- Annyira békés ilyenkor a város – húzza fel a kabátjának cipzárját Sienna.

- Megvan a varázsa – ásít Abbygale, miközben kattog a zár.

- Nem mondanám, hogy ez a megfelelő szó rá – néz végig Veronika a hósapkákat viselő parkoló autókon, a jelzőlámpákon és a villanyoszlopokon.

- Igaz, ne haragudj – emeli meg a kezét Abby, miközben már a biztonsági rács kezd zümmögve ereszkedni.

Ahogy reggel. felnézve ezúttal is megfog az a baljós rossz érzés. Nem látom azt a szépséget, amit a hangjából kicsengő áhítat szerint Sienna és Abbygale. Szemben a fejüket leszegve a dolguk után igyekvő emberekkel, vagy a járdán és úttesten kisebb-nagyobb hófúvásokat hordó széllel.

- Szeretném, ha holnaptól inkább a Forddal járnál – fordul felém anya a kezeit dörzsölve. – Legalább, amíg tart ez a szörnyű időjárás.

- Akkor te mivel? – biccentem félre a fejem a Charger hátuljánál állva.

- Természetesen veled édes lányom – vonja meg a vállait. – Minek járjunk két autóval, amikor a nap végén ugyanott vagyunk?

- Amivel egyet is értek, csakhogy a Pick-up két üléses – szalad ráncokba a homlokom. – Egyelőre hagyjuk függőben ezt a kérdést.

- Tessék? – pislog hosszúkat anya. – Semmi Avery Oreana féle gúnyolódás vagy beszólás? Még egészen akadékoskodás vagy szarkazmus sem? Ki vagy te és mit csináltál a lányommal? – hajol előre, kissé lehalkítva a hangját.

- Nincs hozzá kedvem – paskolom meg Veronika fejét, majd előre megyek.

- Ne már – húzza el a fejét kuncogva a lány, majd megy a Dodge sötét Ram mellé és kezd segíteni Abbygale-nek a takarításban.

- Hadd segítsek – kezdi anya letakarítani a Ford Sedan hátsó ablakát, aminek Sienna a szélvédőjén dolgozik.

- Az 1968-as Ford Mustang GT500? – emelem a szemöldökeim arra a grafitszürke autóra, ami az utcalámpa fényénél kissé narancsosan csillog.

- 1967 – pillant rám Danial.

- Minden elismerésem, gyönyörű állapotban van – biccentem az autó felé.

- Vigyázz, mindjárt litániába fog kezdeni róla – ráncolja a homlokát Evelyn acélszürke, 1968-as Chevrolet Impala Wagon szélvédőjét takarítva.

- Miért baj az, ha szeretem az autóm? – vonja meg a vállait Danial. – Te is büszke vagy arra, hogy ilyen állapotba sikerült hozni a tiéd nem?

- Hogyne lennék, mégiscsak klasszikussal járok a kétezer-huszonegyes forgalomban. De Chevrolet Impala Wagon és Ford Shelby GT500 nem csak közel teljes helyrepofozása, de modernizálva is, egészen más. Mindegy mennyit csuklottam én és a szerelők is a számlától.

- Na és megtenni ugyanezt a hátsó udvaron nagy részben egymagad? – tárja szét a kezeit Danial. – Bocsánat, amiért elégedett vagyok a munkámmal.

- Ezen nincs értelme összeveszni – lépek az autó mellé. – Szépen rendbe hozták, sehol rozsdafolt vagy hiba a fényezésen.

- Azt ne mondd, hogy még az autókhoz is értesz? – kapja fel a fejét Veronika.

- Ahhoz is? – szaladnak fel Sienna szemöldökei.

- Nem mondanám, viszont érdekelnek – ingatom ismét a fejem és indulok vissza a Dodgehoz. – Azt inkább anya.

- Szintén nem igazán szívem – ingatja ő is a fejét. – Olyan családból jövök ez igaz, de ettől még nem tanítottak meg rá.

Régi barátként üdvözölt melegség árad szét a mellkasomban. Ahol végigsuhan, az elsárgult fű üdévé megszíneződve kihúzza magát, a fákon és bokrokon ismét lombok fakadnak, az arcom pedig a kifejezés mögül ragyogó szeretet melengeti, csal mosolyt az ajkaimra.

- Holnap találkozunk – nyitja ki Abbygale a Dodge Ram ajtaját. – Sziasztok, további szép estét.

- Szia, Abby és neked is – intek mosolyogva.

- Szia – intenek a többiek is.

- Szintén nyugodalmas estéket – száll be Danial majd Sienna és Evelyn is az autójába valamivel később. – Sziasztok.

- Sziasztok – intek mostanra Veronikával és anyával az oldalamon, majd húzódnak az ajkaim ismét mosolyra, amikor különböző hangokon megszólalnak a motorok.

- Ideje nekünk is indulnunk – nyomok puszit a didergő és karjait összefonva álló Veronika arcára. – A vacsora már csak ránk vár.

- Te jó ég tényleg! – kap anya levegőért kimeredő szemekkel. – Ne haragudjatok.

- Miért? – fordulok meg pislogva.

- Reggel azt mondtam, hogy készen lesz, mire... – tárja szét a kezeit.

- Elfelejtetted a munkát, előfordul. Akkor nem most, hanem másfél vagy két óra múlva lesz kész. Na és? Van otthon csokoládé és keksz, ha addig nem bírnánk ki – vonom meg ismét a vállaim.

- Avery – forgatja a szemeit Veronika.

- Rángatom a fejedben a csengőt?

- Elfogok miattad hízni – mutat át a Dodge teteje felett.

- Fogsz a fenét – nyitom ki az autót. – Annyit úgysem hagyok. Szállj be, kérlek, meg fogsz fázni.

- Sapka – biccenti félre a fejét.

- Sicc – meresztem rá a szemeim, majd megyek át anya autójához. – Otthon találkozunk – indulok vissza a Dodgehoz valamivel később.

- Előbb bemegyek az éjjel-nappaliba – nyitja ki anya az autóját.

- Akkor, viszlát, később – szállok be az autóba.

- Van valamilyen terved az estére? – simogatja meg Veronika az automata váltóra tett jobb kezem. – Úgy értem, hogy a könyvtár meglátogatásán túl – susog közben a biztonsági övvel.

- Vissza akarok majd menni a rétre elkezdeni a gyakorlást és a tanulást, ahogy tegnap mondtam – csukom be az ajtót, majd a biztonsági öv kattanása után beindítom a motort. – Amennyiben persze Scientia a barokk körmondatokon túl hajlandó lesz másra is – kapcsolom be a fényszórókat, engedem ki a kéziféket, majd sebességbe húzva a váltókart, hátratolatok. – Miért? – hajtok a parkoló kijárata felé. – Gondoltál valamire, vagy szeretnél valamit? – nézek körül, majd fordulok ki az útra.

- Igen... szeretnék játszani a gitárodon.

- Semmi akadálya. Amint visszajöttünk a boltív mögötti területről, lezuhanyozunk, vacsorázunk, megmutatom a könyvtárat, ha még szeretnéd, utána pedig akár hajnalig is játszhatunk. Holnap úgyis péntek.

- Nem akarsz aludni órán ugye?

- Ha hajnalig maradunk ébren, a fáradság vajon lesz szíves megkérdezni, hogy akarok vagy sem? – vonom meg ismét a vállaim.

- Zuhanyozunk?

- Tessék?

- Azt mondtad, lezuhanyozunk – érint meg ismét.

- Szívem, úgy értettem, hogy külön – húzódnak az ajkaim mosolyra, miközben máglya forralja az arcom. – Azt hiszem...

A lelki szemeim előtt ismét felrémlik az éji tó ezüstösen csillogó víztükre, ami felett ködfellegek úsznak. A ladikom és az orrában nyikorogva ingó lámpás narancsos derengése. A másikban Klay és Marilyn helyett viszont Veronika ül és nem újabb ködpamacs felé sodródik, hanem a ladikja lassan az enyém felé fordul. Az ajkain az imádott, édes mosolya játszik, a szemeiben pedig reménykedve ragyognak a csillagok. A haja lebeg a feje körül, mintha csak víz alatt lenne, az íriszei élénkebbek.

Ahogy a lelkemben megrezzen, majd a szívem felé indul a felismerés, a megértés és az elfogadás, úgy mozdul a ladikja is. Amikor összeütköznek, nem sodródnak el egymástól... hanem mint két szerelmes csókja, összeforrnak. Míg ugyanabban a ladikban egymással szemben nem ülünk. Nem szól vagy pislog, a mosolya sem rezdül – mégis elmond mindent.

- Te is szeretnéd, hogy eljöjjön az ideje? – szakít ki lágy hangja a jelenésből.

„Miért érzem úgy, hogy ehhez a kérdéshez még vissza fogunk kanyarodni jó néhányszor?"

- Tudjuk mindketten, hogy elfog – pillantok felé, majd indulok tovább a lámpaváltással, beharapva az alsó ajkam. – Engem is érdekelne a gitárod – fordulok be a hozzánk vezető utcába. – Az utolsó, amin játszottam, az apa akusztikus gitárja volt. Vannak pót húrjaim – emelem rá a szemöldökeim.

- Meg sem szólaltam – rázza meg a fejét, nevetve. – Nem láttam a gitárt a szobádban. Ezek szerint nem hoztátok magatokkal, amikor ide jöttetek?

- A nagyszüleim temetése miatt jöttünk Salembe... vagy legalábbis ez lett volna az eredeti ok. Viszont azért maradtunk itt, mert a szomszéd háza gázrobbanásban megsemmisült. Vele együtt pedig a ház is, amiben felnőttem. Nem az egész, de eléggé ahhoz, hogy lakhatatlanná váljon. Nagyon keveset tudtunk csak magunkkal hozni.

- Jesszusom. Még jó, hogy éppen nem voltatok akkor otthon.

- Anyának biztosan – szállok ki a hosszú feljárón.

- Mondd, kérlek, hogy nem úgy értetted, ahogy gondoltam! – bukik előre és mereszti ki a szemeit.

- Az alaksorban voltam, amikor a robbanással jöttek a lángok – nyitom ki a kapuszárnyakat. – Ha félig-meddig nem mászom ki a romok alól vagy talál rám az a tűzoltó... – szállok be ismét, majd vonom meg ismét a vállaim.

- Szívem – kapja magához és szorítja a kezem.

- Nem is fogsz – simogatom meg a kezét, majd hajtok be az udvarba. – Amíg meg nem unsz, addig fogok a válladon ülni – bököm meg az orrát, amint bezárva a kapuszárnyakat visszaszálltam. – Időtlen időkön át – meresztem rá a szemeim a garázs felé indulva.

- Gondolatolvasó.

- Csak szeretlek – állok meg valamivel később az épület előtt.

- Sicc, a fejemből! – kapja félre a fejét nevetve.

- Olyan kellemes ott, miért akarsz kitessékelni? – nyitom ki ismét az ajtót, elnyomva a vigyorom.

- Biztosan ilyen időjárásban és főleg sötétben akarsz visszamenni oda? – fordul felém az arca, miután beállva leállítottam a motort.

- Sokkal inkább az a kérdés, hogy te akarsz jönni a tegnap történtek után vagy sem? – simogatom meg. – Olyan rossz ezt látni... – nézek az egyik szeméből a másikba.

- Ott akarok lenni, ahol te – rázza meg a fejét. – Ha pedig ehhez az kell, hogy visszamenjek oda, ahol majdnem... – vesz mély levegőt. – Akkor azt fogom tenni.

- A reggeli beszélgetés után hülye kérdés lesz, de miért ragaszkodsz ennyire hozzám? Eddig senki...

- Nem szeretett ennyire? – illeszti a mutatóujját az ajkaimra, miután feltárta a csomagtartót. – Jól tudom, hogy neked ugyanez még káosz, én viszont kikötőt látok benned. Biztonságot – engedi le kissé az állát. – Azt mondtam, hogy meg kell, ismerjük egymást előtte. Sőt! Azzal is tisztában vagyok, hogy éppen az ellenkezőjét mondom, mint akkor, és ne haragudj, amiért erőltetem... de ezt akarom – kulcsolja össze az ujjainkat és emeli az ajkaihoz. – Időtlen időkig.

- Éljen az örökké – csókolom meg.

„Hol a hidegrázás?"

Súlyos pillanatokkal később döbbenek csak rá, amikorra a szikrafelhők és a rózsaszirmok már földre hullottak, hogy egyre jobban úgy is akarom. Határozottan és nem csak úgy hiszem. Ahogyan Klay arca és a régi életem egyre inkább megfakul, annál jobban vágyok az új emlékekre – vele. Alig negyed órával később, amikorra a táskák már a szobában hevernek, hangosakat roppanó hóval a bakancsaink alatt tartunk a kovácsoltvas kiskapu felé. Félhomály fogad, amikor belépünk, néhány lépéssel később viszont már szentjánosbogarak rajzanak körül. A róka a terjengő ködből sétál ki, majd maga mellé húzva a farkát, leül előttünk.

Borostyán fényű íriszei ugyanúgy fürkésznek, mint amikor először jártam itt. Nem mozdul, amint viszont kikerülnénk, a farka Veronika elé lendül.

- Mi van? – terelem a lányt a hátam mögé. – Mit akarsz? – szalad ráncokba a homlokom, amikor a szemei felém fordulnak. – Tegnap talán nem látott olyasmit, amit nem biztos, hogy kellett volna? – keletkezik mozgolódás a mellkasomban és horkan körülöttünk szél felsóhajtva, havat hordva.

- Ő gondoskodik róla, hogy ne léphessen be azon a kapun olyasvalaki, akinek nincs itt keresnivalója – formálódnak a suttogni kezdő szélből Scientia elmosódott szavai.

- Akkor tegnap rohadtul nem végzett jó munkát. Sőt! Te sem törted magad, hogy megállítsd, vagy később eláruld, mi történt – emelkednem meg a szemöldökeim. – Ne vele kompenzálj – villannak a szemeim a rókára.

- Miért hoztad vissza? – susog ismét a szél.

„Miért vártam választ?"

- Kell lesz majd a segítsége, hogy elég gyújtóst kaparjak össze – kulcsolom össze ismét az ujjaink. – Szalonnát akarok sütni – vezetem el Veronikát a róka mellett.

- A gúny nem válasz Avery.

- Ezt tényleg a sehová sem vezető körmondatok szerelmese mondta? – szalad ismét ráncokba a homlokom. – Meg vagyok döbbenve. Még mindig többre megyek a gúnyolódással, mint azzal, hogy azt magyarázzam, miért jó a fűnek, ha nézem.

- Jóságos ég! – ingatja a fejét Veronika nevetve. – Mennyi klisé egyetlen mondatban?

- Anya te vagy az? – fordítom felé és biccentett félre a fejem.

- Avery. A semmit mondásról beszélsz és semmit mondasz – rakja csípőre a kezét.

- A zebra csíkos, te pedig kócos – illesztem az a mutatóujjam az orrom és a felső ajkaim közé.

- Bohóc – biccenti félre a fejét szintén, aranyosan mosolyogva.

- Veronika – húzom fel és tartom ott röviden a vállaim. – Csak mágikus, tudja a fene, valójában micsoda beszélget velünk a szélzúgáson keresztül. – Hallod a vízcsobogást? – mutatok baloldalra, megállva a kereszteződés előtt. – Olyasmi van ott, ami nem is létezhet. Sőt! Még csak az esem, amit én képviselek...

- Muszáj elfogadnod az eseményeket akkor is, ha nem érted, különben becsavarodsz – fordul felém és illeszti a mutatóujját az ajkaimra. – Ilyesmit mondtál igazam van?

- Közel hasonlót legalábbis – emelem meg a fél szemöldököm. – Mi van vele?

- Eddig annyira eltökélt voltál amellett, amiért idejöttünk – simogatja hüvelykujjával a kezem.

- Mire akarsz kilyukadni? – kezdenek egyszerre ismét ropogni és csikorogni a bakancsaink alatt a félig-meddig behavazott kavicsok.

- Miért kezdesz kételkedni? – fordul a feje egyik oldalról a másikra, mivel a szentjánosbogarak által bederengett félhomályból szinte minden lépésnél más forma ölt alakot.

- Miért vonom kétségbe azt, amit mond?

- Emlékezz, kérlek a saját szavaidra. Megérteni akarsz, nem pedig elfogadni – fordítja ismét felém a fejét. – Bocsánat a kanyarért, de mi volt arra a sziklára írva?

- Nem az vagy, akinek a tükör lát, sem pedig a világod, aminek mutatja magát – sóhajtok.

- Miért jöttünk ide? Mit akarsz?

- Tudod jól, miért – torpanok meg a narancsos félhomály és a szinte már vakító, fehér világosság határán. – Erőt akarok. Tegnap is megmondtam: az, ami történt nem ismétlődhet meg többször – idéződik fel a reggeli álomban elhangzott: „Ha nem tudod uralni, fel fog emészteni."

- Nem akartál bántani...

- Veronika – illesztem szintén a mutatóujjam az ajkaira. – Nem az számít, akartalak vagy sem... megtettem.

- Mit akarsz jobban? – kavarodik fel ismét a szél és vele együtt a hóval keveredő avar. – Fegyvert vagy erőt, amivel megvédheted?

- Mert a kettő talán nem ugyanaz? – horkanok.

- Nem létezik fehér és fekete mágia, mindössze a szándék, ami az idéző kéz mögött rejlik – ölt alakot a kreatúrája.

- Mert én mit mondtam? Inkább legyen az én, mint Erik kezében.

- No és ezzel a hozzáállással az utad vajon merre vezetne? – tárja szét a kezeit.

- Tessék? Hogyan kérdezhetsz ilyet? Éppen te? – meresztem ki a szemeim. – Természetesen amerre akarom! Nem azt mondtad, hogy mi hamarabb ki kell képezni? Francért kérdezgettek? – trappolok arrébb.

Hidegrázás borzongat végig, amint kiszakítanom az ujjaim Veronika kezéből.

- A mágia eszköz Avery – susog tovább a szél. – A használójától függ, hogy milyen szándékú...

- Ezt mondtad az előbb is – szalad ismét ráncokba a homlokom.

- Na, de vajon hallottad is? – indul Veronika felé.

A tehetetlen düh még jobban felkorbácsolódik a mellkasomban, amikor a karjait összefonva álló lány elkerekedő szemeiben ijedség villan. Viszont az izmaim hiába feszülnek meg, képtelen vagyok mozdulni.

- Mit tettél velem? – villannak ismét Scientiára a szemeim. – Nem tudok mozdulni!

- Nem – áll meg a lány mellett. – Magaddal mit tettél? – fordul felém.

- Talán eszeiket is én akartam? – lendül a kezem a bokáim köré kúszó gyökerekre.

- Nincs ott semmi. Csak képzeled – teszi a kezét Veronika vállára. – Miért állsz még mindig ott? Mi van, ha ártani akarok neki?

- Mert továbbra sem tudok mozogni! – kezd még hevesebben dörömbölni a szívem.

- Miért? – horkan a szél, ezúttal is avart és havat kavarva, csakhogy örvényként, bokamagasságig emelkedve.

- Mert nem engeded!

- Nem én vagyok a szándék a gondolataid között, sem pedig az elhatározás az izmaidban – ingatja a fejét. – Miért nem tudsz mozogni?

- Mert félek! – kapom féle a fejem és öntik el a szemeim a könnyek.

- Pontosan – kezd az örvény megváltozó hangon süvíteni. – Félsz és kételkedsz – lobogtatja és emeli meg a hajam. – Hogy is akarhatsz nagyobb erőt – enyészik el hirtelen. – Amikor rettegsz attól is, amid van?

Olyan erővel vág gyomron a felismerés, hogy szinte fáj. Mély levegő után kitörülöm a könnyeket a szemeimből, majd lehunyom a szemhéjaim. Alig néhány szívdobbanással később vonások kezdenek kibontakozni a sötétségből, ugyancsak lehajtott fejjel – az enyémek. A szívem a torkomba ugorva megdobban, amikor felpattannak a szemhéjai.

- Ha nem tudod uralni, fel fog emészteni – hallom a saját hangom, az ajkait mozogni ellenben nem látom. – Ezúttal el is jutottak hozzád a szavai, vagy ismét csak elmentek a füleid mellett? – kezdenek végül mégiscsak mozogni, a szavak azonban kissé elmosódottak, mintha barlangból szólnának. – Mi is lett mondva az erőd működéséről, mostanra már sokadszorra? – emelkednek meg a szemöldökei.

- Az, hogy az érzelmeim befolyásolják – fújtatok majd kapom le a fejem, ugyanis, mintha csak átázó cipővel létem volna pocsolyába.

- Szívből örülök, amiért végre sikerült megérteni – csapja össze a tenyereit, ami szinte már gúnyos ostorcsapásként visszhangzik. – Csakhogy ez nem minden. Az, hogy mennyire vagy képes uralkodni magadon, nem csak a támadásaid erejét vagy a mértékét határozza meg. Hanem azt is, egyáltalán képes vagy tenni bármit is, vagy sem. Most pedig hidd el, hogy azok a gyökerek soha nem léteztek.

- Azt mondod, hogy ha elfogadom a félelmem, megteszem az első lépést feléd?

- Hogy azzá válhass, aki talán lehetsz? Nem – rázza meg a fejét nevetve. – Csak megmozdítod a lábad. Ha elengeded a dühöd, rálelhetsz arra is, amitől mitől félsz igazán.

- Megértette – suhan el a szél a füleim mellett.

A hideg levegőben csaknem égetően barázdálják az arcom a könnycseppek, amint felnyitom a szemhéjaim.

- Honnan tudod? – szipog Veronika.

- Jöjj – vezeti ki a rétről. – Kövess, ha úgy érzed, már készen állsz – kavarog ismét a szél.

Amint kinyitom a szemhéjaim, cigarettafüstként elillannak a bokáim béklyózó a gyökerek, majd a szívem körülfonó félelem tövises indái is. „Nem kell mást tenned, mint bíznod önmagadban és az erőd is társaddá lesz" – visszhangzanak ismét a szavaim, csakhogy ezúttal más hangsúllyal.

- Minek megyünk vissza oda? – halkul el a hó ropogása a bakancsaim alatt, miközben a hó-avar jelenség felé fordítom a fejem.

- Addig a pillanatig, amíg győzelemre nem vitted a magaddal vívott harcot, hiába az átadott tudás – borzolja a hajam a felhorkanó szél. – Nem állsz még készen a befogadására, ahogy a megértésére sem – mutat végig rajtam.

Mivel a szentjánosbogarak alig késlekedve együtt mozognak vele, Veronika arca félárnyékba borul.

- Csak nem? – ugranak fel ismét a szemöldökeim. – Ez egyenes válasz lett volna?

- Anélkül a szavak nem többek, mint szélben szálló hangok értő fülek nélkül – susog ismét a szél a füleim mellett.

- Jesszusom... persze, hogy el kellett kiabáljam – ingatom a fejem. – Mit kellene tennem?

„Emlékezed az édesapád szavaira, mondjuk?" – horkan, majd kezd kuncogni a fejemben a más hangsúly, visszhangosan.

- Először is vedd komolyabban – fordul felém Scientia feje, miközben a szélnek az érintése és a hangja is erősebbé változik.

Amikor elérjük a patakot, mozgolódás keletkezik a mellkasomban, a lelki szemeim elé pedig képek, hangok és érzések úsznak elmosódottan: a férfi, aki megölte apát, ahogy a belátásomért könyörög, míg a kolosszus.

- Félsz? – fogja és szorítja meg ismét a kezem Veronika, amint a szemeim már nem először a ködbe burkolódzó túlpartra rebbennek, miközben a homlokom ráncokba ugrik.

- Tudod, hogy igen – fújom ki a levegőt remegő hanggal. – Éppen nem értem, hogy miért, amikor már jártam ott és... – mutatok végig magamon.

- Akkor nem ily félelem járta át a szíved – horkan az ezúttal kissé sípoló szél, megbolygatva a ködöt. – Így talán nagyobb értelmet nyernek Aria sorai: „Miközben átkelsz a sóhajok hídján, parancsolj rendet a lelkedben, mert ha a könnyáztatta földre úgy lépsz, hogy érzelmek dúlják, a lépéseid is csak fájdalomhoz fognak vezetni."

- Olvastad talán a naplót? Amúgy nem segítettél vele – pislogok rá laposan.

- Az elődeid leírt minden sora ugyanúgy része a tudásomnak, és nem is az volt célom. A segítő szó jelenleg semmivel nem több, mint vaslánc.

- Éppen miattad félek – meresztem rá a szemeim.

- Ha valóban így lenne, itt állnál? Önszántadból idehoztad volna őt? Mi több, vajon e-pillanatban is ilyen beszélgetés folyna közöttünk? Feltártam előtted azt, amit nem akartál látni, a többit viszont magad tetted.

- Miért kanyarodik vissza előbb-utóbb majdnem minden beszélgetés oda, hogy mindig csak én? – fordítom el ismét a fejem, a szemeim forgatva.

- Ez is olyan kérdés, amit magadnak kellene, hogy feltegyél – szikráznak a hófúvások hópelyhei a szentjánosbogarak fényében.

„Költői kérdés volt... jesszusom."

- Veled menjek? – szorítja, majd simogatja meg Veronika ismét a kezem.

- Köszönöm, de nem – ingatom a fejem. – Olyan alakot ad az érzéseidnek, amikről szólnak, és azt teszi veled, amit nem biztos, hogy szeretnél. Nem akarlak kitenni annak – puszilom meg az orrát.

Kihúzva ujjaim a kezéből, nehéz léptekkel a híd felé indulok. A szentjánosbogarak leszállnak a domborodva emelkedő szegélyköveire fényfüzért alkotva, miközben a járóköveit piszkosan derengő köd nyaldossa, akárcsak a gomolygó szárazjég. Rálépve, mintha szélben ingó függőhíd lenne, kis híján elveszítem az egyensúlyom. A túlsó parton magasló ködfal ezúttal is átláthatatlan, a híd végén a gomolygás azonban nem. Sőt!

Mintha ugyanolyan botívet és nyitott kiskapu formálódna benne, mint az idevezető, ahogy más is van a sejtelme mögött. Vannak hasonlóságok, mégsem a túlpart az, ahová jutok – sőt, a kőhidat a köd sem ugyanúgy komótosan falja fel, ahogyan a legutóbb, hanem már a megfordulásomkor nincs ott. A köd gomolygásában ezúttal is többet sejtek – viszont az érzés sem ugyanaz. A szél érintésére, lúdbőrt hagyva hátra, átborzongat. Annak ellenére, hogy ezúttal nem pihennek meg sehol, sem pedig repkednek a szentjánosbogarak, világosság van; narancssárgás vörös, mintha éppen felkelne, vagy lenyugodna a nap.

A köd, emellett, a maga szürkésfehér fényében is ugyanúgy gomolyog körülöttem, ami olyannak hat, mintha csak a vihar szemében állnék. A szél tőlem fúj, nem felém borzolja. Ritkul valamelyest – fűcsomók szőnyegét fedi fel, ameddig eltudok látni, bokrokkal és fákkal. A méterekre előttem lévő fa, akárcsak a másik tisztáson, felségesebb és nagyobb, mint a többi. Lágy szélben susognak a levelei.

A lombja dús, néhol már-már feketébe hajlóan zöld, az alsó ágai viszont kopaszok és tűnnek csontujjaknak inkább, mintsem igaz valójuknak. Kőkereszt áll a törzsénél mohatelepektől lepetten és borostyántól benőtten. Arra indulva cuppogás kísér, mire ismét megborzongva lepillantok – nem víz az, amiben állok. A levegőből viszont hiányzik a jelenléte. Sőt, leszámítva a feketeföldét, minden más is.

A szél olyan hangon kezd sóhajtozni, ami inkább a hegedűszóra emlékeztet – ismét. Néhány pillanat azonban és már inkább sírást hallok ki belőle, mire megrándul az arcom, mivel az a sajátom. Nagyon igyekszem nem arra gondolni, hogy miféle iszapot kavar fel a szélsóhajtozás abban a tóban, ami a könnyeimből született. Sikertelenül. Sőt!

Szinte lépésről lépésre jobban elural a bánat, a keserűség és az önvád – a harag viszont kevésbé. Amikorra a kereszt előtt a térdeim a sötétvörös, sűrű és hűvös csatakba zuhannak, az arcom már könnyek barázdálják, a mellkasomban magányos örvény tombol. A kavarogni kezdő iszapba színek vegyülnek tompán, a lelki szemeim elé a múltam vetítik: az emléket, amint a bosszúmnak áldoztam és az abból fakadó felismerést; nem búcsúztam el apától. A remegni kezdő kezem, mintegy magától, megemelkedik és tépkedni kezdi a borostyánt. Minden mozdulatra, amikor eltépem a növényt, egyre nagyobb fájdalom hasít a kezembe – de nem jönnek a könnyek, vagy rándul meg az ajkam.

„Owen Kilbrige": izzik fel a koszos véset vöröses narancssárgán, miután félrehajítottam az utolsó darabját is. „Sosem bocsájtom meg, amiért nem búcsúztál el tőle! Hogy nézne rád, ha tudná, mit tettél? Minden fájdalmat megérdemelsz!" – szalad el egyre-másra a füleim mellett a szélsóhajtozás. Hátborzongató, hogy ismét a zokogó szavaim kell hallanom. Míg a füleim az ismétlődő, vádló szavak töltik be, újabb vagy visszatérő emlékek jelennek meg a lelki szemeim előtt: a vétlen gyilkos esdő arca, az ökleim, amik a vérében áznak, majd apa végtelenül szomorú arca. Ekkor átszakad a gát és zokogni kezdek – a mellkasom ezúttal forró bánat árasztja el.

Lépések cuppognak, mire kíváncsiság lobban a mellkasomban, a hátamon pedig feszélyezettséggel hideg fut végig – mégsem érdekel. A szemeim az izzó betűkön tartom – a könnyeim tavát záporeső kezdi verni. Néhány pillanattal később viszont olyan szorosan préselem össze a szemhéjaim, ahogy csak tudom – nem akarom tovább látni a lelki szemeimmel, amit okoztam. A szívem hiába zokog kegyelemért, mégsem tudják megállni, hogy ne lássanak. A kereszt helyén lábakat találok, amint kinyitom a szemhéjaim, megemelve a fejem pedig az arcát, ahogyan azzal a régi kifejezéssel mosolyog.

- Igaz lenne? – köszörülöm meg a torkom. – Tényleg megérdemlek minden fájdalmat? – állok fel, kitörülve a könnyeket.

Nem számítok másra, mégis fáj, amiért szótlan marad. Sőt! A forduló arcán túl mást nem is reagál. Hátralesve tudatosul, hogy a tehetetlen dühöm áll néhány lépéssel arrébb, összefont karokkal. Már nem magasabb és a karjai sem duzzadnak annyira.

A szemei továbbra is a lelkemig látnak, viszont már nem izzanak annyira élénken és korábbi vörös derengését csak sejtem. A haragmaszkjáról a könnyek barázdái hiányoznak, ahogy az ajkai sem nyílnak már gúnykacajra.

- Nem tudtam vagy igazán akartam elfogadni, hogy elveszítettelek – fordulok vissza, derengeni kezdő tetoválásokkal. – Valakit okolni akartam miatta – rémlik fel az esdő tettes arca. – A világot, őt, anyát... magam – szipogok. – Mindegy volt. Csak ne kelljen, foglalkozzak azzal, amit tettem. Amikor utoljára beszéltünk, igazságtalanságokat vágtam a fejedhez. Amikor pedig meghaltál... – szívom be élesen, remegve a levegőt. – Egyedül az érdekelt, hogy megfizessen, amiért elvette tőlem a lehetőségét annak, hogy... – kapom félre a fejem és fújom ki. – Önző voltam és gyerekes. Cserben hagytalak. Annyira fáj – hunyom le a szemhéjaim ismét és horgasztom le a fejem. – Hiányzol – kezd ismét sírni a szél, amint sóhajtok. – Bocsáss meg – nyitom fel valamivel később a szemhéjaim.

A magányom és a fájdalmam újult erőre kapva tombolni kezd – azonban szinte azonnal szét is foszlik. Amikor ismét felemelem a fejem, már nincs ott. Helyette a kolosszus áll a sötétségben, míg én távol tőle a sziklakorongon. Torkon ragad a félelem, ámde valami más, magyarázhatatlant és megfoghatatlant is sejtek, amit nem tud legyűrni. Sőt! Az teszi meg vele.

- Sohasem az volt a kulcs a legyőzésedhez, hogy mennyire vagyok erős, igazam van? – merednek ki a szemeim, amikor kikristályosodik a felismerés. – Ahogy nem is neki kell, megbocsásson! Igen, önző vagyok! – tárom szét a kezeim, ismét eleredő könnyekkel, – Azért nem mentem el a temetésére és búcsúztam el tőle, mert féltem! – kapom félre ismét a fejem, durván letörölve a könnyeim. – Ha elengedem az emlékét, mégis hogyan léphetnék tovább? – emelem ismét a vonások nélküli arcára a szemeim.

„A ragaszkodás elengedése nem felejtés, hanem annak az elfogadása, hogy szívünkben él tovább"; idéződnek fel visszhangosan apa szavai, miközben a felszakadozó és szertefoszló sötétséget figyelem.

Az utolsó foszlányai is szertefoszlanak – a tóból éppen csak kiemelkedő, foghíjas hídon állok. A Kelta védőcsomó faragványai a járókövekben szinte narancsos vörösen izzanak, kisebb-nagyobb buborékok veszik körbe. Nincs szélzúgás, hiába látom a fű bólogatását és a víz fodrozódását – ahogy ének sem a fel-alá szárnyaló madarak felől. A vízesés felverte vízpermet átnedvesíti a hajam és a ruháim, hűsítve érinti a bőröm. Borzongás jár át, amikor a magasból harangszó érkezik, amivel együtt mozgolódás kezdődik a mellkasomban.

A kolosszus a túlparton áll, lassanként veszítve a magasságából. Düh és harag helyett nem sugároz mást, mint mély fájdalmat. Felismerés borzongat át, ismét, majd kezd formálódni a lelki szemeim előtt: „önként voltam vak." A tehetetlen düh nem egyéb, mint palást, a vonások nélküli haragmaszk pedig csak ámítás. A kolosszus a lelkiismeretem azon része valójában, ami dühös azért, amit tettem.

- Gyáva vagyok – horgasztom le ismét a fejem és sóhajtok hosszan, ismét megremegő hangon. – Amiért akkor nem voltam ott... vagy menekülök azóta is.

- Önző gyávaság volt a fájdalom és gyász helyett a bosszúba menekülnöd – dörög mély, alig érthető hangja, míg felém indul. – A beismerés nem.

A lábaim maguktól indulnak felé, ami csak akkor tudatosul, amikor találkozunk a szél egyre inkább korbácsolta és a víz ostromolta kőhíd közepén – ekkorra már olyan magas, mint én, sőt, vonásokat is visel. Amikor felnyitom a szemhéjaim, ismét azon a mezőn állok a felséges fa előtt. A kőkereszt nincs újra ott, ahogy a föld is már csak az, ami. Megfordulva a szemeim az ében égre tévednek. Néhol lilás árnyalatban játszik, a csillagai pedig ritkán látott szépségben ragyognak.

Veronika szemeire és a mosolyára emlékeztetnek – arra, hogy valami újban kell, reménykedjek, ha tovább akarok menni. Leengedem az arcom, éppen amikor alak formálódik a ködből. Elfacsarodik a szívem, ugyanis a vonásait az emlékeim tükrözik.

- Azt hiszem megértettem – sóhajtok keservesen, míg a szemeim ismét könnyek áztatják. – Vagyis igyekszem elfogadni – biccentem félre röviden a fejem.

„A ragaszkodás elengedése nem felejtés, hanem annak az elfogadása, hogy szívünkben él tovább": idéződnek fel ismét visszhangosan a szavai, míg megölelem.

- Muszáj, engedjelek – veszek valamivel később ismét mély levegőt, miután kibontakoztam. – Ég veled apa – érintem meg az arcát.

Amikor szertefoszlik, kis híján ismét felzokogok. Több nyeléssel később, miközben ismét visszatér a köd narancsos vörös árnyalata, alakot ölt a kőhíd – Veronikával a túloldalán. Szinte fel sem fogom, hogy futni kezdtem – ahogy a köveken csattogó bakancsaim hangja is csak visszhangos és rövid dörejekként jutnak el a tudatomhoz. Nem hittem, hogy lehetek valamiért annyira hálás az életben, mint amiért átkarolhatom a nyakát.