A gigászi fenevad hörögve állt felettem és fehér agyarai közül habzó nyála rám folyt. Ledermedtem. Nem tudtam mozdulni. Mi történik? Mi ez?! Mi a fene ez?! A szemei... a tekintete megváltozott. Mintha már nem őt láttam volna. Idegen volt. Wergo? Ez már nem ő. A düh! Teljesen elvette az eszét!

Wergo a levegőt szimatolta és fenyegetőn megnyalta szája szélét. Mit csináljak? Mit kell tenni ilyen helyzetben? Nem tudtam levenni a szemem róla. Ne nézz a szemébe! Mozdulj! El kell tűnnöd innen! Esélytelen. Egy rossz mozdulat és elharapja a torkom. Miért nem támad már?! Mozdulj, Sara!!! Idegtépő óvatossággal egyik karomat hátrébb csúsztattam, hogy testsúlyomat ugrásra kész pozícióba dönthessem, de a farkas rémísztő morgása azonnal erősödött. Fenébe!

Váratlanul megrezdült egy bokor a közelben. Wergo feje a hang irányába csapódott, mint valami ostor. Most! Egyetlen mozdulattal hátrafelé elrugaszkodtam és homokot szórva a levegőbe futásnak eredtem. A fenevad abban a pillanatban fordult vissza és kapta szemébe a földet. Ha ez nem lett volna és a gyökerek nem gáncsolják ki pillanatnyi vakságában, nem éltem volna túl a pillanatot. Karmai így is felszakították kabátomat, mit tőle kaptam és bőrömet érték. Fájdalmas kiálltásom elárulta helyzetemet és képét dörzsölve utánam eredt. Tajtékzó dühében szétszaggatta az útjában álló masszív gyökereket és üvöltve eredt utánam.

Istenem!!! Oldalt vetődtem, a legközelebbi fa törzse mögé, hogy következő támadását kivédjem. Sikerült. De a növekvő sötétségben egyre kevésbé láttam és pillanatokon belül újra a földön voltam. Wergo-nak eddigre sikerült ledörgölnie a homokot képéről. Szemeiben vérszomj úszott ahogy meglátott. Nincs tovább... A rémület kivett minden erőt a lábaimból, mégsem tudtam elnézni. A szörnyű fenevad egyetlen ugrással rám vetette magát, állkapcsát szélesre tárva készen, hogy halálos csapást mérjen rám.

- Ne! - egyetlen nyikkanást tudtam csak kipréselni torkomon, ahogy néztem, hogy beteljesül halálom. De az nem siette el feladatát. Nem éreztem semmit. Mintha a világ megszűnt volna körülöttem. Ennyi lenne? Meghaltam? Majd egyesével visszatértek érzékeim. Forróság. Forró lehelet pöfékelt az arcomba. Fájdalom. A hátamon levő sérülés, amire ráfeküdtem. Erőteljes és dühös hörgés közvetlen a fejem felett. Wergo mozdulatlan állt felettem, szemei vérben forogva és hasztalan próbálta fogait torkomra mérni. Valami nem hagyta. Valami, mint egy láthatatlan fal megakadályozta, hogy fél méternél közelebb kerüljön hozzám. De nem falba ütközött. Nem egy erőpajzs volt. Ő maga merevedett le, mikor túl közel ért. Izmai befeszültek és ellenálltak pusztító akaratának. Hörgő morgásába ilyenkor sebzett nyüszítés vegyült. Mi ez?

Megmenekültem. Wergo képtelen volt hozzámférni. Kikúsztam alóla és amint közelíteni akart, rákiálltottam.

- Megállj! - ezúttal láttam. Kezemen valami lila fény szikrázott és a farkas azonnal mozdulatlanná dermedt. Annyira látványos volt, hogy az állam koppant. Ez... AZ volt! - Mágia... - szóval így működik. Képes vagyok rá! Elöntött az önbizalom édes érzése. Így kell csinálni. Így már menni fog. Arcomra kúszó halvány mosoly azon nyomban eltűnt, ahogy a morgó és nyüszítő farkasra pillantottam.

- Wergo... - szólítottam óvatosan, de csak morgással felelt, viszont továbbra is mozdulatlan maradt. Mit tegyek? Most mi a fenét csináljak? Szemmel láthatóan emésztette a düh és most már a kötés is, amit ráhelyeztem. Nem hallom, mit mond. Az önbizalom erőt adott. Wergo képtelen volt megmozdulni így odamentem és megérintettem vállát.

Ölni! Tépd és zúzd szét! Nem... nem megy. Nem tudok mozdulni. Törd át! Rombolj! Ereszd ki a dühöd! Wergo indulatai a végítélet napjára hasonlítottak.

Mint egy pusztító angyal.

Ez a hang. Ezt ismerem. Ő az... Ő kell nekem. Az enyém. Egészen az enyém!

Wergo? Jobban vagy? Egy pillanatra, mintha értelem költözött volna gondolatai közé.

Az enyém. Az én prédám!

Wergo!

Nem... őt nem bántom. Nem akarom. Meg kell védenem. De nem tudok mozdulni. Meg kell ölnöm.

Elengedtem. Elméjében nagyobb káosz dúlt, mint bennem valaha. Egyszerre küzdött önmaga dühével, a Hold befolyásával és az én kötésemmel. A hangjából ítélve ez nagyon is keményen igénybe vette szervezetét. Mit csináljak? Még mindig támadni akar. Elengedjem? De amíg fent van a Hold...

Tétovázásom közben a közeli csendes léptek egyre merészebbekké váltak. A fenébe! Betolakodók! Megfeledkeztem róla, hogy valami elvonta Wergo figyelmét, mikor elborult az agya. Koncentrálj! Mély levegőt vettem, hogy újdonsült hatodik érzékemmel felmérjem a terepet. Csessze meg! Bekerítettek! Egy egész horda. Egy vadászaton levő, róka-vadkanhoz hasonlító csorda kerített be minket. Nekem túlerőt jelentett volna a karmokkal, széles, agyaras, duplaálkapocssal felszerelt legalább 15 tagot számláló horda, de Wergo-nak talán... Mi vonzotta ide őket?! Wergo szaga és kisugárzása távol tart minden kisebb fajt. Most meg egyenesen dühöngött. Ekkor egy újabb vércsepp gördült le hátamon és egyszerre megvilágosodtam.

- A vérem... - másodpercek alatt döntenem kellett. 15 betolakodó, egy vérengző fenevad... Egymás ellen! Megvolt a megoldás. - Wergo! - kiáltottam felé - Elengedlek! Védj meg a betolakodóktól és védd meg magad!!!

A farkas harci kiáltással tört ki a mozdulatlanságból. Dühös pillantást vetett rám, majd a bokrok közé vetette magát. A csorda éktelen visítása bezengte az éjszakát és még nekem is kijutott a védekezésből, mikor egy-egy sérült, de még harcképes lény felém vette az irányt. Gyors küzdelem volt. Wergo fél óra alatt kivégezte a támadókat. Nem hagyott túlélőt.

Lihegve tért vissza további élet jelét keresve, amikor is ismét engem vett célba. Acsarkodva szaladt felém, de képtelen volt támadni. És ezt jól tudtam én, hiszen megparancsoltam neki, hogy védjen meg. Fölényes vigyor terült el kifáradt arcomon, mikor a farkas csak dühös körökett rótt körülöttem, mert mást nem tehetett. Nem volt választásom.

Az éjszaka további szakasza ebben a patthelyzetben telt el. Fáradt voltam, de nem köthettem őt le egy helyre, ami már csak Wergo szervezetének sem volt jó, ugyanakkor további támadások miatt sem lankadatott figyelmem. A hajnal állandó ébrenlét, terep pásztázás és mágikus kötés megtartása közben ért. A nap sugarai előtt újra éreztem friss energiáját és lélegeztem fel, hogy végre elmúlt az éjszaka.

- Sara... - szólt egy ismerős hang, de csak egy szóra futotta tőlem, mielőtt összerogytam az avarban.

- Elengedlek...

***

Halli,

Meg is van a marathon +1 fejezete! Remélem tetszik, mert én a végére kivételesen éber lettem. Ó, az izgalom visszatért és nagyon jó érzés. :D >:)

Mit gondoltok a helyzetről? Ne hagyjatok lógva, mert nagyon várom a kommentjeiteket! :D

Shina