Bella szemszöge:

Hazatértünk a Roxfortba. Érdekes. Két otthonom is van, de  ezek közül egyik sem az a ház ahol felnőttem. Más ezt szomorúnak találná. Engem nem nagyon érdekel. Már nem. Jó ez így...

Január van, 1973. január 8.-a, hétfő. Ma kezdődött a tanítás. Ma tudtam meg néhány dolgot, amit eddig évszázadokon át két lány őrzött. Pedig reggel, mikor felkeltem, úgy voltam hogy teljesítek az órákon, körülnézek hogy minden rendben-e a házaimban, majd kitalálom az indokot amivel január 14.-én távol tarthatom magam a többiektől. Ja, meg ahogy elképzeltem.

Délután 4 óra

-Bella. Ráérsz?- hívott magával Johanna egy közeli, kevesek által ismert rejtett járathoz, ahol Sophie várt ránk. Bármennyire is öhm... döcögősen indult a kapcsolatom a két lánnyal, (khm, khm, egy titkos alagútban találkoztunk először, Johanna pedig őszintén elmondta a véleményét rólam, vagyis elhordott mindenféle "apuci kicsi lányának" khm, khm...)  mostanra már nagyon jó barátnők lettünk. Mindhárman tisztában voltunk vele, hogy ez a barátság ki fog tartani. Ameddig csak élünk... Mert az, hogy minden titkát ismered, szinte mindig őszinte vagy vele, és a közös edzések is összehozzák az embereket. Közös edzések alatt párbaj, és fizikai erőnléti érthető. Már felérek Johanna-hoz párbajban. Órákig tudunk harcolni, mire valamelyikünk legyőzi a másikat. De még tovább akarnak fejleszteni. Azt mondják, hogy nekem van esélyem legyőzni Voldemortot. Van esélyem megmenteni az ártatlanokat.
-Jó volt a szünet?- érdeklődött Soph.
-Igen, Potter-ék nagyon kedvesek. Nektek milyen volt? -kérdeztem vissza.
-Tűrhető. Azon gondolkoztunk... Hogy ideje téged beavatni...Pár dologba amiről senki sem tud...
-Rendben. Vágjunk bele. -egyeztem bele a kalandba.

Egy titkosabb alagúton mentünk a Bejárati Csarnokba. Egyikünk se szólt. Nekem olyan érzésem volt, mintha valami súlyos kihágásra készülnénk. Kiléptünk a nagy faajtón, majd közvetlen a fal mellett haladva elindultunk jobbra. A hó és a fagy miatt rendesen dideregtünk, de legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy meglátnak minket. Addig mentünk, míg el nem értünk egy téglához, ami kb. egy méternél lehetett. De az volt az érdekessége, mintha valaki felnégyelte volna, hogy kiszínezze. Négy féle színben pompázott- vörös, zöld, kék és sárga. Az alapítók színei. Johanna elővette a varázspálcáját, majd a színes téglától vezetve elkezdte húzni fel 4 téglát, balra kettő, és megint fel hármat. Mikor odaért, rákoppintott, és azt parancsolta halk hangon, hogy "tárulj"!
-Csak így lehet bejutni!- magyarázta nekem Sophie, mikor látta kerekre tágult szemem. -Szóval jegyezd meg!- én csak bólogattam, miközben memorizáltam. Négyet fel, kettőt balra, hármat fel, koppint, "tárul".  Mire megjegyeztem, addigra meg is lett az eredménye. Egy két méter széles, két méter magas lyuk nyílt.
-Gyorsan, befelé, mielőtt észreveszik! - bent is voltunk, ahol egy kiépített alagút várt ránk, miközben mögöttünk be is zárult a bejárat, teljes sötétbe burkolva az alagutat, de sorban fáklyák gyúltak fel. Para volt, de nagyon tetszett. Vagy kétszáz métert mentünk, mire elfordult jobbra az út, és ott is voltunk. Egy ajtó állt előttünk, rajta a négy alapító állatai - oroszlán, kígyó, sas, és borz.
-Soha ne csikizd meg  az alvó sárkányt- suttogta Sophie, mire az ajtó kinyílt, és egy tág szobában találtuk magunkat. A két idősebb nyugtalannak tűnt, pedig az egész hely barátságos fénybe volt vonva, és csak egy csomó könyv volt ott.
-Ez az a gyűjtemény, ami nem fért el Hedvig néni szobájába, de túl különleges tudás van bennük, hogy bárki elolvashassa. Az évek során mi is rengeteg ilyen könyvet idehoztunk.-susogta Johanna olyan halkan, hogy alig hallottam. De nem álltunk meg megnézni őket, hanem elindultak a helyiség hátsó végéhez. Követtem őket, és amit ott találtunk... Megértettem miért voltak nyugtalanok. Négy festmény volt. 2 nő, és 2 férfi. Az alapítók. De ezek a festmények a legkülönlegesebbek közé tartoztak. Magukkal hoznak egy darabot a személy jelleméből, akit ábrázolnak. Tehát itt álltunk a Négy Nagy előtt, és tűrjük, hogy szigorú pillantásaikkal végigmérjenek minket.
-Apám, Malazár, Hedvig, Helga! - Johanna szólalt meg először. Látszik hogy Griffendél lánya.
-Johanna! Sophia!- köszöntötték őket.- Ki ő? Még soha nem hoztatok ide senkit. -Én, aki átlátja mások érzéseit, fogalmam sem volt mit gondolnak. Tökéletesen érzelemmentes arcuk volt.
-Ő Bella Black. Hatalmas boszorkány. -mutatott be Sophie.
-Ez egy 13 éves gyerek. -néztek rám.
-Attól még nagyon erős. Fogalmatok sincs miket hajtott végre. Nem tudjátok mennyit tud. -keltek a védelmemre.
-Ez egy kislány, aki még két évtizedet se élt meg!
-Több órán keresztül nem bírom legyőzni párbajban, sokszor megesik, hogy ő nyer. Magától találta ki a titkunkat. Ő alakítja Alexa White-ot, hogy megmentse az embereket, és ebből az okból kifolyólag létrehozott egy hatalmas szigetet, ami Fidelius- bűbájjal van kezelve, és már több százan élnek ott. Abban a táskában- mutatott a kistáskámra- több száz sárkány, és egyéb lény él, úgy, hogy még a "nagy" Dumbledore se tud róla. Voldemortot is minden további következmény nélkül képes az orránál fogva vezetni. Több bázisa van országszerte, amiket hetente látogat, és az egész iskolából még csak nem is sejtik, hogy több órákat elvan. Ez a lány... hatalmas mágus! Mindnyájunkat túl fog szárnyalni!- hadarta Johanna. 
-Jó, kedves, ez mint szép és jó. Impozáns, meg minden, de ez még nem azt jelenti hogy ő lesz a legnagyobb mágus. Ott van például Merlin. -próbálta lenyugtatni a kedélyeket Hugrabug Helga. Úgy tűnt, ezzel kifogta Anna vitorlájából a szelet.
-Kilenc éves korom óta animágus vagyok, aki minden állattá képes átváltozni.- Húztam ki magam. Nem szabad hogy pár festmény megijesszen.
-Na és azt hogy, Tündérbogár? - nevetett Griffendél. Ő a szívébe zárt.
-Kilenc éves koromra elsajátítottam az animágiát. Négyszeres animágus voltam. Viszont szerettem volna, ha a sárkány is a patrónus állataim közé tartozna, ezért létrehoztam egy varázsigét. Expecto Patroninum. Úgy működött, hogy kigondoltam, hogy milyen állatot akarok. De nem álltam meg itt. Elgondolkoztam, hogy mi van ha azáltal sikerül  más állattá változnom, hogyha azt a patrónust vizualizálom magam elé. És sikerült. Minden lénnyel működik. -meséltem el 4 festménynek, és két ezer évesnek, azt a felfedezésemet, amit még senki sem tudott.
-Tényleg hatalmasabb leszel mint bárki! -dicsért meg Hollóháti. -Mutassátok meg neki a szobáinkat. -És visszaaludtak.

Mi pedig elindultunk. Jártunk Hollóháti szobájánál, ami a könyvtárban volt elrejtve, és tele volt könyvekkel. Voltunk Griffendélnél, a Csillagvizsgáló toronynál, és Hugrabugnál a konyhában. Persze ezeket különösen nehéz volt megtalálni, még akkor is, ha az ember tudja, hogy léteznek ilyenek. Imádtam mindegyik szobát. Mardekárét hagytuk legutoljára. Sejtettem hogy miért.

És igazam lett! A második emeletre mentünk, Hisztis Myrtle mosdójába. Sophie elsziszegte a csapnak, hogy "Tárulj". Megértettem, mert ugye értem az állatokat. És a kígyó is állat ugyebár. Előjött egy csúszda.
-Csak utánad, drága! -intett Sophie előzékenyen.-Ja, és ha mozgást érzékelsz, csukd be a szemed!- megforgattam az említett testrészem, majd bátorságot tettettve beültem a csúszdába, és nem gondolkodva meglöktem magam. Megnyugodva hallottam, hogy jönnek utánam. Sokáig csúsztunk, majd a cső vízszintesre fordult, és kiestünk belőle. Rögtön fel is pattantam, mert a padló csupa latyak volt. Néhány lépéssel odébb álltam, hogy ne ütközzenek belém, de nagyon megijedtem, mikor éles roppanást hallottam a talpam alól. Mivel sejtettem, hogy a szörny nagyobb lehet, ezért le mertem nézni, és enyhén megnyugodtam, mikor láttam, hogy "csak" egy patkány koponya. Eközben mögöttem megérkeztem a barátnőim is.
- Körülbelül 2 mérfölddel (az kb. 3 km)  vagyunk a tó alatt. -tudósított Soph. Elindultunk az alagútban, ami pár lépés után éles kanyart vett.
-Jó. Bells, ne ijedj meg! Itt lesz egy kígyó bőr, de nem ez az élőlény. -súgta Johanna. Igaza volt, tényleg ott feküdt a kikövezett padlón a nagyjából 6 méter hosszú kígyó bőr. Anna figyelmeztetésének köszönhetően nem kaptam parát. Rajta átlépve tovább indultunk, hogy 1-2 km-t kacskaringózva tegyünk meg, a pálcánkkal világítva. Egy kőfal elé értünk, amin 2 kígyó volt. Sophie elsziszegte a "Tárulj"-t, majd beléptünk a kinyíló ajtón. Egy hosszú, félhomályos terembe érkeztünk, ahol a mennyezetet kígyó faragványos oszlopok sora támasztotta. Soph elindult előre, őt követte Johanna, utána pedig én mentem. Látszott rajtuk, hogy sokadjára vannak itt. Lépteink visszhangot vertek, míg hátulra sétáltunk, ahol egy óriási Malazár szobor állt.
- Csukjátok be a szemeteket! -rendelkezett Sophie, miközben ő is behunyta a szemét. - Szólj hozzám, Mardekár, a Roxforti Négyek legdicsőbbike!-sziszegte. Ezek után nem tudom mi történt, csak egy tompa puffadást hallottam, majd Sophie folytatta. -Üdvözöllek Baziliszkusz. Rég láttalak. Értesüléseim szerint 31 éve megöltél egy sárvérűt. -Olyan hideg közöny áradt belőle, hogy még én is, aki hozzá voltam szokva, enyhén összehúztam magam.
-Sajnálom Úrnőm! Tudja, ha egy utód parancsol nekem annak nem tudok ellenállni! -sziszegte bűntudatosan a kígyó.
-Rendben. Megbocsátok. Most pedig csukd be a szemed és ne is nyisd ki addig, amíg nem szólok! -parancsolta. -Ti kinyithatjátok a szemeteket.-Váltott emberi nyelvre. 
-Annyira feszélyez, mikor nem értem mit sziszeg. -nyöszörögte Anna.
-Jó nyugi! Bella. Hajlandó lennél eljárni ide hozzá két-három hetente? -kérdezte Soph szinte könyörögve.
-Rendben. Lejárok ide hozzá. -egyeztem bele.
-Köszönöm! Nagyon sokat segítesz vele. -Baziliszkusz! Ő itt Bella Black. Aranyvérű. Két-három hetente le fog jönni hozzád. Parancsolom, hogy ne bántsd!
-Rendben Úrnőm! Köszönöm Kisasszony, hogy rám áldozza az idejét! -fordult felém, még mindig csukott szemmel, gondolom szaglás és hallás alapján.
-Örömmel teszem, ha ezzel segíthetek egy magányos lénynek.-feleltem neki, azzal a hideg eleganciával, amit anyám belém nevelt.
-Érti a párszaszót? -csodálkozott Sophie felé.
-Igen. De még nem beszéli. -adott feleletet Soph.

Ezután még megnéztük Mardekár szobáját, ami a szobor szájában volt. Búcsúzásképpen végigsimítottam új barátom pikkelyein, majd elindultunk vissza.