Éppolyan üresnek érzem magam, mint az életem, és gyűlölöm. Új város, iskola, emberek. Csakhogy nem kérdezte meg senki, hogy akarok tiszta lapot, avagy sem. Elvesztettem és kicsúszott a lábaim alól a világ. Lassan több mint fél éve már, de ez a fájdalom, mintha csak parazita lenne, ugyanolyan élesen jár át most is. Talán soha nem is fog múlni és marad ez a rohadt, tátongó űr.

Mély levegővel pislogok és fordítom az ablak felé az arcom, hogy megcsodálhassam a továbbra is kifejezetten változatos Oregoni tájat. Enyhe jobb kanyar után lejteni kezd az út, az örökzöldek pedig megritkulva a háttérbe húzódnak – az eddig mögöttük megbújó naplemente, hiába számítok rá, elvakít. Fintorogva fordítom előre a fejem, amikor, valamivel később, ismét elfordul az út – a vizes, káprázó aszfalton narancsvörös, lilás és halvány rózsaszín árnyalatok tükröződnek. Különös, hogy hó, vagy annyira hideg nincs, pedig az év utolsó napjában járva illene. Amin az elmúlt keserédes hónapok koronázásaként még a korábbi életünk is hátra kellett hagyjuk.

- Lassan ott vagyunk – hajt ki valamivel később a hosszú bal kanyarból, ami mögül a civilizáció apró fénypontjai tűnnek elől. – Az ott már Salem – mutat előre, különös hangsúllyal sóhajtva. – Húzd le az ablakot, kérlek, és ezúttal próbálj meg nem az autóba hamuzni – köhint, amikor rágyújtok.

„Jesszusom. Mintha nem tudnám."

- A város, aminek a nevét és a történetét Amerika biztosan jobban ismeri, mint a saját elnökeinek a nevét – engedem le az ablakot a szemeim forgatva. – De még azt sem tartom, kizárnak, hogy a világ nagy része is betéve tudja.

- Azzal az apró különbséggel, hogy ez nem az a Salem, ahogy neked sem ártana ismerned őket. Az alaptudás része.

„Hagyjál már!"

- Mégis minek tanuljak meg mindent Ádámtól Éváig az országgal kapcsolatban, amikor holnap kétezer-huszonegy lesz? – vonom meg a vállaim.

- Sohasem tudhatod, mikor lesz rá szükséged. Bármennyire is a technológia korát éljük, a fejed az, ami mindig nálad van, nem pedig a telefonod.

- Hogyne, a matematikáról is ezt sulykolják és soha senki nem kezd vele francot sem. Nem hoz lázba, hogy mi volt százötven vagy kétszáz évvel korábban – vonom meg ismét a vállaim.

- Téged semmi.

- Ami fontos az igen – fújom ki hosszan a füstöt. – Bocsáss meg, amiért nem vagyok oda minden apróságért – nyújtom ki a cigarettát az ablakon.

- Ahogyan én sem, de azért érdekelhetne kicsit jobban is a világ, amiben élsz, már ha nem minden vágyad elszigetelődni.

- Éppen te beszélsz önjelölt remeteségről, amikor pontosan a semmi kellős közepére jöttünk, hogy itt töltsük a hátralévő életünk? – bökök kissé előre, felzavarva a cigarettám gomolygó füstjét.

- Igen! Talán azt hiszed, hogy szívesen teszem? Vagy nem forgatja bennem a kést már csak az is, hogy alig több mint fél évvel a halála után éppen oda kényszerülök visszatérni, ahonnan jó okkal mentem el édesapáddal? Belegondoltál abba, hogy nem csak neked kellett kiszakadnod az életedből hátrahagyva mindent, amit ismertél és mindenkit, akit szerettél? Nincsen már többé hová, sem pedig miért visszamennünk, sajnálom!

- Ne tedd. Nincs mit vagy miért – szívom meg ismét a cigarettám, majd hosszan kifújom a füstöt. – Az az élet már véget ért – figyelem a felbukkanó villanyoszlopokat, ahogy a lejtő aljára érünk.

- Neked talán igen – fújtat, ritmikusan felderülő és narancsos félhomályba boruló arccal.

- Neked is, csak nem akarod elfogadni – ingatom a fejem.

- Na, te már csak tudod, hogy mi az elfogadás, aki hónapok óta mást sem tesz, mint elzárkózik a gitárjával...

- Mert a zene segít! – kapom el az ajkaimtól a cigarettát.

- Tudod, hogy mi segített volna? Az, ha eljössz a temetésére ahelyett, hogy inkább megkeresed azt, aki elgázolta!

- Azt akarod mondani, hogy nem érdemelte meg? – buggyannak ki a könnyeim.

- Persze, hogy megérdemelte, viszont akkor is kis híján halálra verted! Megérte volna a gyász miatt gyilkossá válnod?

- Nem tudom! Talán! – rázom meg a fejem, majd vonom meg ismét a vállaim.

- Nem Avery – sóhajt hosszan, a fejét ingatva. – Többet vesztettél, mint kaptál volna. Tetszik vagy sem, itt kell, újrakezdenünk, bármennyire nehéz is legyen – fújja ki ismét a levegőt rekedt hangon. – Ma lesz a lampionok éjszakája – fordítja felém a fejét valamivel később, ekkorra már a külvárosban piros lámpánál állva. – Lenne kedved jönni?

- Az micsoda? – veszem elő a kesztyűtartóból a hamutálat és nyomom el a cigarettát. – Mit tudom én, bányászlámpásokkal kell bolyongani a fenyők között? – bökök hátra a hüvelykujjammal.

- Újévi hagyomány Salemben – rázza meg a fejét. – Színes, piros vagy narancssárga papírból készül általában. Meggyújtod benne a mécsest, valamit kívánsz, majd pedig a vízre ereszted. A Salemtől keletre fekvő tavon szokták tartani. Közel másfél óra a várostól.

„Rohadt nagy kívánság lesz."

- Miért is ne? – vonom meg ismét a vállaim. – Legalább az utolsó nap befejezését majd az újév éjszakáját nem unatkozva töltjük – teszem vissza a hamutartót, majd a bőrkabátom belső zsebébe az öngyújtót és a cigarettásdobozt.

- Emlékszel még, hogy hol éltek a szüleim? – vált sebességet.

- Öt évesen hoztál le ide utoljára – ugrik ráncokba a homlokom, miközben felhúzom az ablakot.

- A nem is tökéletesen megfelelt volna – ingatja ismét a fejét.

- De igen anya, emlékszem, csak rohadt ködösen.

- Akkor meglepetés lesz. Vagy inkább csalódás – vesz be ismét bal kanyart, ami a főútra vezet.

- Miért lenne az? – biccentem félre a fejem, az egy-kétszintes épületeket és a kirakatokat nézve.

- Mert hiába voltak gazdagok, közel kétszáz éves házban éltek – sóhajt ismét, nehezteléssel.

- Az a ház annyira öreg lenne? – borzongok meg.

- Mintha azt mondtad volna, hogy homályosak az emlékeid – mozgatja meg a kormányon az ujjait.

- Emlékszem, köszönöm, és minden mással úgy is van, viszont abban egyetértünk szerintem, hogy olyan hatalmas, rohadt ijesztő házat még az ötéves sem felejt csak úgy el – ráncolom a homlokom.

- A hatalmas helytálló, viszont amikor láttad, már nem volt annyira ijesztő – biccenti a fejét az egyik oldalról a másikra. – A nagyszüleim és a szüleim is megpróbálták, fogjuk rá, barátságosabbá tenni. Persze feleslegesen, tehát ezt nem lehetett velük megértetni. Ami a legképtelenebb, hogy azt hitték, vagy inkább csak remélték, ha változtatnak a ház kinézetén, akkor majd mindenki megfeledkezik a város egyik, ha nem legöregebb épületéről. Az az igazság, hogy a többség még a közelébe sem megy szívesen. Ahogy ugyanez igaz arra is, mennyire és milyen fenntartásokkal hajlandóak csak barátkozni az ott élőkkel.

„Na persze."

- Legalább nem zargatnak – vonom meg ismét a vállaim. – Nekem annál jobb.

„Nekik biztosan."

- Örülnék is, ha ez lenne a legnagyobb gondunk – ingatja ismét a fejét. – Fogalmazzunk úgy, nem leszel népszerű, miután kiderült a vezetékneved, és ne legyenek illúzióid, hamarabb ki fog, mint akár esélyed lenne köszönni bárkinek.

„Hűha, valakinek komoly véleménye van az itt élőkről. Viszont miből is gondolod, hogy érdekel? Aki majd barátkozni akar, az előbb-utóbb úgyis meg fogja tenni, a többinek pedig egészségesebb, ha békén hagy."

- Biztató – ugrasztom meg a szemöldökeim, majd fordítom a figyelmem a mostanra félhomályban, mintsem naplementében fürdő járdán a Mustang után forduló járókelők felé. – Nem vagyok úgysem az a fajta mindegy, kivel csak barátkozzak típus – mocorgok, hogy legalább arra a néhány pillanatra ne legyen annyira rohadt kényelmetlen. – Miért olyan népszerű az a ház?

- Mert nyomasztó. Még a felületes ránéző is azt mondaná rá, hogy ódon és rossz aura lengi körbe. Átkozott boszorkánylak, mint azt több milliószor a fejemhez vágták fiatalkoromban. Pedig...

- Hallottam elsőre is. Tehát egyszerre vagyunk itt idegenek és jelenségek is? Csodálatos – forgatom ismét a szemeim, miközben a fülem mögé tűröm néhány vörös loknim. – Miért fordulsz vissza?

- A házuk a külváros szélén van, közel az ipari terület határához. Már gyermekkoromban is úgy nézett ki a város, mint ami elhúzódott tőle, és lehet, az óta sok minden megváltozott, viszont kétlem, hogy az is – int a villanyoszlopok fénypászmáiban derengő házak felé. – Érted már, miért mondják rá, hogy ijesztő? – mutat előre valamivel később az utca vége felé, ahol félhomályba burkolódzó ház gubbaszt, még a saját kapuszárnyaitól is távolságot tartva.

- Így is fogalmazhatunk – fut végig a hátamon a hideg, miközben előrehajolok a fényszórók előtt alakot öltő, fakó téglakerítés és vastag oszlopok közrefogta kovácsoltvas kapuszárnyak felé. – Hogy nézett ki vajon az eredeti épület, ha ez már a barátságosabb változat? – fordítom felé a fejem, elkerekedő szemekkel.

- Sokkal rondábban – engedi ki a biztonsági övét. – Úgy néz ki, mintha évek óta nem járt volna már itt senki, pedig a múlt héten haltak meg – mutat végig a téglakerítésen, amin dús, zöld és halvány vörös kúszónövények futnak be.

- Ahogy a bólogató füvet elnézem, nem adhattak sokat a kertészkedésre sem – dőlök hátra.

- Avery! – fordul meg, alig hogy a kapuhoz ment. – Gyere, kérlek!

- Ennyire beálltak volna azok a zsanérok? – ugrik ráncokba a homlokom.

- Nem – sóhajt ismét hosszan. – Be kell törnöd a nagyszüleidhez – forgatja a szemeit.

„Hoppá, csak nem beismerést hallottam?"

- Hogy is fogalmaztál? A zárfeltörés nem éppen olyasmi tudás, amire büszke lehetek? – húzódnak mosolyra az ajkaim, miután leállítva a motort majd kiengedve a biztonsági övem, kiszálltam.

- Most sem örülök édes lányom, amiért ilyesmire szántad az időd – mereszti rám a szemeit. – Annyi értelmesebb elfoglaltság van – tárja szét a kezeit.

„Ebben a világban az ilyesmi hasznosabb, mint azt bevallani szereted magadnak."

- Döbbenet – csukom le, majd pedig zárom vissza a csomagtartót valamivel később. – Pedig lehet, nem ártana – veszem a hátamra a hátizsákom. – Ez ránézésre megvan legalább olyan idős, mint maga a ház – guggolok le a lakat elé, majd veszem elő a tolvajkulcskészletem.

- Valószínűleg úgy is van – susognak a ruhái. – Azért fel tudod törni?

- Persze – nyomom a kezébe valamivel később a jókora, itt-ott már rozsdás, grafitszürke tárgyat, és kezdem visszatolni a tolvajkulcsokat a helyükre a bicskaszerű szerkezetbe. – Hasonló volt az is, amin kezdtem – pakolom el a hozzájuk tartozó vasrudakat is. – Na, ugye, hogy mégiscsak megérte ilyesmire fordítanom az időm? – emelem rá a szemöldököm, miközben ellépek mellette.

- Ettől még nem foglak megdicsérni érte – ingatja ismét a fejét, majd kezd csörögni a vastag lánccal.

- Régen nem számítok már rá – szállok vissza a térdeim között nyugtatva a hátizsákot.

- Mondd csak édes lányom – fordul meg, miután kinyitotta a panaszosan nyikorgó kapuszárnyakat. – Honnan szereztél ilyesmiket? – szalad ráncokba a homloka, amint becsukta az ajtót.

- Hirtelen érdekel, hogy mikor és mit teszek? – nézek végig a jobboldali fenyegető kapuszárnyon, miközben elhaladunk mellette.

- Avery – sóhajt, miközben nyikorognak a fékek. – Egyszerű kérdés volt – nyitja ki az ajtót, majd lép ki a kőzúzalékos útra.

„Mindjárt gondoltam."

- Internet – vonom meg ismét a vállaim, miután, valamivel később visszaszállt. – Ha tudod, mit, hol és hogyan keress, rengeteg jó dolgot lehet találni – nézek végig ezúttal a vörös levelű cserjéken. – Nem kellene mostanra ezeknek is kopaszoknak lenni? – szalad ráncokba a homlokom, amikor a szemeim megakadnak az óriási udvaron elszórtan derengő, szintén vörös lombú, vastag törzsű fákon.

- De igen – bólogat. – Na és vannak még olyan képességeid, amikről nem tudok?

- Majd elárulom, amikor kelleni fog valamelyik.

- Lehetetlen vagy – sóhajt ismét.

- Vannak dolgok, amik a sajátjaink anya. Én sem tudok rólad mindent – nézek az oszlopok között ívelő kábelre.

- Fenébe, jogos – fújtat. – Fogadsz, hogy ez is zárva lesz? – áll meg a garázs előtt.

- Nem szeretem a szerencsejátékot – szállok ki. – Meglepő, de nincs. Na, az autóhiánnyal sem lesz probléma – ugranak fel a szemöldökeim, amikor végighordozom a pillantásom a fényszórókban csillogva előtűnő járműveken, miután kinyitottam az ajtószárnyakat.

„Amint látok is valamit, visszajövök."

- Nem tudom, mit vagy miért vagyok ennyire meglepve azon, hogy mindezeket még mindig nem adták el – nyitja ki az ajtót, majd kapcsolja le a fényszórókat, húzza be a kéziféket és állítja le a motort. – Mindenért rajongtak, ami Amerikai és vannak kerekei – száll ki a fejét ingatva. – Főleg az autókért és a motorokért – csukja majd zárja be az ajtót.

- Ehhez képest csak autókat látok.

- Okkal – kerüli meg a Mustangot, zárja be az én ajtóm is, majd hátrasétálva kinyitja és feltárja a csomagtartót. – Emlékszel azokra az alkalmakra, amikor szóba került a nagybátyád?

- Ködösen, de igen – veszem ki a sporttáskám és a hátizsákom, miután az akusztikus gitárom rejtő tokot a hátamra vettem. – Ritkán fordult csak elő és akkor sem szerettél sokat mondani.

- Alig töltötte csak be a tizennyolcadik életévét, amikor meghalt motorbalesetben – emeli ki a saját táskáit a csomagtartóból. – Érthető ugye, hogy utána eladták az összeset? – csukja és zárja vissza.

- Hogyne lenne? – fordítom felé a fejem, ekkorra már a garázsajtóban állva. – Sőt! Te is ezt tetted volna a Mustanggal apa után, ha van másik autónk – zárom vissza az ajtót.

- Éppen ellenkezőleg – indul a fedett terasz felé. – Inkább csak nem használtam volna – kaptat fel a mély lépcsőfokon. – Régi álma volt az az autó, és én sem szeretem sokkal kevésbé – kattintja fel a villanykapcsolót.

- Te, ki erre tévedtél, ártó szándékkal belépni ne merészeljél! Átok sújtson, ha nem vagy idevaló, űzzön haragvó kénköves pokol – ugrasztom meg a szemöldökeim az ajtó vöröses falapjába faragott, fekete festékkel kitöltött szövegre. Úgy látom, hogy valakik igen vendégszeretőek voltak.

- Avery, te ezt érted? – fordul felém ráncokba ugró homlokkal anya.

- Miért ne tenném? – tárom szét a kezeim, miután letettem a táskáim. – Angolul van.

- Nem édes lányom, ez olyannyira régen holt nyelv, aminek szinte a nevét is elfeledtük már – inognak a szemei az arcomról az ajtóra és vissza.

- Mikor aludtál utoljára? – emelkednek meg a szemöldökeim, majd veszem elő a tolvajkulcs készletet, miután, meglepő módon, az ajtót zárva találtam.

- Látom, ma nem lehet veled beszélgetni – sóhajt ismét és megy arrébb.

- Nem azt akarod mondani, hogy nem kölcsönös ugye? – vonom meg ismét a vállaim valamivel az előtt, hogy kattanna a zár.

- Tényleg mindig a tiédnek kell, legyen az utolsó szó? – emeli meg a fél szemöldökét.

- Nem – állok fel és rakom el a készletet ezúttal a bőrdzsekimbe.

- Pedig nagyon így néz ki – vonja meg ismét a vállait, miután újabb villanykapcsolóra lelt.

- Mekkora ez a ház? – kerekednek el a szemeim.

- Nem változott szinte semmit – kopogtatja meg a vörös, erezett márványlapot, miután lekapcsolta a kültéri világítást. – Még a szaga is ugyanolyan. Az volt a szüleimé – bök az állával a széles és hosszú folyosó jobb oldaláról nyíló első ajtószárny felé, miközben a legközelebbi fal mellé rakja le a táskáit.

- Egész szép – lépek be az ekkorra már fényárban úszó helyiségbe.

A helyiséget, köszönhetően a régen divatja múlt berendezésnek, szőnyegeknek és festményeknek, a nyolcvanas, kilencvenes és korai kétezres évek kevert hangulata lengi be. A festmények ragadják meg a figyelem, de nem azért, mert különösebben tetszenének – szerkezeti vonalaival együtt ábrázolt ötágú csillag pentagram van a legtöbbjükön, ahogy a bútorokba faragva is, kisebb és nagyobb körbe foglalva. A csúcsoknál öt jel van, míg a jobb oldalukon a neveik.

Legfelül a kör: spirit. A jobbra, csúccsal lefelé mutató háromszög: water. Ugyancsak háromszög felfelé mutatva: fire. Háromszög lefelé mutatva és vízszintes vonallal áthúzva a közepén: earth. A csúcsával felfelé mutató háromszög áthúzva: air.

- Okkultisták voltak? – fordulok el a legközelebbi festménytől, összeugró szemöldökökkel.

- Ők, a szüleik, az ő felmenőik és így tovább egész azóta, hogy közel kétszáz éve letelepedtek itt – fordítja felém a fejét a csoki barna zongora felől. – Manapság valószínűleg már kikophatott, viszont a nagyszüleim idejében tele volt a város olyanokkal, akik szintén hittek ebben – int a hozzá legközelebbi pentagram felé.

- Generációk óta élt Salemben a vérvonalunk? – húzom szét az ajkaim.

- Mindegyik ebben a házban – kopog néhányat a szőnyegen a csizmájával. – Amíg elegem nem lett, legalábbis. Gyere – indul az ajtó felé. – A kevés értékelhető családi hagyományunk egyike – mutat végig a tenyerével a hosszú folyosón, majd pedig megáll a baloldalon sorakozó festményóriások első képviselője mellett. – Azt nemigen tudnám megmagyarázni, hogy miért, de mindig is ez volt a kedvencem.

A gyönyörű, élénkzöld szemű anya a fotelban ül a legfiatalabb gyermekével az ölében, míg a két másik kislánya a karfák előtt, a férje pedig a bútor mögött áll – a jobb alsó sarokban gyöngybetűkkel és számokkal: 1825. június 16. Amint már mennék tovább a harmadiktól is, a felismerésre kikerekedő szemekkel megtorpanok: az eddigi festményeken szereplők ruha és hajviselete változik, ellenben vannak, amik nem. Az egyik ilyen a helyszín: félig elfordított fotel, mögötte rusztikus téglakandalló, aminek a peremét alkotóknak körökbe zárt pentagramok, vannak vésve. Különböző árnyalatú, ám kivétel nélkül vörös hajat viselnek a lányok és a nők – olykor a fiúk, férfiak is. Minden festmény idősebb szereplője ugyanolyan gyűrűt visel.

Öt festmény született tíz generációról húsz évet ugró dátumokkal, amik közül az utolsó kétezer-öt. Dús, az enyémtől göndörebb loknikban a vállaira omló égővörös hajú nő ül a fotelban. Tengerkék, aranyszínű gombokkal ékesített ruhát visel. Ajkain sötét rúzs csillog. Átható, méregzöld pillantása mintha a lelkembe látna.

A jobb karfa mellett álló tizennyolc év körüli fiú sötétkék szmokingot visel fekete inggel és vörös csíkos nyakkendővel. Arcán széles mosoly ül, noha a szemei karikásak, arcán pedig halványan borosta sötétlik. A fotel baloldalán álló fiatalabb lány fehér egyberuhát, szerény fülbevalót és azt a medál nélküli nyakláncot viseli, ami most is lóg a nyakában. Az arcán az az idegenkedő, széthúzott ajkaknál alig több, mosoly ül, ami akkor szokott megjelenni, ha nem érzi magát jól. A bútor mögött álló férfi majdnem fekete öltönyt, fehér inget és csokornyakkendőt visel.

- Akarsz ilyet készíttetni majd te is? – fordítom el a szemeim a lány arcától.

- Tessék? – pislog nagyokat könnyektől csillogó szemekkel. – Nem hittem, hogy... – köszörüli meg a torkát. – Meg fogod kérdezni.

- Akkor már ketten vagyunk – vonom meg ismét a vállaim és nyújtok felé zsebkendőt. – Ahogyan elnézem, minden második generációnál készült, ami pedig én vagyok.

- Szeretnék igen, de majd csak négy év múlva, ha ezt a néhány órát nem nézzük.

- Ha még akkor is mindketten itt leszünk – lépek el mellette. – Újabb nappali? – fordítom vissza a fejem, miután méterekkel arrébb feltártam a jobb oldalon lévő első ajtószárnyakat.

- Az akar lenni, de inkább a múlt századból itt ragadt fogadóhelyiségnek lehetne nevezni, a nyolcvanas évek divatjával felkeverve – biccenti félre a fejét. – Aki nem él itt, annak úgy nézhet ki mindez, mintha időt utazna.

- De legalábbis kísértetiesen hasonlít valamiféle régiségmúzeumra – tartom a szemeim a zongorán.

Csakhogy a gazdagon párnázott, túlzottan nagy gombokkal díszített, balra, lefelé ívelő háttámlájú, egyszemélyes kanapéra essen a pillantásom, ami a fal mellett áll. Színét vesztett, ferdén futó parketta fedi a padlót, amin megfakult, és igencsak szerény szépérzékről tanúskodó szőnyegek terülnek el. Valamivel odébb újabb, bársonnyal kárpitozott kanapéra találok, a szomszédságában egy-egy fotellal, amikkel alacsony dohányzóasztalt fog közre. Tévészekrény fadobozos televízióval uralja a szemközti falat, körbebástyázva a csaknem plafonig nyúló, zsúfolt könyvespolcokkal. A halvány vajszínű falak felső sarkaiból gipszből készült fodros díszek néznek alá.

- Így néz ki mindegyik? – tárom fel a szerkény ajtajait. – Ilyet manapság a boltban is ritkán látsz – szalad ráncokba a homlokom, hátrahajolva.

- Nagyapámnak és az ő apjának az volt a hobbija hogy gyűjtötte az érlelt szeszt. Legalábbis előbbi így nevezte – vonja meg a vállait, miután ellépett mögülem. – Hasonlóan, visszafelé haladó divattal. Mit szólnál hozzá, ha először a konyhát néznénk meg? – sóhajt, miután ismét elégedetlenkedni kezd a gyomra.

„Szívemből szóltál."

- Minden generációnak volt saját nappalija? – ráncolom ismét a homlokom, miközben a folyosó végére érve tíz ajtót számolok össze. – Nem túlzás ez kissé?

- Dehogynem – bólogat. – De nem mindegyik az – fordul jobbra, fele annyira, viszont még így is hosszú folyosóra. – Általában csak az első nyolc volt annak használva, a kilencedik könyvtár, míg a tizedik raktár. Ez az alagsorba vezető lépcsőházra nyílik, az pedig éléskamra – mutat jobbra majd balra. – Mosdókba és a fürdőszobákba vezetnek a másikról nyílók, illetve annak a végében találod a lépcsőt – kezdi húzni a nyöszörgő ajtószárnyakat.

- Szavad ne feledd! – kerekednek ki a szemeim ismét, majd pördülök meg.

Valamivel később, belépve a konyhába, még a nappaliknál is nagyobb helyiség fogad. Az egyik oldalán a fal mellett szerkények, konyhagépek és polcok futnak. Legalább tíz méter hosszú, öt széles ebédlőasztallal van megfelezve, míg a gépekre eső része konyhaszigettel elválasztva – de még így is kisméretű táncparkett van közöttük. A helyiség másik oldala fallal és polcokkal van negyedelve.

- Mondd, kérlek, hogy van itt bármi is, ami nem mászik? – ülök le konyhasziget mellett sorakozó, háttámla nélküli, lerögzített bárszékek egyikére, miután feltárta a hűtőajtót.

- Egyetlen hete mentek csak el, Avery – nyitja ki a hűtő ajtószárnyait. – Van kedved a rántottához és a pirítóshoz?

- Pillanatnyilag még a vasszöghöz is – vonom meg ismét a vállaim.

- Ennek örülök – vesz ki szalonnát és tojást. – Nézd meg, kérlek, hogy van ételolaj, avagy sincs – int a helyiség túlsó feléből nyíló ajtó felé, miután a fiókot kihúzva kést vett elő.

- Az előbb még nem azt mondtad, hogy az az éléskamra az ajtón túl? – szalad ismét ráncokba a homlokom, éppen csak talpra állva.

- Idővel meg fogod tapasztalni, hogy ebben a házban vannak olyasmik, amikből több is van. A külsőben a kevésbé romlandó élelmiszereknek, a konzerveknek és a savanyúságoknak van. Már ha jól emlékszem.

- Izgalmasnak hangzik – fújtatok a fejem ingatva, miközben már majdnem az ajtónál járok. – Mihez fogunk kezdeni ekkora házzal? – nézek vissza a vállam felett, megtorpanva, mielőtt lenyomnám a kilincset.

- Kezdetnek fel fogjuk fedezni, kiválasztjuk azt a szobát, ami a leginkább tetszik, holnap pedig talán körülnézünk kint is.

- Rohadt életbe, mint valami átkozott jégverem! – kapom össze a karjaim, miután beléptem. – Nem sok, de még van – teszem le a konyhapultra.

- Köszönöm. Az említetteken túl viszont tényleg nem tudom, hogy mit kellene vele kezdenünk – fordítja felém a fejét, serpenyőt rakva a gázlángra. – Az első napokban vagy hetekben valószínűleg bolyongani fogunk leginkább.

- Szerintem inkább hónapban. Nem értem, minek egyáltalán ennyi szoba egyetlen házba?

- Akkor meg se említsem, hogy az emeleten még több van a fürdőszobákkal és mosdókkal együtt? – kezd szalonnát aprózni a vágódeszkán.

- Ezek után meg vagyok döbbenve – vonom meg ismét a vállaim, visszaülve. – Lakó szoba, vagy egyéb az a még több? – nézem, ahogy a kukába dobja a tojáshéjakat majd kezet törölve olajat tesz a serpenyőbe.

- Tizenöt éve jártam itt utoljára Avery, örülök, amiért egyáltalán ennyire emlékszem – vesz elő fakanalat, majd szórja a serpenyőbe a szalonnát. – Pontosan annyira érdekelt ez a ház, mint ahogy gondolod, főleg hogy mindenhol ezzel találkoztam – érinti meg a konyhapultba faragott pentagramot. – Tízen akárhány szoba van, azt hiszem. Húsznál több nem hiszem, viszont sokkal kevesebb sem – vesz elő tányérokat és evőeszközöket. – Úgy tűnik, a pirítósról sajnos le kell mondanunk – ingatja a fejét sóhajtva, valamivel később. – Ezzel komoly sérülést lehetne okozni – emeli ki a fél veknit a műanyagtartóból.

- Az emeleti szobák is tele lesznek olyasmikkel, mint a nappalik? – állok fel majd a konyhaszigetet megkerülve nyitogatni kezdem a szekrényeket. – Klánt akartak talán alapítani, hogy ilyen sok van?

- Eltaláltad – felezi meg a rántottát, majd rakja a tányérokra.

- Tessék? – rekednek meg a kezeim.

- A könyvtárban rengeteg generációkon átívelő napló van. Azért építettek ekkorára házat, hogy a feleségek, az unokatestvérek, a nagyszülők és így tovább mind együtt élhessenek. Ne tudd meg, a szüleim mennyire kiborultak, amikor közöltem, hogy elfogok költözni. Vagy amikor végül meg is tettem – ingatja ismét a fejét. – Ha nem lenne a ház ennyire távol az utcától, biztosan a rendőrséget is ránk hívták volna.

- Az volt az oka, amiért azt az egyetlen alkalmat leszámítva nem jártál itt évek óta?

- Mondhatjuk így is – vonja meg ismét a vállait.

- Ha viszont klán alapításban gondolkodtak, nem hogy érthető a nagy ház és a rengeteg szoba, de talán még kevés is lehetett. Köszönöm – veszem kézbe a tányérom és megyek a konyhaszigethez.

- A naplók szerint volt ilyen időszak is, viszont ha jól emlékszem, nem volt a jellemző – nyeli le az első falatot.

- Azt ne mondd, hogy elolvastad az összeset – vonom fel ismét a szemöldökeim.

- De. A kevés szórakozásom egyike volt – vonja meg ismét a vállait. – Rengeteg dolgunk lesz, ha régiségmúzeumot helyett ismét lakóházat akarunk – forgatja csuklóból a plafonnak emelt kezét.

- Mondjuk – nyelem le a falatot. – Az a terved, hogy kipucoljuk?

- Amennyire lehetséges, igen. A szüleim a ház háta mögé külön ennek a céljából építettek jókora helyiséget. Csakhogy meggondolják maguk, mire megépült – zuhannak le a vállai. – Kiválogatjuk mindazt, amit mindenképpen meg kell tartanunk, vagy úgy akarjuk, a többit múzeumoknak adjuk. Vagy eladjuk, ahol tudjuk – vonja meg ezúttal csak az egyik vállát. – Mikor ettél utoljára?

- Reggel anya, ott voltál – állok fel, miután az utolsó falatot is az ajkaim közé tömtem. – Kérsz? – megyek a kávéfőzőhöz.

- Igen, köszönöm. Viszont nem hinném, hogy a hűtőben lévő tej még jó.

- Van több doboz tartós is a kamrában – tárom fel ismét az egyik szekrényajtót a másik után. – Óriási szerencsénkre imádták a kávét – engedek vizet a kancsóba majd a kávéfőzőgép tartályába öntöm. – Öt fajtát találtam, mindegyikből, több csomaggal – kapcsolom be a gépet.

- Ha tehették volna víz helyet is azt isszák – áll fel, miután befejezte az evést, majd összeszedve a tányérokat a mosogatóhoz megy. – Gondolhatod, hogy anyának milyen világfájdalma volt, amikor problémái lettek a vérnyomásával. Hogyhogy ilyen jól tudod kezelni elsőre? – fordítja felém és biccenti félre a fejét. – Barista kávéfőző. Amikor hazahozták egész héten át szenvedtem vele, mire megtanultam kezelni.

- Nekem sem volt könnyű kitanulnom – vonom meg ismét a vállaim. – Rengeteg tudást össze bírsz szedni, amikor kávézóban dolgozol – tolom a két bögrét a kifolyónyílások alá, amint a kávédaráló bevégezte dolgát.

- Tessék? Mikor dolgoztál te kávézóban?

- Nagyjából két hónappal apa halála előtt zárt be. Dolgoztam, amíg azt hittétek, hogy csavargok – húzódnak az ajkaim ismét örömtelen mosolyra.

- Miért nem mondtad? – rakja csípőre a kezeit.

- Mert mi lett volna az első dolgotok? Az, hogy elzárkóztok a gondolattól is. Jött volna a szokásos szentbeszéd, mint amit a nagykönyvből idéztek: „Amíg nincs meg az érettségid, semmi mással ne foglalkozz, csakis a tanulással." Vágyak, célok vagy álmok? Verd ki a fejedből. Tankönyv, evés, alvás és pont. Ugyan min változtatott volna az, ha elmondom? Semmin. Újabb lehetőséget kaptatok volna, hogy azon az úton terelgessetek, amit jónak láttatok, meg sem kérdezve közben, mit akarok én. Visszakérdezés, megkérdőjelezés majd megtiltás. Ez volt mindig is mindenre a megoldás. Nagyon is jól tudtam, hogy végződött volna az a beszélgetés és abból már elegem volt. Tehát inkább elviseltem, hogy azt hittétek, amit.

- Akkor is meg kellett volna próbálnod – ingatja ismét a fejét. – Igen, veszekedés lett volna elsőre, mert tényleg fontosabb a tanulás, de megértettük volna idővel.

- Látod, éppen ez volt a baj – forgatom ismét a szemeim. – Mindig mindent csak idővel értettetek meg. Jól van kislányom, ha ezt akarod, tedd meg, melletted állunk. Tudod, hogy ezt, vagy akárcsak hasonlót, milyen régen nem hallottam tőletek? Ha ti találtatok ki valamit, akkor annak úgy kellett lenni és kész. Ha én, akkor a szátokat húztátok – keverem bele a kávékba a megtalált cukrot, miután a gép befejezte a munkáját.

- Nem fogok bocsánatot kérni, csak mert a jót akartunk neked – indul a kamra felé anya, ismét sóhajtva. – Az igaz, hogy tényleg lehettünk volna érdeklődőbbek is bizonyos dolgokban, de nem csak mi voltunk a hibásak azért, mert távolodni kezdtél tőlünk.

„Hanem?"

- Tudom – forgatom ismét a szemeim és vonom meg a vállaim. – Édes mindegy, ez már nem az az élet.

- Talán – jön vissza, és teszi le a tejes dobozt a konyhapultra.

„Nem csak talán, értsd már meg."

- Mikor akarsz indulni? – öntöm bele a tejet a bögrékbe.

- Mondjuk másfél óra múlva? – engedi le a karját. – Ha kilenc óra körül indulunk, akkor valamivel tíz után ott lehetünk.

- Akkor kávé után menjünk fel – engedem bele a bögréjébe a kiskanalat. – A második emeleten is szobák vannak vagy az már a padlás?

- Fogalmam sincs. Vannak olyan ajtók, amiket nem tudtam kinyitni. Az emeleten lévő mögé nem is akartak beengedni. A családi hagyományhoz lesz köze alighanem – vesz ismét mély levegőt. – Kissé rozsdás, ódon vasajtó.

- Feltörhetem – engedem le az ajkaimtól a bögrét.

- Nem hagyományos zár van benne. Azt hiszem a gyűrűjük a kulcs.

- Azok, amik a festményeken is szerepelnek? – villannak felé a szemeim.

- Igen azok, és amiket valószínűleg vittek a sírba, mivel úgy hihették, a hagyományuk velük hal.

- Miért nincs így? – biccentem félre a fejem.

- Dehogynem édes lányom. Még fikarcnyit sem érdekel az, amit ők annyira imádtak, viszont ettől még kíváncsi vagyok.