.

- Sokakkal ellentétben nem csak azért szeretem a lampionok éjszakáját, mert szilveszter van és lehet inni. Hanem annyira későn evezhetek ki. Egyszer megtettem a nyaralónknál is ősszel, teliholdnál, éppen csak ködben. Ne kérdezd, miért – vonja meg ismét a vállait és ingatja a fejét. – Háromnegyed órába tellett, míg végül sikerült visszataláljak a stéghez. Megnyugtatott – vonja meg ismét az egyik vállát. – Sokaknak hátborzongató élmény lett volna, sőt, utóbb bolondnak is neveztek miatta. Mégis élvezettel hallgattam, ahogy huhognak, vagy vadászat közben riognak a baglyok, a fáradt szélben pedig recsegnek a faágak, és neszeznek a még megmaradt levelek – csukja be az ajtaját.

- Különleges élmény lehetett, ha így mosolyogsz – csukom be a saját ajtóm és indítom be a motort.

- Az is volt, éppen csak nem a jó értelemben – köti be a biztonsági övét.

- Hogyhogy? – engedem ki a kéziféket és tolom sebességbe a kormányváltót.

- Az volt az első olyan alkalom, amikor a szüleim nélkül jártam ott. Abban az értelemben hasonlított a tiédre az édesapám, hogy szerette a természetet. Azt a tavat különösen.

- Az szavaid alapján remek ember volt – hajtok ki a garázsból, majd szállok ki, hogy visszazárjam az ajtaját. – Viszont. Annak ellenére, hogy imádok új dolgokat megtudni rólad, hagyjuk a nosztalgiát – szállok be ismét a kapuszárnyak túloldalán alig valamivel később. – Hangszer vásárláshoz nem passzol a pocsék hangulat – kötöm be a biztonsági övem.

- Túl sokat beszélek, értem...

- Nem – ingatom a fejem. – Szeretem a hangod, még annyira hallgatni a történeteid – ütögetem meg a kormányt. – Azt viszont nagyon nem, ha ennyire szomorúnak látlak – érintem meg a kezét. – Inkább azt áruld el, milyen gitárt is szeretnél?

- Mondtam már, hogy szeretlek? – biccenti félre a fejét, miközben új kifejezésű mosolyra húzódnak az ajkai.

- Nem mondanám – biccentem ugyanarra.

- Akkor vedd úgy, hogy elhangzott – nyom puszit az ajkaimra. – Meggy vörös talán, vagy tengerkék. Azt sem, hogy matt legyen vagy ne. Valószínűleg ami jobban megtetszik – vonja meg ismét a vállait. – Amiben az egyben viszont biztos vagyok, minél vékonyabb nyakút akarok kinézni. Kifejezetten bosszantani szokott, amiért néha nehezen érem át az akusztikust.

- Ismerős – biccentek, elérve az utca végéhez. – Apának a tiedtől valamivel rövidebb, de szélesebb nyakú akusztikus gitárja volt. Két, három húrral több legfeljebb – fordulok ki a főútra. – Nem jó érzés ezt mondanom, de valahol megkönnyebbülés volt, amikor először kezdtem játszani a sajátomon. Azt hiszem, elektroakusztikus gitárt is veszek – vonom meg ismét a vállaim.

- Mit nem hallok? – nevet csilingelő hangon. – Csak nem sikerült belecsábítanalak a rosszba?

„Egyre jobban szeretem a nevetésed."

- Nem édesem, csak felpiszkálnod a fantáziám – ingatom ismét a fejem, vigyorogva.

- Annyira, hogy el is áruld, miket akarsz venni?

- Elfogom – állok meg a piros lámpánál. – Amint kitaláltam – pillatok rá. – Említetted az egész ujjas gyűrűt a pengetővel a végén. Na, az érdekelne – fordulok ismét előre. – Eddig annyi biztos, hogy húrokat venni fogok a gitárhoz és új pengetők is kelleni fognak.

- A pengetőt miért?

- Klay – veszem ki a nyakláncom. – A tűz miatt nincs másik. Csakis azért van még nálam.

- Utána eltünteted?

- Kettőt fogunk venni fejenként – biccentek. – Ezt valamelyik bútor fiókjának a mélyére fogom száműzni. Alighanem az alaksorba. Kidobni nem akarom, mivel vésztartaléknak, ha keserű szájízzel is, de meg fogja tenni. Ettől még viszont legyen annyira távol tőlünk, amennyire csak lehet.

- Ezzel csak egyet tudok érteni. Viszont minek két pengető? – paskolja két ujjal a műszerfalat.

- Ezek szerint még nem fordult elő veled, hogy hoznod-vinned kellett a gitárt, vagy éppen a másén játszanod. A pengető sokszor tünékenyebb, mint a lakáskulcs vagy a mobiltelefon. A nyakadban vagy a derekadnál lógó láncon mindig kell, legyen pót.

- Akkor kell nyaklánc is.

- Remélem, hogy mindent kapni fogunk, amiért megyünk – tekerem a kormányt, majd tenyerelek a dudára, ugyanis az előttem haladó kompenzáló autó sofőrje úgy dönt, hogy szabálytalanul próbál leparkolni. – Bízom benne, hogy jó néhány ősz hajszállal gazdagodtál – meresztem a sofőrre a szemeim, miközben elhajtok mellette.

- Ennyire felháborodott arcot régen nem láttam már – kacag Veronika a fejét ingatva.

- Mintha a tanár rajta kapta volna a női mosdóban bagózni, fiú létére?

- Hasonlít – nevet még jobban. – Az lesz – mutat a szélvédő bal oldala felé, kifújva magát.

A jókora, több emeletes épület a fehér falaival és az üvegezett főbejáratával szinte már olyannyira beleveszik a környezetébe, hogy ha a félig kihalt zebracsíkos parkoló nem nyújtózna előtte, csak a foltos, barna tetőt lehetne látni.

- Szívesen megnézném a tulajdonos mosolyát, amikor ki kell fizetni a fűtésszámlát – fordulok le a parkolóba.

- Most különösen – engedi ki a biztonsági övét, majd dől előre. – Remélem, legalább addig képes lesz nyugton maradni, amíg itt vagyunk.

- Örülnék neki, viszont annak ellenére, amit anya mondott, kétlem – állok be a parkolóhelyre, majd fordítom el a slusszkulcsot. – Nem mintha olyan szívesen lennék vészmadár, de szerintem haza már trópusi időjárásban fogunk menni – csukom majd zárom be az ajtót.

- Ha valamivel normálisabb időjárás lesz, inkább holnap menjünk a Detroit Lakehoz – veszi fel a megélénkült szél lobogtatta csuklyáját.

- Ellent mondunk saját magunknak? – húzódnak mosolyra az ajkaim, szintén felhúzva a csuklyám, mielőtt az ő ajtaját is bezárnám. – Legutóbb éppen azon aggodalmaskodtál, hogy minden mást akarok tenni, csak a kiképzést nem.

- Így van? – fordul felém, ekkorra félúton járva a főbejárat felé.

- Tudod, hogy nem. Mihamarabb erősebb akarok lenni, vagy legalábbis megtudni, hogyan lehetek képes uralkodni magamon – mutatom fel a családi pecsétgyűrűt. – Ennyire megtetszett a romantikus séta vagy csónakázás ötlete?

- Bizony – bólogat, miközben elérjük az épület mozgásérzékelős, üvegajtószárnyait. – Tudod, hogy mennyire meglepett, amikor bejelentetted, hová akarsz vinni?

- Nem gondoltad, hogy tudok romantikus is lenni? – szalad ráncokba a homlokom.

- Inkább azt nem gondoltam, hogy a jelenlegi lelki állapotodban akarsz az lenni – ingatja a fejét. – Örülök neki, amiért, kezded feldolgozni.

- De attól még gyászolnom kellene – vonom meg a vállaim, elfordítva a fejem.

- Hé, nem úgy értettem – nyúl a kezemért. – Nincs megtiltva, hogy mást is érezz azon kívül – sóhajt hosszan. – Csak azt mondom, hogy nem számítottam rá.

- Pedig kellett volna – veszem le a csuklyát, majd vonom meg ismét a vállaim. – Mondtam már, hogy jelenleg az az erősebb, amit érzek – fordítom a fejem vissza és emelem rá a szemöldökeim. – Talán még ködös a fejem és sokáig nem is fog kitisztulni, ezt az egyetlent viszont biztosan tudom – fogom meg a kezét, majd emelem kettőnk közé. – Eddig annyira biztos voltál kettőnkben, de arra mégsem számítottál, hogy talán én is az lehetek? – forgatom a szemeim, amikor súly üli meg a mellkasom, majd sarkon fordulva elsétálok.

- Avery...

Akármennyire fáj hallanom, nem bírom rávenni magam, hogy megálljak. Amikor azt hinném, hogy sikerült partot érnem és könnyebb lesz, valami mindig visszalök a vízbe. Felidéződik az évekkel korábbi emlék, amikor összetörten értem haza az első randevúmról, apa pedig éppen a konyhában volt: „Édesem, nem az a fontos, hogy mi történt a mában, hanem az, milyen cél felé tartasz, és mit teszel meg érte. Lehorgasztott fejjel lép mellém, bűntudatosan pislogva a kirakat tükröződésében. A komor és pillanatokra a múltba visszarévedő szemeim nem bírják megállni, hogy az arcára vagy a kezére ne rebbenjenek, végül pedig felé lendülve magamhoz kapom.

A megkönnyebbült és hálás sóhaj az, amit hallat – simogatja a füleim, egyúttal ráébreszt, mennyire igazságtalanul viselkedem.

- Ne haragudj – lépek kissé hátra, letörülve a könnyeim.

- Én tartozom bocsánattal, mivel...

- Nem – illesztem az ajkaira a mutatóujjam. – Merre van? – nézek körül a jókora aulában, ahol, ha tömeg nincs is, sokan vannak.

- Gyere – mutat a két oldalon lévő mozgólépcsők közötti folyosó felé. – Közel negyed óra séta.

- Tessék? – pislogok, összeérintve a kezeinket. – Mégis mekkora ez a hely?

- Dórian szerint háromnegyed óra a végéig – dobja a vállára a csuklyáját és húzza le a sapkáját. – Ennyit arról, hogy legyen a hajamnak valamilyen alakja – igazgatja a loknijait.

- Ugye csak viccelsz? – veszem le a sapkám, majd kissé előrehajolva felborzolom a hajam. – Ne tudd meg, hogy hány lány örülne az ilyen hajnak – söpröm arrébb az arcomba hullott loknikat. – Nem akarják bevallani legfeljebb – vonom meg ismét a vállaim.

- Könnyen beszélsz, a tiédnek annyira jó alakja van. Viszont az enyémnek? – szalad ráncokba a homloka. – Akár a szénaboglya.

- Viszont aranyos szénaboglya – kuncogok.

- Na – csap kikerekedő szemekkel a karomra a levett kesztyűjével.