A veszteség és a fájdalom ott van mindenütt, mégis, a megkönnyebbültség az, ami kiemelkedik – idegen, sőt, már-már ellentétes érzések, viszont valahol testvérek is. Ahol eddig az önvád és harag foglalt helyet megkérdőjelezhetetlenül, már más van – amit még nem tudok szavakba önteni. Talán nem is szilárdult meg és hegedő sebek érzékeny varja fedi. Veronika úgy szorít magához, mintha el sem akarna engedni, és már nem először döbbenek rá, hogy fordítva is így van. A hátam simogatja, amivel felitatja a könnyeket a lelki szemeimből – az igazi segítség mégis a jelenléte.

- Jobban vagy? – bontakozik ki végül a hosszú ölelésből, noha el nem enged.

- Nem – rázom meg a fejem szipogva, majd a nyakát átkarolva, ismét átölelem.

A zokogástól kissé még rekedtes hanggal, mielőtt ismét átkarolnám a vállait és a nyaka felé fordítanám a fejem. – De leszek.

- Ne menjünk vissza a házba? Loréna biztosan aggódik már, hogy hová tűntünk.

- Az attól függ, hogy mennyi ideig voltam bent? – bontakozok ki és nyomok az arcára puszit.

- Fél órát talán? – fordítja félre a szemeit, míg ráncokba ugrik a homloka.

- Vagyis összesen háromnegyed órája lehetünk itt – biccentem félre a fejem. – A legutóbb Scientia valami olyasmit mondott, hogy a réten lassabban telik az idő. Ami ott fél óra, az bárhol máshol csak három perc – rebbennek a szemeim a sóhajok hídja felé. – Szerintem feltételezhetjük, hogy ugyanez erre a helyre is igaz – vonom meg ismét a vállaim.

- Nem csak ama és e-föld felett uralkodik a mágia – ölt alakot az avarral együtt felkavarodó hóból Scientia kreatúrája. – Hanem egészen a boltívtől az Oreana birtok határáig – emeli a kezét a tovább futó kavicsos út felé.

- Mi van arra? – törlöm ki ismét a szemeimből a könnyeket, majd kulcsolom össze Veronikával az ujjaink.

Megdobban a szívem és megnyugtató forróság áraszt el, amint összefonódva az ujjaink megölelik egymást – Klay emléke szinte mindjárt tüskeként szúr belém. Dühös szelet horkantva, ami széttépi a lelki szemeim előtt felderengő, homályos arcát.

- Emlékmű az első és eddig egyetlen Bellatornak. Nagyobb és kisebb sziklák, amik hasonló Menhirt vesznek körbe, mint az – fordul a keze a rét felé.

„Ismét ez a szó. Jesszusom."

- Mi az, hogy Bellator? – pislog Veronika.

- A nagymamám utolsó naplójában találtam olyan írást, ahol így hivatkozik rám – idéződik fel ismét a reggeli álmom. – Azt állította, hogy akit így hívnak, erősebb, mint a többi... – emelem fel a szemem az ég felé, miközben ropogni kezd a hó a bakancsaink alatt.

- Latinul harcos – neszeznek Scientia szavai.

- Óvatosabban nem lehetne? – lendülök Veronika elé, hogy kitakarjam a hófúvást.

- Köszönöm – szorítja meg ismét a kezem. – Amilyen ijesztő ez a terület nappal, olyan szép most – repdesnek a sötétbarna hajtincsei a szélben, éppen amint szentjánosbogarak repülnek el az arca közelében.

- Halljam – fordul felénk Scientia, felkavarva az ezúttal sípcsontig érő füstködöt. – Mit gondolsz a mágiáról? – susognak valamivel később a fenséges fa lombján átszaladó szélből a szavai.

- Azt, hogy az elmúlt percek több lelki sebem is felszaggatták – szalad ráncokba a homlokom. – Viszont azt hiszem segítettek elbúcsúznom apától – sóhajtok ismét, hűvös érzéssel a mellkasomban. – Vagy legalábbis abban, hogy el tudjam engedni az emlékét.

- Gondolod, jobban ura vagy az érzéseidnek?

„Szerinted úgy nézek ki?'

- Mintha nem tudnád – forgatom a szemeim.

- Azt tudom csak, amit az elődeid tapasztaltak. A lelkedbe nem látok bele.

- Mondd, kérlek szépen, hogy nem várod el, ezt el is higgyem? – horkanok. – A legelső beszélgetés alakalmával hobbiból belemásztál a fejembe, ugye még emlékszel? Fogalmam sincs, hogy mennyire vagyok ura – lendül a kezem a sóhajok hídja felé. – Bosszants fel és meglátjuk – vonom meg ismét a vállaim. – Eddig is ez volt a módszered nem?

- Csakhogy ezúttal már hiszel és figyelsz.

„Hurrá. Köszönöm, amiért emlékeztetsz."

- Mondjuk.

- Boszorkány vagy.

- Te pedig hóember – húzódnak gúnyos mosolyra az ajkaim.

- Két szakaszból fog állni a felkészítésed – susog valamivel hangosabban és nagyobb hófúvásokkal kavarva a szél. – Pajzs és kard. Ezek három-három lépcsőfokból állnak össze: pusztakezes, fegyveres, majd mágikus harc. Azt, hogy mennyire gyorsan vagy éppen ellenkezőleg haladsz, az elszántságod fogja meghatározni. A harmadik lépcsőfokhoz csakis annak az útján juthatsz majd el, ha az első kettőt teljesíted. A nevek jelentései már ismertek előtted, így remélem, nem meglepő, hogy előbb védekezni fogsz megtanulni.

- Bocsánat főnök, de hogy védjem meg őt vagy bárki mást, ha nem adsz a kezembe semmit?

- Téged idézve: „Ezt nemnek veszem." A karddal magad, a pajzzsal mást védsz meg.

- Miért reméltem, hogy ezúttal egyenes választ fogok kapni? Micsodák lennének hát ezek a híres lépcsőfokok? – forgatom ismét a szemeim.

- Az első a mozgékonyság: kitérés, védekezés és támadás. Az első szakasz második lépcsőfokánál gyakorló fegyvereket kapsz majd: Bo, Bokken és Tomfa. Hogy melyik megnevezés melyiket rejt, majd akkor. Ugyanez igaz a mágiádra is.

- Nehogy túl sok mindent elárulj, még a végén izgalomba jövök – húzom el az ajkaim.

- A második szakasz első lépcsőfoka ugyanúgy pusztakezes harc és a védekezés lesz, csakhogy már az elemek használatával. A második az éles fegyverek. Míg a harmadik olyan típusú mágia, amiről szintén akkor fogsz csak többet megtudni.

- Remek. Mivel kezdünk?

- Amit mondtam – kavarodik fel a levegő majd a havazásból összeállva ököl lendül az arcom felé.

- Hé! – térek ki az utolsó pillanatokban, amit csak annak az árán tudok megtenni, hogy feláldozom az egyensúlyom. – Ez mire volt jó? – csapok a hóba.

- A harcban nem fognak előre figyelmeztetni – változik hókupaccá Scientia teste. – Figyeld meg, mit és hogyan tesz az ellenfeled. Ha megértetted a szándékát, kezedben került a legyőzésének kulcsa.

Az előttem alakot öltő hó kreatúra bokszolóra emlékeztet – magasabb és szélesebb is nálam.

- Azért köszönöm – állok talpra, majd söpröm le a ruháimról a havat. – Állj, kérlek arrébb szívem, ebből alighanem kocsmai verekedés lesz – tolom hátrébb a jobb lábam, oldalra fordulva.

- Legyél nagyon óvatos rendben? – ropog a lány bakancsai alatt a hó.

- Nyugalom, hiszen ez csak hóember.

- Ha lebecsülöd az ellenfelet, máris vesztettél! –lobognak a vörös loknijaim a süvítő szélben.

A hordóként dülledő felsőteste ellenére jóval gyorsabb a kreatúra, mint ahogy hittem. Ennek megfelelően az ezúttal nem is tudok kitérni.

- Au – puffanok ismét a roppanó hóba. – Legyen – állok fel, nem törődve az ajkam sarkából államra csurgó forrósággal. – Ha ezt akarod – mutatok rá mozgolódással a mellkasomban.

A szemeim elé libbenő függönnyel indulok felé. Az első két ütést blokkolom, beviszem a magamét, majd a harmadik elől elhajolok – későn veszem észre viszont, hogy elterelés volt. Ismét a földön találom magam. Amint újra támad, arrébb gurulok, majd talpra szökkenek, viszont ismét nem tudok elég gyorsan védekezni. Ha Veronika nem ugrik kettőnk közé, üti félre a pörölyként lecsapó öklöt, majd vágja torkon, amitől szétesik, könnyen lehet, ezúttal nagyobbat kapok.

- Szépen kértelek, hogy legyél óvatos – nyújtja le a kezét ráncokba ugró homlokkal, majd talpra húzva zsebkendővel letörli a vért. – Mit mondasz majd az orvosnak? Kiporolt a hóember? – emeli meg a szemöldökeit.

- Inkább nem megyek kórházba – rázom meg a fejem röviden és vonom meg ismét a vállaim.

- Én is ápolhatlak ám. Mondd, szereted a tűket? – húzódnak az ajkai széles mosolyra.

- Akkor már inkább az orvos – rázom meg ismét, ezúttal kikerekedő szemekkel a fejem.

- Akkor mutasd meg, hogy tudsz te ennél többet is – hajol az arcomhoz. – Vagy – bökdösi meg az arcom, ismét megemelkedő szemöldökökkel.

- Olyan nincs. Nem csinálsz belőlem tűpárnát.

- Biztosan? – biccenti félre a fejét.

- Kinek az oldalán állsz?

- Az egészségedén – fordít meg a vállaimnál fogva majd csap a fenekemre.

- Scientia! Kérem a bokszolót! – sétálok arrébb, alig tudva elnyomni a mosolyom.

Ugyanúgy történik, akár a legutóbb, csakhogy, oldalra fordulva, ezúttal elkapom a kezet, rántok rajta, amikor a test még csak létrejön, majd pedig kigáncsolva a föld felé taszítom.

- Örülök, hogy csak hóból van – dobom el a kart, viszolygó grimaszba ugró arccal. – Nekem van kettős látásom, vagy Scientia nagyot hall újabban? – hátrálok, miközben kapkodva védekezni kezdek, amikor újabb kettő támad rám.

- Nyugalom, hiszen ez csak hóember – susogja a szél. – Ne ess ismét az elbizakodottság vermébe. Elhiszed már, amit látsz, mégis félsz használni a szemeid.

- Mégis mi a jó francnak félnék? – hajolgatok az ütései elől, pihegni kezdve. – Te vagy, aki duplán értelmezte azt, amit mondtam!

- Miből gondolod, hogy az eljövendő ellenfeleid majd lesznek szívesek sorban állni? – lobognak a loknijaim ismét, ellenben a hangját ezúttal nem sejtem megemelkedni. – Ha nem félsz, akkor miért hátrálsz? Vagy mégiscsak kocsmai verekedés?

- Mit remélsz attól, hogy ismételed a szavaim, mint valami diktafon? – védem ki az újabb ütést, ragadom meg a karját majd rántva félretaszítom.

- Azt, hogy visszahallva az elbizakodottságod, végre használni kezded a fejed – kavarja ezúttal is hófúvássá a havat a felhorkanó szél, és persze, hogy az arcomba.

- Azt teszem! – kapom félre a fejem.

- Valóban? Azt láttál és éltél át a ködben, amit, viszont még mindig nem figyelsz. Mondd, miért is vannak a szemeid, a füleid és a lábaid?

- Költői kérdés volt ugye? – állok fel Veronika közelében, mostanra zihálva, miután a felhorkant szélroham mellkason taszított.

- Éppen csak nem abban az értelemben, ahogy kellene – ölt alakot a lány mellett.

Ezúttal sokkal jobban hasonlít teltkarcsú nőre, mint hóemberre. Az egyik támadó majd hogy nem elmosódva futni kezd szemből, a másik oldalról. Mozgolódás kezdődik a mellkasomban, miközben szintén rohanni kezdek. Amikor a szemből érkező elér, jelenet pereg le a lelki szemeim előtt: lebukok majd fél térdre ereszkedve és félig megfordulva, térdmagasságban, tenyér éllel oldalra suhintok. Miközben térdre rogy, felkapom a kezem, amiben akkorra már forróság nyargal – szinte ugyanabban a pillanataiban gőzzé változik a fél karja, ahogy az ütés hozzáér.

Pislogva döbbenek rá, mire a jelenet lepergett, az már valósággá is változott. Szinte levegőt sincs időm venni, máris támad a másik, miközben az első ismét alakot ölt. Ismét hátrálni és védekezni kényszerülök. Csalódottsággal és bosszúsággal tölt el, amiért elszalasztottam a pillanatot. Sőt, a mozgásukban mintha több elszántságot is éreznék – ellenben lelassultak.

Kiszámíthatóbbakká változtak. Néhány tucat ütésváltás után hátrálnak valamennyit – az egyikük karja könyék hajlattól lefele jégpengévé változik. Alig hogy alakot öltött, támadnak. Lassabban, bár összehangoltabban. Megpróbálok védekezni, a penge azonban sokkal jobban leköti a figyelmem, mintsem eléggé szemmel tarthatnám a másikat – ami ezért ki is gáncsol.

Nincs más választásom, mint felkapni a kezem összepréselt szemhéjakkal és félrefordított fejjel. Csakhogy nem következik be az, amire számítok – sőt, amikorra már a sokadik szívdobbanás múlik el, kinyitom a szemhéjaim. Az egyik ütés közben merevedve meg hajol előre, míg a másik pengéje az alkaromhoz ér – aminek a külsejét szürkésfehér átlátható valami veszi körül.

- Kard és pajzs – ölt alakot, majd sétál el előttem Scientia. – Érted már? Hiába hiszed, hogy képes vagy megvédeni őt, valójában magad is csak alig.

A pillanat kiszakad a dermedtségből, a penge az alkaromnak csapódik és reccsenve zúzódik apró szilánkokká szinte ugyanekkor. A másik támadó öklöt pedig jégbe borítják a ráfonódó ujjaim. Alig szorítom meg és ez is széttörik. Hevesen dobogni kezdő szívvel és cikázó szemekkel szökkenek talpra, majd hátrálok el – csakhogy nem támadnak rám ismét. Sőt, nincsenek sehol.

- Ennyi? – préselem ki a második nekifutásra. – Vagy... máris sikerült letudni az első lépcsőfokot?

- Hogyne – sejtek a gondolataim között halk és elmosódó kaján kacagást.

- Ameddig az elbizakodottságod kövei húzzák vissza a lábaid, semmiképpen – kavar havat a szél körülöttem. – Türelem és higgadtság. Ráéreztél, viszont továbbra is csak kapkodsz. Elkezdted végre használni a fejed, a lehetséges veszélyekre mégsem számítasz. A magabiztosságod csak addig tart ki, amíg te vagy a támadó fél, viszont amint védekezésre kényszerülsz, megtörik a figyelmed. Ami a halálodhoz fog vezetni. Most menjetek, folytatjuk, amikor majd készen állsz rá.

- Minek? Bírom még. Csak most kezdtük.

- Idézd, fel, mi befolyásolja a képességeid és...

- Kezd unalmas lenni – emelem meg a kezem.

- Valóban? Miből gondolod, hogy csak a mágiád befolyásolják, és nem lehetnek hatással ugyanúgy a figyelmedre? Az erőnlét nem minden. Ami igen figyelemért kiált.

- Nem mondod? – forgatom ismét a szemeim. – Üres beszéd helyett inkább folytassuk...

- Avery! – indul felém Veronika, amikor hátra kell, lépjek a rám törő szédülés miatt.

- Jól vagyok szívem, ne aggódj. Mindössze ki kell fújnom magam és...

- Kérlek – karolja át a derekam és néz alulról az arcomra. – Igaza van. Ha nem vagy itt fejben... – érinti meg az alsó ajkam egyik csücskét.

- Miből gondolod, hogy úgy is van? – szisszenek.

- Onnan, hogy már akkor az arcodra volt írva, amint kijöttél onnan – mutat a patak felé. – Gyere – fűzi össze az ujjaink. – Vár ránk a zuhany.

- Veronika? – fordítom felé a fejem, ugyanis Scientia, ekkorra nincsen már sehol, ahogy a szentjánosbogarak is egyre többen repülnek vissza a ködbe.

- Tudom, hogy még nincs itt az ideje – húzza fel az egyik vállát, miközben a rét kijárata felé vezet. – Viszont piszkálni a fantáziád szabad nem?

- Nem szívem – ingatom a fejem. – Amíg fejben nem jutunk oda, felesleges.

- Miért lyukadunk ki mindig ide? – ingatja ő is, amikor a szentjánosbogarak utolsóinak aranyfénye mellett ráfordulunk a kapuhoz vezető útra. – Nem gondolod, hogy...

- Ne haragudj, de miért kellene? – rázom meg a fejem. – Csak beszélgetünk róla – harapok az alsó ajkamba. – Vagyis... tudom, mit mondtam az ide úton – veszek ismét mély levegőt. – De te pedig azt, hogy előtte meg kellene...

- Ahogy azt is... – emeli az égnek az arcát. – A jó fenébe, ismét erőltettem. Én csak...

„Miért érzem ezeket a szavakat időhúzásnak? Még jobb kérdés: én miért teszem, amikor már évek óta azt mondom, hogy ha akarsz valamit..."

- Csitt – engedem el a kezét, majd magam felé fordítom, átkarolva a derekát. – Azt akarod, hogy folyton halljam és érezzem azt, amit te is... amiért borzasztóan hálás vagyok. De mint mondtam... – írok le köröket mutatóujjammal a halántékomnál.

- Tudom – húzza végig a mutatóujját az arcán a szemétől függőlegesen.

- Hé. A gúnyolódás az én szokásom – vágom a szabad kezem csípőre, és meresztem rá a szemeim. – Miből élek meg, ha elveszed a munkám?

- Majd csak eltartalak – húzza fel a vállait.

„Ismét ez a célzás."

- Kicsim? Miért akarod ennyire? – simítok végig a finoman telt arcán a holdfényben, mivel a felhők közül éppen ekkor ezüstös dárda szúr alá. – Azon túl, hogy kikötőnek tartasz?

- Tényleg nem akarom erőltetni – hajtja le a fejét.

Ismét a tavon a ladikomban ülök vele szemben, a háttérben a tücskök és a kabócák dalával. Az ében égen a csillagok, mint néma tanuk – a legszebbek közülük mégis a Veronika szemeiben ragyogók. Az ajkain reménykedés és még valami ül. Tudom hová tenni az érzést, amit fakaszt, de szóba önteni még nem akarom. Az ismeretlen előtt állok, félek.

De, miért, az nem tudom, amikor eddig úgy éltem az életem, hogy abba álltam bele, amibe, és akibe akartam. Miközben fel sem merült, hogy aggódjak a következmények miatt. Veronika máris annyival többet jelentene, mint ahogy bevallani engedem magamnak? Hosszú és reszketeg sóhaj borzolja végig lelkem fennsíkját: nem kerülhetem el már tovább a beismerést. A ladik elejében a tartórúdján nyikorgó lámpás hátulról fest gyönyörű alakjának narancsvörösen derengő glóriát, játszik sötétbarna loknijain, akár kandallótűz a karácsonyfadíszeken.

Fehér, lila vagy bordó tündérrózsák bukkannak elő a ködből – egyre több lebeg el mellettünk. A lámpás derengése rájuk vetül, megpihen rajtuk, ameddig, akár az illó jelenségek, bele nem vesznek ismét a gomolygásba. A ladik jókora ködfelhőbe siklik, amikor pedig kiérünk, Veronika mosolya már csak szerelmet sugall. Mire tudatosul, már összeforrtak az ajkaink. A hosszú és bárcsak örökké tartó érzelembomba után ismét a holdfény ezüstjében találom magam, míg lepkehad repdes a mellkasomban.

- Komolyan azt szeretnéd? – húzódok hátrébb, nem engedve ki az ölelésből.

- Mi változott? – érinti meg az arcom, és kezdi hüvelykujjal simogatni, közben egyik íriszemből a másikba néz.

- Hűvösebb lett – fűzöm össze ismét az ujjaink. – Nem hiszem, hogy erőltetnünk kellene, fájdalmat okoznánk csak a másiknak – fut végig imádni való testén a pillantásom, miközben ismét ropogni kezd a bakancsaink alatt a hó. – Viszont nem érdekel az sem, hogy mit beszéltünk meg – illesztem az ujjam az ajkaira. – Ha ennyire szeretnéd, nem bánom a közös zuhanyt. Viszont nem akarok messzebbre menni, mint ahogy eddig is tettük – emelem meg a szemöldökeim. – Még nem tudom... – harapom be az alsó ajkam.

- Tessék? – kerekednek el a szemei.

- Egyelőre hagyjuk – rázom meg a fejem. – Nincs kizárva, hogy megfutamodnék, ha kimondom.

- Megértem. Sőt! Átérzem – szorítja az ujjaim.

Nem egészen értem, hogy miért áraszt el olyan mély szomorúság, amiért kis híján a könnyeim is kibuggyannak, a mellkasom pedig, amiben eddig lepkék szárnyaltak, esőt ígérő fellegekből szőtt szívdobogás tölti be.

- Nem úgy értettem – rázza meg a fejét. – Már mondtam, hogy mi történt vele, más pedig nem volt... – szorítja meg ismét az ujjaim, ekkorra már a ház felé tartva.

Megállít, maga felé fordítva megfogja a másik kezem is, a homlokát pedig az enyémnek dönti. Nem tesz semmi mást, a meghitt pillanatok mégis beszédesebbek, mint a szavai tudnának. Felemelve a fejünk a szemeink már sokadszorra gabalyodnak össze, és akárcsak azon a halászcsónakban ringó éjszakán, ezúttal is alámerülök az azúr íriszének tavában – ilyen érzés mégsem járt még át. Nem csak felfedezni kezdem, hanem megérteni is, hogy miféle ragaszkodás bújhat meg az ujjai szorítása mögött, vagy elhatározás íriszeinek csillagaiban. Földnyelv bontakozik ki a ködből, stéggel a végén – a szél azonban elül, amint a ladik arra fordul.

A csók nem csak a meghitt, néma társalkodásunk pillanatait forrasztja össze, hanem hűségeskü is egyben. Legalábbis ez az igazság kristályosodik ki bennem. A széles mosolyaink nem csak a bejáratig hátralévő úton kísér végig, hanem még akkor is az ajkainkon ül, amint vetkőzés után a konyhába érünk.

- Ennyire jól sikerült a séta? – vándorolnak a kamrából éppen kilépő anya szemei közöttünk.

- Így is fogalmazhatunk – nyomok ismét puszit Veronika kipiruló arcára.

- Mit segíthetünk? – köszörüli meg a torkát a lány, átölelve a derekam.

- Semmit, köszönöm – ingatja a fejét a nő. – Már minden a sütőben van, csak várni kell. Menjetek nyugodtan fel addig, vagy át a könyvtárba.

- Legyen az, vagy kezdjük a pakolással és majd a vacsora után nézzük meg? – pillantok Veronikára.

- Szerintem a könyvtárat hagyjuk holnapra és maradjunk annál, amit megbeszéltünk – nyitja fel a szemhéjait, ugyanis éppen mélyet szimatolt a sülő fűszeres csirkehús és a fokhagymás krumpli illatából.

- Belefog férni, viszont akkorra fáradtak leszünk. Arra gondoltam, hogy inkább holnap, ne pedig szombaton menjünk megvásárolni a gitárod. A hétvégén pedig máshová.

- Iskola majd munka után még a plázába is akarsz? – szalad ráncokba a lány homloka.

- Miért ne? Péntek lesz és két óra kávéfőzés sem fárasztó annyira – vonom meg ismét a vállaim.

- Jogos – biccenti félre röviden a fejét. – Na és mi jár a fejedben a szombattal kapcsolatban? – húzza fel a fél szemöldökét.

- Santa Barbara túlságosan messze van, hacsak nem akarjátok ott tölteni a hétvégét – rázza meg a fejét anya, csípőjére rakva az egyik kezét.

„Jó ég! Imádsz ünneprontó lenni igaz?"

- Santa Barbarába mindkettőtöket vinni akarlak – vándorolnak a szemeim az arcaik között. – Sőt! A nyáron, ha lesz kedvük, a Niagara-vízeséshez Abbygale-t és Jackkat is. Őt a tengerpartra akarom vinni – emelem a szemöldökeim Veronikára. – Van kedved velünk jönni? – fordítom vissza anya felé a fejem.

- A nappalikat akarom átnézni – ingatja a fejét. – Arra viszont tessék felkészülni, hogy hidegebb lesz a tenger mellett.

- Anya – biccentem röviden félre ismét a fejem. – Mégiscsak Kanadából jövünk.

- Igen édes lányom, de a megfázás nem válogat.

- Jól van – forgatom ismét a szemeim. – Keresek majd vastagabb ruhát. Veronikát pedig majd úgy becsomagolom, hogy Orosz Matrjóska babának nézzen ki.

- Elmész a fenébe! – hajol előre a lány kacagva.

- Háromnegyed óra? – lépek a sütőhöz, hajolok előre és kapcsolom fel a világítását.

- Valószínűleg inkább ötven, ötvenöt perc – veszi magához a poharát anya.

- Kérsz te is? – pillantok Veronikára a teafőző felé intve.

- Már egészen kellemes – engedi le az ajkaitól a kiürült tárgyat anya.

- Igen, köszönöm – biccent a lány. – Tengerpartra megyünk? – dönti előre és fordítja felém az arcát valamivel később.

- Hirtelen ötlet volt – kaptatok mellette a lépcsőn. – Remélem benne vagy.

- Természetesen. Hiszen tudod, ahová mész, ott akarok lenni én is. Viszont mi lesz a kiképzéssel vagy, hogy nevezzem?

- Mi lenne? – pislogok, miután felkapcsoltam a szoba világítását.

- Erik bármikor visszajöhet, de az is lehet, hogy csak az alkalmat várja a támadásra és...

- Veronika – nézek vissza a vállam felett, belépve a gardróbba. – Megvédelek rendben? – döntöm előre a fejem, ráncokba szaladó homlokkal.

- Téged féltelek – rázza meg a fejét. – Mindketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy...

- Sokkal erősebb – fordítom vissza a félrekapott fejét. – Úgy van.

- Az alapján, amit láttam a képességeidből nem hiszem, viszont tapasztaltabb – rázza meg ismét a fejét. – Jobban tudja uralni a...

- Elég – fújom ki hosszan a levegőt. – Tudom, hogy veszélybe sodortalak, nem kell, emlékeztess rá. Valószínűleg nagyon sokat kell még tanulnom, hogy többet ne fordulhasson elő, igen. Viszont el akarlak vinni, hogy kézen fogva sétálhassunk a tengerparton, akkor is, ha jégcsapok fognak lógni az orrunkról a végére. Ezt fogjuk tenni akkor is, ha Erik fejre áll – húzódnak mosolyra az ajkaim. – Ezt a témát viszont hagyjuk itt – lendítem a vállamra a fürdőköpenyeket, majd húzom meg a pulóverének nyakrészét.

- Na. Te is – csap a kezemre kuncogva. – Még most is annyira lenyűgöz ez a helyiség – forog körbe valamivel később. – Elképesztően jó ízléssel bírtak a nagyszüleid.

- Egyetértek – zárom be az ajtót és fordítom el a kulcsot. – Sőt! Tovább megyek. Ahhoz képest, hogy a ház közel kétszáz éves, ez a helyiség az egyik legmodernebb – lépek az érintőképernyős panelhez.

- Ugye csak vicceltél? – kapja felém a fejét.

- Ha nem tévesztettem el a számolást, mostanra a százkilencvenötödiket tapossa.

- Ijesztő kinézete van az igaz, sőt, a hangulata is komor, viszont ennyire öregnek azért nem tűnik.

- Nagyon hasonló volt a véleményem, amikor először álltunk meg a kapu előtt – húzódnak ismét mosolyra az ajkaim. – Tudod, mi az, ami viszont igazán meglep? – vonom meg újra a vállaim. – Nem dől mindenből az idő szaga.

- Ilyet is tudd? – kapkodja a fejét a bronzos fényre váltó lámpákról a hangszórók felé, amint lágy, akusztikus gitárzene kezd szólni.