Felriadtam. Azt az áldott, szerencsés néhány órácskámat, amit sikerült szendergéssel tölteni, valami ismeretlen lény otrombán félbeszakította. A barlang sötétjében nem láttam és a kinti morajlás a neszeket is elnyomta, de jelenlétét éreztem. És nem tetszett. 

Kis termetű volt, a lábaim körül toporgott, meg-megszagolva a részt, ahol bőröm kilátszott. Nem tudtam, mi volt az, de amint fogait éreztem a bokámon, egy szemvillanás alatt pofán rúgtam egyenest a szemközti sziklafalnak. Az felpattant, de menekülés helyett nekem fordult és fenyegető fújásba kezdett, mint valami macska. 

Mi? Macska? Egy pillanatra megzavart hangja, mert hát az a lény nem létezik ebben a világban. Nyugalom, koncentrálj! Mély lélegzetet vettem. Nem éreztem lényének jellegét macskához hasonlónak. Mi ez? A sziszegő fújása, a kis termete ellenére tanúsított viselkedése, azok az apró de hegyes fogak, ami egy pillanatra bőrömet karistolták és az a gyilkos indulat, amit abban a pillanatban éreztem felőle, ráébresztett miféle szerzet is. Egy sósvizes környezetben élő, éjszaka portyázó, méreggel rendelkező lény. Roppant ellenálló a kíméletlen környezeti viszonyoknak, testét szarupikkelyek borítják, karmai tűhegyesek és visszahúzhatóak, innen a macska tulajdonság, de szemei inkább egy kígyóhoz hasonlítanak. Wergo könyvében láttam ezt a lényt. Harapásával mérget juttat áldozatába, viszont a méreg a nyálában van.

Megkarcolta a lábam! A fenébe! Ez nem volt jó. Nem volt választásom. Egyetlen ellenszer létezett a komplex méregre. Magában az állat testében, a szíve mögötti üregben lévő folyadék bőrön át felszívódva a sértett felületen semlegesíti a mérget. A kígyó mérge lehet az orvosság, mi? Le kellett hát vadásznom. Gyorsan.

Lecsatoltam az egyik tőrt oldalamról és szabad kezemet magam elé emeltem. Ezek a kis méregzsákok nehéz prédának számítottak fürgeségük miatt. Ami rólam nem mondható el. Nem kapkodhattam el. AZT kellett használnom. A lény zikk-zakkban felém futamodott és egy ugrással a torkomnak irányozta magát.

- Megállj! - kiálltottam és mindenemmel a parancsra koncentráltam. Ujjaim végén lila szikrák jelentek meg és a támadóm ugrás közben lemerevedett. Mozdulatlan terült el a talajon ugyanabban a pózban. Sikerült! A kis gyilkos szörny valóban 'megállt'. Lényegében lefagyott. A zsákmányommá vált. Lábban hátára fordítottam a pikkelyes förmedvényt, aminek még mindig harapásra készen, nyitva volt szája. Apró fintor kúszott számra ugyanakkor büszke is voltam. Győztem. Bár még nem végeztem. Mellé térdeltem és a kés torkának szegeztem.

- Mint a legelső alkalommal.

Másfél héttel korábban:

- Lehet, hogy mivel állandóan mozgásban vagyunk, azért nem futunk össze támadókkal - ötleteltem egy este, mikor végeztünk a vacsorával és egy óriás fa kiálló gyökerei közé húzódtunk, hogy ott töltsük az éjszakát.

Wergo nem válaszolt. Nem is gondolt semmire. Vagy jól leplezte, mert arra is képes volt időnként. De ma valamiért egész nap szótlan volt. Sőt. Egyenesen mogorva. Nem válaszolt ha kérdeztem. Füleivel folyamatosan a környezetet figyelte és engem szinte számításba sem vett. Ha nem a hátán voltam, hanem külön jöttem, rendszeresen visszapillantott, mintha bosszantaná a lassúságom. A nap végeztével ez egyre jobban elharapózdott. A vacsoránkat egy utunkat keresztező hegyi patakból szereztük, amin mikor Wergo kereszül ment, egyetlen hirtelen csapással kipofozott egy halat. Majd még egyet. És még egyet. És újra. A végére morogva, minden izmát befeszítve állt a víz fölött újabb célpontot keresve. Amint rámpillantott, úgy tűnt, mint aki megbánta tettét majd gyorsan rendezte vonásait és kimászott a vízből. 

De mostani szótlansága kezdett az őrületbe kergetni. Mi baja van? Mi történt? Miért feszült? Kezdet aggasztani főleg, hogy nem tudtam kiszedni belőle, mi bántja. Eldöntöttem, hogy ezt nem hagyom tovább annyiban. Mancsaira hajtott feje elé térdeltem és kezembe vettem méretes búráját.

- Wergo - néztem a szemébe és nem hagytam, hogy elfordítsa tekintetét - Mi zavar ennyire?

Nem akart válaszolni. Fejét forgatta és húzogatta el, de annál erősebben markoltam bundáját. Végül engedett az erősködésemnek és nem menekült tovább. Arcizmai másodpercenként fintorba rándultak, de csak megszólalt.

- Sara... ma este... teljes lesz az Éjkorong - válaszolt vontatottan és végre leesett.

- Telihold! Az ma van?! - így már értem! Ezért volt olyan harapós egész nap. Nyugalom! Csak sorjában. - Mit érzel most? - Wergo fogait összeszorítva megrázta fejét. - Őszintén!

- A Hold még nem kelt föl, de... de már minden mozgó dolgot... megtámadnék... elhallgattattnám... - szemei a fák lombja felé néztek. Ez az állandó, nyüzsgő zaj. A magasban tücsök nótához hasonló ciripelés szállt. Ha kell az egész erdőt kiírtom, hogy elhallgassanak. Nem. Nem! Csitulj le!

Wergo idegei pattanásig feszültek. Karmaival már a földet markolászta és tekintetét lassan rám emelte.

- Segítened kell, mert nem akarlak bántani. Grr! - elnyomott morgása kezdet felszínt érni - Használnod kell!

- Micsodát?

- A mágiád... Parancsolni tudsz vele. Meg kell védened magad.

- De hogyan? Mivel tudom beindítani? - rá kell jönnöm, hogyan tudom irányítani, mielőtt teljesen besötétedik és...

Zajos. Hangos! ÁLLANDÓAN CSAK BESZÉL! Wergo szemei ragyogni kezdtek a növekvő sötétségben és pupillái függőlegesen vágott formába álltak. Vicsorogva, fogait villogtatva és erősödő morgást hallatva felállt és pontosan engem figyelt.

Ez nem jó... 

***

Halli!

Csodálatosan szép és párás vasárnapot kívánok mindenkinek! Legalábbis, azt a 2 órát, ami még van belőle. ;)

Itt is a folytatás, de mivel hosszabbra sikeredet, mint tervbe volt véve, ezért kettészedem és holnap teszem fel a másik felét. Remélem nem nagyon akartok megnyúvasztani miatta. ;* 

Ki mit gondol róla?

Shina