Arra térek magamhoz, hogy rettenetesen fázom. Sejtem rá a hajlandóságot, viszont ahol mozgásnak kellene lenni, semmi egyebet nem találok, csak zsibbadtságot és merevséget. Mintha zavaros álomba zuhannék, a lelki szemeim előtt emlékek csaponganak – homályos képek és elmosódott hangok. Végül Veronika arca bukkan fel, és ekkor, mintha rájuk lenne parancsolva, megdermednek a gondolataim. Az egyik pillanatban még a mosolyát és a csillogó szemeit látom, ahogy a szél játszik a sötétbarna loknijaival.

A következőben az ajkai sikolyra nyílnak, rémület világít a szemeiben, a háttérben pedig tompán és csakugyan elmosódottan a sikolya visszhangzik. Felpattannak a szemhéjaim és máris felülök – az az csak próbálok, szinte azonnal meg is bánva, ugyanis még inkább sötétség úszik a látásom elé. Elgyengülve visszahanyatlok, ismét zihálni kezdve. A látásom kitisztul valamelyest, cserébe viszont elfog a szédülés és a hányinger. Amikor végre elmúlnak és mást is hallok a zihálásomon és a szívverésemen kívül, arra kapom a fejem.

- Ne – préselem ki suttogásnál alig hangosabban, miközben hasra küzdöm magam és kúszni kezdek felé. – Mondd, kérlek, hogy nem – ugrik a szívem a torkomba, ugyanis rengeteg a vér. – Veronika – érintem meg az arcát, szipogva. – Ébredj – kezdem finoman pofozgatni, majd borulok ismét zokogva a mellkasára, miközben a lelki szemeim előtt apa arcát látom. – Nem akarlak téged is elveszíteni – dadogom a sírástól nyeldekelve, miközben Erik szinte elsziszegett szavai kezdenek visszhangzani:

„Tudd meg Oreana, hogy mivel belekeverted őt, ettől fogva a sorsa is a te felelősséged. Tudatlan vagy. Ez lesz a veszted meglásd, ahogy most már az övé is."

- Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem.

- Veronika! – rezzenek össze és kapom fel a fejem, szinte azonnal a nyakába is borulva.

A düh perzselésével ér fel az a fájdalom, ami akkor hasít belém, amint rádöbbenek, nem viszonozza. Sőt! Meg is feszült.

- Mi vagy te? – pislog rám riadtan.

- Boszorkány – sóhajtok, mire a lelkemben eltörik valami, a saját nevető horkanásom visszhangjával.

- Vagyis nem ember? – merednek ki a szemei.

- De igen, viszont... – kapom félre a fejem. – Nem igazán tudom, hogy miben más, vagy több. Csak azt, hogy pontosan az, akitől mindenki fél és utál.

- Nem utállak és félni sem akarok tőled – nyúl a kezemért akadozva. – Csak azt nem értem – pislog a sziklatövis felé. – Amit láttam az... – fordítja a fejét a lábnyomok felé.

- Nem létezhet – bólintok végignézve rajta.

A felismeréssel szinte egyszerre kerekednek ki a szemeim, ugyanis vérpettyek borítják a ruhájának a has részét – viszont ő maga sértetlen és a fatörzs körüli havat sem borítja semmi.

- Hogy értette Erik, hogy innentől a te felelősséged a sorsom, és mibe kevertél volna bele? Egyáltalán micsoda? Talán ő is?

- Mondd ki – sóhajtok ismét, majd, annak ellenére, hogy küzdenem kell hozzá, segítek neki felállni.

- Boszorkány?

- Nem tudom pontosan. Azt hiszem igen – nézek a sziklatövis felé, amit, sem pedig a fatörzsek között ülő köveket, nem borítja árnyékfüst. – Akármit művelt itt, az kifordította önmagából azt hiszem.

- Nem tévedsz – horkan a szél majd a felkavarodó hóból alak formálódik.

- Jesszusom! – bújik hozzám Veronika. – Mi ez?

- Nyugalom csak Scientia – szorítom magamhoz. – Szívből örülök, amiért végre tiszteleted tetted – ugrasztom felé a szemöldökeim. Látom gyorsan túltetted magad a félelmen – fordítom az arcom Veronika felé.

- Mondtam, nem akarok tőled félni. Sőt... éppen fordítva. Szeretlek – fogja a hangját olyannyira suttogóra, mintha abban bízna, nem hallom meg.

Az iménti szavaim visszhangjai járnak örömtáncot a szívemben, mégis átráz a hideg: „Nem akarlak téged is elveszíteni." Ismét az a jóleső érzés árad szét a mellkasomban és melengeti az arcom.

- Én is téged – nyomok hosszú puszit a homlokára.

- Nagyobb erőt idézett magára a pokolból – horkan fel ismét körülöttünk a szél.

- Honnan? Az is létezik? – pillant rám Veronika pislogva. – Mégis mihez kell neki? – fordul vissza Scientia felé a feje, ráncokba szaladó homlokkal.

- Azt mondta azért jött – mutatok Scientiára majd a sziklatövisre. – Többé nem tudja megállítani senki abban, amit meg akar tenni – veszek mély és éles levegőt. – Bevallotta, hogy... ő ölte meg a nagyszüleim.

- Jesszusom. Részvétem – kapja Veronika a kezét az ajkai elé.

- Köszönöm.

- Az a mágia, amit megidézett, veszélyes – fordul felém ismét Scientia feje. – Olyan varázslatokhoz használják, amik szembeszegülnek a természet és a halál törvényeivel.

„Egyik pillanatban még boszorkány vagyok, a másikban pedig már a pokolról társalgunk? Ebbe ne zavarodjon bele az ember."

- Azt állította, hogy a nagyszüleim vették el tőle Patríciát majd az útját álltak, amikor vissza akarta kapni. Ha jól sejtem, ez olyasmit jelenthetett, hogy nem éppen a jó módszerrel próbálta. Lényegtelen, hogy erre nem létezik – forgatom a szemeim. – Amikor a múlt hétvégén náluk voltunk, Abbygale is azt mondta, hogy a nő itt hallt meg, Erik pedig őket hibáztatta. Talán csak teóriagyártás, viszont szerinte Erik tulajdonában van minden olyan föld, rom vagy ház, ami a város alapítása óta a mai napig fennmaradt. Kivéve ezt – trappolok. – Jelentsen ez akármit. Aria, a nagymamám utolsó naplójában is ezt olvastam.

- Meg kell tanulnod használni és uralni az erőd – mutat felém Scientia, miközben mélyebben susog a füleim mellett a szél.

„Ismét nem hallottad, amit mondtam, ugye?"

- Neked kellene adni a hirtelen témaváltás guinness rekordját – forgatom ismét a szemeim. – Tudom. Annyira sajnálom – kapom Veronika felé a fejem, ismét hidegrázással.

- Mit? – ugranak össze a szemöldökei.

- Amikor nekirepültél annak a fának... az nem Erik, hanem azt hiszem miattam volt.

- Semmi baj. Túlélem – hajtja a fejét a vállamra néhány pillanatig.

A hangjából mégis más cseng ki.

- Holnap fogjuk kezdeni – rebbennek a szemeim Scientiára. – Azt akarom, taníts meg mindenre, amit csak tudnom lehet. Többször nem fordul elő, hogy miattam essen bántódása – simogatom meg Veronikát.

- Tényleg semmi bajom – néz fel rám ismét.

- Ez pedig így is marad – puszilok ezúttal a hajába. – Gyere, menjünk be.

- Meddig lehettünk eszméletlenek?

- Valószínűleg percekig – nyúlok a keze után.

Mintha áram rázna meg, amikor kissé akadozva összekulcsolom az ujjaink.

- Nem akarok hazamenni – szorítja meg a kezem, amikor valamivel később felérünk a teraszra.

- Én sem akarom, hogy elmenj – kattintom fel a villanykapcsolót.

- Nem csak kettőnkre gondoltam – ingatja a fejét. – Félek tőle.

- Itt maradhatsz, ameddig csak szeretnél – fordulok vele szembe a zárkattanások után, ezúttal mind a két kezét megfogva. – Teljesen jogos, hogy félsz tőle, mégiscsak...

- Meg akart ölni. Igen – horgasztja le a fejét.

- Miután a fának repültél, nekimentem. Valahogy eltérítettem a támadását, ami viszont feléd fordult – kezdem ismét fürkészni a ruháit.

- Ha az utolsó pillanatban nem ugrott volna elé az a róka, akkor...

- De nem vagy – engedem el a kezét és simítom a tenyerem az arcára. – Pillanat! – szalad ráncokba a homlokom. – Nem láttam vért, sem pedig tetemet. Tudom, bocsánat, érzéketlen vagyok.

- Ez az, amit most sem értek – csukja be az ajtót. – Amikor eltalálta, porhóvá vált. Azt pedig hogy Erik nem tudta végül megtenni, amit akart, neked köszönhetem – pillant rám. – Az utolsó pillanatban küldted azt a tűzcsóvát. Kivédte, de megsérült. Majd elkísérsz, hogy elhozzam otthonról néhány holmiim?

- Mit szólsz a holnap reggelhez? – segítem le róla a kabátját.

- De mi van, ha otthon lesz, és ismét megtámad? – veszi át és akasztja fel.

- Megbánja – veszem elő a bőrkabátom túloldali belső zsebéből a Tantot, majd húzom ki a tokjából.

- Hogy nem tévedsz el ekkora házban? – ül le és kezdi kifűzni a bakancsait.

- Rohadt nagy, viszont nem annyira bonyolult, mint amilyennek kinéz – teszem vissza a zsebbe a Tantot, majd akasztom fel a bőrkabátom. – Ezek majdnem mind nappalik.

- Biztos? – áll fel alig valamivel később és néz be a jobb első helyiségbe, aminek nyitva van hagyva az ajtaja.

- Legalábbis annak vannak kinevezve – rakok elé a cipős szekrényből papucsot, majd ülök le. – De inkább lehetne szolid méretű bálteremnek nevezni – teszem az övé mellé a bakancsaim, majd állok fel. – Éhes vagy?

- Igen. Nagyon szép ez a ház.

- Köszönöm. Csak régiségmúzeumnak nevezzük – vezetem ismét összekulcsolt ujjakkal a folyosó vége felé. – Tíz ajtóból kilenc vezet nappaliba, de általában csak nyolc volt annak is használva. míg a kilencedik raktárnak. Ez a könyvtár – mutatok a másik kezemmel jobbra majd balra. – Evés után meg szeretnéd nézni?

- Majd igen, viszont a szobádra jobban kíváncsi vagyok – húzódnak az ajkai édes mosolyra.

- Merre csavarog a fantáziád? – emelem meg a szemöldökeim.

- Merre szeretnéd? – fogja át a dereka mögött a csuklóját, míg a szemei az ajkaimra siklanak. – Jesszus, hogy ez mekkora! – kap levegőért, amikor belépünk a konyhába.

- Akkor a fürdőszoba még inkább tetszeni fog – kuncogok a hűtőhöz lépve.

- Ne piszkáld a fantáziám – cicceg.

- Miért tenném? Hiszen csak az imént vallottad be, hogy magától is csavarog – csukom be csípővel az ajtaját, kezeimben a palacsintás tepsivel. – Vagy? – emelem meg ismét a szemöldökeim, küzdve, hogy az arcán tartsam a pillantásom.

- Ne már! – kapja félre a fejét, pipacsra színesedő arccal.

- Máris beleugranál a mély vízbe? – nyomok puszit az arcára, majd ellépve mellette, leteszem a tepsit a konyhaszigetre.

„Mi a francról beszélsz? Máris elfelejtetted volna, mit tett Klay, vagy, min mentél keresztül miatta?"

- Nem tudom – fonja karjait a derekam köré, mire teljesen új, kellemes érzés áraszt el, ami legalább annyira jól esik, mint ahogy megijeszt. – Csak azt, hogy imádok veled lenni – fekteti az állát a jobb vállamra és dönti a fejét az enyémnek.

- Én is – simogatom meg a kézhátát. – Annyira... – harapom be az alsó ajkam, küzdve az elhangozni nem akaródzó szóval.

- Különös? – puszilja meg ismét az arcom, mire azon az oldalon forróság fut szét.

- Nem – húzódnak mosolyra az ajkaim, amivel együtt szinte mindjárt fel is rémlik apa arca. – Jó – illan el a szomorúságszikra, amint megfordulok az ölelésében. – Kellemes, de nagyon szokatlan – fut át ismét a hideg a hátamon, miközben átkarolva a nyakát, magamhoz ölelem.

- Olyan békés – sóhajt valamivel később, a hátam simogatva.

- Ezzel nem lehet vitatkozni – bontakozok ki az ölelésből és simogatom meg az arcát. – Na de gyere, mert már hallom, hogy kopognak a szemeid – nyúlok a dereka mögé.

- Köszönöm – néz fel rám biccentve, amint tányért, evőeszközöket és szalvétát rakok elé. – Avery – érinti meg a kézhátam, nem is tudom mennyi idő után. – Min gondolkozol?

- Ami történt – teszem le koccantva a villám, majd törlöm meg az ajkaim. – Ne haragudj, amiért ismét felhozom.

- Ugyan – teszi le a szalvétáját. – Mi a baj?

- Nem értem, hogy miért fordult ellened. Mi lehet az oka annak, hogy az az ember, akivel két évig ugyanabban a házban éltél, az egyik pillanatról a másikra...

- Téged idézve: „Mondd ki."

- Ne haragudj, de, ha lehet, inkább nem – ingatom a fejem felállva, majd a mosogatóba rakva közben a tányérokat.

- Azt mondtad, akármit is művelt, az kifordította önmagából – teszi vissza a hűtőbe a tepsit. – Az a hó mit tudom én mi a nyavalya pedig azt, hogy: „A pokolból idézett magára nagyobb erőt." – fordítja felém az arcát, ráncokba ugró homlokkal. – Arról fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, viszont nem hangzik jól – fonja össze az ujjaink, majd indul a lépcső felé, miután lekapcsolta a villanyt. – Lehet, megszállta valami, vagy nem tudom. Mi volt az a hó akármicsoda, és hogyan létezhet egyáltalán? Miért hallottam ki a szavait a fülem mellett susogó szélből, és te hogyan tudtál annyira természetesen beszélgetni vele?

- Veronika – szorítom meg ismét a kezét, közben kaptatni kezdve a lépcsőfokokon. – Nyugalom. Scientiának nevezi magát és nem tudom, hogyan létezhet azon túl, hogy mágia. Hunyd le a szemeid – nyúlok a kapcsolóért. – Valamiféle tudástárnak jellemezte magát – forgatom ismét a szemeim. – Az előttem járó generációk tudása és tapasztalata. A feladata ennek a megőrzése és a továbbadása – mutatok végig magamon. – Mindebbe én is néhány nappal korábban csöppentem bele, de azt hiszem, ennek a világnak az az alapelve, hogy megszoksz vagy... – emelem el magamtól a másik kezem. – Muszáj elfogadnod a történéseket még akkor is, ha nem érted – kattintom le a lépcső világítását.

- Ne is mondd – ingatja a fejét. – Nekem már az is kis híján sok volt, amit láttam és átéltem. A szobák is olyan nagyok, mint a konyha?

- Összességében talán nem, viszont közel vannak hozzá. Legalábbis a sajátomból kiindulva – vonom meg a vállaim.

- Jól sejtem, hogy az alaksor és a padlás is ekkora?

- Jobbára, csak falak nélkül – bólintok, miközben kinyitva az ajtót felkapcsolom a villanyt majd le a folyosóét.

- Elképesztő! – kapja a kezeit ismét az ajkaihoz. – Ha összeadom az én, Dórian és az ő szobáját, talán még akkor sem kapom meg ugyanezt. Szabad megkérdeznem, hogy mi van ott? – mutat a másik ajtóra.

- Gardrób.

- Tessék? – kapja felém a fejét.

- Gyere – csukom be a bejárati ajtót, majd nyitom ki azt. – Van miből öltözködnünk – rakom a kezem a szemeire, miközben felkapcsolom a villanyt.

- Köszönöm – puszil bele a tenyerembe, majd öleli át a derekam és bújik hozzám.

- Micsodát? – kuncogok.

- Azt, hogy máris szinte mindenről úgy beszélsz, mint a közös dolgainkról, pedig még csak most...

- Veronika? – biccentem félre és le a fejem, hogy mosolyogva ránézhessek.

- Jöttünk össze – fordítja vissza akadozva az ismét élénk pipacsra színesedett arcát.

Nem is tudom, hogy rövid időn belül hányadszorra ragyognak friss kifejezéssel szemeiben a csillagok.

- Tudod, hogy mit kívántam csütörtökön, amikor a vízre engedtem azt a lampiont? – dőlök neki az ajtó melletti falnak. – Azt, hogy boldog akarok lenni – nyúlok a kezei után. – Azért beszélek mindenről úgy, mint a közös dolgainkról, mert azt is akarom – nyargal át a szívemen-lelkemen az elhatározás, amit követ a felismerés is: tényleg arra vágyok.

- Tehát? – kezdenek ide-oda mozogni az íriszei az egyik szememről a másikra. – Szeretnél? – harapja be az alsó ajkát.

„Annyira édes."

- Igen – visszhangzik hosszan az elsuttogott szó.

Mire rádöbbenek, hogy mit teszek, már a sokadik csók csattant el – amikor utolér a felismerés, hogy mennyire jól esik, a bensőmben elmosódik az, ami korábban csak megrepedt.