Halli! Évzáró meglepi! Jó olvasást!

***

Wergo szemszöge:

Az Óriásfák Erdejében ismerős alak haladt. Útjából kitért minden, életét valamennyire is féltő szerzet és messziről elkerülte. A gigászi fenevad hangtalanul közlekedett a talajon, mesterien fedve léptei neszét, folytonosan széllel szemben, hogy szagát is rejtse célpontja elől. De számára mindez automatikus művelet volt. Gondolatai messze jártak, míg a tökéletes becserkészést végrehajtotta.

Vajon jó ötlet volt? Wergo elméjének minden zugát kedvence, aki valójában a társa, hogyléte kötötte le. Nem volt ínyére a különválás akkor és most sem. Bár elméjében tudta, hogy Sara különleges fajtájának köszönhetően rendkívül gyorsan fejlődött mágikus ereje és ösztönösen megérezte, hogyan is tudja azt használni, fizikailag gyenge volt. Nagyon is. Az aggódást nem tudta kizárni bármennyire is tapasztalta meg saját bőrén a kis lény hátborzongató erejét. Az a bizonyos éjjel, az első együtt töltött teliholdas éjjel, nem múlt el úgy, hogy nyomot ne hagyott volna mindkettőjükön.

Másfél héttel korábban:

Wergo minden irányító ösztöne egyetlen dolgot akart. Csak egyetlen egy dolgot követelt igazán. Egy csábító, szaftos, puha és védtelen prédát levadászni, ami ráadásul néhány ugrásra volt tőle a fák közt húzódó kis tisztáson. De képtelen volt elérni. Képtelen volt a közelébe férkőzni. Nem engedte. Ott táncolt mellette, azokkal az aprócska tőrökkel a két kis kezében elmetszve egy-egy felé vánszorgó, sebzett 'Rókan' torkát. Ki volt fáradva. Folyamatosan fújtatott. Gyenge volt. Zsákmány volt. Az illata meg egyenest őrjítő!!! Mégsem tudta kínzó vágyát enyhíteni.

A fenevad állkapcsa remegett a dühtől! Miért nem megy?! Hogy képes erre?! Grrrr!!! Újra és újra próbálkozott, de lábai mindig lefagytak az utolsó ugrás előtt. Védd meg! VÉDD MEG! Gyomra minden próbálkozásnál csomóba ugrott és képtelen volt a lendület végére érni. Teste nem engedelmeskedett akaratának. Pusztító dühe nem nyert teret. Csupán egyet tehetett. Levadászni minden mást, mi megmozdult csak azt az egyet nem.

A telihold éjszakája mindig is pusztítással telt számára. Kezdetben féktelen rombolással, majd vadászattal, végül cél nélküli öldökléssel. Egy teljes éjjel, mely recsegéssel, töréssel, üvöltésekkel és sikolyokkal volt tele. Egy éjjel, melynek minden pillanatára emlékezett. Minden hajnal, mikor az Éjkorong végre lenyugodott, pontosan tudta, hol volt és hogyan került oda. A szétszórt, irányíthatatlan méreg lelkének legsötétebb zugába volt rejtve. De ez az éjjel eltért a többitől. Életében először volt célpontja a düh éjszakáján. Az a lény! Az ott!!! Hiába végzett bármi mással a közelében, minduntalan visszatért hozzá. Képtelen volt elhagyni, de ugyanúgy képtelen volt fogait belémélyeszteni. Minden porcikájával erre vágyott. Meg akarta ölni. Le akarta vadászni. Nem volt ellenfél számára, mégis leghőbb vágyaként tekintett rá. A vérének illata... Az enyém lesz. Valahányszor száját nyalta, az nem szabott gátat folyamatosan csorgó nyálának. Ez az illat! De még mikor el is fogytak a környéken settenkedő célpontok és az éjjel már sokadjára fordult a sápadt lény felé végzetes indulatával, akkor is érezte a bénító láncot szíve köré tekeredni és megszorulni ha túl közel ért hozzá. A törékeny lény ilyenkor mindig felé fordult. Arcában tükröződő fáradtság gúnyos mosolyt csalt a farkas képére, de a sziklaszilárd elszántság a ragyogó, bíbor szemeivel nem hagyott esélyt ábrándozásra. Az apró lény akarata kitartott egész éjjel.

Wergo egy utolsó próbát tűzött még ki a támadásra, de indulata egyszercsak elpárolgott. Zavartan bámulta a földet mancsai előtt, mit korábban karmaival szántott fel, majd egy mély sóhajjal lerázta feszültségét. Lihegett. A Magas Hegyekre! Vége... Végre vége! Ereiben még érezte az adrenalint, de pulzusát már képes volt szabályozni. Lenyugodott az Éjkorong. Itt a hajnal. A fenevad hagyta, hogy a közeledő napsugarak energiája elmossa fáradtságát, s közben sorba rendezte düh áztatta emlékeit az éjszakáról. Csupán egyetlen dolog számított. Életben van! ÉL! Sara!

- Sara... - vigyázva pillantott a tisztáson álló, elszánt de törékeny teremtésre. Sara ránézett.

- Elengedlek... - suttogta és összeesett.

Wergo még éppen időben ugrott, hogy Sara védtelen arca ne egy sziklának csapódjon. Talán ez lett volna az egyetlen mozdulat, mit még a kis lény mágikus kötése alatt is képes lett volna a közelében véghez vinni. Hisz' megparancsolta, hogy védje meg. De az ösztöne is ezt diktálta.

Sara mozdulatlanul feküdt Wergo mancsaiban. A farkas aggódva figyelte légzését mielőtt eredeti fekhelyükre vitte és a bekészített levélágyra fektette. A kimerültség okozta ájulását. Némi megnyugtatással szolgált ez a megállapítás, de tisztában volt annak eredetével, amiért is bűntudata kíméletlenül emésztette. A társával tette ezt. Az elrendelt párjával! Erre nincs bocsánat... Aggodalom, öngyűlölet és büszkeség vegyes érzete töltötte el, ahogy nekiállt lefejteni a kis lény ruháit, hogy sebét elláthassa. Sápadt hátán, hol a fekete jel különös mintázata futott, szentségtörésként hatottak a vörös, véráztatta, nyílt vágások, melyekért egyedül ő volt a felelős. Sajnálom... Úgy sajnálom... Sara. Tekintete komor volt, szinte élettelen, ahogy fölé hajolt és lenyalta kifolyt vérét. Saját sebeit is hasonlóan tisztította ki, valahányszor arra volt szükség. Hatásos megoldás volt. A farkas lények nyálában természetes fertőtlenítő vegyületek találhatóak, így ez tökéletes kezelésnek számított. Övén lógó tarsolyából előhalászta az üvegbe kapart Pualony darabkát és egy szerkezetet, mellyel összevarta a tátongó sebeket. Sara... sikerült. Ügyes voltál. A Magas Hegyeknek hála, élsz! Kötés helyet a puff-szerű anyagot borította hátára és hagyta, hogy gyógyító munkáját elvégezze.

Sara rezzenés nélkül feküdt végig a kezelés alatt, amitől Wergo lelkében a fájdalom csak erősödött. Nem látott még lényt ennyire kikészülve fáradtság vagy sérülés miatt, csak ha halálán volt. Rettegett ugyanakkor össze volt zavarodva, mert Sara légzése mindennek ellenére egyenletes volt. Erős és egyenletes. Épp' csak nem reagált. Maradj velem. Kérlek, maradj életben! Csak... maradj életben!

A fenevad takarót terített a szuszogó kis hősre, majd maga is köré feküdt, hogy testének melegével őrizze. Magában eközben megesküdött, hogy többet ilyet nem enged megtörténni! Megtalálja a megoldást, hogy telihold idején biztonságban tudhassa a védelmezni kívánt személyt. Kerüljön, amibe kerül.

***

Halli!

Meg is van a folytatás! Az időzítésen még dolgozom, de tervek szerint vasárnaponként hozom a friss fejezeteket. Eddig hogy tetszik? ^^)

Ami pedig a borítót illeti, holnap teszek fel szavazásra néhányat az OffTopic 2.0-ban. Mindenképp nézzetek be, vagy kövessetek be, hogy megkapjátok az értesítőt róla! :)

Egy kalappal a holnapi évzáróra! Reméljük nem fog esni az eső! (Az enyémek mindig szabad ég alatt voltak tartva)

Shina