Sara szemszöge:

Nem tudtam, hol vagyok. Hogyan kerültem oda és miért. Fák vettek körül, mint legtöbb kirándulásomon. Terveztem egy túrát... el is mentem rá nem is olyan régen. De a hely ismeretlennek tűnt. Egyedül voltam. Miért vagyok egyedül? Én nem szoktam egyedül lenni... én nem vagyok egyedül. Hirtelen besötétedett és fekete árnyalakok próbáltak a közelembe férkőzni. Bántani akartak, valamiért ezt tudtam. Szerencsére nem értek el, de mind egyre közelebb kerültek. Néhánynak szeme is volt, ami világított a sötétben. Hangtalanok voltak, mint kísértetek és rettegtem tőlük. Csak ezt tudtam. Féltem. 

Valami a hátamra csapott, pont a lapockáim közt és bőrömet tépve hátrarántott. Nincs a hátamon ruha? Ágak karistolták arcom és a lombok között voltam. Az a valami, ami a hátamon megtámadott, felrántott a magasba. Most megláttam mi is volt. Egy sárkány és éppen hatalmas szája felé vonszolt bizarr hosszú nyelvével. Sikítani akartam és elrohanni, de hang nem jött ki torkomon. Nem tudok beszélni?! De mozogni tudtam. Fél kézzel a szakadt ruhámat tartottam magamon, míg másikkal biztos tőrömet markoltam. Még egy pillanat és a szájpadlásába állítom a késem! A távolban fenyegető morgás zendült fel, de valamiért nem remegtem tőle. Csak ettől az egytől nem. Erőt adott, harci kedvet és szinte vártam, mikor nyel le végre a sárkány, hogy belülről szabdaljam szét. De nem került rá sor.

A rettenet hirtelen eltűnt és otthon voltam. Az utcánkban. Innen 2 sarok balra és ott is lesz a házunk. Hazafele tartottam és már előre vártam Anya vacsoráját, vajon mit talált ki mára. Mindennél jobban szerettem a főztjét. De nem volt az utcán senki, pedig forgalmas környéken laktunk. Kereszült sétáltam az utolsó kanyar elágazásánál és meg is pillantottam az okát. Tömegbe verődtek és valamit körbeálltak. Utcai előadás lenne? Vagy árulnak valamit? De az arcokról nem derű tükröződött. Még a gyerekek is... Az egy utcakő a kezében?! Végre feltűnt, hogy mindenki az öklét vagy valamilyen fahusángot ráz és fenyegetően néz a kör belseje felé. Tömeges lincselés? Mi ez, a középkor? Már csak egy vasvilla kellene és... basszus. Az egyik ember, pont a szembe szomszédunk kezében éppen az volt. Újra elfogott a félelem. Ne... De nem felém irányult a haragjuk.

Sikerült átverekednem magam az embergyűrűn és megpillantottam. A földön egy szürke, poros állat feküdt elterülve. Megkerültem, hogy láthassam mi is az pontosan. Az idő lelassult. Először a fülét, fejének oldalát, fekete orrát és végül szemből láttam pofáját. Szemeit lehunyva tartotta és fújtatott. Alaposan megverték már, állni sem tudott saját lábán, mégis morgása tisztes távolságot követelt. Ekkor felnézett, egyenesen rám. Mintha gyomron vágtak volna. Felismertem őt! Könnyek szöktek a szemembe és a farkas elébe borultam, hogy testemmel védelmezzem. Wergo... Ne! A sírástól nem láttam már és minden erőmmel a tömeg távol tartásán voltam. Kézzel lábbal rúgtam, karmoltam és haraptam bárkit, aki a közelembe merészkedett és torkom szakadtából sikítottam. Valaki megpróbált lefogni, de csak annál inkább csapkodtam. A karok derekam körül fogtak körbe és háttammal saját testéhez próbált szorítani. Nem akartam. Keresztbe fogott törzsemen és fél tenyerébe temetve arcomat magához húzott. Doromboló morgás búgott fel a fülem mellett és egyszeriben megszűnt a fenyegetés. Nem csapkodtam. Már nem is akartak megtámadni. Nem volt már körülöttem a lincselő tömeg. Egy lélek sem. Csak a hangra tudtam figyelni.

- Jól van. Vége van. Csak álmodtad, Sara. Shhh!

Végre kinyitottam szemem. Kapkodva vettem levegőt és a sötét ég csillagain kívül nem láttam mást. Szabad ég alatt...? Hátamat mégis meleg őrizte. Egyenként tűnt fel a vastag kar, ami keresztbe fogott és az ismerős, doromboló hang álmomból. Arcomat könnyek áztatták és egy csepp a kézfejemre hullott.

Felpillantottam. Wergo őrző szemei világítottak. Rájöttem, hogy hol is vagyok. Biztonságban. Tagjaimat ellazítottam és a hatalmas mancsra helyeztem saját kezem. Csak álmodtam...Hál' Istennek!

Wergo engedett a szorításon s a halk morgást is elhagyta. Légzésének üteme nyugtatott tovább.

Jobban vagy? - kérdezte kis idő után.

Jobban... - szárazra töröltem arcomat közben. Már nem kapkodtam a levegőt. Wergo továbbra sem eresztett el.

Mi történt?

Nem feletem azonnal. Álmodtam. Valami szörnyűségeset. Sikítozva és sírva ébredtem belőle, de... mi is volt az álom?

Nem tudom. Elfelejtettem - szorítottam meg karját - Csak arra emlékszem, hogy mit éreztem. Féltem, aztán szomorú voltam és rettenetesen dühös egyszerre. Olyan düh, amitől kikeltem magamból... Sosem éreztem még ilyen erős dühöt. Gyűlöletet.

- Már vége van. - dorombolt újra a farkas. Különleges hangtónusa kisimította begörcsölt idegeimet. Feldúlt lelkemet nyugalom árasztotta el. Imádtam ezt a hangot. Wergo nem először nyugtatott meg ilyen módon.

De az éjszakának még nem volt vége. Órákig éberen feküdtem a sötétben mozgó lények neszét figyelve és csak pirkadatkor jött újra álom szemeimre. 

***

Halli,

Köszönet a kitartásotokért és a fantasztikus támogatásotokért!!!

Meg is hoztam a folytatást! Emészt a kíváncsiság, hogy mit gondoltok a fejleménykről? Lesz-e ennek következménye vagy bármilyen utóhatása vajon?

Ne hagyjatok komment nélkül! <3 

Shina ;)