- Milyen napotok volt? – fordul Abbygale felé Veronika, félrebiccentve a fejét.

- Mozgalmas – rebbennek a nő szemei a parkoló felé a lány arcáról. – Régen megértettem már, hogy miért van így, de még mindig megdöbbent annyi év után is, amiért mindig éppen az ilyen időjárások alkalmaival ugrik meg ennyire a forgalom – mutat körbe a tenyerével.

- Avery is hasonlót mondott csak az autókkal kapcsolatban – kocogtatja meg a lány is az ablakot.

- Na és nektek? – néz rá, majd felém Abbygale, belekóstolva a nem sokkal korábban megérkezett kávéjába.

- Részben jobb, mint amilyennek vártam, minden más szempontból pontosan olyan – intek az ablak felé, Veronika arcáról.

- Éppen ahogy...

- Anya – sóhajtok és forgatom a szemeim ismét. – Jól van. Igen, részben igazad volt. Még az autót sem tudtam bezárni máris belém kötöttek a tónál történtek miatt.

- Meg is bánták – kuncog Veronika.

- A haverja, később pedig Dórian sem jött ki a maga kreálta idióta helyzetből – kocogtatom ismét ezúttal az asztal lapját. – Utóbbi határozottan rajta vesztett, három ízben, és nem csak a reggel miatt.

- Kerék és az a nyavalyás kés – fújtat Veronika a szemeit forgatva. – Viszont mi a harmadik?

- Kétlem, hogy az igazgató kártyázni hívatta be veled – vonom meg ismét a vállaim. – Gondolom, köze lehetett nálatok a paprikás hangulathoz.

- Nem egészen – ingatja a fejét, míg gunyoros mosolyra húzódnak az ajkai. – Erősen kétlem, hogy azt bevallotta volna, különben harminc éves kora előtt engedély nélkül vécére sem mehetne.

„Most sem kellene."

- Avery? Miféle kerékről és késről beszéltek? – Micsodán vesztett rajta Dórian? – emeli rám a szemöldökeit anya.

„Mintha kinőttem volna már azt az időszakot, amikor élménybeszámolót akartál nem?"

- Miután megálltam a parkolóban, a csodámra jártak – emelem a szemöldökeim Veronikára. – Az egyik haverja úgy próbálta megvédeni Dórian nem létező becsületét, mint arra az imént utaltam. Csak a szája habzott, semmi több. Az utóbb felbukkant Dóriannak pedig az igazgató koppintott az orrára. Nyilván jobban hozzá lehet szokva, hogy mindig csak a baj van azzal a kölyökkel, mint amennyire akarhat. Később, miután elengedtek, felteszem, elégtételként, kiszúrta Veronika autójának kerekét. Amivel a zseni, nem hogy a fát, hanem szinte az erdőt kivágta maga alatt – húzódnak az ajkaim olyan kaján vigyorra ismét, mint Veronika ajkain is ül.

- Nem szép dolog a kárörvendés – borzolja rám a szemöldökeit anya.

- Mivel az megrongált autó és a kés is Eriké, azt hiszem, ebben az esetben nagyon is. Gombamód szaporodnak a fellegek a hülye feje felett, pedig egyetlen békát kellett volna, lenyeljen – emelem a szemöldökeim ezúttal Abbygale-re.

- Jesszusom, mennyi klisé egyetlen mondatban – emeli a plafonnak a szemeit anya.

„Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű."

- Az a lényeg, hogy Dórian összebarátkozott az apjával – vonom meg ismét a vállaim.

- Ő és ez a bizonyos barát is osztálytársad? – érinti meg a karom anya.

- Még csak az hiányzik – horkanok a fejem rázva. – Tanárbetegség miatt összevontak. Amit eddig mutattak magukból, a kettőt leszámítva, normális emberek vesznek körül.

- Sikerült is összebarátkoznod valakivel? – pislog anya reménykedve.

„Jesszusom, ismét kezdi. Mások vagyunk, ebből adódóan nem is ugyanúgy alakulnak a dolgaink sem, szépen kérlek, fogadd már el."

- Úgy érted, rajta kívül? – mutatok Veronikára. – Azt nem mondanám – kortyolok bele ismét a Cappuccinómba. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy megismerkedtem két osztálytársammal is – ingatom a fejem, miután lenyeltem a kortyot.

- Na és a beiratkozás? Minden rendben ment?

„Kezdem lassan kihallgatóban érezni magam."

- Az igazgató nem szeretheti az időhúzást, mivel a második órán már a teremben ültem. Újrakezdem a kilencedik osztályt.

- Tessék? – kerekednek el a szemei. – Miért?

- Anya? Éppen te voltál az, aki anno jobbra és balra sóhajtozott, amikor elkezdtem a kilencedik osztályt, hogy itt mennyivel másabb az oktatás, mint otthon volt. Ugyan mit számít egyetlen év plusz-mínusz? Érthető remélem, hogy könnyebb lesz így?

- Na, de ezzel hátravetetted magad édes lányom – ejti le az állát.

„Hát persze, hogy nem."

- Megbocsáss, elment talán a füleid mellett, amit az imént mondtam? – ejtem le szintén az állam. – Minek siessek az érettségivel?

- Hogy dolgozhass, majd pedig férjhez mehess – húzódnak az ajkai mosolyra.

„Mész a fenébe."

- Persze – fordulok az ablakhoz. – Tudod jól, hogy az minden álmom. Ez kis híján még jobban is szakad, mint csütörtökön – fordítom Veronika felé a fejem.

Ismét azzal a csillogó kifejezéssel néz.

- Sajnos igen – fordul az ablak felé, csakhogy a hangában bujkáló bosszús szomorúság ellenére az ajkai réveteg mosoly húzódnak.

- Nem csodálkoznék azon sem, ha Erik felhívna és hazarendelne.

- Harmadszorra – mereszti rám a szemeit, amikor megszólal a mobilja. – Gondolatolvasó – suttogja, mielőtt fogadná a hívást. – Szia, Erik. Rendben – sóhajt. – Szia. Annyira utálom az ilyen időjárást – borzolja a szemöldökeit az égre, majd issza ki a maradék Cappuccinóját.

- Ugyan már, holnap is lesz nap – bújok bele a bögrémbe.

- Talán – koppantja az asztalnak és tolja el arrébb a sajátját.

- Megleszel egyedül? – fordulnak felém anya szemei az ablakról.

- Otthon is úgy volt – húzom fel a vállaim, majd a bögrém Veronikáé mellé tolom.

- Akkor induljatok, kérlek. Nehogy a végén még elakadjatok, és nyugodtabb is lennék, ha inkább otthon lennél ilyen borzalmas időjárásban.

- Menj velük te is – érinti meg a kezét Abbygale. – Sőt, azon gondolkozom, hogy inkább bezárok – néz fel az asztalunk mellett éppen megálló és a hó függönyre aggodalmasan bámuló felszolgáló nőre. – Evelyn, kérlek, szólj a többieknek is.

- Nem a Pick-uppal jöttél? – fordulok anya felé az üvegtől, ismét megemelkedő szemöldökökkel.

- Az 1972-es El Caminoval – ingatja a fejét.

- Elnézést, de azzal ön fog elakadni Mrs. Oreana – kezd fészkelődni Veronika.

- Csak Loréna, megbeszéltük – mosolyog anya, miközben feláll.

- Rendben – áll fel ő is. – Mi lenne, ha velünk jönne? – kezd öltözni felém rebbenő szemekkel. – Ne haragudj, amiért a nevedben beszélek.

- Hagyd csak – legyintem le, szintén öltözködve. – Igaza van, el sem kellett volna, hozd a garázsból – emelem rá a szemöldökeim, miközben felhúzom a cipzárt.

- Sziasztok – néz arcról arcra Abbygale miután felállt, majd fogadva a hívást arrébb vonul.

- Hagyjam itt éjszakára az autót? – szalad ismét ráncokba anya homloka.

- Lesz mit takarítanod holnapra és valószínűleg a motorral is veszekedned kell majd, de nagyobb baja nem lesz – ugrik ráncokba a homlokom, ismét az ablak felé fordítva a fejem. – Szia – érintem meg Abbygale karját, amikor a kijárat felé indulunk.

- Hahó – biccentem előre és félre a fejem, közben Veronikára pillantva. – Jól vagy?

- Nem igazán – ingatja a fejét, becsukva az ajtót. – Anya és apa is éppen az ilyen időjárásban... – sóhajt, kimutatva a szélvédőn. – Már nem látok olyan sok szépséget a havazásban, mint régen – vonja meg a vállait, amikor kattan a biztonsági öv csatja.

- Tudom – mosolygok örömtelenül. – Az effajta fájdalom olyan bélyeg, ami miatt nem éled meg többé ugyanazt ugyanúgy – kötöm be magam. – Te is, kérlek – ütögetem meg a visszapillantó tükröt.

- Úgy tudtam, hogy még mindig én vagyok az anyád, nem pedig fordítva – köhint, nem sokkal az ajtajának puffanása után.

- Én szóltam – indítom be a motort, majd húzom sebességbe a váltókart.

- Ismét kezded? – kerekednek ki a szemei.

- Miért? Normálisan vezet – néz hátra Veronika.

- Sok minden van, amit Avery örökölni bírt az édesapjától – kattan a csatja. – Sajnos közöttük van az is, hogy imádta versenypályára képzelni magát, amikor... – mutat előre az ülések között.

- Tessék? – kapja felém a fejét Veronika, majd ütögeti meg az alkarom. – Mondd, kérlek, hogy nem nyaktörő tempóban vezetni?

- De még a mosdóba is – húzódnak vigyorra az ajkaim. – Nyugalom, ha mellettem vagy nem lesz ámokfutás – biccentem félre a fejem. – Talán.

- Akkor előfordulhat, hogy a hétvégén én fogok vezetni – változik meg ismét a hangszíne.

- A Bucikkal megyünk? – pillantok felé, ekkorra már a házukhoz vezető kereszteződés felé tartva.

- Lehet róla szó – húzza be a nyakát. – Szeretnéd talán vezetni?

- Te szeretnéd ezt – biccentek. – Jól sejtem, hogy erre megy ki a játék? – állok meg a felhajtójuk előtt.

- Sicc, a fejemből – kacag, ismét előrebukó fejjel.

- Majd visszatérünk a kérdésre. Köszönöm az idegenvezetést.

- Szívesen. Ha jobb időjárás lesz, nekünk pedig több időnk, talán elviszlek valahova – engedi ki a biztonsági övét.

- Hova?

- Meglepetés – ingatja a fejét, ismét mosolyogva. – Szia, holnap majd találkozunk. Szia, Loréna – fordul hátra.

- Szia, Veronika, további szép napot – kattan anya biztonsági öve is.

- Köszönöm és viszont – nyitja ki az ajtót a lány.

- Előre ülök – érinti meg anya a vállam. – Látom, kezded jól érezni magad itt – csukja be valamivel később az ajtót.

- Az túlzás, viszont egyelőre nem olyan rossz, mint ahogy beharagoztad – fordulok meg, miután intettem Veronikának.

- Hát már ez is haladás – fészkelődik az ülésben. – Ennyire jókedvű akkor voltál utoljára, amikor Klay...

- Az már mit sem számít – rázom meg a fejem, miközben ráfordulok a hosszú felhajtóra. – Másik élet volt, ahogy én is – sóhajtok.

„Sokkal több és másabb értelemben ezek szerint, mint eddig hittem."

- Ne haragudj, fájó pontra tapintottam – nyúl a kilincsért.

- Már túl vagyok rajta – rázom meg ismét a fejem

- Ilyesmin nem lehet – száll ki. – Teljesen soha – csukja be az ajtót. – Hogy fogadtak? – csukja be ismét az ajtaját kapuzárást követően.

- Úgy érted azokon felül, amiket a kávézóban mondtam? – borzongok meg, ugyanis az idevezető út alatt még inkább meghűlt a levegő.

- Nyilván – száll ki ismét a garázs előtt.

Miért lovagolsz ennyire a témán? – nyitom ki az ajtót, mielőtt leállítanám az autót.

- Csak tudni szeretném, hogy mi az, amit nem akartál elmondani előttük – zárja be a garázsajtót.

- A legtöbben városi legendának tartják – intek a durva és vastag kőoszlopokon nyugvó terasztető felé. – Értelemszerűen pontosan ennyire hiszik el – kaptatok fel a lépcsőfokokon. – Ennek ellenére a szokás nagyúr, még ha idióta fantazmagória is adja az alapját. Úgy neveztek, ahogy gondolod, viszont ugyanezeknek a többsége végig is nézte a tónál történteket, vagy legalábbis hallott róla – vonom meg a vállaim. – Vagyis néhányan tartanak tőlem.

- Az van legalább olyan rossz, mintha lenéznének – nyújt rézkulcsot, majd előveszi a sajátját.

- Felejtsd már el – kapcsolom fel a világítást arra az időre, amíg a zárral zörög. – Mások vagyunk, ennek megfelelően pedig nem állunk ugyanúgy a problémáinkhoz sem – kapcsolom le, amint benyit. – Téma lezárva.

- Éhes vagy? – csukja be az ajtót.

- Kezdek, viszont megvan még a szendvicsem is – húzom le a cipzárt.

- Nem voltál éhes egész nap? – fordul felém a feje ráncokba szaladó homlokkal, miután lehúzta a sapkáját.

- Inkább az evésről feledkeztem el – vonom meg ismét a vállaim.

- Túlságosan lekötötte a figyelmed valami?

- Ezt a beszélgetést sem fogjuk újrakezdeni – ülök le az öltözőpadra. – Kezd bosszantani, hogy célozgatsz. Azt reméltem, a múltkor elég világos voltam – vonom meg a vállaim, félrerakva az egyik bakancsot. – Hagyd abba a célozgatást, és ha mondani akarsz valamit, akkor legyél szíves, vagy hagyj békén – koppan a márványpadlón a másik is.

- Ha ragaszkodsz hozzá – fordít hátat és akasztja fel a bőrkabátját. – Nagyon tetszel Veronikának.

- Feltűnt – veszem fel a papucsom. – Na és? – vonom meg ezúttal lassabban a vállaim, felállva.

- Kölcsönös?

- Mi van? – veszem le a bőrkabátom. – Komolyan feltetted ezt a kérdést? – szalad ismét ráncokba a homlokom.

- Azt mondom, örülök, amiért barátra találtál – emeli meg a kezeit. – Miért, talán másra gondoltál? – néz hátra a válla felett, miközben felakasztja a kabátját.

„Ismét az a hangszín? Csak nem bírod ki?"

- Anya – süllyednek le a szemöldökeim, szintén a fogashoz lépve.

- Nincsen semmi baj azzal, ha jól érzitek magatok egymás mellett – ül le a padra.

- Hagyjál már! – kapom félre a fejem, felforródó arccal.

- Azt akarok csak kilyukadni, hogy barátkozz vele bátran. Mint azt már többször is mondtad: „Ez már nem az az élet." Tehát ne félj akár másnak lenni és kipróbálni akár új dolgokat.

- Mi az, hogy legyek más? – fordulok vissza felé kimeredő szemekkel, összefonva a karjaim.

Felrémlenek a tegnap Scientiával átéltek, mire végigszalad a hátamon hideg.

- Marilyn – veszi le a sapkáját és a kesztyűit, amint papucsra cserélve a csizmáit, felállt.

- Te is remekül eltanultad a villám témaváltást apától, remélem, tudod? – szalad ismét ráncokba a homlokom. – Mi köze annak a lánynak nyolcadik osztályból bármihez is? – tárom szét a kezeim.

- Ő is nagyon kedvelt – lép mellém.

- Marilyn a legjobb barátnőm volt – rázom meg a fejem, éppen csak levett sapkával. – A hangsúly a múlt időn van – tömködöm a kabátzsebbe. – Amíg el nem Klay Dowsonnal Los Angelesbe, úgy hagyva hátra, mint aki soha nem létezett.

- Marilyn is több volt, mint a legjobb barátnőd. Már-már a testvéred – indul a folyosó vége felé.

„Is?"

- Ne emlékeztess rá, ha lehet. Miből gondolod, hogy érzett irántam bármit is, vagy, igaz lett volna fordítva?

„Én miből gondolom?"

- Régen sejtem már Avery – pillant rám.

„De azért sápítasz, amiért bizonyos dolgokat megtartok magamnak."

- Tényleg? – veszem le a hátizsákom és dobom a folyosó elágazáshoz. – In medias res? – meresztem rá ismét a szemeim. – Igen, kedvelem Veronikát, jobban is, mint bárki mást jó ideje. Na és akkor mi van? – rántom meg ismét a vállaim. – Ettől máris rám van sütve?

- Nem arra akartam célozni, ne haragudj – ingatja a fejét. – Nem áll szándékomban rád sütni semmit.

„Hát pedig sikerül!"

- Anya? Veronika közeledik. Talán. De ettől még barátok vagyunk. Semmi többek – nyújtom meg a nyakam.

- Értem, de miért vagy elpirulva? – emelkednek meg a szemöldökei.

- Csak! – kapom félre a fejem.

- Tudom, hogy milyen érzés – emeli a plafonnak az arcát.

- Tessék? – fordítom vissza az arcom. – Tehát te... inkább a szobában eszem meg a szendvicset – ragadom meg a hátizsákom.

- Avery...

- Majd megbeszéljük, amikor lenyugodtam! – kaptatok a lépcsőn szinte már futva. – Rohadt életbe. Francnak borít ki ez ennyire? – támasztom a homlokom a hideg falnak. – Hol a gitárom? – nyitok be a helyiségbe, ahol a radiátor ellenére is száraz és kissé hűvös levegő fogad.

Lerakom a hátizsákom az ágy lábához, majd a bútort megkerülve, kissé kapkodva kiveszem a tokjából. Szinte már dörömböl a szívem, miközben leveszem a nyakláncomról a pengetőt, majd pedig csatlakoztatom a fejhallgató kábelét is. Remegve sóhajtok, amikor meghallom a pengetések hangjait – viszont hiába merülök el az ölelésükben, idővel egyre kevésbé hagy nyugton a kíváncsiságom. Ami végül ki is űzi a kezeim közül a hangszert. Kissé morcosan veszem elő, majd rakom össze azt a laptopot, ami anya táskáinak egyikében érkezett és a belépésemkor már az ágyon hevert.

Néhány perccel később rábukkanok Veronika Facebook profiljára. Hideg fut végig a hátamon és csak attól megdobban a szívem, hogy ráklikkelek a jelölés szóra. Újabb percekkel később elégedett gyomorral és felfrissülve térek vissza a szobába. Amíg be nem álltam a zuhanyvíz alá, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fáradt vagyok – vagy mennyire jól fog esni. Anya az ágyon ül.

- Bocsánat. Túlléptem a határon – néz fel anya bűntudatos kifejezéssel.

„Igen, közölhetted volna valamivel finomabban is, hogy leszbikusnak tartasz."

- Én pedig azt, amiért elrohantam, amikor szintén bevallottad – vonom meg ismét a vállaim.

- Megetted a szendvicsed? – néz rám valamivel később a nőalakot ábrázoló absztrakt festményről.

- Igen – dobom az ágyra a farmernadrágom majd a garbóm.

- Még éhes vagy?

- Maradt a tésztából? – nyitok ki a gardrób ajtaját.

- Igen – áll fel és simítja le a ruháin a nem létező ráncokat.

- Akkor mindjárt jövök – csukom be az ajtót, majd kapcsolom fel a villanyt. – Apa tudott róla? – lépek ki a folyosóra.

- Nem – zárja be a szobaajtót. – Te vagy az első, akinek elmondtam, hacsak a magamnak bevallást nem számítom – kezdenek kopogni a pancsai a lépcsőfokokon.

- Bocsánat a fogalmazásért, de mint bemutattad, ezt finoman nem igazán lehet – vonom meg ismét a vállaim. – Ha az vagy, akkor... – mutatok végig magamon, felé pillantva a lépcső aljánál.

- Még egyszer, ne haragudj – sóhajt hosszan. – Hónapokkal korábban jöttem csak rá. Vagyis... fogadtam el inkább. Összefolyik a kettő – érinti meg mutatóujjal a halántékát.

„Kezdem sejteni."

- Elmondtad volna? – érintem meg a kezét, majd felkapcsolom a konyha világítását.

- Nem tudom, hogy mennyi lett volna értelme. Mások is tetszenek másmilyen értelemben, de mit sem változtatott azon, amit édesapád iránt éreztem. Tehát hacsak nem jöttök rá valahogy vagy tudjátok meg valakitől, akkor valószínűleg soha – megy a hűtőhöz. – Idegenkedsz tőlem? – veszi ki a szürke edényt, majd csukja vissza az ajtaját csípővel.

„Csak az egyik legbensőségesebbet tudtam meg rólad, amit érezni lehet."

- Nem tudok mást mondani, csak hogy miért? – veszek elő evőeszközöket és szalvétákat.

- Elég lesz a fél perc is? – vesz elő tányérokat.

- Tészta, szóval valószínűleg igen. Annyi elég lesz, köszönöm – emelem fel a kezem. – Szerintem megértette volna – teszem be a tányért a mikroba.

- Talán idővel igen – szedi ki a maradékot, majd teszi a mosogatóba az edényt. – Édesapád rengeteg mindent megértett és vagy fogott fel könnyedén, azonban voltak olyasmik, amiken már ő sem tudott egészséggel nevetni – vonja meg ismét a vállait.

„Kétlem, hogy ez is azok közé tartozott volna."

Azokra a pillanatokra, amíg a mikró jelez, patak tűnik fel a lelki szemeim előtt, ahogy alacsonyan szálló, ritkás ködbe burkolódzik. Átlátható vizű sodrása kisebb-nagyobb köveken bukdácsol – a loccsanó vízpermetben madarak vitorláznak át. A levegőt friss, hűsítő és természetillat tölti be – de nem sokkal később olyat is érezni kezdek, amit nem akarok. A bokáig érő fű neszezve hajlong a susogó szélben, a fák lombjairól, amint átszalad valamelyiken, rőt és aranysárga levelek hullnak.

A vízcsobogás azokat a gyermeki éveim idézik, amikor hasonló helyen jártam. Bérelhető kis ház volt Missouriban. Minden nyáron lementünk két hétre. Sóhajtva nyúlok valamivel később a mikró ajtajának fogantyújáért, miközben apa nevetése visszhangzik elmosódottan a gondolataim között.

- Meglepve, ha nem sejtette volna – megyek a konyhaszigethez, ülök le, majd veszek magamhoz az evőeszközökből.

- Veled kapcsolatban azt hiszem még említette is, hogy felmerült benne a gyanú a két évvel korábban nyáron történtek után – zárja be a szerkezet ajtaját.

- Miért kanyarodtunk vissza ismét Marilynhoz? – fittyen vissza a villa a tányérba, míg a szemeim forgatom. – Felejtsd el – ingatom a fejem. – Tehát sejtette – kezdek ismét enni.

„Miért ismétlem magam? Még jobb kérdés: mi a francért beszélek erről úgy, mintha tény lenne?"

- Owen módra természetesen elviccelve, de igen – ül le mellém. – Velem kapcsolatban viszont még csak utalás sem tett soha – nyúl a villájáért. – Mennyire kedveled Veronikát?

- Tessék? – köhögök. – Alig ismerem.

„Nem tudnád békén hagyni a témát végre?"

- Nem mindig függ össze, mennyire ismered vagy kedveled a másikat – ütögeti a hátam.

- De igen. Már ha nem akarod megégetni magad – forgatom ismét a szemeim. – Úgy emlékszem, éppen erről beszélgettünk, miután a tóhoz értünk csütörtökön. Ha nem ismered a másikat, azt sem tudhatod, hogy mire számíthatsz tőle – motyogom félig teli szájjal. – Addig a bizalom, sőt, minden más érzés sem egyéb, mint aknamező, amin elég egyetlen... – pillantok fel rá. – Hadd ne kelljen folytatnom.

- Veronika ellenben más, ha képes volt ennyire rövid időn belül áttörni a bizalmatlanságod falát – biccenti félre a fejét.

- Más, ez így gaz – bólintok, kiürítve a tányért. – Viszont ettől még nem ismerem és gondolom az is egyértelmű, hogy a teljes bizalmat sem akarom még odaadni neki.

„Mi az, hogy még?"

- Nem mered inkább – fordul vissza.

- Miért is tenném? – kezd dörömbölni a szívem. – Hiszen nem csak a két legjobb, hanem majdnem az egyetlen barátom hagyott magamra egyetlen szó nélkül! A Facebookról tudtam meg, és még azt sem tőlük, hogy Los Angelesbe mentek! Miután apa meghalt, azt sem tudtam, hogy mi lesz holnap, és amikor elkellet volna búcsúznom tőle vajon mit tettem? Inkább a bosszúmnak áldoztam! Mint az átkozott kártyavár, úgy omlott össze körülöttem szinte minden, amit addig stabilnak hittem! Sőt, még a megmaradt keveset is hátra kényszerültem hagyni, és miért? Hogy olyan városba költözzünk, ahol közismert idegenek vagyunk! Éppen abba házba, ahol... – kapom félre a fejem, zokogva. – Mégis hogy engedjek közel magamhoz bárkit is és bízzak meg benne, amikor azt a hidat perzselték fel, amit éppen azért építettem?

- Avery, ismétlem, éppen a te szádból hangzott el, hogy ez már nem az az élet és mi sem vagyunk ugyanazok – töröli le az arcomról a könnyek forró érintéseit. – Ha ennyire bánt, amit veled tettek, nem kell, hogy többek legyenek, mint a régi életed árnyékai. Tudom, hogy éppen ezt akarod hallani jelenleg a legkevésbé, és elhiheted, fordítva én sem – emeli rám a szemöldökeit. – De ahelyett, hogy kapaszkodsz abba, ami már elmúlt, fordulj inkább az előtted álló lehetőségek felé – mutat a villájával a mellkasomra.

„Rohadt életbe, ismét célozgatsz?"

- Nem tudom, hogy mit érzek anya – rázom meg ismét a fejem. – Miért akarod ennyire, hogy vele legyek, amikor magammal sem vagyok tisztában? – megyek a mosogatóhoz a tányérokkal, szipogva.

- Mert boldognak látlak mellette – áll fel majd lép mellém. – Veronika olyan lehetne számodra, mint nekem volt édesapád. Horgonyod a bizonytalanság tengerén, később pedig a kikötőd és a szigeted is. Segítek, ha tudok, és persze engeded is – fordítja félre a fejét sóhajtva. – Ettől még ez olyan út, amin egymagadnak kell végigmenned. Tényleg nem akarom erőltetni – ingatja a fejét. – Sajnálom, de ezt így kellett hallanod. Nem tudom, hogy mennyit fog használni, viszont nekem segített. Csak azt akarom, hogy érezd jól magad, semmi több.

- Úgy van, de mit számít? – ugrik ismét ráncokba a homlokom. – Klay-val és Marilynnel máshogy volt? Nem akarom őt is elveszíteni – horgasztom le a fejem és dőlök előre a kezeimre támaszkodva, miközben szinte égetik a bőröm a könnycseppek.

- Boldog akarsz lenni? – dől a konyhapultnak megfordulva.

- A rohadt életbe, igen! – kapom fel a fejem, szálló, vörös loknikkal.

- Akkor ne félj közelebb engedni. Tudom-tudom, mondani könnyű. Ne hidd, hogy bármivel másabb lelki állapotban voltam, amikor megismerkedtem az édesapáddal. Közhely lenne, hogy ha a sebzett szív megismerkedik valakivel, aki segít ápolni a sebeit, akkor idővel ismét kivirul? Talán igen. De a valódi érzéseknél nem lesz kevésbé igaz – sóhajt, ismét remegő hangon. – Baráti vagy több, az majd kialakul – érinti meg az ujjaim.

- A miénk azok? – rebbennek a szemeim a földre, míg a hangom suttogásnál nem merem jobban megemelni.

- Ezt neked kell majd tudnod. Idővel talán azok lehetnek. De előbb legyenek rendben a sajátjaid – simogat meg. – Gyere, hűvös van, nem akarom, hogy megfázz – indul a konyhaajtó felé. – Vissza akarsz menni, gitározni vagy inkább meglátogatod a fürdőszobát?

- Mindkettő esélyes, előtte viszont a könyvtárat akarom megnézni – törülgetem ki a könnyeim. – Jól sejtem, hogy ott is legalább olyan káosz van, mint a többi nappaliban?

- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy másmilyen – ingatja a fejét, röviden nevetve.

- Biztató – fordulok be a folyosó elágazásba és sétálok az ajtószárnyakhoz. – Akkor hát... köhögő rohamra fel – nyomom le a kilincseket.

Amikor elhallgatnak a zsanérok nyikorgásai, megnyúlik az arcom és nem igazán vagyok képes másra hosszú szívdobbanásokig, mint pislogni. A padló, akárcsak az emeleti folyosón, vörösesbarna Mahagóni fából van, amin elszórva bárány, farkas és medvebundák nyújtóznak. A túloldali falat szinte végig üvegfal foglalja el, míg a helyiség jobb végét téglakandalló. Az összes többi, falat nagy könyvespolcok uralják. A plafonról ódon, kovácsoltvas csillárok lógnak alá láncokon.

Szétszórva, mégis a kandalló közelébe rendezve inkább, gazdagon párnázott, hosszú, mély fotelek és kanapék őrzik a sűrű használtság porát. Két és fél méterre kiugró, sarkainál lekerekesített erkély nyúlik ki a könyvespolcok fölé, vastag oszlopokon nyugodva. A helyiség baloldalának közepén, enyhe ívben emelkedő, feltűnően széles, spirálban tekeredő csigalépcső vezet fel. A lépcsőfokok és az oldalakon futó korlátok ugyanúgy Mahagóniból vannak, akár az emeleti padló, míg a szerkezete, szintén csavarodó kovácsoltvas. A lakkozott korlát faragva, mogyoró barnára festve és lakkozva van, egy-egy szögletesre hagyott közel gömbformával húsz centiméteres távolságokban.

A levegő poros és száraz, viszont kellemes meleg uralkodik. Papír aromája ölel körbe a vas fémes és a bútorok faillatával keveredve. Ami még a komor hangulatom ellenére is mosolyt csal az ajkaimra.

- Elképesztő, nem igaz? – lép mellém, miután, nyöszörgő kilincsekkel bezárta az ajtószárnyakat.

„Francokat. Több annál."

- Így is fogalmazhatunk – legeltetem a szemeim a rengeteg könyvön, eltátott ajkakkal. – Kezdem érteni, hogy miért éppen ez volt a kedvenc helyed, amikor itthon voltál. A már felfedezett nappalik és szobák után alig akarom elhinni – nézek végig az emeleten sorakozó könyvespolcokon.

- Olyan, mintha legfeljebb alig néhány éve épült volna nem igaz? – megy az ablakhoz, hogy jobban széthúzza a sötétítő függönyöket.

- Tehát éppen a fordítottja az igaz? – pillantok felé leengedve az állam, majd fordítom tovább a fejem.

A téglakandallón és az előtte lévő fotelon viszont szinte azonnal megakadnak – azok ugyanis éppen a festményeken szereplők.

- A naplók szerint ezen a földön már akkor is állt ház, amikor az elődeink idejöttek, csakhogy az alig volt több néhány szobás, omladozó téglaépületnél. Ez a legelső helyiség, amit megépítettek, miután azt lerombolták.

- Az óta pedig csak hozzáépítettek szinte minden lehetséges értelemben – forgatom a megemelt csuklóm, majd trappolok. – Az előttünk járó két vagy három generációnak nem ártott volna meg, ha kicsit jobban követi az elsők divatérzékét. Ha csak fele ennyire lenne hasonló a többi nappali, alig akarnék kimenni a házból. – Mekkorák azok a naplók, hogy ennyi minden van bennük? – szalad ismét ráncokba a homlokom.

- Hogy érted? – fordul el az utolsó ablaktól.

- Feljegyzések arról hogyan nézett ki az előző ház, milyen sorrendbe és miért épült az új – tárom szét a kezeim. – Kétlem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom: részletezve lett az is, mikor épült ez vagy az és mi célból – dereng fel a lelki szemeim előtt a boltív, ami előtt a róka ül. – Ujjbab írások a klán alapítási törekvéseikről – tárom szét ismét a kezeim. – Ha szélességben nem is, hosszúságban van akkora, mint két nappali összekötve, pedig azokban is iskolabált lehetne rendezni – bökök hátra a hüvelyujjammal. – Kétlem azt is, hogy ne lenne lista, vagy legalább összefoglalás arról, mi minden van itt. Mára erősen hiányosan persze – vonom meg ismét a vállaim. – De talán még a boltív mögötti területről is vannak említések. Vagy a padlásról – mutatom felé a csillogó pecsétgyűrűt.

- Nem mindenről vagy minden esetben annyira részletesen, mint ahogy lehetne, de igen – forgatja a szemeit és rándul meg az ajka széle. – A naplók száz és százötven oldal között váltakoznak, már ha jól emlékszem. De az is lehet, néhányuk nagyobb.

- Az még elviselhető méret – biccentem félre a fejem. – Hol vannak?

- Ha belejössz az olvasásba, egyiket-másikat még rövidnek is fogod érezni – indul a csigalépcső felé.

- Mennyit olvastál te? – vándorolnak végig ismét a szemeim a könyvespolcokon.

- Naponta kettő, legfeljebb három órát – kezd kaptatni. – Viszont közel négy éven keresztül.

„Na, a rohadt életbe."

- Hogy van a sorrend? Minden könyvespolc talán egy-egy családé volt?

- Nem – rázza meg a fejét, röviden nevetve. – Minden könyvespolc egy-egy emberhez tartozott. Rengeteg mindenről írtak, azok viszont egyáltalán nem mindig voltak naplók – mutat végig az átlagos magasságú, viszont jóval szélesebb, több mint fele részben csak a por érintette könyvespolcokon.

- Felteszem, lent a mindenféle egyéb zsáner van – támaszkodom a korlátnak, ismét megugrasztott szemöldökkel.

- Többségében korokon átívelő szép és elvétve szórakoztató irodalom – fordul felém. – Kezdve a filozófiától a költészeten át a korabeli szakács és mesekönyvekig. De ott vannak azok a könyvek is, amik szintén a naplók tulajdonosainak írásai, ide viszont már nem fértek – ugrasztja meg szintén a szemöldökeit. – De téged inkább a szüleim polca érdekel, jól sejtem?

- Náluk lesz érdemes kezdenem – indulok utána, biccentve.

- Végig akarod talán olvasni te is az összeset? – kunkorodnak az ajkai.

- Dehogy – nyögök fel a fejem ingatva. – Annyi szabadidőm vagy hajlandóságom nincs. Ahogy azt csütörtökön is mondtam, foglalkozik a franc Ádámtól Éváig mindennel – vonom meg ismét a vállaim. – Ha majd meg kell, tudnom valamit a családunkról, azt ilyen vagy olyan módon, akkor is megfogom, ha nem kicsit sem akarom. Viszont esti unaloműzőnek jók lesznek, ha éppen nincs más dolgom.

- Úgymint tanulás? – fakul meg a mosolya.

- Hangulatromboló – forgatom a szemeim ismét. – Miért van itt ennyi gyertyacsonk?

- Díszek – vonja meg ismét a vállait. – Ezek már gyermekkoromban is ugyanitt voltak.

„Gyertyák a könyvtárban? Helyes. Gyújtsunk rá a benzinkúton is."

- Itt kezdődnek – áll meg valamivel később a csaknem túloldali bal sarkokban.

A könyvespolcok minden emeletén a „Michael Jones" majd a szomszédon az „Aria Oreana" nevek vannak réztáblákba maratva.

- Autószerelő és képrestaurátor létükre igencsak volt szabadidejük írni.

- Arra van szabadidőd, amire akarod – emeli az ajkai elé a kezét ásítás közben. – Bocsánat – pislog. – A rövidsége ellenére borzasztóan tartalmas volt a mai nap.

- Úgy van – bólogatok. – Pedig még alig múlt fél három – engedem le a karom.