Sara szempontja:

A gyorsan hűlő, éjszakai levegőn kényeztető érzést nyújtott a langymeleg és szembetűnően stabil talaj, amin elterültem a több napos menetelésem végén. Az előtörő megkönnyebbülés és a fáradtság hirtelen összeadódott és mint egy bajnok bokszoló, K.O.-val ütött ki a földön. Ellenállásra esély se maradt. Agyam még csak nem is regisztrálta az álomtalan alvást, és mintha csupán egy szempillantásnyi idő telt volna el, pillantottam fel az immár hajnali égboltra.

Mi... a fene történt? Hosszú másodpercek kellettek, hogy felfogjam a helyzetet. Hol vagyok?... Pislogva hunyorogtam a felkelő nap sugaraiban. Elaludtam... Elaludtam?! Reggel van! Hőkölve ültem fel és néztem körbe a néma pusztaságban. A porban fetrengő alakomtól alig 10 méterre száz meg száz, mázsás sziklatömb terítette be a tájat, ameddig a szem ellátott. A kősivatag... kijutottam. Elértem a hegyeket végre. De... nyílt színen maradtam! Védelem nélkül! A páni félelem rövid életű volt, amint észrevettem, hogy közel s távol csak a saját lábnyomaim látszanak a homokban.

Nem járt erre semmilyen élőlény az éjjel? A hely ugyan valóban kietlen és puszta volt, de még a mozgó kősivatagban is volt életjel akár nappal, akár éjjel. Új és egyben baljóslatú érzés fogott el, mivel nem érzékeltem élőlény jelenlétét sem a közelben.

Felálltam és leporoltam magam, és az előttem levő következő feladatra tereltem gondolataim. Egy elmondás alapján keskeny, de annál magasabb csúcsokkal megáldott hegyvonulat állt köztem és úticélom közt. Csupán azt nem tudtam, hogy ez a bizonyos hegyvonulat egy labirintus kinézetű szurdokrendszerrel van felszerelve kiszögellései közt, hogy véletlenül se legyen könnyű dolga az embernek. Vagy bármilyen lénynek.

Az első nagyobb kiálló sziklatömb mögül próbáltam felmérni az útirányt éppen, amikor bokám fájdalmasan jelezte, hogy a tegnapi ugrás nem maradt utóhatás nélkül.

- Azt a rohadt! - sziszegtem miközben lefejtettem cipőmet. Kibicsaklott a bokám és mostanra rendesen bedagadt a zárt lábbeliben. - Mesés!

Rögtönöztem. Megbízható kendőmet bokámra tekertem, hogy tartsa valamennyire, majd visszaügyeskedtem a csukámba. Nem volt egyszerű eset, de mennem kellett tovább. Nem tarthattam napokra pihenőt, míg rendbe jött volna. Már csak azért sem, mert vizet is kellett találnom. Mennyivel másabb történet volt a teliholdas eset. Bár itt lenne... Akkor nem kellene kivárni a lassú gyógyulást. Gondolataim visszaszálltak a másfél héttel korábbi eseményekre, míg körültekintő és biztos léptekkel a legegyenesebb völgyhasadékot céloztam meg.

Másfél héttel korábban:

Magamra kaptam a hiányzó ruháimat. Fel se tűnt, hogy nem volt rajtam...

Megváltozott a reakciója... Hallottam a mellettem fekvő farkas gondolatait. Egyik mancsát lábamon pihentette még.

Igen... megváltozott... Igaza volt. Korábban képtelenség lett volna, hogy hasonló megtörténjen. Mindig is nagyon tudatos voltam ezen a téren, nem beszélve arról, hogy ráadásul mennyire szégyenlős is. Hová tűnhetett az az érzés? Miért nem zavart a helyzet most? És az... mi volt az korábban?

Wergo szemei éberen figyelték minden mozdulatom, mint találkozásunk első napjaiban. Újra láttam rajta azt a kíváncsiságot, amitől anno hörcsögnek éreztem magam, bár most egy halvány sejtés súgta, ez nem ugyanaz. A Pualony darab bekerült tartójába és visszavontam magamra a takarót, mi korábban óvott a széltől. Áthűltem és a plusz réteg jókor jött. Percek teltek el teljes némaságban, míg az esti szürkület átvette az irányítást a nappali fényártól.

- Aludj Wergo. Majd én őrködöm - törtem meg a csendet, mire végre megszólalt a gigászi fenevad.

- Sara... - kezdett bele, majd elhallgatott, ahogy a megfelelő szavakat kereste. - Beszélnünk kell.

Bizonyára. Nem is lehetett volna néhány röpke mondattal elintézni azt, ami történt. Ez a éjjel a telihold idején nem is volt fogható bármi korábbihoz, amit megéltem. És nem is volt helyénvaló, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel elintézzük azt, amit én vele tettem...

- Sara, amikor felébredtél... most... teljesen begyógyult a seb a hátadon... - szólt vontatottan.

- Mi? - mire gondol?

- A hátad... ahol... - ujjával a vállam fölött a hátamra mutatott, de nem ért hozzám.

- Ah! Igen. A Pualony valóban lenyűgöző sebgyógyító - egy picit gyors volt ugyan a folyamat, de nem igazán lehetett ez már meglepő.

- A Pualony... igen. De nálad ez nem ilyen gyors. És a mágikus erőd... - Wergo közel hajolt és hunyorogva nézett szemembe - ... erősebb lett, vagy... - mélyet szippantott a fülem közvetlen közelében és hirtelen mozgó levegő csiklandozta nyakam - Vagy csak másabb.

- Nem érzem, hogy erősebb lennék - néztem kitárt tenyeremre az ölemben - Nem lettem más. Csupán egy pillanatra éreztem valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot.

Wergo nem felelt azonnal. Magában hümmögött, olykor morgott, mint aki egy különleges orvosi esettel találkozott volna. Talán az is voltam. Nyilvánvalóan nem volt még ember ebben a világban előttem, vagy csak olyan régen, hogy hírmondója sem maradt, de a farkas biztosan nem tudott róla. És ez fordítva is igaz volt. Ez a világ teljes mértékben ismeretlen volt számomra. A titokzatos kapcsolat és átjáró léte meg végképp új volt számunkra.

- Nem csak egy érzés volt, Sara - Wergo szavaira felkaptam fejem - Megváltozott a szemed színe...

- Hogy MI?!

- Egyre gyakrabban - bólintott zavartalanul. - Amikor mágiát használsz, bíbor lesz. Ha dühös vagy, vörös. Most... fehér volt.

Alig akartam elhinni. Ilyen nem létezik. Legalábbis az ember nem képes rá. A szem színe nem változik, mint a kaméleon bőre. Képtelenség lenne... De Wergo tekintete komoly maradt. Nem viccelt. Ahogy sosem viccelt. Nézz körül, milyen világban élsz! Itt minden lehetséges. Jelenlegi felfogásom szerint.

- És... miért lett fehér? - próbáltam elfogadni az abszurd tényeket - Ez mit jelent?

- Sara. Fehér Írisz nem létezik. Nem létezhet. Ma már nem.

- Miért? Mi ez? - kezdett megijeszteni.

- Mert ez... csak az elsőknek volt. Az első tiszta lények korai generációiban.

Az "elsők". Már megint ez a kifejezés. Mint valami misztikum a fantazi lények földjén. Van ennek értelme? Az itteni Ádám és Éva generációja? Az első "neandervölgyi"? Egy Australopithecus, Lucy?.... Hmmm? Ez honnan jött?... Mindegy is, biztos olvastam egy cikkben valamikor.... He?! Hogy emlékezhetek ilyenre? Latin kifejezéseket sose jegyzek meg! A fejemet rázva próbáltam tisztába tenni összekuszálódott gondolataimat. Wergo képe eddigre tökéletes zavartságot tükrözött. Nem is csoda. Mancsa a lábamon volt és minden gondolatom hallotta. Most nem irigyellek... Hmm. Ahogy magamat se. Áááh!

- Az elsők... - vette át a menetet - ... azok, akiktől történelmünk szerint az élet ered. Sokfélék voltak, de mind csak egy. A mostani ión kevert. Nincs tiszta lény.

- Csak a sárkányok! - ugrott be, mire a farkas bólintott.

- Én magam sem vagyok tiszta lény - Wergo megrebegtette szárnyát - ... mint a sárkányoké - majd szemére mutatott, ahogy világított a sötétben - A látásom és a hallásom is más-más első lényre hasonlít. Ugyanígy a mozgás, hogy 2 lábon is képesek vagyunk közlekedni. Az elsők, akiktől népem ered, nem voltak erre képesek. Kizárólag 4 lábon közlekedtek.

Várj...

- Azt akarod mondani.... hogy az elsők, a tiszta lények... farkasok voltak?! Egyszerű farkasok?

- Mit jelent a "farkas"?

- Ah! - hát persze. Ez emberi kifejezés.

Gyorsan felkaptam egy botot és lepingáltam egy farkasrajzot a földbe, amíg még láttam valamit a maradék fényben. Wergo felállt és egyre nagyobb szemekkel figyelte, míg elkészültem, majd szótlanul, résnyire tátott szájjal bámult. Tekintetéből hihetetlen felfedezést olvastam.

***

Halli,

Még élek. Ezerszeres bocsánat a kimaradásért. Valid indokom van rá: új munkahelyem van és zsúfolt volt az első pár hetem miatta. Sorry mindenkitől.

Kérdés: Valaha említette már Wergo Sara-nak, hogy változik a szeme színe?

Ne hagyjatok komment nélkül. Tudni akarom, szerintetek mit lehetne fejleszteni az eddigieken, vagy a továbbiakban.

Shina :) 

UI. Nincs kép ehhez a fejezethez. ;P