- Szia, anya. Ezekben a percekben – pillantok Veronikára majd a lányokra, miközben leérek a lépcsőn. – Meg fogom találni, ha pedig mégsem, legfeljebb felhívlak. Rendben, szia.

- Baj van? – veszi fel Veronika a kesztyűit.

- Nincs. Innen megyünk Sublimitybe, mivel anya előre ment – süllyesztem el a készüléket a bőrkabát belső zsebébe.

- Hogyhogy? – ugranak össze a szemöldökei. – Mi lesz a kávézóval?

- Abbygale elengedett. Ami rettentően furcsa már az első héten, tehát ő tudja – vonom meg a vállaim. – Vagy anya vállalt be cserébe valamit.

- Jártál már Sublimityben? – érinti meg a vállam Alice. – Nagyon szép hely, télen különösen.

- A múlt csütörtökön azon keresztül mentünk a tóhoz, azon túl viszont nem.

- Igaz, elnézést. Kiment a fejemből, hogy csak akkor jöttél a városba. Ott van a legjobb étterem, amit találhatsz a környéken. Nem nagy, de biztos lehetsz abban, hogy csak nehéz szívvel fogsz tudni eljönni onnan.

- Aláírom – veszi fel Veronika a sapkáját, majd benyúl a bőrkabátom másik belső zsebébe. – Nincs vita – nyomja a fejemre a sapkám.

- Jól van, ezúttal elviselem, de, csak mert szépen kérted – forgatom a szemeim.

- Helyes. Mondta mikorra kell, odaérjünk?

- Közel fél óránk van – lépek ki a főbejáraton.

- Akkor jobb lesz, ha máris indulunk.

- Miért mentek Sublimitybe? – zárkózik fel Monica.

- Fodrászhoz. Én fazonigazításra, ő sörényírásra – mutatok Veronikára.

- Mész a fenébe – kacag a lány a fejét rázva.

- A sapka sok mindent ápol és eltakar – húzódnak az ajkaim vigyorra.

- Aha, értem – emeli meg az állát. – Akkor értem, hogy miért szeretsz ennyire hordani.

- Nem szeretlek hordani, neked is vannak lábaid.

- Jó tudni, hogy így is tudtok viselkedni – teszi Alice Veronika vállára a kezét. – Jó fodrászatot és kellemes hétvégét. Sziasztok.

- Köszönjük és neked is – intünk. – Szia.

- Mi is búcsúzunk – érint meg Monica. – Szintén jó szórakozást és hétvégét kívánok. Sziasztok – lép el mellettünk a felbukkant szőke hajú fiúval.

- Viszont. Sziasztok – biccentek, egyik arcról a másikra pillantva.

- Sziasztok – int Veronika.

- Gyere kócos, nézzük, mennyire csúszik az út – húzódnak mosolyra az ajkaim valamivel később, becsukva a Charger ajtaját.

- Hogyne – rázza meg a fejét. – Akkor vezetek inkább én. Hogy fogunk sétálni a tengerparton, ha felborulunk? – simogatja meg a combom, miután becsuktuk az ajtaját.

- Kisebbeket fogok farolgatni, ígérem – indítom be a motort.

- Avery.

- Anya? – húzom fel a felé eső vállam.

- Nem valamelyik kórházi ágyban szeretném a következő heteket tölteni. Tepsiben sem.

- Nyugalom kicsim, vigyázni fogok rád – húztam sebességbe az automata váltó karját.

- Biztosan ne cseréljünk?

- Van hozzá türelmed? – tolom fel a váltókart, miután kitolattam és bökök az állammal a Charger felé rohanó Dórianra.

- Igazad van, inkább menjünk – nyög fel a fejét ingatva. – Reggel két napra is elég volt belőle.

- Fogalmazhatsz akár így is – ugrik ráncokba a homlokom, tekerve közben a kormányt. – Mintha kissé rosszak lennének az idegeid nem? – emelem a szemöldökeim a visszapillantó tükörre, amiben a fiú, talpara ugorva, kiabálva rázza az öklét.

- Pedig éppen csak felé rántottad a kormányt – fordul előre Veronika kuncogva.

- Valójában még azt sem, rossz helyen állt meg – vonom meg ismét a vállaim. – Köszönöm szépen – állítom magasabb fokozatra az ablaktörlőket, fújtatva. – Mintha a kedves természetanyának kissé tompult volna az időérzéke, nem gondolod?

- Mostanra határozottan – dől előre bólogatva. – A télen nem esett még annyi, mint az elmúlt héten.

- Szerintem senki sem sértődött volna meg, ha ez a hét inkább karácsonyra, vagy a két ünnep közé esik. Mérges leszek, ha holnap is időjárás ilyen lesz.

- Ugyanúgy menni akarok a tengerpartra, viszont nem bánnám azt sem, ha mégis a szobában kellene kuckóznunk egész nap.

- Milyen kis ragaszkodó lettél – húzódnak ismét mosolyra az ajkaim, lefordulva közben a főútról a Sublimitybe vezetőre.

- Te pedig egyre többet használsz ilyen szavakat – böki meg az arcom.

- Milyet? – pillantok rá. – Ragaszkodó?

- Kis – kuncog ismét.

- Előfordulhat, hogy túlságosan is sokat vagyok a közeledben – kocogtatom meg a vállát.

- Előfordulhat, hogy büszke vagyok magamra – remeg meg a hangja. – Bekapcsolom a fűtést, ha nem bánod.

- Ellenkezőleg – vonom meg ismét a vállaim. – Jobban vagy? – fordulok le percekkel később a Sublimitybe vezető kereszteződésben.

- Inkább csak kevésbé akarom megfagyni.

- Miért nem állítod akkor magasabb fokozatra? – nyúlok a gomb felé.

- Nincs értelme, úgyis kifogunk mindjárt szállni – fogja meg a csuklóm. – Ott fordulj le, kérlek, majd a következő utcában jobbra lesz a fodrász – mutat bal kéz felé.

- Jártál már ott? – fordulok be valamivel később.

- Három vagy talán négyéves lehettem, amikor anya először odavitt.

- Itt születtél? – érintem meg a kezét, miközben elhaladunk az első utcalámpák fénypászmáiban.

- Nem, Portlandben. A nagyszüleimhez jártunk ide. Tíz éves lehettem már, amikor ideköltöztünk, miután a nagymamám is elhunyt – fészkelődik. Anya ápolónő volt. Mi ez a mosoly?

- Ne értsd félre, nem annak szól – harapok az alsó ajkamba.

- Hanem?

- Az is lehet, gyermekkori barátok lennénk, ha az apai nagyszüleim halála után anyáék mégsem mennek Kanadába – lassítok le, hogy élvezhessem a havazást, és amiért a házak között gyengébbek a széllökések.

- Tetszik a gondolat. Különösen, hogy akkor már régen együtt lehetnénk.

- Sohasem ismerem meg Klayt és Marilynt, vagy te azt a lányt – vonom meg ismét a vállaim. – De az is lehet, hogy éppen barátok lennénk. Talán apa és a te szüleid sem haltak volna meg. Másképpen alakult volna mindkettőnk élet... viszont akkor mi is mások lennénk – fordulok le a következő sarkon.

- Pontosan – sóhajt. – Sohasem történnek meg mindazok, amikért egymásra találtunk.

- Úgy érted, éppen az hozott össze minket, hogy kiderült a másikról, félárva? – biccentem félre a fejem. – Több más mellett – húzódok le valamivel később a járdaszegélyhez a Ford F150-es Pick-up mögé.

- Nem hiszem, hogy éppen azért szerettünk volna egymásba – engedi ki a biztonsági övét, miközben mosolyogva ingatja a fejét. – De hogy köze van ahhoz, amiért ennyire megértjük a másikat, abban biztos vagyok. Az első beszélgetésünkkor a parton még nem, később a halászcsónakban viszont már olyan érzésem volt, mintha... – húzza fel az egyik vállát. – Nem is tudom, találkoznunk kellett volna? Legalábbis nekem valamiért különleges volt.

- Az volt – húzom be a kéziféket és kapcsolom le a fényszórókat. – Legalábbis te biztosan el voltál varázsolva – állítom le a motort, majd engedem ki a biztonsági övem.

- Hé, téged is – bukik előre a feje a nevetéstől. – Emlékszel, hogy elbambultál evezés közben? Olyan aranyos voltál – csukja be az ajtót.

- Most sem tudnám megmondani, hogy mi járt a fejemben – csukom be az ajtóm, majd zárom be Chargert. – Te viszont akkor lettél megbabonázva, amint előrehajoltam.

- Az közös volt – billegteti a mutatóujját az édes mosolyával. – Nem tudom, meddig szemeztünk, de legalább a fél cigaretta felemésztette magát, mire feleszméltem.

- Hálás is voltam miatta – forgatom a szemeim, éppen amikor benyitok az üzlet ajtaján. – Jó napot – biccentek a helyiségben tartózkodó férfiaknak. – Szia, anya – szólal fel ismét az ajtó fölé aggatott szélcsengő, amint becsukom az ajtót.

- Szia, Avery. Neked is Veronika.

- Szintén jó napot – tér vissza a férfiak egyike anya hajához.

- Üdvözlet a hölgyeknek – hajtja meg a fejét a másik férfi, az üres fodrászszék mellé lépve. – Ki szeretne elsőként jönni?

- Veronika – lépek a lány mögé, majd lopom le a sapkáját.

- Szarka – veszi le kuncogva a zubbonyát. – Ezt is szeretnéd? – fordul meg, majd nyújtja ráncokba szaladó homlokkal.

- Nem tudom. Mennyit ér? – biccentem félre a fejem, miközben átveszem.

- Mennyit szeretnél érte kapni? – néz vissza a válla felett a szék felé indulva.

- Az árszabásról majd később – akasztom fel a fogasra, a sapkát pedig a belső zsebébe tömöm.

- Köszönöm – áll fel anya alig valamivel később. – Avery? – fordul felém.

- Jól áll – ugranak fel ismét a szemöldökeim, ugyanis, néhány csavarodó fürtöt leszámítva, két oldalon rövidre vágatta a haját, míg a tarkóján a fülekig emelkedve szinte borostára.

- Köszönöm – biccenti félre a fejét mosolyogva. – Ennyire szokatlan?

- Inkább új – ingatom a fejem. – Na, viszont az övé tényleg szokatlan – szalad ismét ráncokba a homlokom, amikor, valamivel később, Veronika is feláll. – Elismerésem – pillantok a fodrászra. – Borzasztóan jól áll, tudd meg – meresztem röviden a Veronikára visszatérő szemeim.

- Köszönöm – biccent, szintén a férfi.

- Én is szarka – húzódnak a lány ajkai vigyorra.

Amit frizurát kitaláltam leülés után, attól nem számítottam olyan rettentően feltűnőre, viszont kellemeset csalódtam végül. Az oldalakon, alig lett hosszabbra hagyva, mint Veronikának, azaz éppen csak túllóg az állam vonalánál, és hozzá vagy anyához hasonlóan borostáig levágva.

- Csak idézni tudom, amit korábban mondott – ütögeti Veronika az állát, amint felálltam.

- Köszönöm – veszi vissza anya a hitelkártyáját, valamivel később.

- Ahogy mi is – hajt fejet ismét a fodrász.

- További szép estét – tesz ugyanígy a másik.

- Volt már rajtad kalap? – veszem le Veronika zubbonyát és segítek belebújnia. – Ugyanis ehhez a frizurához ördögien jól állna.

- Még nem – veszi fel a sapkáját. – De szerintem az inkább hozzád illene.

- Nem vitatkozom – teszi el anya a pénztárcáját, majd veszi fel a kabátját.

- Átfutott már – veszem fel a kabátom, miután megütögettem a halántékom. – Tudod mit? Majd körül fogok nézni az interneten az érdekedben – paskolom meg Veronika fejét.

- Sapka – paskolja meg anya az enyém. – Viszont látásra – nyitja ki csengőszóval az ajtót.

- Igaza van – kapja Veronika az ajkai elé a kezét. – Viszont látásra – int a férfiak felé.

- További szép estét – biccentek.

- Viszont kívánjuk – biccentenek vissza.

- Jól van – borzongok meg előkapva a sapkám, amint hófúvás csap le ránk. – Nem nevet – teszem a tenyerem Veronika ajkaira.

- Talán egészen kicsit mégis – vigyorog, miután belepuszilt a tenyerembe.

- Találkozunk otthon – áll meg anya a Pick-up mögött. – Avery...

- Tudom, idefelé jövet tapasztaltam – fordítom félre a fejem az újabb széllökéstől, Veronika elé állva. – Te is vezess óvatosan.

- Te is – száll be biccentve. – Addig is, sziasztok

- Na, most csavard fel teljesen a fűtést – csukom be az ajtóm, majd indítom be a motort valamivel később.

- Mondanod sem kell – teszi meg kissé kapkodva és dideregve, majd csukja be az ajtaját. – Jól jön, amiért ennyire magas felépítésű az a Pick-up – köti be a biztonsági övét.

- Ennél több előnyt viszont nem tud felmutatni – kapcsolom be az ablaktörlőket. – 1978-as Ford, amiben ugyanolyan hatékony a hőszigetelés, mint a szervokormány – kötöm be a biztonsági övem, majd kapcsolom be a fényszórókat. – Azt tény, hogy ezzel az átkozott széllel veszekedve messze nem azzal fog törődni, de nem igazán lesz melege, mire hazaér – húzom sebességbe a váltókart, majd kiengedve a kéziféket, elindulok. – Van pulóvered, ami prémes? – fut végig a hátamon a hideg, mivel, az utca végére érve, érezhetően kezd felmelegedni a levegő.

- Igen van, de szívem? Tényleg ragaszkodsz a tengerparthoz?

- Ha ilyen trópusi időjárás lesz holnap is, akkor nem. Minek menjünk sétálni, ha nem érezzük jól magunk. Egyetlen szót se – rázom meg a fejem. – Tudom, hogy magam ellen beszélek.

- Meg sem szólaltam – susog a zubbonya. – Na és ha nyugodt lesz az időjárás? – dörzsöli össze a kesztyűs kezeit.

- Marad továbbra is a haditerv. Ha pedig menet közben lesz cidri, akkor legfeljebb sétálás helyett autózni fogunk – vonom meg ismét a vállaim. – Vagy hagyjuk máskorra és átmegyünk Portlandba. Viszont a gitárodért akkor is elmegyünk, ha az egész államra hóvihar csap le.

- Muszáj lesz – kuncog. – Avery! – lendül előre, mivel a Salembe vezető kereszteződésbe furgon fordul be anya után.

Amikor a sofőrje ráébred, hogy nem fogja tudni bevenni a kanyart, a fékre tapos. Ami akár okos döntés is lehetne, ha utána kormányozna – mivel viszont ezt csak később teszi meg, csúszni kezd a szembe sáv felé. Ha nem taposok a fékbe és kapom félre a kormányt azonnal, belerohanok a keresztbe fordult furgonba – óriási szerencse, hogy nem jött senki mögöttünk. Ugyanígy az is, hogy a szembe forgalommal érkező teherautó csak meglökte.

- Francnak jössz ki az útra nyári gumival, idióta! – csapok a kormányra. – Nem tűnt fel ugye, hogy január van? – meresztem a szemeim a sofőrre. – Veronika! – kapom a felé a fejem.

- Semmi baj, jól vagyok – sóhajt a kezét a szívén tartva. – Csak frászt kaptam – hanyatlik hátra.

- Én is, elhiheted – fújtatok dörömbölő szívvel, miközben kikerülöm a furgont. – Biztosan jól vagy? – indulok a félrehúzódott Pick-up felé.

- Aranyos vagy – simogatja meg a combom. – Biztosan. Csak már nagyon otthon akarok lenni.

- Ezek után? Örömmel fogom leállítani a motort. Köszönöm.

- Micsodát? – dönti előre és biccenti félre a felém fordított fejét.

- Észre sem vetted? Úgy beszélsz arról a házról, mint a közös otthonunkról – húzódnak ismét széles mosolyra az ajkaim.

- Az otthonom ott van, ahol te – kuncog ismét.

- Kifolysz a küszöbön.

- Nem ér lopni a szövegem! – csap a kezemre, nevetve.

- Nem hallottam szabályokról.

- Ezen bizony változtatnunk kell. Íme, az első pont: nem ér lopni a szövegem.

- Gondoltam – kuncogok, miközben elhagyjuk Sublimity utolsó lámpaoszlopát. – Második pont: ér figyelmen kívül hagyni az elsőt.

- Fenékbe foglak rúgni – fordul felém törzsből.

- Na és hogyan tervezed kivitelezni? – meresztem a szemeimet röviden a fényszórók pillantásaiban előtűnő hópelyhekre. – Mert, hogy ahhoz utol is kellene ám érni – húzódnak vigyorra az ajkaim, miközben a házunkhoz vezető utcába fordulok.

- Majdcsak megoldom.

- Micsodát fogsz megoldani? – emelkednem meg a szemöldökeim, valamivel később.

- Merre is jár a fantáziád?

- Merre szeretnéd? – lassítok, míg anya ráfordul a feljárónkra.

- Hé! – nevet ismét.

- Hoppá! – állok meg a kapu túloldalán. – Írd fel a számlámra.

- Felírhatok újabb fenékbe rúgást is? – nyom apró puszit az arcomra, amint ismét beszállok.

„Nana, nincs hitelezés."

- Merre is jár a fantáziád?

- Nem vicces – borzolja össze a szemöldökeit, közben kis híján kibukik belőle ismét a nevetés.

- Nem vicceltem – nyomok csókot a homlokára.

- Küszöb – emeli rám ismét a szemöldökeit.

- Kócos.

- Szarka – biccenti félre ismét a fejét.

- Megjöttünk – húzom be a kéziféket, kapcsolom ki a fényszórókat, majd állítom le a motort.

- Ne már! – nevet ismét.

- Maradhatunk is feleselni, de rövid időn belül fázni fogunk, te pedig éhes vagy – engedem ki a biztonsági övem.

- Nem is – rázza meg a fejét a kattanással együtt, csakhogy a gyomra közbeszól. – Áruló – zuhan le az állát.

- Gyere kicsim – nyitom ki az ajtót, miután a mai napon a legnagyobbat nevettem.

- Jól vagytok? – lép el anya a Pick-uptól.

- Igen – zárom be kifújva magam. – Megijesztett, de semmi több – megyek a csomagtartóhoz a fejem ingatva.

- Avery észnél volt – puffan Veronika ajtaja is. – Szerencsére – kopognak a bakancsai.

- Inkább én is – ingatom a fejem, egyszersmind átnyújtom a hátizsákját. – Nem úgy, mint a furgont vezető idióta.

- Mi történt? – zárja be anya a garázsajtót.

- A drágalátos zseni sofőrünk elhitte magáról, hogy versenypilóta – vonom meg ismét a vállaim. – Viszont az, hogy januárban nyári abroncsokkal közlekedik, és mellesleg szakad a hó, valahogy nem tűnt fel neki. Nagyobb sebességgel próbálta bevenni a kanyart, mint kellett volna, és mire eszébe jutott, hogy talán nem ártana fékezzen... – tárom szét a kezeim. – Átkozottul nagy szerencséje volt, amiért Veronika figyelmeztetett és nem jött mögöttünk senki – koptatok fel a teraszra. – Vagy amiért a szembe forgalommal érkező teherautó is meg tudott állni – pillantok anyára a fellobbanó kültéri világításban.

- Jól gondolom, hogy a kezed már nem tudtad volna berakni közéjük? – kattan a kültéri világítás kapcsolója.

- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy valószínűleg a kisujjad sem – ingatom ismét a fejem, miközben kattog a zár. – Sőt, a sofőr kezének remegéséből ítélve alighanem azt is megbánta, hogy egyáltalán beindította a motort – nyitom ki az ajtót.

- Ha van esze, olyan gyorsan iszkol szerelőhöz abroncsokat cseréltetni, ahogy csak mer – csukja be az ajtót Veronika.

- Vagy legalább behajt az első parkolóba és hív inkább taxit – kapcsolja le anya a kültéri, majd fel az előszoba világítást. – Szegény ördögbe nemigen szorulhatott túl sok előrelátás – veszi le és akasztja fel a kabátját, majd ül le az öltözőpadra.

- Remélem, innentől legalább próbálkozni fog vele – veszem le és tömködöm a bőrkabátom belső zsebébe a sapkám, majd akasztom fel.

- Vagy adja le a jogosítványát – ingatja a fejét anya is, belebújva a papucsaiba, majd felállva.

- Hozzá kell, tenni azt is, hogy múlt csütörtökig szinte olyan volt az időjárás, mintha november lenne – ül le Veronika.

- Tény és való – ülök le mellé. – Ettől még régen illett volna lecseréltetni – pillantok fel rá, a másik bakancsot is lerakva a földre. – Mert mi lett volna, ha nem szólsz időben? – rakok elé papucsot. – Vagy a teherautó sofőrje reagál későn? – veszem fel a sajátom.

- Kicsim – simogatja meg a vállam, belebújva a papucsba. – Szerencséje volt és mindenki jól van – fekteti a tenyerét a hevesen dobogó szívemre. – Felesleges tovább ragozzuk – veszi le a zubbonyát, a sapkáját és a kesztyűit, majd megy a fogashoz. – Az, hogy kis híján végzetes következményekkel járt a felelőtlensége, nyomja az ő lelkét – bújik bele a hátizsákjának a pántjaiba.

- Igazad van – sóhajtok. – Anyának akkor is igaza van – teszem le hátizsákot a folyóelágazásnál járva, valamivel később.

- Avery. Előbb menjetek és öltözzetek át – emeli meg a szemöldökeit anya.

- Ráérünk utána is – mutatok Veronika morduló gyomrára.

- Nem ér folyton velem takarózni – csap aprót a kezemre.

- Sütőben fogom melegíteni – ingatja a fejét anya mosolyogva. – Sipirc.

- Ahogy akarod – vonom meg a vállaim, majd nyúlok Veronika a kezéért. – Szólj, amikor jöjjünk – indulok a lépcső felé.

- Egészen olyan, mintha ideköltöznék – kattintja fel a folyosó villanykapcsolóját, miután felértünk.

- Ha villám témaváltásról van szó, kezdesz Scientiára hasonlítani – kattintom le a lépcsőház villanykapcsolóját. – Miről is beszélsz?

- A táskáimról – borzolja össze a szemöldökeit.

- Közel vagyunk hozzá – karolom át a derekát és fordítom magam felé, miután belépve a szobába felkapcsoltam a világítást.

- Csak egészen közel? – érinti meg az orrom. – Azokban a táskákban van az összes ruhám, és a személyes tárgyaim nagy része is – int a gardrób felé. – Ennél közelebb hogyan lehetnék?

- Még nem pakoltunk ki. Addig nem hivatalos. Mondtam már, milyen aranyos vagy ilyenkor? – simogatom meg kipiruló arcát. – Mi az? – ugranak fel a szemöldökeim.

- Még csak egyetlen hete ismerjük egymást, és máris arról beszélünk, hogy... – ragyognak fel a szemeiben új kifejezéssel a csillagok.

- Amiről más esetben nem is jutna eszünkbe? – nyomok puszit az arcára, majd a tévészekrényhez rakom a hátizsákom.

- Tessék? Más esetben? – vált hirtelen hangszínt.

- Ahogy mondtad. Egyetlen hét – fordulok felé, ismét ráncokba szaladó homlokkal. – Ebből a szerda éjszakát leszámítva két napja vagyunk együtt. Még csak nem is azért... – kapom félre a fejem.

- Hoztam ide a ruháim, mert ide akarok költözni, hanem mert félek Eriktől? – fújtat. – Köszönöm szépen, magamtól is éppen eléggé jól tudom – fonja össze a karjait. – Tehát akkor ez azt jelenti, hogy más okból már nem is akarhatok? – lendül a keze ismét a gardrób felé. – Kettő, de talán három alkalommal is beszéltünk tegnap arról, pontosan tudjuk, hogy nem a normális tempóban halad a kapcsolatunk. Viszont nem jelentettük ki, hogy egyikünknek sem számít? Mi a jó nyavalyának lyukadunk ki mindig ennél a ténynél? – veszi le és dobja az enyém mellé a hátizsákját.

- Pontosan azért, mert tény. Nem úgy értettem, hogy gond lenne, amiért ennyire rövid idő után így állnunk egymáshoz...

- De igen Avery. Pontosan azt mondtad – rázza meg a fejét.

- Jó, akkor nem azt akartam mondani – fektetem a vállai oldalaira a tenyereim. – A rohadt életbe – suttogom félrekapott fejjel. – Még azt sem merem igazán elhinni, hogy rátaláltam arra a boldogságra, amit már apa halála előtt is régen kerestem, erre alig néhány nappal később már az elköteleződésről beszélünk bizonyos értelemben – sóhajtok ismét. – Nem akartalak megbántani – pillantok ismét rá. – Mindössze rettentően gyorsan jött mindaz, ami...

- Tudom, és ne haragudj – illeszti a mutató ujját az ajkaimra. – Régen keresed a boldogságot? Klay? – biccenti félre a fejét.

- Egészen más értelemben vagy fontos és sokkal mélyebben szeretlek, mint őt valaha – rázom meg a fejem. – Ezt is először mondom ki hangosan.

- Gyere, öltözzünk át.

- Szívem...

- Semmi baj – kulcsolja össze az ujjaink. – Nem esett jól, viszont mondom, megértelek. Mit keres ez éppen itt? – szalad ráncokba a homloka, amikor feltárva a vörös ruhás szekrény bal szomszédját, a félig üres bútor polcán polaroid fényképezőgép bukkan elő.

- Jó kérdés – vonom meg ismét a vállaim.

- Nem te voltál? – puszil meg.

- Sajnálom – viszonozom. – Ezt és a vöröset még nem is nyitottam ki. A férfi részbe ugyanígy nem mentem be.

- Most már nekem is van mit kitennem az éjjeli szekrényre – lobogtatja valamivel később azt a fényképet, amin egymáshoz bújva mosolygunk.

- Vagy az üres rámába – ütögetem meg az ajkaim. – Az kissé kevés lesz – simítok végig a fenekén, amikor macskanadrágot emel le a polcról, miután kibújt a farmernadrágjából.

- Gondolod? – húzódnak édes mosolyra az ajkai. – Az sem fog többet segíteni – mutat a kezemben lévő szabadidő nadrágra.

- Valóban. Próbáld fel – rakom arrébb és veszek ki helyette vékony melegítőt.

- De ne les – énekeli.

- Kicsim? Mit tudnék jobban lesni? – emelem meg a farmernadrágját vigyorogva.

- Sicc, a fejemből!

- A mai napon nagyon vágyik valamire az ifjú hölgy – fordulok el, hogy másikat is levegyek. – De még mindig csak fájdalmat okoznánk vele.

- Ismét itt kötöttünk ki? – sóhajt, eligazgatva a derekán a ruhadarabot. – Mi van akkor, ha nem? Ne tegyük meg, mert ennyire rövid ideje vagyunk együtt?

„Félig-meddig tusé."

- Tudod mit? – pillantok fel rá, miután felvettem a sajátom. – Miután beköltöztettük a ruháid, majd vacsoráztunk, megnézzük, hogy igen vagy nem – hajtogatom össze a farmernadrágot, ütögetem meg a polcot, majd intek a fürdőköpenyek felé. – Hé! – kapok utána, amint a fenekemre csapva, nevetve arrébb táncol. – Állj csak meg! – robogok utána a lépcsőn.

- Lányok! – hallgatnak el anya lépései. – Avery, lassabban, nehogy bajotok essen – lép félre sietve.

- Neki fog, ha még egyszer megpróbálja – kapom át Veronika derekát, majd kezdem csiklandozni a hasát.

- Ne már! – kacag a lány mozgatott csípővel és hátra a vállamra döntött fejjel.

- Gyertek enni – fordul meg anya kuncogva.

- Jó ég, milyen illata van – szimatol Veronika a levegőbe. – Könyvtár vagy gitározás hajnalig? – rebbennek felém a szemei.

„Scientia, te vagy az?"

- Legyen ebben a sorrendben – vonom meg ismét a vállaim. – Kétlem, hogy hosszabb ideig leszünk ott negyed, félóránál, miután rácsodálkoztunk az összes porosodó részletre.

- Imádom az olyan helyeket – rak evőeszközöket a lány a konyhaszigetre.

- Akkor alighanem felmegyek a gitárért, miután körbevezettelek – rakok szalvétákat és tányérokat.

- Nincs ehhez már későn édes lányom? – teszi le anya a konyhaszigetre a tepsit. – Háromnegyed hét – engedi le az arcát a konyhafaltól.

- Vegyük úgy, meg sem hallottam – támaszkodok a konyhapultnak, miután beindítottam a kávéfőző gépet. – Éppen tőled, aki egész tavaly októberig minden péntek este lehúzta a feketekávéját majd köszönte szépen, szombat reggel tovább aludt, mint apa – mutatok rá ráncokba ugró homlokkal. – Melange vacsorára? – emelem a szemöldökeim Veronikára, majd indulok a hűtőhöz tejért.

- Elkényeztetsz – biccenti félre ismét a fejét.

- Tehát? – pislogok anyára.

- Legyen, ebből viszont nem csinálunk rendszert – sóhajt az arcát a plafonnak emelve. – Éppen azért hagytam abba, mert már nem tudtom tőle annyira könnyen elaludni. Nem úgy, mint édesapád, aki kis túlzással két bögre után is szégyenbe tudta hozni akármelyik barnamedvét – forgatja a szemeit. – Elég lesz visszahozni a török kávé hagyományt.

- Olyat egyszer már ittam, még nagyon fiatalon – oldalaz mellém Veronika elkerekedő szemekkel. – Nem hogy az estét végigpörögtem, hanem még az éjszakát is.

- Akkor még jó, hogy péntek reggeli hagyomány – kuncogok, flakonból mézet csurgatva a második pohár aljára, öntöm rá a közben lefőtt kávét, majd a habosított tejet is. – Minden pénteken te leszel a testnevelés tanár kedvence – tolom félre.

- Akkor inkább nem iszom – fonja össze a karjait.

- Pedig annyira finom – csurgatok ismét mézet, teszem a kifolyónyílás alá a harmadik poharat, majd indítom a kávédarálót. – Anyának szokása korán felkelni, ezért mire mi kimászunk az ágyból, már az egész házban hömpölyögni fog az illata – hajolok hozzá és nyomok puszit az orrára.

- Ez már érzelmi zsarolás tudd meg ifjú hölgy. Aljas dolog a kávéfüggőségem használni ellenem – nyom ugyanoda puszit, mielőtt elhúzódhatnék, hogy megkezdhessem ismét a tejhabosítást.

- Különösen, amiért néhány éve még prüszköltél az illata miatta – köhint anya.

- Tessék? – biccenti félre a fejét Veronika. – Csiklandozod az orrom, erre kiderül, hogy nem is szeretted? – rakja csípőre a kezeit.

- Az illatát édesem, nem az pedig ízét – ingatom a fejem, miközben végzek az utolsó pohár Melange összeállításával is. – Olyan ez is, mint a kürtöskalács. Ha az illata elsőre nem meggyőző, az íze biztosan az lesz. Túlságosan sokat beszélek ételről? – húzódnak mosolyra az ajkaim.

- Hallgass – borzolja össze ismét a szemöldökeit majd nyúl a kezemért. – Tessék leülni, enni. Éhes gyomorral nem lehet könyvtárat nézni.

- Igen anya – forgatom a szemeim, megkerülve a konyhaszigetet.

- Ezúttal sem mondtam semmit – rakja ezúttal a nő csípőre a kezeit.

- Viszont gondoltál rá – ülök le a bárszékre, ismét megvonva a vállaim.

- Mint a macska, aki lenyelte a kanárit – mutat rám anya vigyorogva.

- Az nem Veronika? Vagy rosszul emlékszem és nem ő kapta meg hétfőn ezt a címet? – húzódnak mosolyra az ajkaim.

- Csitt – zuhannak le a lány vállai, viszont szintén mosolyra húzódnak az ajkai. – Csodálom, amiért ezúttal nem készített fényképet – teszi le a poharát.

- Nincs kéznél a mobilom. Ellenben tökéletesen megfelel ez is – érintem meg a halántékom, majd behajlítva a könyökeim, rátámasztom az állam a kezeimre. – Egészségedre – teszem le valamivel később az üres poharam. – Ejnye, te lány, most te nézel ki úgy, mint akinek a nagyok belenyomták az arcát a tortába – állok fel és kezdem összeszedni a tányérokat, evőeszközöket, miután szalvétát nyomtam a kezébe.

- Hé! – bukik előre a feje a nevetéstől. – Hogyan csinálod? – fújja ki magát.

- Micsodát? – nézek vissza a vállam felett, éppen az alsó szekrényajtót nyitva ki, ami mögött a kuka rejtőzik.

- Azt, hogy ez még finomabbra sikerült, mint a tegnapi – emeli meg a poharát, mielőtt mosogatóba rakná.

- Evelyn úgy fogalmazott, hogy: „Felragyogtak a szemei, amint leraktam elé, akár a nyári éjszakán a csillagok" – engedi le az ajkaitól anya a poharát.

- Szokásuk – dobom a csontokat a kukába, majd mosom le a szám.

- Te elfogult vagy – rázza meg a fejét Veronika. – Hallgass – mutat rám, amikor megemelem a fél szemöldököm.

- Meg sem szólaltam – teszem a mosogatóba a kiürült poharat.

- Üdv a klubban – böki meg finoman az oldalam anya.

Veronika visszafogott papucscsattogásai szinte már izgatott kiáltásoknak hangzanak, amint a könyvtár felé indulunk. Előrebukó fejjel kacagok, amilyen hangon hagyja el az ajkait az ámulat, amint betolom előtte az ajtószárnyakat – a kilincs halk nyöszörgése még alá is festi. A szemeim előbb a spirállépcső, majd pedig a téglakandalló felé rebbennek. Több ámuló sóhajtás hagyja el a következő percek során az ajkait, mint amennyit én egész életemben produkáltam.

- Helló! – kapkodja a fejét, majd pördül felém, amikor pengetek. – Mikor kerültél oda? Az előbb még nem itt álltál mellettem?

- Az közel öt perccel korábban volt – dőlök előre a kandalló előtt álló fotelben.

- Tessék? – kapja fel a karórájáról a pulóverének az ujját. – Na és azt mikor? – mutat az ölemben heverő akusztikus gitárra. – Meddig voltam... – rázza meg a fejét.

- Elvarázsolva? – emelem meg a szemöldökeim, miközben újabbakat pengetek. – Közelebb járunk mostanra a másfél órához. Igen, ha jól számolok, néhány perc hiányzik csak – engedem vissza a garbó ujját a karórámra.

- Te pedig nem szóltál? – teszi vissza a kezében lévő sötétbarna, bőrkötéses könyvet, majd hozzám lépve, leül az iszonyatosan széles fotel karfájára.

- Sőt, még anyát is lepisszegtem – meresztem rá röviden a szemeim kuncogva, majd visszatérek a hangoláshoz. – Olyan aranyos voltál, az ajkaid is alig bírtad csukva tartani ámulatodban – rakom a bútor oldalához a hangszert. – Pont, így – nyúlok az álla alá, majd a derekánál az ölembe húzom.

- Hé! – nevet. – Megleptél – húzódnak az ajkai kissé megilletődött, viszont bársonyos mosolyra.

- Nem kevésbé magam – pislogok, biccentve. – Megbeszéltük, hogy élvezzük a másik közelségét. Így – fektetem az ölébe a hangszert. – Vagy úgy.

- Tudjátok, hogy éppen könyvtárban vagytok? – fordul felénk anya feje a szomszéd fotelból, emelt szemöldökökkel, neszezve közben a lappal.

„Tessék? Vagyis azt akarod mondani, hogy ez nem is a Fehér Ház? Világ dőlt össze bennem."

- Anya – szalad ráncokba a homlokom, miközben Veronika játszani kezd a kezébe adott pengetővel. – Ez csak gitár.

- Úgy van édes lányom, ez pedig csak könyv – emeli meg a kezét. – Nem akarlak kitúrni, de ezt inkább tessék fent.

- Azt hinné az ember, hogy a csend szabály nem érvényes a saját könyvtárában – paskolom meg a lány combját, majd állok fel a szemeim forgatva.

- Az mindenütt érvényes szívem, ahol bárki más könyvet szeretne olvasni. További szép estét és jó éjszakát.

- Köszönjük – emelem a plafon felé a szemeim, míg a vállaim lezuhannak. – Neked is.

- Viszont kívánom – nyújtózkodik Veronika. – Háromnegyed nyolc? – ugranak fel a szemöldökei, amikor, valamivel később, felkapcsolom a folyosó világítását.

- Az alapján, ahogyan belelkesedtél vacsoránál, sejtettem, hogy nem lesz rövid látogatás, de még így is túlszárnyaltad azt, amit tippeltem – simítok végig a hátán, miután lekattintottam a lépcsőház villanykapcsolóját.

- Nem vagyok rajta kevésbé meglepődve. Jó ideje nem nyűgözött le annyira semmi, mint... – dobog a lábával.

- Így is fogalmazhatunk – kapcsolom fel a szoba világítását, majd le a folyosóét. – Hol is tartottunk, mielőtt kitessékelt? – mászok fel utána az ágyra kuncogva és támasztom a hátam a párnáknak.

- Igaza volt – bújik bele az ölelésembe, miután a hangszert az ágynak támasztotta. – Valóban nem az volt éppen a legalkalmasabb hely.

- Hát már te is lányom, Veronika? – paskolom meg a hasát. – Az a mi könyvtárunk, ha pedig ott akarunk gitározni a ropogó tűznél, megannyi elme gondolataitól körbevéve, akkor bizony fogunk is.

- Milyen romantikus hangulatodban vagy ma – dönti az enyémnek a fejét.

- Soha nem voltam igazán érzelgős típus – fonom szorosabbra a karjaim, puszit nyomva a nyakára. – Mivel nem volt miért vagy kiért. Tudsz énekelni?

- Scientia – néz fel az arcomra vigyorogva.

- Tusé – forgatom ismét a szemeim.

- Talán tudok – szelídül a vigyora mosollyá. – Csakhogy nem fogok – ingatja a fejét kuncogva. – Ne haragudj, de az a legfeljebb zuhanynak felel meg és akkor is csak egyedül.

- Piszok – puszilok bele ezúttal a hajába. – De nem úszod ám meg ennyire könnyen – húzódnak vigyorra az ajkaim. – Addig foglak csiklandozni meglásd, amíg dalolni nem kezdesz.

- Miért, a kacagás micsoda? – húzódnak az ajkai ismét vigyorra.

- Derítsük ki – csapok le a derekára.