Bella szemszöge: 

-Ez mind szép és jó... -törte meg a csendet Marlene, ami Ágas magyarázata után maradt. -De Bella és Iwla eltűntek.

Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam. De mesélem az elejétől.
November 5.- e, 11 óra volt, mikor is felriadtam az álmomból, amiben beszélgetek pár gyerekkel, 2000-ben. (Tudom, nagyon durva!) A roxfort-i csata és a Roxfort ostroma közötti különbséget taglaltuk. Viszont amikor hallottam hogy mikor volt az ostrom, kényszerítettem magam, hogy felkeljek. 10 perc alatt mozgósítottam az egész csapatomat, az iskolával együtt. Majd eljött az ideje annak, hogy előlépjek az árnyékból, és nyíltan felvállaljam a nézeteimet. És annak is, hogy betartsam az eskümet, amit Johannának és Sophiának tettem. Hogy megvédem az iskolát. Lélekben ugyan még nem álltam készen rá, de tudtam, hogy még jót is tett, hogy adott egy löketet ez a csata. Különben sokáig halogattam volna. De azt is tudtam, hogy már rögtön az elején el kell hitetnem mindenkivel, hogy Iwla nem én vagyok, így színészkedtem egy kicsit a Griffendél és Hollóhát tornyok alatt.  Megidéztem a pót-ént, (aki olyan mint én, mikor gyűléseken vagyok és hasonló, és minden ami vele történik automatikusan megjelenik az én agyamban is, mert eleve erre a célra hoztam létre az ilyen pót-embereket megteremtő bűbájt), majd mikor nem rám figyeltek visszamentem a fal tövébe. Megbizonyosodtam róla, hogy elhitték amit láttak, majd kiábrándító bűbájjal (amit olyan erősen használtam hogy láthatatlanná tett), átlopakodtam az erdőbe. Meg kellett találnom a halálfalókat, és biztosítanom őket a szeretetemről. (Értsd: Jól a fenekük alá pörkölni pár bűbájjal). Mert oké, ez Iwla "hatáskörén" kívülre esik, neki nem harcokat kéne vívni, csak embereket menteni, de ennél jobb bemutatkozási bulit nem is lehetett volna találni, szóval vétek lett volna kihagyni egy ilyen alkalmat.

Az erdő másik szélén jártam, ahol már lehetett hoppanálni, nem messze a táborhelyüktől. (Legalábbis az a pár állat ezt mondta aki a manóm figyelmeztetését követve rohant amerre látott.) A legnagyobb aduászom a meglepetés, ami a személyem és az erőm körül van. És az, hogy ők úgy tudják, hogy észrevétlenül jutottak be, tehát még senkire sem számítanak. Nagyjából kétszáz métert mentem előre, mikor is odaértem a tábor széléhez, aminek a közepén egy odavarázsolt nagy sziklán ott állt Voldemort.
-Követőim! Ma egy fordulóponthoz érkeztünk! Észrevétlenül lerohanjuk az iskolát, és uralmunk alá hajtjuk a benne lévőket! A sárvérűeket kiirtjuk, a dicső Mardekár házát pedig felemeljük! Aki ellenáll, a sárvérűekkel együtt elpusztításra kerül! És elintézzük, hogy a "nagy" Albus Dumbledore-t hibáztassák, amiért engedte, hogy egy ilyen fontos építmény a halálfalók kezére kerüljön! Három helyen támadunk, a...- szónokolt (volna) Voldemort (ha nem szólok közbe.) Gyorsan ellenőriztem az okklumencia pajzsom, majd a kinézetem, hogy minden pontos-e, majd megszólaltam.
-Hát, észrevétlenül már nem fog menni! Az összes tanár értesítve lett! -mosolyogtam rájuk ártatlanul. Egyszerre kezdtek kapkodni, de míg valaki a pálcájáért nyúlt, addig mások a maszkjukat igazgatták.
-KI VAGY?- bődült el Voldemort.
-A nevem Iwla. Merlin küldött, hogy megvédjem az ártatlanokat.- mutatkoztam be újra.- Főleg tőletek. -tettem hozzá kis hatásszünet után.
-Akkor mért vagy itt? -kérdezte Bellatrix, aki annyira szerette a Nagyurát, hogy még az arcát sem takarta el. 
-Ugyan már!-legyintettem kedvesen. - Hoztam nektek egy kis kihívást, nehogy egyszerűen nyerjetek!
-Halálfalóim, tüntessétek el. Lehetőleg halottan. -suttogta hátborzongatóan a kígyóképű. Mondjuk én már nem igen ijedtem meg tőle, mert egy csomószor ültem már mellette Alexa-ként.
-Állj! -kiáltottam fel, mire a csuklyások tétován megálltak. Hát nem véletlen gyakorlom évek óta a parancsoló hangszínt! *abszolút büszke vagyok magamra* -Miért nem állsz ki ellenem te? Miért küldöd magad helyett a kutyáidat? Kihívlak egy párbajra!
-Azért nem harcolok veled, mert csak egy jelentéktelen liba vagy. És én nem pazarlom ilyenekre az erőm, sárvérű! Támadás! -címezte utolsó szavát a csicskáinak, akik nekem ugortak. Én odébb fordultam, és szelet kavartam. Varázspálca nélkül. A légmozgás ugyan megakadályozta azt, hogy az átkok engem találjanak el, de a fákat és a növényzetet nagyon rongálták. Tudtam,  hogy ha el tudom pusztítani a pálcáikat, akkor nyerek, de nem volt szívem azokat az ártatlan élőlényeket bántani, akik egy- egy pálca voltak. De nem csak akkor tudok felülkerekedni, ha tönkreteszem a pálcáikat. Elég, ha elveszem tőlük, és nyert ügyem van. Az ideiglenes főhadiszállásuk köré egy intésemmel hatalmas tűzgyűrűt húztam, azzal vigasztalva magam, hogy az állatokat kimenekítették, a növényeket pedig fel tudom majd támasztani.
-Invito a Halálfalók varázspálcái! - üvöltöttem, mégis alig hallottam a hangom. Vagy ötven varázspálca odarepült hozzám, amiket a zsebembe bevarázsolt kis táskámba gyömöszöltem bele. A többi kb. 150 ember-pálca túlságosan ragaszkodott a másikhoz. Viszont míg ezen gondolkoztam, fájdalmat éreztem. Lenéztem magamra, és láttam, hogy vágások sokasága tarkít, melyekből lassan csordogált a vérem. De hogy? Körülvettem magam pajzsbűbájokkal, amik nagyon erősek voltak. Felhúztam magam köré egy pajzsot, majd gyorsan előkaptam egy kifogyhatatlan és törhetetlen üvegcse főnixkönnyet, majd ittam belőle egy kortyot, mire a sebek behegesedtek. Sorban küldtem az átkokat, és rontásokat. Viszont sok mágiát kellett használnom, amennyiben nem akartam hogy eltaláljanak a főbenjáró átkok, emiatt pedig gyorsan fáradtam. Egy pillanatra, mikor újabb átok talált el, azt hittem, nincs tovább, vesztettem. De ekkor zseniális ötletem támadt. Megidézem a pót-ént, hogy ő is harcoljon, mert ugye ő külön testtel, és mágiával lett megalkotva, ezért nekem a megidézésen kívül nem kerül plusz energiába. Szóval néhány perc múlva már ott harcolt mellettem, de még "kettőnknek" is sok volt a még kb. 100 halálfaló. Mindenem fájt, de azt hiszem akkor estem át a holtponton. Már nem is gondolkoztam, csak engedtem a mágiámat, (amit nem fogott vissza a varázspálca), és gépiesen hárítottam, és szereltem le az ellenséget. Csak az járt a fejemben, hogy megígértem, hogy megvédem ezt a helyet, és be is kell tartanom. Viszont nagyjából húsz perccel később egy hangos csattanásra lettem figyelmes. Voldemort volt az, ahogy megindult felém. Ó, én hülye, hogy nem láttam! Végig az volt a terve, hogy a szolgái kifárasztanak, ő meg majd lazán megöl. Na, azt már nem! A pót-ént eltüntettem, majd felkészültem az utolsó előtti húzásomra, a Z-tervre. Ha ezután se mennek el, nagyon kevés esélyem marad, könnyen lelepleznek majd, és utána megbosszulják az embereiket az iskolán. Nem érhet így véget! Annyit vesződtem, hogy idáig eljussak, nem lehet az a befejezése hogy meghalok a lábuk előtt, mintegy megadva magam. Erőt gyűjtöttem, a porcikáim legmélyebb részeiből is a kezembe vettem a mágiám. Ugyan csak olvastam róla, az Alapítók Könyvtárában, de tudtam, hogy sikerülni fog. Kezeim között egyre nőtt az élő mágia gömb. Nem gondolkodtam, csak eldobtam, minden tervezgetés, és felesleges szó nélkül. Életemben először, a bennem élő varázs önálló életre kelt, a beleegyezésemmel. Bár én csak Voldemort felé hajítottam, és a földre vetettem magam, a gömb tette a dolgát. És robbant. Hatalmasat.


Elájulhattam, mert nem emlékeztem egy kis időre. A robbanás mindent letarolt 20 méteres körzetben fél méternél magasabban. Sokan meghaltak. És... Merlin csessze meg, bűntudatom volt! Már majdnem felálltam, hogy elinduljak megnézni, ki él, ki nem, mikor Voldemort felkelt a földről.
-Gyere Bellatrix! -rángatta fel a földről. -Visszamegyünk a Főhadiszállásra.
 -De Nagyuram! Nem kéne megnézni hogy ki vészelte át? És kinyírni a nőt? -ellenkezett.
-Nem. Ők hibáztak. Az, hogy kétszázukat egyedül le tudta győzni, azt jelenti, hogy erős. Nem öljük meg, mert később még hasznunkra lehet, amennyiben alkuképes ajánlatot adunk neki.
-Zseniális ötlet volt tőled Nagyuram, hogy csak kétszázat hoztál, és nem az egész sereg pusztult el!- hízelgett Bellatrix.
-Számítottam ellenállásra, de másra.- mondta halkan Voldi.- Menjünk!- hoppanált el, majd utána az  unokatestvérem is. Röhejes, hogy mennyire imádja azt az orr nélküli 50-60 éves bácsikát...